Öngyilkosok násza

1. Buddha az ülésen

Máté bágyadtan kelt fel hétfő reggel. Lefőzött egy kávét, jól teletömte cukorral, de a tejet szánt szándékkal kihagyta belőle, hogy legalább látszólag emlékeztesse egy teljesen fekete kávéra, amelyből hiányzik mindenfajta olyan ízvilág, ami egy kicsit is élvezhetővé teszi. A három darab kockacukorról pedig senkinek nem kell tudnia. Nyomasztotta a reggeli csönd, így bekapcsolta a televíziót háttérzaj gyanánt, de csupán bambulva figyelte a képernyőt. Ostoba reggeli „beszélgetős" műsorokra vágyott, melyek közben nem kell elmélkedni, túl mélyen kotorászni az agyában, arra ott a kellően repetitív munkahely is, ami felé „igyekezett". Az ébresztője előtt kelt, sőt, tulajdonképpen nem is igazán aludt, csak felszínesen néha el-elbóbiskolt, miközben mindenféle alvást segítő meditációkat hallgatott éjszaka. Azt mondta a lágyan duruzsoló férfihang, hogy ennek dacára is kipihent lesz az ébredés. Máté elhitte. Legalábbis törekedett rá. Kipihentnek aposztrofálta magát, miközben majd' beleesett elnehezedett feje a már félig kiürült kávéjába, amit megállás nélkül, rendíthetetlenül kevergetett. Szerencséje volt ideje lefőzni még egyet, és így, bár agyban nem is dobta meg, de a szíve sebes dobogásából úgy ítélte, hogy kellően felébredett a fürdőszobai teendők elvégzéséhez is!

Gyorsan elkészült, indokolatlanul hamar, de nem vágyott további tétovázásra abban az üres lakásban, ahol már a tévéből kiszűrődő csevegés is csupán ezt a fajta kiürült érzetet táplálta. Úgy érezte magát, mint Edward Norton a Harcosok klubjában, szinte várta, hogy megjelenjen neki is Tyler Durden, hátha kicsit kirángatja a mindennapok folyásából. De ez sosem történt meg, magának kellett valahogy kimozdítania magát, már amennyire erre lehetősége nyílt. Többek között most, mielőtt beszállt volna a saját kedves, de förtelmesen unalmas autójába, gyorsan írt is egy emlékeztető üzenetet Fefének, nehogy elfelejtse az esti iszogatást. Ennél határozottabb törekvésre nem is volt szükség, de még lehetőség sem, egy ilyen zsúfolt héten, mint amely aznap hétfőn vette kezdetét.

A drága kis kocsi nehezen indult. Rég ki kellett volna már cserélnie, lett is volna rá pénze, de valahogy már túlságosan is a szívéhez nőtt ez a romhalmaz. Kedves „kérlek, menj már cicuka" és „ne szórakozzunk, édesem" becézésekből hamar átfordult Máté szójárása a „baszódj már ketté te istentelen trágyadoboz", „haladjunk te hóbortos lófaszú szartaliga" szintű vulgáris kifejezésekké, amelyek a megszokás csodájával, mint egy varázsige azonnal megtörték a vadat, így berregve nekilódult. Máté már majdnem megnyugodott, hogy végre zavartalanul haladhat hőn áhított munkahelye felé, ám a megszelídült masinát a forgalomban kialakult dugók hada nem engedte sokáig robogni.

- Mi a fasz van már? – üvöltötte ingerülten hátravágódva az ülésen, aztán mély levegőt vett. „Ne feledd, ahogy tanultad, kifújod a rossz, elhasznált energiákat, beszívod a kellemes, jó energiákat..." Nem segített, sőt, még a feje is el kezdett fájni, valószínűleg a kialvatlanság és a sok kávé miatt, de inkább a frontra fogta. Már majdnem egy teljes hete folyamatosan tűzött a nap. Akkor eső lesz és vérfagyasztó hideg. Igen, ez a probléma forrása.

Hirtelen megcsörrent a telefonja. Egy pillanatig reménykedett benne, hogy Fefe keresi az estével kapcsolatban, de amikor meglátta a főnöke nevét felvillanni a kijelzőn, valóban megfagyott benne a vér. Ajkára harapva habozott, aztán a füléhez emelte a készüléket és tétován beleköszönt.

- Öt perc múlva megbeszélés, elfelejtette? – Semmi köszönés, semmi időhúzás. Bizony, nem hazudtolta meg önmagát a Boss.

- Nem, dehogyis, sietek! – vágta rá gondolkozás nélkül Máté, de keze önkénytelenül összeszorította a kormányt. Utálta, ha sürgetik.

- Persze, mint mindig.

- Tudja, hogy a világ végéről járok be, mindig akad valami baleset az utakon... - próbált mentegetőzni a férfi, és dudált is egyet, hogy megerősítse állítását.