Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Kész katasztrófa

Atyagatya, ez rám izgult?

Elkerekedett a szemem a döbbenettől. Attól féltem mindjárt meggyullad a hajam, mert annyira égett a fejem, a fülem szinte lángolt. Szerintem olyan vörös árnyalat már nem is létezett, amilyet az én arcom felvett. Fel akartam kelni, de remegett a lábam, és ahelyett, hogy oldalra léptem volna, megszédültem. A homlokom valami nagyon melegnek ütközött, mire a fiú felnyögött. Megragadta a vállamat, úgy húzott fel.

– Jól vagy, Nina?

Tudja a nevem...

Csodálkozva pillantottam rá. Nagyon szép szürkéskék szeme volt, mint vihar előtt az ég alja, olyan sötét, írisze körül feketébe átforduló ív húzódott. Nagyon ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt, honnan.

Gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Elfordultam, bólintottam. Úgy tettem, mintha valamit keresnék a földön, ami végül is igaz volt, hiszen a táskám ott hevert valahol. Csakhogy a zavartól mindent láttam, csak azt az egy dolgot nem. Végtelenül szánalmas lehettem.

– El fogok késni... – motyogtam riasztóan vékony hangon.

– Nekem úgy rémlik az első óránk közös – mondta lazán, miközben felém nyújtotta a keresett tárgyat, majd finoman a vállamra csúsztatta. – Még van két percünk, hogy odaérjünk. De nyugi, kimentelek, ha elkésnénk – cinkosan rám kacsintott, ahogy bementünk az épületbe.

– Kösz – elcsuklott a hangom, annyira meglepett. Nehezen fogtam fel, amit mondott. Egyáltalán nem rémlett, hogy osztálytársak lennénk, de mindig is remek megfigyelő voltam.

– Biztos, hogy jól vagy? – fordult szembe velem, majd tett pár lépést hátrafelé.

A lágy baritonja kellemesen hatott rám. Nagyon hasonlított Jim Morrison, The doors frontemberének hangjára.

– Aha – vágtam rá azonnal, de ahogy felléptem a lépcsőre, a lábam nem akart megtartani, a korlátnak feszültem. Csak ekkor éreztem igazán mennyire elgyengült, pedig nem térdepeltem olyan sokáig, hogy ez történjen.

Fejét csóválta, majd derekamra csúsztatta a kezét. Megijedtem a meleg érintésétől. Sosem értek még hozzám így, ezért minden erőmet a lábaimba összpontosítva felszökkentem a lépcsőn, miközben olyan szorosan fogtam a korlátot, hogy az ujjaim belefehéredtek.

– Mire ez a nagy sietség? – csodálkozva sandított fel rám. Lágyan mosolygott, és kezét visszacsúsztatta a zsebébe. Nagyon laza volt.

– A hülye bátyám átállította az órám – fortyogtam, szorgosan kerültem a szemkontaktust, ahogy befordultam a következő lépcsősorra.

– Lars jó arc – vágta rá egy sokatmondó vigyor kíséretében.

– Jól pofán kéne vágni – morogtam, mint egy zsémbes vénasszony.

A fiú hangosan felkacagott, rövid megtorpanás után követett.

– Honnan ismered? – döbbentem rá a korábban elhangzott szavak lényegére.

– Egy csapatban játszottunk. Tudod, az előkészítőben.

Akkor lehet onnan tűnt ismerősnek?

Rémlett valami, de a mögöttem levő srác nem ugrott be így sem.

Utáltam, hogy Lars focizik, mert így nem egy hétvégém azzal ment el, hogy az ő idióta meccseit kellett végigülnöm a tűző napon, vagy jeges szélben. Egyébként sem érdekelt a futball. Elfuserált egy sportnak tartottam, ahol a színjáték már többet ért időnként, mint a valódi játék. De lehet ez így volt rendjén, én nem értettem hozzá.