Orion legenda- A fény ereje

1. rész - Kapun innen - 9. fejezet

9. fejezet

Damian összesen 20 percet hagyott nekem arra, hogy elkészüljek. Fekete, lábhoz simuló nadrágot és fekete inget hozott, melynek mell alatti részét fűző tette érdekesebbé, a tetejére színben azonos bőrdzsekit, a lábaimra pedig térdig érő bőrcsizmát kellett húznom. A derekamra egy övet csatolt, melybe két tőrt dugott, a csizmám szárába pedig egy harmadik kisebb kést is elrejtett.
- Damian, ugye tudod, hogy én nem tudok bánni ezekkel? – mutattam a fegyverekre, mikor végzett.
- Te csak azt hiszed! – legyintett sokat sejtető mosollyal, majd a kezembe nyomott egy nyilakkal teli tegezt, és jelezte, hogy vegyem a hátamra. Döbbenten néztem rá.
- Életemben nem lőttem íjjal… Mégis hogy várhatod el tőlem, hogy bármit is eltaláljak? Azt sem tudom, hogyan kell használni! – tiltakoztam, mire társam a kezembe adott egy gyönyörűen megmunkált íjat illetve egy fekete-piros tollakkal ékesített nyilat, s az ablakhoz vezetett. Kitárta előttem a két szárnyat. Értetlenül figyeltem őt, fogalmam sem volt, mire készül.
- Látod azt a fát ott szemben? – kérdezte, miközben az erdő egyik közelebb eső fájára mutatott.
- Persze – bólintottam.
- Találd el! – utasított. Tátott szájjal bámultam rá a kérdés hallatán.
- Tessék? – nyögtem.
- Lőj az ablakból, és találd el a fát! – ismételte meg, s várakozva keresztbe tette a melle előtt a kezét.
- Nem várhatod el tőlem, hogy… - kezdtem volna a magyarázkodást, de Damian türelmetlenül dobbantott a lábával. Sóhajtva fordultam el tőle a célnak kijelölt fa felé. Dühös voltam és dacos. Úgy gondoltam, Őhercegsége túl sokat vár el tőlem, és nem fogja fel, hogy képtelen vagyok arra, amit kér. Tudtam, hogy el fogom rontani, és kénytelen voltam ezt megmutatni Damiannak is…
     A bal kezembe az íjat fogtam, a jobba pedig a nyilat, melynek ajkát finoman az idegre illesztettem, a vesszőt pedig az íjat tartó kezemre fektettem. Felemeltem a fegyvert, hogy célozzak, de valami nem stimmelt. Leeresztettem a kezem, és szemügyre vettem a nyilat, melynek végén négy toll kapott helyet: három fekete és egy piros, melyből az utolsó nem a megfelelő irányba állt. Valamiért úgy éreztem, hogy az eltérő színűnek a bal kezem felé kell néznie, ezért fordítottam a nyílon, majd a végét visszahelyeztem az idegre, és újból felemeltem az íjat. Terpeszbe álltam, kinyújtottam a bal karomat, s megpróbáltam a jobb karommal hátrahúzni az ideget, de nehezebb volt, mint gondoltam.
„ Ne könyökből, vállból…” – ugrott be hirtelen a semmiből, s az erőt most a vállammal fejtettem ki. Az ideg könnyedén engedelmeskedett, s egészen a nyakamig húztam hátra.
„Összpontosíts a célra… Ne túl lentre… Csak érezd… Légy te a nyíl…” – különös gondolatok cikáztak a fejemben, de nem hittem benne, hogy eltalálhatom a fát. Ám mire meggyőzhettem volna magam erről, a nyíl messzire repült, s éles koppanással fúródott a fa törzsébe.
- Ez nem lehet igaz – suttogtam, s megráztam a fejem. Nem lehet, hogy célba találtam!
Damian közelebb lépett hozzám, s kinézett az ablakon. A piros toll szinte világított a Holdfényben a célnak kijelölt fa törzsének közepében.
- Hogy lehetséges ez? – kérdeztem szinte kétségbeesetten, mikor felismertem a bennem rejlő, eddig ismeretlen képességet. Soha nem lőttem! Tudom, hogy nem… Mégis tisztában voltam vele, mire kell ügyelnem… Hogyan?
- Figyelj rám, Cory-Ann – ragadta meg a Herceg a vállamat, rákényszerítve ezzel arra, hogy rá nézzek – Ezek a képességek és ez a tudás benned van. Mindig is benned volt, így születtél. Különleges vagy, különlegesebb bármelyik Orionnál, mert a te apád Nathaniel, a Földlelkek királya. Tudsz bánni az íjjal, a tőrökkel, az érzelmekkel. S ez még mind semmi ahhoz képest, amit megtehetsz, ha visszatér az az ősi erő, ami hozzád tartozik. Ami a Hercegnőhöz tartozik – szónokolt Damian, de a lelkessége megrémisztett. Túl sok volt ez nekem… Sokkal jobban éreztem magam, amíg átlagos és normális voltam, mint bárki más.
- Mi van akkor, ha nem akarom ezt, Damian? – néztem rá elszorult torokkal – Mi van akkor, ha én nem akarok a Hercegnőtök lenni?
Társam tekintete elsötétült, és eleresztette a vállamat. Mélyen belém fúrta pillantását, szinte úgy éreztem, a lelkem legmélyéig lát.
- Akkor sok népet ítélsz halálra az önzőséged miatt – jelentette ki. Szavai olyan erővel találtak el, mintha megpofozott volna. Méghozzá jogosan.