Édenkert | ÉK-sorozat I.

NEGYEDIK FEJEZET

-Mégsem annyira reménytelen eset. -miért kell egy ilyen bókot ilyen kegyetlenül tálalni? -Így igaz, valószínűleg valamelyik biztonsági őr műve lehet.

-De most önt meg akarták ölni? -azért nagyon is szép és érdekes hely Lakewood, de nem jellemzi a helyet a gyilkosság és a különböző merényletek. Elég egyszerű hely.

-Nem hinném, inkább csak feltűnést akartak kelteni. A fegyver nem mindig a halált akarja szimbolizálni...

-Persze, tudom. Jelentheti a hangazvart, a káoszt, amire nyilván most használta az illető, jelentheti az eszközt, amivel jelképesen valamit elindítottak, de aztán ott van az is, hogy védelemre is szolgálnak, hiszen pusztítás mellett véd is. Gyilkolhat, de közben ápolhat is.

-Valaki aztán irodalomzseni. -forgatta meg a szemeit Nicholas a monológomon, ami egyébként egyáltalán nem a tudásom bemutatásáért történt, hanem mert ösztönösen jött az érzés, hogy erről beszélnem kell. Nyilván ezt nem bóknak szánta, mert szerintem zavarta, hogy ennyire tudálékos vagyok, de úgy döntöttem, hogy ezt most nem veszem magamra. Egyszerûen csak elengedem.

-Igen, valóban nagyon szeretem. -nem éreztem fontosnak, hogy tovább ecseteljem a rögeszmémet az irodalom iránt, hiszen nem is ismerjük egymást.

Aztán beállt az újabb kínos csend. Ebből is látszik igazából, hogy nem kedveljük legkevesebb szinten sem egymást, mert még egy beszélgetést sem tudunk folytatni.

Itt csak a mai társadalom példája mutatkozik meg; barátokra vágynak az emberek, de ha van esély új embereket megismerni, akkor befordulunk magunkba, és a lehető legfennhéjázóbb viselkedésünket öltik magukra. Na most nyilván nem azzal számoltam, hogy a legjobb barátja leszek a férfinek, de azért kellemetlenül hatott, hogy két ismeretlen ember egy ilyen nehéz szituációban nem tud beszélgetni egymással. Mármint én most szenvedtem a csendtõl.

Fogalmam sincs mennyi ideje állt be a némaság, viszont ez idő alatt részletesen szétnéztem a számunkra védelmet nyújtó helyen.

Annyira sokkos állapotban voltam a lövés pillanatakor, hogy nem is igazán figyeltem merre terelt engem Nicholas, illetve mikor beléptünk ebbe a pici szobába nem is gondolkodtam azon, hogy kinézzek, csak hagytam, hogy húzzon maga után a férfi. Annyit tudok csak, hogy több ajtó vezetett ehhez a helyhez, tehát valószínűleg ez egy védelmi hely. Kicsit rémisztő, hogy innen tovább nem tudunk haladni, és ha mégis ide találnak nincs hova menni.

Bár nyilvánvaló, hogy senki nem fog ide jönni, hiszen ha valaki követni akart volna, nem várt volna számításom szerint már lassan három órája.

Egy asztal, sok-sok régi festmény, egy üveg víz, és pár függöny van itt csupán. Ezen kívül kopár falak, hideg padló, és teljes bezártság. Ja, és egyébként klausztrofóbiás vagyok. Kezd nagyon nagy lenni a bezártság érzetem.

Oké, higgadjunk le. Nyugalom, mély levegő. Mély levegő. Kevesebb az oxigén, érzem, de ez azért van, mert egyre inkább csökken az agyamban. Szükségem van levegőre.

Miért ilyen pici ez a hely? És miért nem kapok rendesen levegõt?

-Jól van? -szólított meg Mr Callen. Biztosan elég nyugtalanító látványt nyújthatok, ha képes volt felõlem érdeklõdni.

-Klausztrofóbiás vagyok. -motyogtam, majd egy újabb mély levegőt vettem. Aztán még egyet. -Tudom, hogy nem olyan pici a hely, de elmerengtem, és eszembe jutott, hogy itt vagyunk.

-Olvastam egy cikket arról, hogyha rájön az ember arra, mi okozza a félelmét, az segíthet...

-Rengetegszer átrágtam már magam rajta, ettől függetlenül ez nem segít. Nem tudom, lehet, velem van a baj, de nem tudom kezelni ezt a félelmem.