Sixth member

6. A próba

Viszonylag csendben ettük az ebédet, mert a beszólós incidens után szinte senkinek nem volt kedve megszólalni, a felügyelő emberünk pedig vagy megsértődött vagy még mindig le van fagyva. Fél lasagne-t tudtam csak megenni, a másik fele már nem ment le a torkomon a gombóc miatt, ami egyre nagyobbra és nagyobbra kezdett nőni, a közeledő próbánk miatt, így az éhenkórász Niall-nek adtam - mondjuk egy nagy tál ételt már megevett -, aki igazán jóízűen el is fogyasztotta azt.
Miután mindenki megette az ebédjét és kivitte a tálcáját, a felügyelő morcos tekintettel parancsolt ki minket az étkezőből.
Libasorban haladtunk mögötte, egészen át az egész hotelen, az egyik hátsó kijáraton kilépve pedig a szembelévő házba vezetett minket. Egy kisebb házikó, talán egy kétgyerekes család elférne benne, csak otthonosabbá kellene varázsolni, mert a penészes falú, tojássárga színű falak, és a régi típusú ajtók nem túl bizalom gerjesztőek. Itt is hátulról mentünk be, így nem tudom milyen előről, de hátulról semmi kedvességet nem áraszt, se egy virág, se egy növény, csak a gusztustalan falak és a hatalmas, bűzölgő kukák.
A kétszárnyú feketére festett, kissé kopott hátsóajtót szélesre tárta a felügyelő emberünk, mi pedig szépen libasorban, velem az élen igyekeztünk be. Egy hosszú - valamivel barátságosabb - kék színű folyósón haladtunk végig, kisebb kicsapós ajtók és japán stílusú térelválasztó falak vettek körül minket, itt-ott énekeltek, néhol kiabálást hallattunk, egy helyről pedig orbitálisan nagy zene szólt, miközben néha valaki beleordította, hogy "EGY ÉS KÉT ÉS HÁ', PÖRGÉS, FORDUL, CSÁCSÁCSÁ"
Egészen az épület elejéig kísért minket az ember, -akineknek még mindig nem tudom a nevét-, majd egy normális színű, formájú ajtót kinyitott, s ránkparancsolt, hogy menjünk be, viselkedjünk jól.

- Sziasztok! - szólt egy hölgy a terem közepéről. Kontyba fogta hosszú szőke haját, sportnadrágot és trikót viselt, gondolom ő a tánctanárnő. Egy másik ajtó nyílt ki, és belépett egy másik hölgy, kiengedett barna hajjal, egy igazán érdekes színű ruhában, bájos mosollyal ő is köszöntött minket.

- Gyertek ide, előbb az énekkel kezdünk. - intett minket magához a ruhás nő, mi pedig bementünk a valamivel kisebb szobába. Hat mikrofon hevert a sarokban, gitárok lógtak a falon és egy gyönyörű zongora volt a sarokban. Ezen kívül egy kanapé, egy külön szék, és pár felállított állványon hevertek a kották, dalszövegek.

- Ez az énekterem? - kérdeztem hangosan, miközben leültünk a kanapéra, amit valljuk be, hat fenékkel eléggé befedtünk.

- Nos... Nem igazán, ez egy énekterem, az igaz, de ez a ti gyakorlótermetek, ameddig velem tanultok. - mesélte, miközben odahúzta hozzánk a széket, s leült rá. - Egyébként Mrs. Wilson vagyok. - mutatkozott be, majd megkért, hogy balról jobbra mutatkozzunk be, és mondjuk el, hogyan szólíthat minket.

- Harry Styles és simán csak Harry-nek.

- Zain Malik, Zain-nek.

- Liam Payne, Liam-nek.

- Louis Tomlinson... szólítson Jennifer-nek! - erre mindannyian felnevettünk, még a tanárnő is elmosolyodott, majd közölte, hogy hívhatja Jennifer-nek, mire még jobban kitört belőlünk a nevetés. Megállapodtak végül a sima és egyszerű "Louis"-ban.

- Niall Horan, és igazából sokféleképpen hívhatnak. Ni-nek hívtak a régi barátaim, Neil-nek hív a bátyám, Niall-nek mindenki más... - kezdett bele a sztorijába a mellettem ülő szöszke, amit Mrs. Wilson nem nagyon tudott hova rakni, így inkább lezárta azzal, hogy egyszerűen Niall-nek fogja szólítani.

- Hannah Corazón-Byd. Legyen csak egyszerűen a Hannah. - mondtam végül, ezzel lezárva a bemutatkozó részt.

Felállt a tanárnő, s megkért minket is, hogy kászálódjunk fel, és álljunk fel egymás mellé. Közölte, hogy most el kell énekelnünk valami egyszerűt, hogy bemérje a hangunkat, milyen hangtónusban vagyunk, mennyit kell még fejlődnünk és, hogy fog-e még fejlődni a hangunk. No meg persze, hogy összerakja mennyit kell dolgoznunk ahhoz, hogy együtt jól szóljunk.