Sixth member

2. Az eredmény

- Figyelj Hannah... Van benned valami különleges, ami megfogott benned mikor ide beléptél. Lehet ez a nagyon szépen befonott hajad, vagy talán a szemeid, de biztos, hogy nem a hangod. Kétség kívül jó vagy, de nem az éneklésben, sokkal inkább látványelemnek, és ezt most ne vedd sértésnek. Vannak akiknek kemény gyakorlás után sikerülhet, de a te esetedben... Én a helyedben új álmokat keresnék. - szólalt meg a bal szélen ülő, kissé idősebb ember. A kritikája durva és gusztustalan volt, de tartott még valami. Az a plusz három lehetőség.

- Ezzel egyáltalán nem értek egyet, Simon. Szerintem Hannah igenis tehetséges, csak egy kis finomításra van szüksége és hidd el, még engem is meg fog lepni, az pedig ritkán van. Ez egy száz százalékos, és nagy betűs IGEN tőlem! - mondta az idősebb kinézetű hölgy, aki az - ezek szerint - Simon nevezetű pasas mellett ült.
Elmormoltam egy köszönömöt, majd az - ebben nem vagyok biztos - Cheryl felé fordítottam a figyelmem.
A tekintetét rajtam időztette, figyelt, miközben ajkait összeszorította.

- Figyelj... Egyetértek Simon-nal és Dannii-val is, mert valóban nagyon bájos kellem vagy, viszont a hangod nem elég... érett. Természetesen, ahogy nőni fogsz, úgy fog a hangod is kiteljesedni és én látok benned potenciált. Tudod mit? Bízok benned! Van benned valami. Igen! Mutasd meg nekünk! - csapott végül az asztalra, mire szélesen elmosolyodtam és megköszöntem.

- Nincs mit mondanom, szeretnélek tovább jutatni, mert Simon megítélésénél biztosan jobban fogsz teljesíteni. Igen! - bátorított a jobb szélen ülő férfi.

- Köszönöm! - mosolyodtam el, s egy igazán elszerencsétlenkedett köszönés után kifutottam a színpadról és a stábos csajnak adtam a mikrofont. Már épp rohantam volna ki az egész helyiségből, mikor megállított a műsorvezető.

- Szerintem igenis jó voltál. - majd elengedi a vállam, én pedig tovább szaladok. Szinte olyan erővel rohanok át a stúdión, hogy fel is lökök valakit.

- Úristen bocsáss meg! Nem direkt volt, csak most jöttem ki a meghallgatásról és kicsit-nagyon feldúlt vagyok, csak a mosdóig akarok eljutni, nem direkt mentem beléd, bocsánat. - hadartam a szöszke hajú srácnak, miközben a kezemet nyújtottam felé. Neki is vörös volt az arca, mint nekem, ő is sírt.
Elmormolt egy "semmi baj"-t, én pedig még nagyobb bűntudattal rohantam a női mosdó felé.
Kicsaptam az ajtót, és a legelső szabadfülkébe rohantam, gyorsan bezártam az ajtót, majd nekitámasztottam a hátam. A térdeim az arcom elé húztam és ráhajtottam a fejem.

- Lehetnél jobb is Hannah. Miért nem elég jó? Biztos nem jutok tovább. A helyedben új álmokat keresnék. - a csendes helyiségben csak úgy visszhangzott a rekedt hangom és a szipogásaim. Az a Simon fickó nem köntörfalaz, kerek-perec megmondta, hogy szar vagyok, a többi zsűri csak vígasztalni próbált.
Pedig annyit gyakoroltam. Órákon keresztül is énekeltem, csakhogy eltaláljam végre a megfelelő hangtónust. A szöveget magoltam, vagy gitáron, zongorán gyakorolgattam.
De úgy látszik ennyi nem elég.

Szépen lassan eltelik tíz perc, vagy talán húsz is, én még mindig a hideg kövön ülök, ugyan már nem sírok, de nem is mosolygok. Elkezdem kibontani a fonást a hajamból, sötétbarna hajam kivételesen szép hullámokban omlik arcom köré. A kezemre rakom a hajgumit, szép lassan feltápászkodom a padlóról, kinyitom az ajtót. Senki sehol.
Pompás.

Odamegyek a csaphoz, hideg vízzel megmosom az arcom, belenézek a tükörbe. Egy bizonytalan lány néz vissza rám. Nem szeretem ezt. Hol a magabiztosság? A vakmerőség? A bátorság?

- Figyelj... minden oké? - hallok meg egy kopogást az ajtón, de nem nyit be senki. Összeráncolom a szemöldököm, ha valaki használni akarja a mosdót, hát miért nem jön be? Anyáék nem lehetnek, ilyenkor mindig egyedül hagynak. Valahogy bevett szokás ez nálunk, jobb ha nincs ott az egész bagázs, csak rosszabb lesz.

- Nem jöhetek be, de kezdek egy kicsit aggódni. - hallom meg újra az ajtón átszűrődő hangot. Biztosan nekem mondja, senki más nincs a mosdóban.
Odasétálok az ajtóhoz és kidugom rajta a fejem. Egy szöszke hajkoronát és két égszínkék szempárt pillantok meg először. Ez az a srác, akit véletlen fellöktem!

- Oh, szia! Nem hittem volna, hogy egyhamar kijössz onnan. - bökött a mosdó felé. - Figyelj nem akarok tolakodó lenni, de hallottalak sírni és hát senki nem ment be hozzád... így gondoltam, hogy azért megkérdezem mi a baj. - lehajtotta a fejét miközben beszélt, így nem láttam a szemeit, talán, mintha el is pirult volna egy kicsit.

- És te miért sírtál? - kérdeztem vissza, a fellökős incidensre utalva. Ezúttal felemelte rám kék szemeit, értelmezte a kérdést. Egy pillanatig azt is hittem, hogy otthagy a francba, de nem.

- Nagyon gonosz volt velem az egyik zsűri... félek, hogy nem fogok megfelelni neki és hamar kiejt. - feleli végül, mire tágra nyílnak a szemeim.

- Velem is pont ugyanez volt! - mondom hirtelenjében. Honnan jött ez a bátorságom? A srác elvigyorodik, kis csálék a fogai, de aranyossá teszi.

- Niall Horan vagyok. Téged hogy hívnak? - nyújtja kezét felém. Egy pillanatig habozok, de hát mi bajom lehet belőle? Megragadom a kezét és határozottan megrázom.

- Hannah Corazón-Byd.

- Érdekes neved van, de gondoltam, hogy nem vagy britt, hallom az akcentusod. Viccesen beszélsz. - szinte el is tűnt az a szégyenlős kissrác, füligérő mosollyal beszél, szinte le se hervad onnan.

- Te mondod? - játékosan öltöm ki rá a nyelvem, mire elneveti magát.

Az újonnan szerzett barátommal sétáltunk vissza a váróterembe, ahol anya és Avery már várt rám. Elköszöntem Niall-től, aki szintúgy odarohant a saját családjához, és leültem Avy mellé. Egy szót se szólt, csak jobb kezét összefűzte az enyémmel, majd áthajolva felettem, megigazította a lefolyt szempillaspirálomat.
Hálásan néztem rá, mire csak biccentett.

Szerintem már egy évtized is eltelt, annyit vártunk, habár anya szerint csak háromnegyed óra volt, mikor véget ért a meghallgatás. Mégegyszer vissza kell mennünk a színpadra, ahol majd elmondják, hogy ki az, aki mehet a következő fordulóba.

Bemondják, hogy mehetnek a versenyzők, én pedig felállok, tekintetemmel Niall-t keresem, majd meg is találom, és küldök felé egy bíztató mosolyt, amit viszonoz is. Remélem bejutunk mindketten.

Ahogy lassan lépdelek az ember tömeg mögött, igyekszem kicsit szemügyrevenni a többi versenyzőt, körül-belül mindenki tizenöt és huszonöt év körüli. Nem vészes, nem érzem azt a "felnőtt vagyok, tehát több esélyem van" nézést a hátamon, itt mindenki ugyanúgy retteg a következő szavaktól, mint én.

- Köszönöm, hogy mind befáradtatok. Nos, akkor kezdeném is azokkal a nevekkel, akik biztosan bent vannak, és mehetnek bizony a táborba. - áll fel a székéből az idősebb kinézetű hölgy, azt hiszem Dannii. Felsorolja azt a tizenkettő nevet, majd udvariasan megköszöni a többiek fáradozását.
Az én nevem nincs köztük. Szinte fel se bírom dolgozni, csak erednek a könnyeim. Nem jutottam be, úgy tudtam!

- Várjatok egy kicsit! Jöjjön ki a színpadra az, aki a nevét hallja! - szól mély hangon a Simon nevezetű ürge, szinte alig hallom, annyira elsodródtam a tömeggel a kijárat felé. Megdermed az egész ember csorda, vágni lehet a feszültséget. Csak egy-két szipogást hallani.

- Zain Malik, Harry Styles, Liam Payne, Niall Horan, Louis Tomlinson és Hannah Corazón-Byd-ot várjuk a színpadon! - és ott a nevem. De ennyi srác között? Nem értem, de jobb oldalról meghallom anyukám kiáltását, aki spanyolul ordítja nekem, hogy azonnal menjek a színpadra. Visszaszaladok, és Niall nyakába ugrok még mielőtt kilépünk a fénybe. Nagyon sír, így egyik kezemmel letörlöm a könnyeit, míg a másikkal megragadom az övét és kihúzom a színpadra.

Ott áll rajtunk kívül még négy srác, igazán riadt arckifejezéssel, melléjük állunk, a zsűrire néz mindenki.

- Nos, biztosan meglepődtetek, hogy idehívtunk titeket, viszont Dannii-nak volt egy zseniális ötlete. Mivel hatotok közül egyikőtök sem jutott be, viszont mindannyiótokban van valami, ami megfogott minket, úgy gondoltuk, hogy mi lenne, ha...- itt hatás szünetet tartott Simon, megvárta ameddig Dannii felpattan a székből, és kitárt karral közli velünk:

- Egy bandába rakunk titeket!