Szabad madár (Haikyuu x Kuroko no basket)

1. Rész Totális vereség

Mikor kicsi voltam mindig repülni szerettem volna.  Apukám azt mondta, hogy majd ha nagy leszek megtanulhatok repülni.  Azóta rájöttem, hogy az emberek nem repülhetnek, de keresnünk kell a módját a magasba törésnek.

Idén kezdtem kosarazni. Bekerültem egy nagyon jó csapatba. Keményen edzettem, hogy felzárkózhassak hozzájuk. Ez előtt még nem játszottam csapatban sosem. Erőnlétben nem voltam nagyon lemaradva tőlük, viszont a labdavezetésem és a kosárra dobásom nem volt valami jó. Mindent az alapoktól kellett kezdenem. Kezdetben a kisebbekkel edzettem, ahol kiderült, hogy hatalmas sebesség különbség van köztem és a többiek között. Alig telt el 3 hónap és bekerültem a nagyokhoz.
Nem sokkal később meglett a játék engedélyem. Az elsö meccsemet a város sportcsarnokában játszottam. A hangulat feszült volt. A pálya hatalmas. Én meg tapasztalatlan és kicsi voltam.
A labda a levegöben.
Az elsö kosár a miénk lett.
A kispadon ültem és néztem ahogy játszanak, egészen a 3.negyedig.
A szivem hevesen vert. Megkaptam a leggyorsabb játékost a pályán. Ráadásul nem voltam teljesen tisztában a szabályokkal sem. Kb 2 perccel a pályára lépésem után kaptam egy passzt. Nem tudtam mit tegyek, ráakartam dobni de kezek magasodtak fölém. A bíró lépéshibát fújt. Akkor még ezt sem ismertem. A következö támadásnál arra kért az edzö, hogy fussak elöre. Így is tettem.
Mindenki megfeledkezett rólam, én voltam a kezdö, aki a szabályokat sem ismeri.
Az alap vonalról jött a passz nekem. Erös volt és pontos. Én pedig teljes sebességgel mentem a palánk felé. Senki nem ért utol. Viszont a labda visszapattant a palánkról. A dobások még mindig nem mentek. Nem ment be a kosár, de felhívtam magamra a figyelmet. Nem sokkal késöbb lecseréltek. Azon a meccsen nem léptem már pályára.
A meccset megnyertük.

Ezek után még többet és még keményebben edzettem. Fejlödtem, tanultam a hibáimból, megismerkedtem a szabályokkal.
Minden meccset megnyertünk a bajnokságban. Egészen idáig.

Elérkezett a döntö napja. Oikawa, a bátyám elkísért az iskoláig, ahonnan busszal mentünk a meccsre. Hosszú volt az út. Eléggé megviselte a csapatot a sok utazás. A sportcsarnok hatalmas volt. Kívül hatalmas atlétika pálya volt és egy hatalmas focipálya. Belül óriási pálya fogadott minket. Átvonultunk az öltözöbe, ott átöltöztünk, majd volt egy rövid megbeszélés.
Kivonultunk az öltözöböl, és leültünk a lelátón, ugyanis a 3.helyért folyt lent a küzdelem.
Nem sokáig ültünk, mivel már nem volt sok a meccsböl. A folyosón elkezdtük a futóiskolát.
És megérkezett a Teiko. Úgy jöttek mintha ök lennének a királyok, mi pedig az alattvalók. Rendezetten, kettessével jöttek a magas játékosok. Mi félre álltunk.
A pályán vége lett a meccsnek. Elkezdtünk dobálni a pályán, majd rendesen bemelegítettünk. A lelátó tele volt emberekkel. Nagyrésze a Teikot bátorította.
-Te-i-ko! Te-i-ko! Te-i-ko!
Mindenki ideges volt. Ez lesz az a nap ahol elöször kapunk ki?
Felálltak a pályára a játékosok. Én a kispadon ültem. A labdát a Teiko szerezte meg, és gyors ziccert dobtak. A játék oda-vissza szaladgálós, védekezés nélküli, ciccer dobálgatós játékba ment át. Viszont hátrányban voltunk. Az edzö idöt kért, hogy megnyugodjanak. Ez viszont nem jött össze. A korábban elkezdett gyorsiramú játék folytatódott. Emiatt muszáj volt cserét kérni. Engem választott az edzö. Az utóbbi fél évben sokat fejlödtem. Leginkább a védekezésen dolgoztam és a gyors ziccereimen. Ebben a helyzetben ez tünt a legjobb megoldásnak.
A pályán minden megváltozott. A hangulat feszültebb volt, és a helyzet átláthatatlan. Az én dolgom az volt, hogy lassítsak a Teiko támadásain és gyorsítsam a miénket.
Az elején igyekeztem elvegyülni. Mikor már nem is figyeltek rám, bevetettem a titkos fegyverem. 3 méterre álltam az emberemtöl az alapvonali bedobásnál. A 10-es egyértelmüen az emberemnek akart passzolni. Amint elhagyta a kezét bevágtam elé és azonnal vittem tovább. Mindenki lemaradt. Csak én voltam, a labda és a palánk. Felugrottam és elhagyta a kezemet a labda. Kiestem a pályáról a lendület miatt, de megérte. Pontot szereztem én is.
A Teiko erösen támadt vissza, viszont idegesek voltak. Középröl ment a labda balra. A passzt ismét megszereztem és újabb kosarat dobtam. A 2.negyednek vége lett.
Volt egy kis szünetünk. A 3.negyedet ismét a kispadon kezdtem. Hátrányban voltunk a Teikoval szemben. A negyed 2.percében a legjobb játékosunk megkísérelt egy elég veszélyes betörést. Nekimentek és nagyot esett. A pályáról csak segítséggel tudott lejönni. Boka szalag szakadása lett. Elég nagy bajban voltunk, mivel ő szerzi a pontjaink 40%át. Innentől a meccs végleg eldőlt. A 4.negyedben felkészültek a támadásainkra is. Úgy helyezkedtek, hogy ne lehessen szabad kosarakat dobni. Ezért én is tehetetlen voltam. Labdákat vesztettem el.
Az utolsó 3 másodpercben ismét középről ment balra a passz a hárompontos vonal mentén. A passzt elvittem. Már nem számított semmit. Magam sem tudom miért vittem el. Az érzés hihetetlen volt. Láttam ahogy mindenki lemarad, láttam a palánkot a gyűrűvel és láttam fölötte lévő táblát ami az időmet mutatta. 2 másodperc elég? Végig tudom vinni? Betudom dobni? Olyan magasra ugrottam mint még sosem. A labdát a lehető legközelebb vittem a gyűrűhöz. Abban a pillanatban amikor elhagyta a kezem a labda megszólalt a síp. Vége lett a játéknak. Én ismét kirepültem a pályáról. A pont érvényes volt. De a meccset 80 ponttal elvesztettük. Borzalmas érzés volt veszíteni, látni a szomorú arcokat. Lealáztak minket, porban hagytak. Ott álltunk, és nem történt semmi.  Vesztettünk.
A kupát a Teiko nyerte.
Az érem osztás után egyenesen az öltözőbe ment mindenki. Én kicsit lemaradtam a többiektől. Segítettem összepakolni a bemelegítésnél használt labdákat. Az öltözőbe menet meghallottam egy csapat magas fiú beszélgetését
-"12-es" mi...
-Nehéz ellenféllé válik, amint elkezdi a középiskolát.
Közeledtek felém, ezért gyorsan elindultam visszafele. Viszont beleütköztem egy magas fiúba, kb 1-2 évvel volt idősebb nálam. Bocsánatot kértem és elfutottam.
Kint vártunk a buszra. Szokatlan csend volt. Sötétedett. Mire haza értünk korom sötét volt. Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy lehetek e tényleg jó játékos. Viszont ez a totális vereség nem hagyott nyugodni.
Min lehetett volna változtatni? Megvolt a kellő erőm a betörésekhez? Ha megfontoltabb vagyok akkor kevesebbel kaptunk volna ki?
Ráadásul vége volt az évnek is.
Melyik iskolába menjek tovább?

Otthon hullafáradtan leültem a Tv elé. A sport csatornán éppen a Téli Kupa dönőjét ismételték, ahol a Seirin legyőzi a Rakuzant. És ott van az a fiú akinek nekimentem az öltözőbe menet. Kagami Taiga.

Nem vagyok valami nagy író de igyekezni fogok. Ez a rész jobban ráment a meccsekre így elég zsúfolt lett én úgy érzem. Azért remélem nem lett olyan rossz, és elolvassátok majd a folytatást is.