The Family Business

1. fejezet

Harmadik órája vagyunk itt és hallgatjuk ahogy röhög, vihorászik és köpköd. Én már egy ideje feladtam. Dean azt mondja beszélni fog és ha valaki, hát õ ki fogja szedni belõle amit tud.

A következő nevetésbe forduló sikoly élesebb, talán az összes eddiginél is vérfagyasztóbb. Néha még gondolok a gazdatestek fájdalmára és szenvedéseire. Hogy ők nem tettek semmit. De a kés mégis az õ húsukat vágja és az õ bőrüket égeti a szentelt víz. A körhinta persze sosem ér véget ha egyszer felülsz rá. A kérdések. Hogy vajon végül kinek is lett jobb. Megöltünk egy démont, egy újabb ártatlan emberi életért. Egy újabb erkölcsi dilemma amiben soha senki nem fog igazságot tenni. És őszintén, mi mást lehet tenni? Eltemeted, csak nem teszed fel a kérdéseket. És abban a két percben amíg megállsz és levegőt veszel, egy pillanatra elmerengsz.. Nem. Csak ne csináld. Ne gondolkodj. Sosem éri meg. Boldogok a lelkiszegények. Nincs értelme olyan kérdéseken filozofálni amikre sose kapsz választ. Ezúttal sem teszem.

A mocskos és elhagyatott, igénytelen raktár folyosóján lehet, hogy egy egészen kicsit lassabban sétálok a szoba felé mint az normális lenne. Dean amúgy sem szereti ha ilyenkor ott vagyok és látom. Elvégre mégis csak kínoz. Embert. Démont. A kettő továbbra sem különül el világosan. Csak isten tudhatja melyikük szenved jobban.

A kilincset lenyomom, mély levegõ, nem ez az elsõ alkalom. Ez is csak egy újabb nap. Semmivel sem különb a többinél. Nem értem miért visel meg mégis ennyire, de határozottan idegesít.

-Na? Mondott már bármit is?-kérdezem ahogy belépek az ajtón és megcsap a vér, veríték és a penész szag. Dean a szenteltvízbe mártja épp a pengét, egy pillanatra sem néz fel.

-Nem igazán. Úgy látszik azt hiszi, hogy egyikünknek sincsen jobb dolga. Pedig nekem lenne.- Dean keze hirtelen csap le, a penge keresztül vágja a fiú lila foltoktól és vértõl koszos arcát.

A sikoly még élesebb, a nevetés most elmarad. Tompa lihegés, szipogás. A gúnyos mosoly az ajkakon már nem annyira gõgös és fennkölt. Kezd megtörni.

- Utoljára mondom el. Neveket akarok. És azt, hogy hányan vagytok és kinek dolgoztok. Melyik tetves démonnak érdeke, hogy itt legyetek, gyerekeket raboljatok el és tartsatok fogva? Mirõl szól ez az egész- Az utolsó mondatot a bátyám úgy üvölti mint aki tényleg elvesztette a legutolsó csepp eszét is. Eszelõsen. Õrült módjára.

A kés újabb csapásra emelkedik, újabb sikoly, újabb nyögés és egy újabb adag kiköpött vér a beton padlón.

-Hagyd most beszélni. Valamit mondani fog-állítom meg a bátyámat mielõtt még a pengével újra lecsapna.

Dean fújtatva lépdel hátrébb, a vértõl mocskos fa asztalnak dõl és végig simít a haján.

- Annyi volt a feladatunk, hogy valamilyen módon hívjuk fel a figyelmeteket magunkra. A gyerekek.. Nos õk csak az egyik társam ötlete volt. Imád velük játszani. Úgy gondolta kicsit feldobja ezt az egyébként jelentéktelen küldetést.- röhögve emeli fel vérzõ fejét, fekete szemeit ezúttal rám emeli.

-Oh, kicsi Sammy. Ha te tudnád..-beteges, fuldokoló köhögés tör fel a torkából félbeszakítva a mondadóját.

A kíváncsiságomat már felkeltette, nem tudom mit akar mondani, de hiába tanultam meg, hogy a legkevésbé az ilyeneknek szabad hinni, most mégis minden egyes idegszálammal erre az utolsó faszkalapra koncentrálok.

-Mirõl beszélsz? Mit kéne tudnom?

A mosolya ennél ördögibb, ennél gúnyosabb már nem igen lehetne. A szájából újabb vér patak csordul ki, a nevetése jobban idegesít mint eddig bármelyik ostobasága. Az idegeim pattanásig feszültek, már rég nem hallom, hogy Dean mit mond mögöttem.

Az arcom csak pár centire van az övétõl, fájóan nagy erõvel szorítom a szék karfáit miközben újra felteszem a kérdést.

-Mirõl nem tudok?

-Oh kicsi Sammy! Az angyalok sem a régiek már. Abban a pillanatban ott voltunk ahogy hibáztak. Óóó, még pedig mekkorát! De ne aggódj Sammy! A kislányod legalább akkora biztonságban van nálunk is. Sõt.-az agyam teljesen letompult, de mégis furcsán élesen égett bele az agyamba ahogy közelebb hajolt és a fülembe suttogta azt a mondatot amitõl hirtelen a levegõ túl sûrû lett ahhoz hogy a tüdõmbe szívjam és a világom minden része túl jelentéktelen ahhoz, hogy figyeljek rá- A kislányod nálunk van. És soha nem volt számára világosabb, hogy a apja még a létezésérõl sem tud, megmenteni pedig képtelen lesz.