Demons (h.s.) - REUPLOAD

6. fejezet

Vajon túlélnék egy ugrást a tizedikről? Aligha. Azt sem tudtam igazán hogy menekülni akarok-e. Nem azt mondják, hogy néha jobb ötlet kitapasztalni az elrablók eszejárását, és csak azok után szökni, hogy van egy bombabiztos terved? Nem hittem volna hogy ez minden esetre vonatkozik. Azt pedig főleg nem gondoltam volna, hogy nagy biztonságban lennék, bármennyire is ártatlannak tűnt Harry az első találkozásunkkor.

Zaynre kellett gondolnom, a csókra amit kaptam tőle a ház előtt. Niall arcára. A legjobb barátom volt. Zayn pedig... ő, ő...

Csak ekkor kezdtem el igazán felfogni, hogy mi is történik itt valójában. Csak akkor kezdtem el rájönni, hogy, bár fogalmam sem volt hogy hogyan, de mindketten hazudtak nekem a kilétükkel kapcsolatban. Ha ők itt voltak otthon és együtt dolgoztak az elrablásommal kapcsolatban...

- Még hogy nem ismeritek egymást, csak látásból, ti férgek! - suttogtam magam elé a sötétségbe. Forró könnyeket éreztem meg a szemeimben és képtelen voltam visszatartani őket. Olyan igazságtalan helyzet volt ez, és olyannyira haza akartam menni...

És aztán hirtelen egyenesen arcon vágott engem a felismerés, hogy a táskám, a levetett ruhával együtt ott hever a matrac végében, csak rám várva. Benne pedig a telefonom.

Olyan gyorsan álltam fel, hogy egy másodpercre attól féltem, felébresztettem vele Harryt. Rémülten felé pillantottam, megtámasztva magamat a karommal a matracon, a bal lábammal már a padlószőnyegen, és akárhogyan is fájt minden mozdulat, türelemre intettem magamat. Később is ráért az üvegszilánkkal foglalkozni a talpamban. Egyenlőre nem szabadott felébresztenem Harryt.

Hála az égnek mélyalvónak tűnt. Óvatosan a másik lábamat is a padlószőnyegre eresztettem, majd pedig felálltam, áldva az eget hogy nincsenek nyikorgó padlólapok, mint a mi házunkban, és hogy nincsenek ágyrugók, amelyek elárulhatnának.

A táskához lopództam, letérdeltem és hangtalanul felnyitottam a patentot. Még ott volt, mind a pénztárcám, mind a telefonom. A keserűség könnyei a megkönnyebbültség könnyeivé váltak.

Azonnal anyát kezdtem el tárcsázni, fél szemmel folyamatosan Harryn, arra gondolva hogy biztosan fel fog majd ébredni, ha elkezdtek anyához beszélni. De nem érdekelt. Tudtam hogy rendben leszek majd, tudtam hogy minden rendben lesz majd.

Kicsöngött.

- Luna? - szólt bele egy álmos hang a kagylóba. Hangtalanul felzokogtam attól, hogy az ismerős hangot hallhatom, és talán még soha sem voltam ennyire boldog, hogy hallhatom a hangját. De tudtam hogy megmenekültem, hogy hívni fogja a zsarukat és hogy kimenekítenek innen, hogy hazamehetek és vége lehet ennek a rémálomnak!

- Anya, hallgass ide - fogtam bele reszketeg hangon. Harry mocorogni kezdett az ágyon és fogalmam sem volt, hogy mennyi időm van még hátra. - Elraboltak, nem jöttem haza emiatt...

- Igen, tudom, de...

- Kérlek, hívd a zsarukat! Kérlek, nem tudom hogy hol vagyok, valahol a külvárosban, a lakótelepeknél! A St. Lucas körút környékén lehetek, csak egy folyóra emlékszem! Átkeltünk rajta és...

- Tedd le a telefont! - vágott a szavamba egy harmadik hang.

Harry olyan gyorsan ült fel az ágyban, hogy hátraugrottam és pont a fájós talpamra érkeztem. A fájdalom ellenére is felegyenesedtem a térdeimről, attól félve hogy nekem fog rontani és hogy kitépi majd a kezemből a telefont. Farkasszemet néztem vele.

- Anya, kérlek, kérlek hívd a rendőrséget! - rimánkodtam a telefonba.

- Luna, értsd meg. Így lesz a legjobb.