|Emléked Fogságában|

Első

- Aaron! Várjanak! Várjanak! – a testvérem kétségbeesve futott utánam és a rendőrök testén átgázolva ölelt magához. Tarkómat szorosan szorította és hevesen suttogott a fülembe. – Ártatlan vagy! Kihozlak! Ki foglak hozni! Megígérem – az ígéretnek sokszor hatalma van. Sokszor egy olyan pecsétet nyom az ember szívére, ami miatt reménykedik a reménytelenben. Ezért léptem hátra és ráztam a fejem.

- Ne! Ne ígérj semmit – lassított felvételben láttam óriási könnyeit, amik végig folynak az arcán. Engem betuszkoltak a rabszállítóba és leültettek a padra. Szinte lassított felvételben láttam, hogy ajtókat becsukják előttem, ezzel pedig a testvérem arca is eltűnt a szemem előtt. Megindultak előre, előre, ahonnan már nincs visszaút. Közelebb kerültem a pokolhoz, ártatlanságom rácsaihoz. De nem baj! Majd nyolc év múlva... Ariana Taylor... mert megkereslek.

Amerikai Egyesült Államok, California San Quentin állami börtön délután 16:54

Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz a börtönben, de nem gondoltam arra, hogy a rosszabbnál is rosszabb. Miután leadtam a személyes tárgyaimat alaposan megmotoztak. Sziszegtem mert olyan helyre nyúltak, ahova nem szabadhatott volna. Tudtam, hogy az őröknek hatalmuk van a rabok felett, ezt a tudtomra is adta. – Mi a probléma szépfiú? Hiszen te is ezt csináltad azzal az ártatlan nővel, jól mondom? – a falnak lökött, összehúztam a szemem és sóhajtva tűrtem, hogy kezével végig ütögesse a lábam, és a kezemet is. Igazából mindenhol. – Szeretni fognak téged... ezt garantálni tudom! Vigyétek a rohadékot! – a rácsokkal ellátott kék páncél ajtót belökték előttem, én pedig remegő lábakkal sétáltam előre. Függetlenül attól, hogy bilincs volt a lábamon, a lépések nehezek voltak, olyan érzés volt, mintha kötélen keresztül visszafognának. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy börtön belülről, hogy néz ki. A folyosó keskeny volt, a falak koszosak és pókhálósak. A régi lámpák halvány fénye pislákolt, néha pedig megmozdult a magas plafonra rögzített kampón. A fehér vas cella ajtók egymás mellett húzódtak, egy pici kocka ablak volt rajtuk, az alján pedig egy rész, ahol az ebédet szokták beadni.

– Istenem – pillantottam előre, mert tudtam, hogy megérkeztünk.

- Isten számodra már nem létezik! Két hét és könyörögni fogsz, hogy valaki nyírjon ki – kulcsot kihúzta övtartójából és az ajtó előtt kinyitotta nekem. Szemeztem a néger biztonságiőrrel, aki mérgesen szorította össze húsos ajkát, szeme pedig mérgesen ösztönözve csillogott sötétkék baseball sapkája alól. – Tudod itt a börtönben nagyon nem szeretik azokat, akik nőket erőszakolnak. Szintén utálják az állatbántalmazókat – nyitotta ki résnyire az ajtót, ahonnan kiszűrődött a folyosóra a hangos kiabálás. – Ezért fogadj meg egy jó tanácsot... inkább nyírd ki magad – erőszakosan taszította be a testem az ajtón és hangosabb baszta be utánam a vasajtót. Hallottam, hogy kulcsra zárja, majd lehunyt szemmel sóhajtottam fel. Nem mertem kinyitni a szemem, nem készültem fel a látványra, ami fogad engem. Hallottam a tompa mély hangokat, érzékeltem a férfiak beszédét és éreztem, hogy mindenki engem figyel. Összesúgtak és felém kiabáltak. „Megjött az új madárka?" „Azt hiszem, hogy szeretni fogom!" „Mi a bűnöd angyalom?" Kinyitottam a szemem és szembe találtam magam a végzetemmel. Idősebb tetovált férfiak követték minden lépésemet. Volt köztük idősebb, néger. Nem érdekelt, hogy mit követtek el, nem foglalkoztam azzal, hogy mindenki engem nézett. Némán ültem le végzetem helyére. Az ágy kényelmetlen volt, csak egy fekete pokróc és egy kicsi párna volt rajta. A hátamra feküdtem, tarkóm alá helyeztem a kezem és összeráncolt szemöldökkel néztem a ceruzával készített rajzokat, firkálásokat és különböző jeleket. Nem foglalkoztam azzal, hogy engem szólítanak, hiszen a káosz és a kétségbeesés már magával ragadott.

- Új fiú! Szépségem! Az a hely foglalt! – fél szemmel láttam, hogy a kicsi asztalról valaki lassan sétált felém. Sárga ruháját csak foltokban láttam, mert kicsordult egy könnycseppem. Idegen volt a terep és a hangulat is megijesztett, de azt tudtam, hogy ha valaki azt mondja, hogy „az a hely nem szabad" azt nem azért mondja, mert valakié, hanem azért, mert itt ő a főnök és ő mondja meg, hogy mikor mit csinálhatsz. Nem tudtam, hogy mit kéne válaszolnom, ezért felsóhajtottam.

- Valóban? Pedig üres volt, amikor ide feküd... - hírtelen húzott ki az ágyból, és egy erős mozdulattal lökött rajtam. Az egyensúlyomat elvesztve a koszos padlóra zuhantam, a homlokomat olyan erőteljesen ütöttem be a hideg padlóba, hogy amikor elhajoltam láttam a rajta megjelenő vérfoltokat. Kezemmel azonnal a homlokomhoz nyúltam, közben sziszegve fordultam meg és szembe találtam magam egy... úgy nézett ki, mint egy szumó bírkozó ezért nagyot nyelve lapultam a padlón. Féltem és kifejezetten remegtem, hiszen ez a csávó egy ütéssel össze tudná törni minden csontomat. Miért van ez az igazságtalanság? Miért van az, hogy ártatlanul bezártak? Miért engem fogtak el azon a késő éjszakán? A valódi tettes miért van szabadlábon, miért rejtőzködik valahol a nagy világban, miközben én ártatlanul miatta szopok? – Figyelj én csak...

- Ide figyelj Kukorica Jancsi – nem túlzok, ha azt mondom, hogy puszta kezével a torkomnál fogva emelt meg. Fulladozva és köhögve igyekeztem minél több levegőhöz jutni, hiszen keze szorítása alatt a levegőm elfogyott, a fejemből kiszaladt a vér. Megfogalmazhatatlan fájdalmat éreztem, de nem sírtam. Inkább csak elfogadtam, hogy ez a vég is lehet a számomra. – Látom, hogy nem jártál még efféle helyen, ezért elmondom az alapszabályokat – elengedett, én pedig köhögve léptem hátra pár lépést. A torkomra helyeztem a kezem, a testem ívbe hajolt és a padlóra köptem. – Ha azon gondolkozol, hogy azt csinálsz, amit akarsz, akkor most hatalmasat tévedsz – miközben kioktatott, addig köhögve pillantottam szét a helyiségben. A férfiak bólogatva felálltak és csípőre tett kezekkel néztek engem. A hely tényleg a pokolhoz hasonlított. Tisztaság nem volt jelen az életben, inkább kosz, penész és ablak helyett apró rács engedte át be a tompa fényt a helyiségbe. Ilyennek képzeltem el a poklot, de nem akartam a része lenni. Otthon akartam lenni. Az életemet akartam. Simogatni akartam a kutyámat, a házammal szemben található tóban akartam meztelen fürödni és nagyapám társaságában akartam élvezni a hatalmat. Istenem! Ha tudnák, hogy milyen családból származok!Ha tudnák a nevem! Mind a lábaim előtt hevernének! Tökéletes életem volt.

Munka... biznisz... kocsi... kutya és barátok, de egy éjszakán amikor inni indultam a barátokkal rossz vége lett az estének. A barátaim sokat ittak, némelyikük drogozott is, bár az én körömben ez megszokott volt. És, miközben én a clubból léptem ki és haza sétáltam, a szemem láttára erőszakoltak meg egy fiatal nőt az út szélén. A nő kiabált és lábával kezével rúgott. Üvöltött, miközben az egyik rohadék erőteljesen mozgott benne, a másik pedig lefogta a kezét. Hibás voltam, mert nem avatkoztam közbe? Nem! Azonnal közbe avatkoztam. De én ott maradtam és pólómat terítettem a lányra, aki még mindig üvöltött a fájdalomtól. A rendőröket kihívta valaki... még mindig emlékszek a tompa fényre és a kék piros szirénára. Így történt, hogy magamra hagytak a haverok, akiket a barátaimnak neveztem. Így történt, hogy tönkre tették egy ártatlan lány életét. De ígérem! Istenre mondom, hogy szabadulásom után megkeresem őket és megbosszulok mindent! Azért, mert Aaron Díaz vagyok. A Díaz maffia család legidősebb gyermeke. Ne aggódjatok... híre megy annak, hogy börtönbe kerültem. Híre megy annak, hogy bemocskoltátok a Díaz nevet. És akkor nemcsak tőlem kell félnetek... ó dehogyis! Rettegni fogtok minden éjszaka, hogy mikor ér utól titeket a végzetetek!

_________________________

Hali! Szép hétvégét! Meghoztam az első részt. Ebben a könyvben első sorban Aaron és Ariana személyiségét ismerhetitek meg. Ebben a történetben is lesznek izgi dolgok. Remélem, hogy tetszeni fog nektek.