Álmaimban...

Part 5

Egy helyen voltunk.... csak Te meg Én.
Álmomban fogtad a kezem, és egy ajtóhoz vezettél. Én értetlenül álltam ott, és kérdõn feléd fordultam. Te szomorú voltál, de magadra erõltettél egy mosolyt, és így szóltál.
-Szeretlek! - Ekkor az arcomra tetted a kezedet, és égetõ érzés volt... Láttam a szemedben a szomorúságot, és hogy meghoztál egy döntést... egy döntést ami mindent megváltoztat. - Te jelented számomra a világot. Te vagy az Én világom! De nem lehetek ennyire önzõ! Én a sötétségben élek, de te a fényt érdemelnéd... Velem sosem lehetnél igazán boldog, mert akármennyire nem szeretném, mindig csalódást fogok okozni... Te túl jó vagy nekem.... Ha kinyitod ezt az ajtót, és átléped a küszöböt, megtalálod azt a világot ahol tényleg boldog lehetsz, Én pedig örökre kilépek az életedbõl, és nem húzlak vissza a sötétségbe.... velem vakon tapogatóztál, de megérdemled a fényt! Meghoztam egy döntést. Elengedlek, és hagyom hogy boldog legyél, és olyas valakivel öregedj meg aki tényleg boldoggá tudna tenni, és aki tökéletes a számodra.... de az a valaki nem én vagyok.... Sajnálom....
Én leblokkolva álltam ott elõtte, még fel sem fogtam igazán hogy mi történt, de éreztem hogy könnyek folynak le az arcomon... A másik pillanatban pedig megfordultál, és otthagytál.... Végleg hátra hagytál, és bár azt mondtad ezt csakis miattam teszed, valahogy úgy éreztem magadon akartál segíteni... Ott álltam egy ajtó elõtt, a mögötte lévõ világ pedig mindent megadna nekem. De azon a helyen Te nem léteznél számomra... Így hát otthagytam azt az ajtót, és a lehetõséget hogy gondok és fájdalom nélküli életem legyen, és utánad rohantam... bele a sötétségbe. Valóban vakon rohantam Téged keresve, de nem érdekelt. Órákig kóborolhattam a sötétségben, de egy árva lélek sem volt. Eltûntél, mint ha nem is léteztél volna. De mégis akárhova mentem éreztem magamon a tekinteted, és tudtam hogy hallasz. Ezért hát megálltam, nem futottam tovább. És tényleg reméltem hogy meghallod amit mondani fogok...
-Valóban könnyebb lenne téged hátra hagyni, és belevágni egy olyan életbe ami csupa boldogságot kínálna nekem, de Te nem lennél mellettem! És nekem nem ér semmit a fény, ha nélküled kell élnem benne. Én inkább választom az örökös sötétséget, csak hogy veled lehessek. Nélküled nincs értelme az életemnek.... Mert szeretlek! És örökké szeretni foglak! - Sosem mondtam eddig ezt senkinek, ezt õ is tudta... Komolyan gondoltam, és azt is tudtam hogy ha nélküle kellene tovább élnem, nem menne... - Ha nélküled kellene élnem a fényben, a világosságban, sokkal inkább lennék ott vak mint veled a sötétben...
Vártam hátha elõbukkan valahonnan, de nem jött. Ekkor összerogytam és elkezdtem sírni. Sírtam órákig, de nem jött vissza hozzám. Egyedül maradtam, és tudtam, soha többé nem látom.
Egyszer csak elkezdtem zuhanni... Minél több ideig zuhantam a bánatom miatt, annál sötétebb lett... Csak zuhantam, és Te a végén nem kaptál el.
Ekkor felriadtam, és te abban a pillanatban jöttél be a szobába reggelivel. Láttad rajtam hogy zaklatott vagyok, így letetted az éjjeli szekrényre a reggelinket, és oda jöttél hozzám. Átöleltelek, s mikor elengedtük egymást mosolyogva megkérdezted mirõl álmodtam...
A mondatod után keltem fel rendesen, és rá kellett jönnöm, nem jött össze a mi Happy End-ünk
Ezerszer álmodtam már rólad, de valahogy mindig úgy végzõdik, hogy Te nem vagy itt, és Én egyedül maradok....
A kezdetektõl fogva tudtam, hogy jelentenek valamit az álmok, és azt is tudtam mindig hogy valójában mit.... Hogy veled az élet sokkal nehezebb lenne mint nélküled... de egyszer valaki megkérdezte tõlem, megéri-e a könnyû utat választani, csak mert az könnyebb, és képes lennék-e eldobni azt ami a nehezebbik út végén várna rám csak hogy ne legyen elõttem annyi akadály?
Akkor azt válaszoltam, igen megéri hiszen nincs semmi amiért érdemes lenne küzdenem.... de most már van... Te!

Sziasztok!
Tudom nem lett olyan jó rész ez se, de remélem nem lett annyira szörnyû... :)