A nagylányok nem sírnak

12. FEJEZET ♡

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Épp kijöttünk cigizni, de amúgy buli van – válaszoltam.

– Buli?

– A gyereked ma egyéves.

– Baszd meg!

– Inkább te. Elfelejtetted? – nevettem kínomban.

– Nem, dehogy, csak...

– Elfelejtetted, de tudom, hogy úgysem tudnál itt lenni. Illetve gondolom, hogy így van.

– Megoldom – mondta, aztán le is tette a telefont. Álltam a cigivel a kezemben, és szinte szóhoz sem jutottam. A többiek csak lestek, hogy mi bajom lett hirtelen, bár tudták, hogy kivel beszéltem.

– Elfelejtette? – kérdezett rá Ariana.

– Szerinted? – kérdeztem vissza.

– Ez egy megbocsáthatatlan bűn – vágta rá.

– Meddig az? Amíg nem találkozunk? Mindannyian tudjuk, hogy amint megérkezik, minden rendben lesz – válaszoltam szomorúan.

– A gyerekedről van szó! – szólt közbe Zoé.

– Észrevettem – álltam értetlenül előttünk. Amikor visszaballagtunk a lakásba, a szüleim egyből észrevették rajtam, hogy nincs rendben. Anya leült mellém a kanapéra, és kérdőre is vont. Elmeséltem, hogy csak azért érzem magam szörnyen, mert Ő nincs itt. Megszokhattam volna. Viszont nagyon boldog voltam, amiért mindenki jól érezte magát. Borka hamar elaludt a buli után, és a többiek sem maradtak sokáig. A takarításra már egyikünknek sem maradt ereje, így csak nagyjából pakoltunk össze. Amikor már a szüleim is lefeküdtek, kimentem egy utolsó cigire. Amíg elszívtam, kitettem néhány képet a netre. Nem vagyok híve ennek a reklámozásnak, de ez egyfajta büszkeség, hogy ilyen csodálatos a gyerekem. Felhívott, hogy mindjárt itt lesz, és elvileg van kulcsa is. Leültem a kanapéra, gondoltam, megvárom. Bőgni tudtam volna. Hetek óta nem találkoztunk, csak néha telefonon beszéltünk, erre még a kislánya szülinapját is elfelejti. Megértem, hogy rengeteg fontos dolog van még rajtunk kívül az életében, de ezt nem gondoltam volna. A „mindjárt ott vagyok" időintervallum nála azt jelenti, hogy minimum húsz perc. Ez most sem volt másképp. Megettem az összes megmaradt kekszet, mire beesett az ajtón.

– Jogosan haragszol, de tényleg elfelejtettem. Még reggel fel akartalak hívni, aztán kiment a fejemből.

– Jó, oké, de ne magyarázkodj, mert így is fáj a fejem – mondtam sértődötten.

– Sajnálom – mondta, aztán nekiállt ölelgetni.

– Én is, hogy ekkorát kellett csalódnom benned.

– Bepótoljuk! Mondjuk, holnap elmegyünk valahova.

– És az ugyanolyan lesz? Mindenről lemaradtál. Hova mennénk?

– Nem tudom, majd kitaláljuk.

– Mi lenne, ha csak szimplán itt lennél holnap? Egész nap. Utána úgyis hazamész, mert karácsony lesz. Gondolom, nem fogsz itt maradni velünk.

– Legyen így – válaszolta, majd elkezdett össze-vissza puszilgatni. Majdnem meghaltam, de nem hagytam magam. Azt akartam, hogy nyalizzon. Az ágyban mutogattam a képeket a buliról. A lényeg át is jutott az agyába, mert azt kérdezte, hogy:

– És maradt valami kaja? Torta is jó lesz – nevetett.

– Menjél ki innen, ha jót akarsz magadnak – mondtam halál nyugodtan.

– Most mi van?

– Mondom, menj ki innen!

– Tényleg kimegyek enni.