Orion legenda- A fény ereje

1. rész - Kapun innen - 4. fejezet

4. fejezet

Futottam. Azon a napon már sokadjára, de most először nem valaki elől, hanem valakiért. Jobban mondva: valakikért. Alig telt el pár perc, mióta kirohantam Ely házának ajtaján, s őrült módon bevetettem magam az erdő sűrűjébe, mégis úgy éreztem, máris elkéstem. Valami áthatolhatatlanul fekete kioltott minden fényt a táborban, s én a zsigereimben éreztem, hogy nem csupán áramszünet okozta. Az a valami egyszerűen megzabálta a fényt.
     Őrült tempóban kapkodtam a lábaimat, és abszolút nem érdekelt a veszély abban a pillanatban. Mindenki, aki valaha a családomat jelentette, a táborban volt, és Elijah többszörös figyelmeztetése után sem nézhettem ölbe tett kézzel, hogy a barátnőimet (nem beszélve a táborozó gyerekekről) valami elpusztítja, vagy bármilyen módon örökre elveszi tőlem. A pasi még az ajtót is elállta, ám miután egy újabb ütést és rúgást helyeztem kilátásba, jobbnak látta félreállni, és engedni.
     Most ott futott ő is a közelemben: néha mellettem, néha egy-két másodperc erejéig előttem, hogy mutassa az utat a szinte vaksötét erdőben, melyet csak az elemlámpájának fénye világított meg. Fogalmam sem volt, mit fogunk találni, ha odaérünk, s csak remélni tudtam, hogy nem lesz még túlon-túl késő.
- Állj! – szólt egyszer csak Ely. Lassított a léptein, majd teljesen megállt.
- Mi az? – sürgettem, miközben a lábaimmal toporogtam. Szerettem volna azonnal továbbindulni.  Nem értettem, miért ácsorgunk a fák között, ahelyett, hogy igyekeznénk a táborba. Ely szótlanul körbenézett, majd rám szegezte a tekintetét. Riadtnak tűnt, s egy kicsit tanácstalannak. Dühített a szótlansága.
- Ely, nem érünk rá erre! Mennünk kell! – szándékomat nyomatékosítva elindultam, ám kísérőm megragadta a karomat, és megállított.
- Cory-Ann – szólt szinte suttogva, mielőtt sérelmezhettem volna a viselkedését – A tábornak itt kellene lennie.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá, majd körbepillantottam. Fák. Fák mindenütt.
- Ne szórakozz velem! –kértem, és lefejtettem ujjait a karomról – Nézz körbe! Itt csak az erdő van. Lehet, hogy eltévesztetted az irányt.
Körbemutattam a minket körülvevő rengetegen, és hajthatatlanul csípőre tettem a kezem.
- Huszonhárom éve járom ezeket az ösvényeket, pontosan tudom, mi hol van – lépett közelebb, hangjában némi elfojtott indulatot éreztem.
- Akkor mégis hova lettek a házak és az emberek? – kérdeztem, és mélyen a szemeibe néztem. Igyekeztem úgy hangsúlyozni, hogy érezze a hangomban megbúvó hitetlenséget és makacsságot.
Ely válasz helyett a karkötőre mutatott, melyről egy rövid időre meg is feledkeztem. Az ékszer hihetetlen fényességgel világított, pontosan olyan erővel, akár egy elemlámpa. Csodálkozva meredtem a csuklómra, majd kísérőmre tekintettem magyarázatra várva.
- A talizmán jelzi a veszélyt, a helyes utat, illetve egy másik talizmán jelenlétét is – mondta – Mindig azt, amit épp keresel. Minél fényesebb, annál közelebb jársz a célhoz. Te a tábort kerested, a karkötő pedig azt jelzi, hogy megérkeztünk.
Elképedve hallgattam szavait, majd a szemem magasságába emeltem a kezemet. Az ékszer vakító fehérséggel izzott.
- Úristen – nyögtem, mikor ráeszméltem, hogy igaza van. A táborhelyen voltunk, ami a szó szoros értelmében eltűnt a Föld színéről. Ez több volt, mint bizarr vagy félelmetes. Hová tűnhetett el minden és mindenki?
     Meg akartam tudni, Ely mit gondol erről. Gyanús volt, hogy megint sokkal kevesebb meglepetés ült ki az arcára, mint amennyi megalapozott lett volna. Éreztem, hogy tud valamit, s az ékszer segítségével meg is bizonyosodhattam volna efelől, ám egy sikoly megakadályozott abban, hogy neki szegezhessem a kérdést. Valaki volt a közelben.

Ely végig maga mögé tolt, amíg a hang forrását kerestük. Ez valamilyen lovagias férfiösztön lehetett, és valahol biztonságot nyújtott a gondolat, hogy meg akar védeni a ránk leselkedő veszélytől. Annak ellenére, hogy ő ment elől, karját végig a csuklómon tartotta, s miközben haladtunk, folyamatosan a karkötőn tartottuk a szemünket, ami úgy funkcionált akkor, mint egy iránytű: fénnyel jelezte, merre kell mennünk.
     Miután meghallottuk a sikolyt, automatikusan a hang irányába vettük az irányt, de néhány percen belül a ziháló, rettegéstől jól hallhatóan átitatott hang elhalt, az erdő pedig némaságba burkolózott. Úgy véltem, az egyik táborozó lehet, aki valamilyen hihetetlen szerencse által nem vált a sötétség áldozatává, s most félelemtől fojtogatva igyekszik elrejtőzni a fák között. Valószínűleg előlünk.
     Elijah az ékszer jelzései szerint fordult hol jobbra, hol balra, majd egyik pillanatról a másikra hirtelen megtorpant, s jelezte, hogy az egyik bokrokkal szegélyezett fa közelében hall valamit. A talizmánra pillantottam, ami Elyhoz hasonlóan úgy érzékelte, hogy a közelben tartózkodik, akit keresünk.
     A férfira tekintettem, és hangtalanul elmutogattam neki, hogy két oldalról kellene megközelítenünk a fát. Ő összeráncolta a homlokát, és most először tudtam érzelmeket leolvasni az arcáról. Nem akart elszakadni tőlem. Megragadtam a kezét, és finoman lehámoztam a csuklómról, majd bátorítólag megszorítottam. Éreztetni akartam vele, hogy biztosan tudom: nem ellenség bujkál a fa mellett, hanem valaki, aki retteg. Mióta a karkötő rajtam volt, mindent olyan tisztán és határozottan éreztem…
     Ely végül bólintott. Lopakodva, szinte teljesen nesztelenül indult el. Még mindig megdöbbentett, hogy hogyan képes ilyen halkan járni, de nem volt időm ezen elmélkedni. Elfordultam, és a másik irányból közelítettem a cél felé. Igyekeztem a lehető leghangtalanabbul mozogni, mégis úgy éreztem, visszhangzanak a lépteim a halott erdőben.
     A karkötőm egyre fényesebben égett minden egyes lépéssel, amit akkor és ott nem éreztem szerencsés dolognak, hiszen a legkevésbé sem segített abban, hogy láthatatlan maradjak. Ezzel az erővel egy világító tornyot is a hátamra kaphattam volna, az se lett volna feltűnőbb.
     Ráfontam az ujjaimat az ékszerre, és próbáltam letakarni, miközben folyamatosan haladtam. Már csak pár lépés választott el a bokroktól, mikor kettétörő ágak reccsenését hallottam. Egy pillanatra megtorpantam, majd levettem a kezem a csuklómról, és hagytam, hogy a fény betöltsön mindent. Valaki futó léptekkel távolodott a bokroktól, mögötte pedig Ely rohanó alakja tűnt fel. Csendes volt, mint egy falu vasárnap délután.
- Ez hihetetlen – leheltem, majd utánuk eredtem én is. Nem szerettem volna szem elől veszíteni őket, és egyedül maradni az erdőben.
     Főleg Ely alakját követtem, aki már felkapcsolta az elemlámpáját. Úgy véltem, ennek csupán egyik oka volt az, hogy nem látott, valószínűnek tartottam azt is, hogy jelezni akarta, merre tartott éppen. Ezért mindenképp járt neki egy vállon veregetés, sőt, még akár egy puszi is, de erre még várnom kellett.
     Percekig üldözte a menekülő alakot, én pedig őket, mire a lámpa csóvája végre megtorpant. Dulakodás hangjait hallottam, két, leveleken csúszkáló és küzdő test hangját, egy nő kétségbeesett kiáltozásait és nyöszörgéseit, és Ely nyugtatgató szavait.
A lány még akkor is harcolt, mikor odaértem. Barna haja kócosan omlott vállaira, ruhadarabjain sárfoltok és szakadások látszódtak. A félelem menekülő vadat csinált belőle, igazi harcos volt.
     Letérdeltem melléjük, s két tenyerembe fogtam a fiatal nő arcát. A szívem a torkomban dobogott, mikor rám emelte két gyönyörű szemét, s már tudtam, hogy ismerem őt. Huszonhárom év alatt minden egyes nap láttam, és beszéltem vele, megvigasztalt, mikor éjszaka rémálmok gyötörtek.
- Mary! – szólítottam nevén, és kisöpörtem a hajtincseket könnyektől és portól koszos arcából – Mary, én vagyok, Cory-Ann!
A lány a neveket hallva egy pillanat erejéig meredten nézett, mint aki nem meri elhinni, hogy nem a sötét jött el érte, hanem én.
- Cory-Ann? – suttogta, és szemeiből könnycseppek peregtek le. Teste elernyedt, s Ely megkönnyebbülve eresztette el foglyát, aki zokogva borult a nyakamba – Cory-Ann! Istenem, annyira féltem!
Magamhoz öleltem, s vigasztalóan ringattam egy kicsit. Elképzelni nem tudtam, miféle rettegést és szörnyűséget élhetett át, s látva állapotát, csak növelte az aggodalmamat a többiek iránt.
Percekig ültünk ott egymás nyakába borulva, mikor Ely a vállamra tette a kezét.
- Mennünk kell! Itt nem biztonságos! – szólt, és segített felállítani Maryt. Igaza volt. Ez a hely minden volt, csak biztonságos nem.