0|prologue

1.4K 46 5
                                    

•••

•••

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

•••

A csengő dallamos hangja szakítja félbe a gondolataim heves menetét. A tekintetem elsötétülve pillant a bejárati ajtó irányába, majd vissza a laptopom fényes kijelzőjére melyről gúnyosan pillantanak vissza a szavak melyeket az utóbbi fél napban sikerült begépelnem. A fejemet rázva mentem el a dokumentumot reménykedve abban, hogy az ajtó túloldalán álló személy nem a szomszédom. Imádom a nénit de valamilyen furcsa okból kifolyólag sosem veszi észre, hogyha valaki nem ér rá arra, hogy meghallgassa az egész élettörténetét.

Lassú léptekkel közelítek az ajtó irányába, az ujjaimat a kilincsre simítva. Egy újabb kopogás repít vissza a valóságba; jelezve, hogy a falap másik oldalán várakozó személy nem ér rá egész nap. A szemeimet forgatva nyitom ki az ajtót, azonnal szembekerülve a szomszédom ismerős alakjával. Az ajkaimra egy halvány vigyor kúszik a fiú láttán, miközben a vállamat az ajtófélfának döntve, húzom fel kérdőn a szemöldökömet. Nos, annyit legalább eltaláltam, hogy a szomszédom... félsiker nem?

"Mit felejtettél el?" A karjaimat a mellkasom előtt keresztezve teszem fel a kérdést, magamban nevetve a fiú kétségbeesett tekintete láttán.

Noha csak néhány hónapja költöztem az olasz kisvárosba, de a most is előttem álló szomszédommal már nem először találkozok hasonló módon. A fiú heti rendszerességgel - van amikor többször is - becsönget hozzám valamit kunyerálva tőlem. A kezdetekben borzasztóan idegesített, hogy mindent elfelejt és tőlem kéri el azt; de most már csak nevetni tudok rajta. Képtelen vagyok megérteni, hogy miért engedték meg egy húsz éves fiúnak, hogy teljesen egyedül éljen. Amikor látszólag képtelen lenne életben tartani magát ha én nem lennék.

"Emlékszel még amikor beköltöztél?" A szemeimet összehúzva lassan bólintok próbálva rájönni, hogy mit akarhat a fiú tőlem. "Igen és amikor összefutottunk akkor pont az anyukáddal beszéltél, és teljesen rosszul jöttél ki az egészből..."

"És segítettél nekem, igen emlékszek." Határozottan bólintva válaszolok a fiúnak, próbálva nem kimutatni, hogy mennyire is kényelmetlenül érzem magam a kialakult helyzetben. Utálom amikor kicsúszik az irányítás az ujjaim közül és ez pont egy olyan helyzet amikor az irányítás a velem szemben álló fiú ujjai között van. És ott is fog maradni, bármit is teszek.

"És köszönetképpen azt mondtad, hogyha szükségem van valamire akkor nyugodtan forduljak hozzád." Marcus a hajába túrva mormolja a szavakat, egyszer próbálva megtartani velem a szemkontaktust, máskor pedig megszakítva azt. "És most igazán jól jönne egy szívesség."

"Nem tűnt fel, hogy az utóbbi hetekben úgy tekintesz a lakásomra mint egy sarki kisboltra?"

A gondolataim lassan repítenek vissza arra bizonyos napra amikor beköltöztem az épületbe. Tisztán emlékszek, hogy az első nagyobb bevásárlásomból jöttem hazafele, és már a liftből szálltam ki amikor anyu elkezdett faggatni afelől, hogy összebarátkoztam-e már valakivel. Alapjáraton sosem volt gondom azzal, hogy összehaverkodjak valakivel, azzal viszont már sokkal inkább, hogy a személyek az életemben is maradjanak. Sosem engedtem meg magamnak, hogy a családomon kívül máshoz is ragaszkodjak mivel túlságosan is féltem - és még mindig félek attól, hogy valaki összetöri a szívemet. És tudom, hogy nem kell szerelmesnek lennem ahhoz, hogy valaki átgázoljon az érzéseimen és darabokra törjön.

PRETEND TO LOVE MEWhere stories live. Discover now