Édenkert | ÉK-sorozat I.

NEGYEDIK FEJEZET

-Annyira gyerek még, komolyan. Megvédtem önt. Ha ez a baja, hát nagyon sajnálom, de nem fogok elnézést kérni. -mit képzel ez az ember?

Mi jogon dönti el egyébként is, hogy magával ránt ebbe? Nem is ismer engem, amikor meg eddig beszéltünk, csak gúnyosan bántunk egymással. Nem értem ezt a férfit.

-Nem vagyok gyerek, kikérem magamnak. Elmúltam huszonegy.

-Nagy teljesítmény, tényleg. Rettentően öreg, kár, hogy a kor mégsem köthető az érettséghez. -jesszusom, Liah, nyilván neked is ez a legjobb ötlet, ami kicsúszhatott a szádon.

Nem vagyok bunkó, és messze áll tőlem a csúnya beszéd, de amúgy most nagyon szívesen az arcába mondanám, hogy kapja be, a fenébe is.

-A barátaim aggódnak értem valószínűleg. Itt még csak térerő sincs.-bár amúgy felesleges volt ezt kijelentenem, mert azt sem tudom, hogy hol a táskám. Remek, de tényleg.

-A barátai valószínűleg a saját biztonságukkal lesznek elfoglalva, nem a magáé...

-Nem mindenkinek van olyan nyomorúságos baráti köre, mint ezek szerint magának, Mr Callen. Ismerem őket, biztos vagyok benne, hogy aggódnak miattam. Lehet, hogy önnek ez felfoghatatlan, de léteznek ilyen emberek.

-Bármennyire is romantikus ez a nagy szeretet a baráti körében, de ki kell, hogy ábrándítsam kisasszony. Az ember mindig a saját problémájával foglalkozik először. Aki ennek az ellenkezőjét mondja, az vagy csak hazudik, vagy már fejben összerakta a saját menekülési taktikáját.

-Nem hiszem ennek a teljes valóját, és pontosan azért nem, mert bármennyire is egy idegen vagyok önnek, hamarabb nyúlt az én kezemért, mintsem, hogy felfogta volna, hogy esetleg bajom eshet. -na erre lépjen, Mr Callen.

A sikeres érvelésem pedig akkor kapta meg a maga képzeletbeli díját, mikor egy pillanatra felszaladt a szemöldöke a férfinek, mint akit teljesen megdöbbentett, hogy ilyen gyorsan, ilyen remek ténnyel tudtam romba dönteni az érzéketlen mondatát.

-Maga aztán tényleg tûzrõl pattant, ha valaki vitába száll önnel. -elgondolkodva nézett rám, én meg mikor felhúztam a szemöldököm, tanácstalanul felhúzta a vállát. -Kit ismerhetek meg ebben a mérhetetlenül heves teremtményben?

Bármennyire nem akartam, mert egyáltalán nem érdemelte meg, el kellett mosolyodnom ezen a megszólításon. Olyan kis esetlennek tűnt most, mivel nem tudja a nevem, hogy ez a tény mosolyt csalt az arcomra, amit rögtön észre is vett, és csak ingatta fejét. Még egyszer felhúztam a szemem cukkolás gyanánt, nézegettem egy darabig, majd végül azért megmondtam neki.

-Ophelia White a nevem.

-Nos, Ophelia, most, hogy mindketten tudjuk egymás nevét, mi lenne, ha most már érettek módjára beszélgetnénk?

-Higgye el nekem, a véleményemet nehezen fogja megváltoztatni. De rendben van, beszélgessünk éretten. -kinyújtottam a lábaimat a földön, és igyekeztem kényelmes helyzetbe helyezkedni, mert félõ volt, még itt leszünk egy darabig. Miért rántott magával?

-Azért mert a cirkusz előtt önnel voltam hosszabb interakcióba, Ophelia, és higgye el, engem akartak megtalálni.

-Miért? -mondanám, hogy az írói énem bújt elő, de szerintem egy ilyen dologra mindenki kíváncsi lenne.

-Mert én terveztem az újításokat. Ez az egész az én munkám. Gondolom, nem kell ehhez diploma, hogy az ember tisztában legyen azzal, hogy befolyásos férfi lettem ezáltal. Ez pedig nem mindig pozitívum.

-De hát, hogy tudtak ide bejönni? Mindenkinek átnézik a táskáját, a ruháját, hogy semmi gyanús nincs-e nálunk. Akkor egy fegyvert, hogy sikerült becsempészni? -fáradtan mosolyogva elfordította a fejét, nyilván ezzel jelezve, hogy nagyon buta és naiv vagyok. Aztán hirtelen felfogtam. -Tehát egy belsős műve, igazam van?