Orion legenda- A fény ereje

1. rész - Kapun innen - 5. fejezet

5. fejezet

Egy szempillantás alatt józanodtunk ki, ám a hatás még tartott pár percig. A szívem a torkomban dobogott, a pulzusom az eget verdeste, s úgy szedtem a levegőt, mint aki most sprintelt le egy kilométert. Ám ezt az állapotot most már nem csak az Elyjal történtek okozták, hanem az a hang is, ami a semmiből hangzott fel a kinti éjszakából.
- Mi volt ez? – pillantottam a bejárat felé, miközben kibontakoztam az ölelésből.
- Fogalmam sincs – felelt Ely őszintén, és gondolkodás nélkül az ajtó felé indult, én pedig szó nélkül követtem őt. A férfi megtorpant a bejáratnál, s óvatosan a deszkákra tapasztotta a fülét. Lélegzetvisszafojtva vártam, mit hall, mikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a karkötő ismét világít a csuklómon.
- Ezt nézd! – böktem meg a karját, s szemei elé emeltem a csuklóm. Ely homlokára egy pillanat erejéig ráncok szöktek, majd kérdőn nézett rám.
- Veszély vagy talizmán? – kérdezte kíváncsian, én pedig egyértelműen tudtam, mire céloz. Tisztában volt vele, hogy mióta az ékszer a kezemen van, azóta úgy működök, mint egy állomás, ami felfogja a hullámokat. A belsőmben minden információ érzelemmé alakult, s anélkül tudtam mindenre a választ, hogy konkrét értesüléseim lettek volna róla.
- Talizmán – feleltem, miután semmi jelét nem éreztem annak, hogy veszély lenne a közelben. Ely szemében izgatott csillogás villant, és további habozás nélkül nyúlt a kilincsért, és tárta ki az ajtót. Az éjszaka lehűlt levegője csapta meg az arcunkat, miközben a férfi végig maga mögött tartott karjaival.
- Látsz valamit? – kérdeztem szinte suttogva, ösztönösen ügyelve arra, hogy senki se halljon meg.
- Nem – rázta meg a fejét pár másodperc után, mialatt tekintetével bejárta a környéket. Kijjebb léptünk mindketten, s automatikusan az erdőre tapadt a szemünk. Tulajdonképpen sehonnan máshonnan nem származhatott az iménti hátborzongató hang, mint a fák közül.
- Megnézem – jelentette ki védelmezőm, s hangszíne világosan az értésemre adta, hogy nem szándékozik magával vinni.
- Te sem gondolod komolyan, hogy egyedül mész oda – ragadtam meg a karját, mielőtt még elindulhatott volna. Ely hátrapillantott a válla felett, és az ujjait a kezemre kulcsolta.
- Bárkitől származhatott ez a hang, Cory-Ann. Egyedül akarok utána járni – mondta, de megmakacsoltam magam, és még jobban a karjára kulcsoltam a kezemet.
- Veled megyek – erősködtem, és közelebb húzódtam hozzá. Egy pillanat erejéig újra felpezsdültek bennem az iménti érzelmek, s mélyen a szemeibe néztem. Éreztem, hogy megborzong a tekintetemtől, mégis lefejtette az ujjaimat magáról.
- Nem. Te, szépségem, itt maradsz – ejtett el egy félmosolyt. „Szépségem”. Az arcomba vér szökött, s nem bírtam megfékezni az ajkaimra húzódó, zavart mosolyt, mely olyan hirtelen hervadt le, mint amilyen gyorsan megszületett. Az erdőből újabb sikoly hangzott fel.
     Elyjal egyszerre fordultunk a hang irányába. A sötétben egy alak tűnt fel, de túl messze volt ahhoz, hogy láthassuk, pontosan ki is vagy mi is az. A férfi egy utolsó pillantást vetett rám, majd futni kezdett. Szótlanul követtem őt annak ellenére, hogy ő nem tartotta ezt jó ötletnek. Csuklómon az ékszer minden lépéssel egyre erőteljesebben, és fényesebben világított.

- Állj meg! – utasított Ely, mikor beértünk a fák közé. Eszem ágában sem volt ellenkezni vele. Úgy véltem, ő az egyetlen, aki pontosan tudja, meddig lehet biztonságosan behatolni az erdőbe, ezért hallgattam rá. A sötétség szinte tökéletesen bevont mindent. Az egyetlen fényforrás a kezemen csüngő karkötő volt, mely minden egyes lépésemmel egyre fehérebb fénnyel égett.
     Körbepillantottam. Kerestem valamit, ami segíthet a hang forrásának megtalálásában. Az utolsó sikoly óta nem hallottunk semmit, s a feltűnő alak is egyik pillanatról a másikra eltűnt a szemünk elől. Nem hagyatkozhattunk semmi másra, mint az érzékeinkre, s az ékszerre, ami minden bizonnyal egy másik talizmán jelenlétét érzékelte.
- Lehet, hogy az erdőben van – suttogtam, s egy lépést szerettem volna előre tenni, de Ely visszatartott a karjával, és a fejét rázta.
- Ennél a pontnál nem mehetünk tovább. Nappal sem veszélytelen, de ilyenkor felérhet egy öngyilkossággal – magyarázta, s én kelletlenül visszaléptem. Tétován tekintettem körbe, de minden csendes volt és zajtalan. Hova lehetett? Már éppen feladtam, hogy választ kapok a kérdésemre, mikor különös érzés kúszott fel a gerincemen: hideg volt és bizsergető, akár egy gyengéd kéz, ami megcirógatta a hátamat egészen a nyakamig. A testem összerándult, majd melegség áradt szét a mellkasomban. Egy pillanat erejéig levegő után kaptam, majd egy újszerű ösztöntől vezérelve a közelünkbe eső fák felé pillantottam. Valami azt súgta, ott leljük a sikoltozót, s egészen egyszerűen azt is biztosan tudtam, hogy nincs eszméleténél. Nem sejtettem, nem hittem benne: tudtam.
- Gyere! – intettem Elynak, aki összeráncolt homlokkal tekintett rám, mikor arra a fatörzsre mutattam, ahová indulni készültem. Vártam, hogy megállít majd, vagy figyelmeztet arra, hogy veszélyes, de nem ez történt. Helyette egy pillantást vetett a karkötőmre, majd bólintott, s egyszerre indultunk el a fa felé.
     Csupán pár lépést kellett megtennünk, s a megérzésem máris bizonyítottnak látszott. A földön egy barna sortot és egy vékony, kapucnis pulóvert viselő lány hevert. Haja az arcába tapadt, bőrét horzsolások és kisebb karcolások csúfították. Behunyt szeme arról árulkodott, hogy valóban nincs eszméleténél, ugyanakkor ujjai görcsösen szorítottak egy tárgyat, mely még így is látványos fénnyel égett.
- Vigyük innen! – kértem Elyt, mikor letérdeltem a lány mellé, s ismét egy jól ismert arcot láttam magam előtt. Összeszorult a szívem a látványtól, s rémület markolta meg a torkom, mikor megérintettem a homlokát. Tűzforró volt.
- Ismered őt? – kérdezte kísérőm, habár a válasz egyértelműen rá volt írva az arcomra.
- Igen – bólintottam – Ő Christina.
A hangom elcsuklott. Ely hangtalanul lehajolt, s barátnőm térdei és vállai alá csúsztatta a kezét, majd óvatosan felemelte a földről. Christina fejét a mellkasára csúsztatta, s tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Nagyon magas láza van – jelentette ki, majd választ nem várva, sietős lépésekkel indult vissza a ház irányába. Aggodalommal és félelemmel teli szívvel követtem őt.