Tíz hónapja töltöm szinte minden egyes napom sóvárgással. Mint sivatag az esőt, úgy szomjazom egyetlen pillantását. Mint drogos az újabb adagot, úgy követeli vissza testem és lelkem, ha eltűnik a közelemből. Az első pillanattól rabja vagyok, megveszek érte. Mégsem kaphatom meg. Mégsem néz rám. Mégsem érint meg. Hiába keresek kiutat, nem találok menekülési lehetőséget, csupán fájó hiányát próbálom pótolni annak, ami sosem volt az enyém. Úgy érzem, bele őrülök és a téboly mély vermébe zuhanok hamarosan. Vagy mégsem?