Cipőink kopogása töltötte be a Roxfort üres folyosóit. Olyan volt, mintha senki nem lenne az egész épületben. Nem szűrődtek ki a termekből a gyerekek beszélgetéseinek hangjai, sem a tanárok magyarázása, de még a rosszalló megjegyzéseik sem. A folyosókon egy lélek sem mászkált rajtunk kívül. A lyukas óráikat töltő felsősök, de még a tanóráikat ellógók sem sétálgatta. Az iskola szellemeinek sem volt nyomuk, még Hóborc sem csinált semmilyen csínyt, amely valamilyen életet lehelt volna az üres és néma folyosókba. A képkeretekben lakók is némán üldögéltek lakhelyükön. Alig mozdultak meg, hangjukat pedig még kis egér cincogásnak sem lehetett nevezni.
Az egész helyre rányomta a pecsétjét Voldemort támadása. Az élettel teli Roxfort, egy kihalt szellem kastéllyá vált. Szinte rá sem ismertem a helyre.
– Mondd Black, hogy ez nem ilyen...
– Ilyen lehangolt? – pillantott felém lazán, miközben az egyik vállára felkapott táskáját igazgatta. – De, pontosan ilyen. Kedd óta minden ilyen. Persze vannak dolgok, amik nem változtak.
– Mint például?
– Mint például McGalagony, már az előtt büntető munkára küldött, minket mielőtt biztosan tudtuk volna, hogy...hogy túléled – ajkaiba harapva rázta meg a fejét.
– Mikor lesz az a büntetőmunka? – tereltem a beszélgetést valami jobb téma felé.
– Szombat délután együtt kitakaríthatjuk a 3. emelti raktárt vagy mit tudom én micsodát. Elvileg beakarnak vezetni valamilyen prefektusi megbeszélő helyiséget, ahol ti és a házvezető tanárok gyűléseket tartottok. Mi pedig azt a nemes feladatot kaptuk, hogy eme híres helyet, amiről még senki sem hallott, takarítsuk ki.
A fiú megjegyzésén felkuncogva álltam meg az egyik lépcsősoron, amely, mint régen serényen mozgott.
Legalább egy valami nem változik.
– Nem is baj az a büntető munka, legalább átbeszélhetjük a dolgokat, mielőtt elindulunk – igazítottam meg a nyakkendőmet, amelynek szorítását igazán furának éreztem.
– Te most szombat este akarsz elindulni?! – kapta rám a fejét a fiú.
– Nem, vasárnap szeretnék.
– Rachel, még koránt sem gyógyultál meg.
– Mint mondtam jól vagyok, de ezt még megbeszéljük. Most... – Sirius szavak nélkül is megértette, hogy mi van.
Ott álltunk a bájitaltan terem ajtaja előtt. Igaz már legalább 1 órája elkezdődött az óra, még sem siettünk be. Sem én, sem Sirius nem kapkodtunk. Mindketten tudtuk talán, ha visszatérek a Roxforti életemhez, akkor minden megfog változni. Nem csak én fogok, hanem a kapcsolatunk is, amely az elmúlt órákban szinte felhőtlen volt. Ez pedig semelyikünk nem akarta elveszteni. Talán ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy ő is elkísérjen a Mardekár klubhelyiségébe átöltözni, mint, ahogy én őt a Griffendélesek tornyába, hogy felszedhesse a táskáját és tankönyveit. Húztuk az időt mindketten, ahogy csak tudtuk.
Most viszont már itt álltunk. Egy fal, egyetlen egy fal választott el a régi megszokott életemtől és az elvileges barátaimtól. Ez az élet viszont nem fért össze a Sirius-szal való kapcsolatommal. És ezzel mindketten tisztában voltunk. Nem tudtam mit kéne pontosan tennem. A válasz nagy eséllyel az lett volna, hogy visszatérni a megszokott életemhez és az igazi erős személyiségemhez, viszont még ha akartam volna sem tudtam volna megtenni, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy visszavegyem a rendes hibátlan maszkomat.
Így viszont csak a törött maradt...
Mély levegőt véve bólintottam Siriusnak, biztosítva őt, hogy készen állok és bemehetünk. Ő egy lazának tetettet mosolyt felvillantva próbált megnyugtatni, majd lenyomta a kilincset.
Halk csörömpölés, néhány suttogás hallatszódott ki a teremből. Majd Lumpsluck professzor megrovó hangja csapta meg a fülemet.
– Sirius Black! Már egy órája elkezdődött a tanóra, még is hol a Merlin szakállába voltál gyermekem egy ilyen időszak közepében, amikor még maga az igazgató, Dumbledore is megmondta, hogy a kijárás tilos és súlyos következményekkel jár?! – kelt ki magából a professzor, amely a ritka alkalmak egyike volt. Nem sokszor hallottuk ilyen dühödtnek őt.
Szoknyámat utoljára megigazítva léptem be én is a terembe, Sirius Black mellé.
– Elnézést a késésért professzor úr! Sirius Black csak engem kísért vissza a Roxfortba. Sajnos a Mungoi vizsgálatok elhúzódtak, így elég nehézkés volt időben visszatérni az iskolába. – Adtam elő minél hihetőbben a történetemet.
Hazudni legalább tudok még...
– Rachel! Hála Merlinek nincs semmi bajod! Hogy érzed magad gyermekem? Nem kellett volna bejönnöd az eheti óráidra. Pihenned kellene még, nem? – Ahogy meglátott a professzor úr, szinte úgy felejtette el Sirius lógását is. Azonnal hozzám sietett közelebbről megvizsgálva engem, mintha csak az egyik közeli rokonom lenne.
– Köszönöm Professzor úr én jól...
– Rachel! – éles sikítás szakított meg egy hangos csattanással egyetemben.
Olivia ugrott teljes erőből a nyakamba, kis híján még a padlón is elterültünk. Döbbenetemben reagálni sem tudtam, nemhogy megmozdulni a Nott lány erős szorításában.
– Soha többet! Megértetted? Soha többet ne hozd rám így a frászt! Tudod mennyire aggódtam érted?! Hogy Merlin rúgna meg! Soha többet, érted ugye? Soha többet ne csinálj ilyet! – Olivia vállai megrázkódtak, miközben ölelt engem.
Elmosolyodva gyengéden megsimogattam a hátát, majd a lány hátrálva egy lépést felpillantott rám. Egyik kezével a hajába túrt, míg a másikkal az arcát takargatta és törölgette, ahol egy-két könnycsepp is megjelent, bár igaz, ha ezt bárki megmerte volna említeni biztos kiátkozta volna innen, vagy legalábbis betörte volna az orrát.
– Megértetted ugye? Vagy ha nem akkor én foglak kiátkozni az iskolából!
– Téged is jó látni Olivia! – mosolyodtam elvidáman. Hazugság lett volna azt mondani, hogy nem örültem neki, hogy újra láthatom őt.
Vidáman körbe pillantottam a teremben, ahol minden szem rám szegeződött. A barátaim Scarlett, Jane vigyorogva pillantottak rám, ahogy a legtöbb mardekáros társam is. Még az Olsen lány is érdeklődve vizsgált meg, a többi Griffendélessel együtt, akik közül meglepően páran egy két mosolyt is megeresztettek felém, mint például a vörös hajú Lily Evans. Közelében ott állt Potter is, aki szigorú pillantással mért végig engem és a barátját. Úgy tűnt semmit sem tudott a mellettem álló fiú tervéről. Nem tetszése, pedig még az arcára is kiült, amely ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt, hiszen úgy éreztem újra otthon vagyok.
________________________
Alice Morgan
_______________________________
Minden hideg volt és sötét. Nem volt fény, nem volt remény semmi sem volt. Semmi nem maradt nekem.
Egyedül ülve meredtem bele a végeláthatatlan mélységbe, amely körül vett. Nem tudtam mi történt velem, hogy még is, hogy kerültem ide, vagy hogy mennyi ideje vagyok pontosan itt.
Miért nem mozdulok meg? Miért nem csinálok semmit? Miért nem csináltam semmit, amikor szüksége lett volna rám? Miért mindig ő? Miért mindig ő véd meg engem? Miért mindig ő áll be elém és véd meg bármi is történjen? És miért mindig ő kapja a legnagyobb pofonokat? Miért mindig ő sebesül meg?
Csak álltam és néztem, ahogy ott feküdt a földön Sirius Black kezei között mozdulatlanul. Mindenhol vér borította, a ruhái teljesen szétszakadtak, de még így is arcán ott volt az az eltökélt kifejezés. Nem ijesztette meg semmi sohasem. Lehettek azok a szüleink, egy vadállat vagy akár az egyik zsémbesebb házimanónk, sohasem hátrált meg. Mindig előre lépett, elém és Ed elé megvédve minket mindenféle bajtól. Bármi rosszat tettünk magára vállalta azt. Semmi sem rendítette el sohasem. Talán még maga Voldemort Nagyúr sem. Mindig olyan bátor volt, mint egy igazi Griffendéles és olyan ravasz, mint egy Mardekáros. Most mégis ott feküdt a földön a saját vérében úszva, a halál és az élet között lebegve. Segítenem kellett volna, oda kellett volna rohannom hozzá, még is csak álltam és néztem őt.
Gyengéden játszadozott a szél a hajammal, miközben a földön ültem. Barátságos volt a sötétség, amely körül vett, már szinte megszoktam, mikor meghallottam azokat a halk sugdolózásokat. Nem tudtam pontosan honnan jöttek, szinte mindenhonnan hallottam őket. Szemeimet lassan nyitottam ki, s csak akkor ébredtem rá, hogy már nem is vagyok tovább a sötétség fogja. Egy egészen más helyre kerültem.
Körülöttem a táj kopár volt, a fűnek nyoma sem volt, ahogy semmilyen más növénynek sem. A természetből jövő mágia hangja teljesen elnémult. Nem éreztem őket sehol, ami nélkül már a hely így is nyomasztóvá változott. Miden kopár volt és porral teli. Alig lehetett ellátni messzebbre.
– Mi ez a hely? – leheltem a kérdést bele a semmiségbe, ahonnan csak halk kuncogást kaptam vissza – Kik vagytok és mégis mi a fenét csináltatok velem?
Idegesen pattanttam fel és kezdtem elforgolódni körbe-körbe, hátha megtalálom a nevetés foszlányok tulajdonosait.
– Hagyjátok abba, most azonnal! – parancsoltam, de nem hagyták abba.
Nevettek, nevettek, csak nevettek.
– Elég legyen már! – fogtam be a füleimet, miközben földre hullva gömbölyödtem össze.
Még egy álom, még egy hibbant álom. Miért gyötörnek állandóan ezek a halk kacagások? Mik lehettek ti? És miért csináljátok ezt velem? Miért, miért? Nem vagytok álomtündérek, semelyik fajta nem viselkedik így, de akkor mégis mik lehettek? Miért teszitek ezt velem?
– A jobb szárny készen áll. Marrow parancsnok, már csak az önjelére vár.
– Üzend meg a testvéremnek, hogy hívja vissza a felderítőit. Pihenjenek és lássák el őket – ismerősen csengett-e hang. Olyannyira ismerősen, hogy szinte azonnal visszahúzott engem eme világba.
– Igen is parancsnok! – egy krákogás, majd pár szárnycsapkodás hangzott fel a közelben.
A tündérek kacaját elvágva hangzott fel egy ismerős parancsoló hang. Fejemet szinte azonnal az irányába kaptam.
Mit keres ő itt?
Gyorsan tápászkodtam fel a poros földről s körbe pillantva kerestem a hang tulajdonosát. A sűrű porfelhő, amely körbe vett mindent elfedett elölem, mégis elindultam az egyik irányba. Pár lépés, és még jó pár másik árán jutottam csak ki a még mindig kopár ám, de nem teljesen üres síkságra.
Egy kisebb emelkedően állva pillantottam meg 13 embert. Mindannyian vészjóslóan magasodtak fölém, alakjuk ahogy egyre közeledtem feléjük sem lett barátságosabb. A belőlük áradó mágia szinte a csontjaimig hatolt, sose éreztem még ilyen tiszta erőt. Vonzott engem, egyre közelebb és közelebb vonzott magához. Összetartoztak ez még távolról is látszott. Egyforma öltözetük, egyenes testtartásuk és éles pillantásaik olyan magabiztosságot kölcsönzött nekik, ami pár pillanatra engem is megrémisztett, még ha mozdulatlanok is voltak egytől-egyig. Mégis biztos voltam benne, hogy tudják mire gondol a másik, hogy mit akar tenni vagy hogy éppen mire vágyakozik.
Kik vagytok ti? És hol van Ő?
Óvatos léptekkel tettem meg az utolsó pár lépésemet, mielőtt megtorpantam volna előttük alig 5 méterre. Valami történt, valami furcsa.
Miért nem reagálnak a közeledtemre? Miért nem pillantanak rám? Nem látnak talán?
– Hé, mégis ...– hangom megrekedt, mikor végig pillantottam a középen álló nőn.
Egy vékonyka, alacsony nő volt, mégis mind a tizenhármójuk közül ő nézett ki a legveszedelmesebbnek. Ő is ugyanúgy szürke köpenyt és sötét ruhákat viselt, mint a többi. Derekán tőrök sorakoztak és két kard, melyek mellett jó formált pálcája foglalt helyet. Odalára egy maszk volt felerősítve és egyéb harcászati eszközök. Szívénél egy főnix volt beleszőve a ruhájába, amely minta más helyeken is megjelenet ruháján. Még sem ez volt a lány különlegessége. Hófehér, hosszú haját a szél össze-vissza kócolta, néha még arcát is eltakarta és az ott lévő sebeket. Jó pár pillanat kellett, hogy felfogjam, hogy a nő gyönyörű arcán végig futó vonalak nem festék vagy tetoválás nyoma, hanem törések, szakadások, régen elfeledett sebhelyek vékonyabb és vastagabb vonalai. Arcának jobb oldalát szinte teljesen átszelték ezek a sérülések, jobb szeme alól egészen a szájának bal széléig húzódott egy halvány vonal, míg egy vastagabb teljesen átszelte a jobb arcát, szemöldökétől egészen az álla vonaláig terjedt, olyan volt, mint egy törés vagy egy szakadás. Koránt sem volt egyenes ez a vágás, fegyver biztos nem okozhatta ezt. Egyszerűen csak olyan volt, mintha valami szétszaggatta volna az arcát. Teljesen behálózták a jobb oldalát ezek a sebek, a főbb, mélyebb törésből több kisebb, majd azokból is elágazva még apróbb vonalak húzódtak el rajta. Minden egyes vágás halvány fehér fénnyel világított, amely még inkább vészjóslóbbá tette a nőt, mégsem ez volt a legijesztőbb számomra, hanem az, hogy ismertem. Szinte azonnal felismertem a nővérem szinte már eltűnő arcvonásait ebben a nőben.
Mit tettek veled Rachel?
– Jól érzed magad Rachel? – szólalt meg a testvérem mellett álló maszkot viselő férfi lágyan, amelyre a nő, vagyis a nővérem felpillantott rá.
– Ne aggódj miattam Wade, minden rendben van! – válaszolta a megszokottnál sokkal gyengédebben és szeretetteljesebben, miközben végig simított észrevétlenül a férfi karján.
– Csak már untatja, hogy játszadozik velünk az a ribanc – szólalt fel szinte már hasogatóan őszintén a nővérem mellett álló férfi, akit eddig még nem is vettem észre, sőt fel sem ismertem.
– Sirius! – szólt rosszallóan a Wade nevű férfi, amelyre a nővérem csak halkan felkuncogott.
– Elnézést kapitány! – felelte egy csíntalan mosoly kíséretében, amely szinte az egyetlen olyan jegye volt, amely ismerős volt benne.
A Black fiú külsője szinte teljesen megváltozott, az a 15-16 éves fiú, akit ismertem, mintha legalább 10 évet öregedett volna. Sokkal magasabb és erősebb lett, az eddig is éles arcvonásai még erősebbek lettek. Arcán halvány borosta futott végig, miközben felkötött hajából jó pár tincs kiszökve emlékeztetett vissza arra a laza stílusára, amely eddig a Roxfortban is jellemző volt rá. Mégis sokkal elegánsabb és felnőttesebb volt, mint eddig. Ruhája hasonló volt Racheléhez. Sötét felsőjébe neki is egy kitárt szárnyú főnix volt szőve, ahogy mind a tizenhármójuknak. A nővéremet leszámítva ő volt az egyetlen, aki még nem viselt maszkot, az övé is lazán az övén lógott.
– Annyiban egyet kell értenem Sirius-szal, hogy tényleg nem sieti el a kígyó a dolgot – hasított a levegőbe egy mély férfihang, az egyik maszkostól származva.
– Csak idegelni próbál minket, megakarja törni a figyelmünket – szállt bele a beszélgetésbe egy barna hajú nő is, miközben körbe fonta a kezét a mellei körül.
– Ez a csönd és tétlenség nem nekünk szól, hanem az embereinknek. Őket próbálja megtörni. Minden egyes perc, amelyet tétlenül töltenek egyre jobban a kétségbeesés felé üldözi őket – emelte az égre a tekintetét a szőke hosszú hajú nő. – Hm...
– Érzel valamit? – szólalt fel újra a barna hajú és vér vörös szájú nő.
– Néhányukra már hatással volt, bűzlenek, még innen is érzem a szagát a félelemnek. De a legtöbben nyugodtak, nem félnek. Amíg látják Rachelt és Egy Szörnyeteg Egy Senkit addig nem fognak elkezdeni aggódni – válaszolt a szőke, bár szavait már inkább a nővéremnek intézte, mint a másik nőnek.
– Nem ez az első harcunk. Ismernek már minket és az ellenséget is, még nélkülünk sem fogják feladni a többségük a harcot. Bár igaz, a sorokba már beférkőzött a félelem – értett egyet Rachel, majd hátat fordított nekem és a semmiségnek és úgy tűnt lepillantott valamire, vagy valakikre.
Nagyot nyelve bár, de még közelebb léptem hozzájuk. Lassan haladtam, igaz fölöslegesen, hiszen már bebizonyosodott, hogy nem látnak engem, mégis volt bennem egy kellemetlen érzés.
Mi történt velük? Mit tettek Rachelel? Kik ezek az emberek Rachel és Sirius körül? Mennyi idő telt el 1975 óta? És mégis milyen ellenségről beszélnek?
Minden kérdés szinte azonnal eltűnt a fejemből, mikor felértem az emelkedő tetejére és én is megpillanthattam azt, amit eddig a testvérem és a társai is néztek. Több száz, sőt még talán annál is több ember sorakozott a kis emelkedő mögött, ahol álltam. Mindenhol ember volt, ahová a szem ellátott.
Még a szám is tátva maradt, miközben próbáltam összeszámolni azt a rengeteg mágust, akik együtt egy hatalmas sereget alkottak, amelynek a feje pontosan ott volt, ahol én álltam. Kétség sem fért hozzá, hogy Rachel és az 12 mágus még rajta kívül irányította az egészet.
De miért? Mégis hogyan?
A nővéremre pillantottam válaszok után kutatva, ő viszont már nem a seregét nézte. Tekintete a társaival ellentétben újra az üres pusztaság felé irányult, amely talán már nem is volt annyira üres, mint aminek elsőnek hittem.
– Itt van – morgott fel halkan, melyre a mellette álló két férfi, Sirius és Wade azonnal, abba az irányba kapta a fejét, ahová Rachel is nézett.
Az élettelen pusztaságon egy nő állt. Egy ismerős alak, akinek a látványára, ha lehetett még inkább megdöbbentem.
Mégis mi a Merlin verte pokol történik itt?
Ott állt Rachel egyedül a pusztaság közepén. Ő már sokkal jobban hasonlított a nővéremre, mint a hófehér hajú felvágott arcú alakja, mégis volt benne valami veszedelmes, ami miatt meghátráltam egy lépést.
Kettő van belőle?
Tekintetemet felválta kapkodtam a két lény között, akik mind a nővérem vonásait örökölték, mégis eszméletlenül különböztek tőle. Ez az új lény, sokkal inkább hasonlított a testvéremhez, igaz sokkal soványabb és sápadtabb is volt, mint ő. Arca teljesen beesett volt, szemeiben mégis ott csillogott egyfajta őrület, amit az a kegyetlen vigyor csak még jobban megerősített. Magabiztosan lépkedett, ahogy azt Rachel is szokta. Mágiája nem volt fogható sem a mellettem álló fehérhajúéhoz, sem az igazi Racheléhez. Az ő ereje is szinte csak áramlott belőle, mégis nem vonzott magához senkit, inkább visszataszító volt. Ahogy megéreztem elfintorodva húztam el a fejemet tőle. Döglött állatt szag keveredett hirtelen a levegőbe és olyan érzés kerített hatalmába, mintha valakit kínoznának. A mágiája életre keltette szinte a sötétséget.
Megfeszültek, a tizenkét mágus és a fehér hajú Rachel is megfeszülten állt és csak nézte, ahogy az a másik lény, Rachel betegesen vékony alakja egyre jobban közeledik.
Mégis mi a fene folyik itt?
Egy madár vijjogás hangzott fel az égen, amelyre mindkét alakja a nővéremnek felkapta a fejét. Egy főnix szállt felénk serényen, egyenesen a mellettem álló nővéremen szállt le.
– Ash, mi láttál? – fordult kérdően felé a nő, melyre a kecses madár mélyen belenézett a szemébe.
Mintha lefagyott volna, Rachel úgy nézte a gyönyörű madarat, nem mozdult, nem beszélt, talán még lélegezni sem lélegzett. Percek teltek el a mozdulatlansággal.
– Rachel? – csengett Wade hangja kérdően.
A nővérem elpillantott a madárról, amely visszaszállt az égbe. A nő, Rachel arcán gondterheltség futott végig sebesen, majd gyorsan, hogy senki se vegye észre, még jobban kihúzta magát és felénk pillantott. Szemeiben az eltökéltség lángja égett. Láttam már ilyenek és pontosan tudtam, hogy mit jelenet. Bármit is vett Rachel a fejébe, ő azt végig fogja vinni, ha törik, ha szakad.
– Adjátok ki a jelet, aztán foglaljátok el a helyeteket, úgy látszik elkezdődött – lépett le a domboldalról Rachel, miközben kiadta a parancsot.
A 12 mágus egyszerre tűnt el, ezzel egy időben pedig 12 fénylő ködszerű anyag indult el különböző irányokba. A nővérem viszont ezzel nem törődve lassan sétálva közeledett a másik, vékonyabb visszataszítóbb alakja felé, aki elindulását mosolyogva konstatálta.
Ledermedve álltam a domboldalon, rajtam kívül már senki sem volt ott. Egyedül csak a két Rachel sétált egymás felé. Utánuk kellett volna mennem, még sem tudtam megmozdulni, féltem. Az egész testem megremegett még csak arra a gondolatra is, hogy utánuk kéne mennem. Pedig utánuk kellett, éreztem. Viszont az a két mágus, vagyis Rachelnek különböző alakjai, mind – igaz különböző módokon – félelmetesek voltak. Mindkettőjük mágiája hatalmas és vad volt. Sose tapasztaltam még ilyet az igazi nővérem mellett. Igaz, volt mindig benne valami furcsa erő, mikor megpillantotta, mindig éreztem, hogy ő nagy mágus és erős, aki megtudja védeni magát és a szeretteit, de ezen sose gondolkodtam el, hiszen ő Rachel volt, a nővérem, a családunk és a Morganek örököse. Hármunk közül mindig ő volt az erős, a Mardekárosok közül is sokszor emelkedett ki, nem volt meglepő, hogy tudtam, hogy tökéletes örökös lesz. Most viszont úgy éreztem, hogy ő nem a Morganek vágyott örököse, hanem egy legyőzhetetlen boszorkány.
Ha Rachel megtudta csinálni én is képes leszek rá. Nem hátrálhatok meg! Nem itt, nem most.
Pár lépést tettem, akárcsak egy ügyetlen őz gida, mint ami most akar megtanulni sétálni.
Menni fog Alice! Lépj még egyet és még egyet. Utol kell érned, nem hagyhatod most is cserben! Nem teheted!
Összeszorítottam a szemeimet, miközben erősen az ajkaimba haraptam.
– Nem hagyhatod cserben! – kiáltották egyszerre a hangok.
– Nem fogom! – ordítottam fel, ahogy kipattantak a lecsukott szemeim. – Nem fogom cserben hagyni soha többet! – ujjaimat, amely a saját véremtől csöpögött fenyegetően körbe vezettem, majd a nővérem után pillantottam, aki engem nem várva lépkedett előre. – Soha többet!
Vérem a földre cseppent.
A nővérem után iramodtam, gyors léptekkel közeledtem feléjük, szinte már futottam, hogy utolérjem a fehér hajút, mikor az hirtelen megtorpant.
– Hm? Mi történt? – lihegtem a kérdést, a térdeimen támaszkodva.
– Astrid...
– Astrid? Mégis ki a fene az az Astrid? – pillantottam fel rá.
– Rachel...jó látni téged újra. Régen álltunk már így szemtől szemben.
Fejemet felkaptam az új hangra, amelynek gazdája nagyjából 7 méterre állhatott tőlünk. Ő volt az, Rachel taszító alakja, amely döglött állatok szagát árasztotta magából.
– Úgy hiszem már így is túl sok időt töltöttünk el együtt – felelte a nővérem hűvösen.
– Olyan gyorsan elröppent, akár csak a kis aranyos madarad Rachel...vagy már hívhatlak esetleg rokonnak?
– Mégis mi a frászról beszélsz te? Ki vagy? Kik vagytok? – egyre több és több kérdés, amelybe a fejem teljesen belefájdult.
– Alice...
– Bár mindegy is, hogy szólítalak, hisz nemsokára már te, és a társaid is halottak lesztek, mint az a másik – az a sötét lény Rachel képében elmosolyodott, míg a fehérhajú megfeszült.
– Alice...– húztak hátra.
– Nem, eressz el! – löktem el. – Ki vagy te és mégis mit akarsz? Tetetted ezt vele? – kiáltottam rá, melyre még erősebben húztak hátra.
–Sh...Így is eleget láttál – suttogta a fülembe egy hang, majd magához ölelve tűntette el előlem azt a szörnyeteget és a nővéremet.
A szemeimet összezártam a hirtelen jött fény miatt. Mire újra ki tudtam nyitni már egy idegennel találtam szemben magamat. Sokkal barátságosabbnak és megbízhatóbbnak tűnt, mint az előző vér szagú nő. Amíg ő úgy kémlelte a fehérhajút, mint egy prédát, addig az előttem álló ki érdeklődő zöld szemeivel vizslatott csak óvatosan pillantott rám, mintha félne, hogy elijeszt. Sokáig csak nézett engem szótlanul, majd kezét felém emelte. Szája gyengéd mosolyra húzódott, mikor ujjait végig húzta az arcomon. Olyan volt, mint egy lágy, törődő anyuka, aki a régen látott gyermekét látja.
– Mégis...
– Sh...– csitított el – Pihenj kicsi Alice...sokat láttál már így is. Biztos fáj már a fejed a sok kérdéstől. Hidd el, pontosan tudom milyen érzés.
– Te...– leheltem.
– Azt mondtam pihenj... élvezd ki azt a kevés pillanatot, amit még nyugalomban tölthetsz mielőtt felkelnél...
Egyik karját körém fonta, míg másikkal az ölében lévő fejemet simogatta. Ujjaival mintha minden erőt, fájdalmat kiszívott volna belőlem, a sok kérdésemmel együtt. Nem tudtam megmozdulni, csak gyengéden pihegtem az ölében, miközben élveztem az anyai törődését.
– Hm..erről van szó...– suttogta amint lecsuktam a szememet.
Percek, talán órák telhettek el, mire a megmaradt erőmet összeszedve emeltem fel az egyik karomat.
– Álomtüdnér vagy, igaz? – fogtam meg az egyik kezét, miközben a kérdést suttogtam.
– Nem.
– Hát akkor? Ki vagy te? – nehéz volt, sőt szinte már fájt feltápászkodnom az öléből és azokba a smaragd szemekbe pillantani, amik szinte a lelkemig hatoltak.
– Bonyolult lenne elmagyarázni... – ejtette ölébe a kezét tanácstalanul. – Hívj csak Rosanak. Így hívnak végül is.
– És mégis mit keresel itt Rosa? Vagyis hol is van pontosan ez az itt? – néztem körbe tanácstalanul fénylő ködben.
– Olyan sok dolgot mondanék el neked kicsi Alice... Annyi dolgot megkönnyítenék neked legszívesebben, de nem tehetem.
– Nem teheted, mégis miért nem?
– Mert ez a te utad, neked kell bejárnod. Én csak segíteni vagyok itt, nem másért – sóhajtott fel, majd kezeivel arrébb tűrte szőke tincseimet. – Mára viszont ez bőven elegendő volt, ébredj fel kicsi Alice. Még a végén lemaradsz a visszatéréséről miattam.
Hangja selymesen csengett, olyannyira jó volt hallgatni, hogy fel sem fogtam mit mondott, csak akkor, mikor már teste halványodni kezdett.
– Mi...mégis hová mész? – ijedtemben utána kaptam, de ahol a nő volt, már nem volt semmi. – Ne..ne hagyj itt!
– Én mindig itt vagyok Alice. Sose hagylak egyedül – csengett hangja.
– Alice kelj fel! Hahó!
– Soha...
A körülöttem lévő nyugalmas világ egyre jobban kezdett szétfoszlani és egy ismerős kép bontakozott ki előttem.
– Rosa... – nyúltam volna utána, de megéreztem, ahogy kiragadnak az álmomból.
– Alice ébredj már végre! – erős rázásra keltem fel, szemeim azonnal felpattantak, ahogy jómagam is. Csak alig pár centi kellett, hogy lefejeljem az engem keltegető vörös hajú Brigitte-t, aki csak szemeit megforgatva mosolygott rám.
– Brigitte? – Nyeltem egyet, ahogy kezdtem felébredni az álmom sokkjai alól.
– Ne nézz rám így, hagytalak volna aludni viszont... látogatód érkezett – bökte meg a homlokomat.
– Látogató? – sóhajtottam fel, miközben erősen a szemeimet dörzsöltem – Ha Regulus az, mondd neki, hogy nem alkalmas... most nem.
– Mi vagyok én a posta galambod? – kérdezte meg a legjobb barátnőm, majd nemes egyszerűséggel fogta magát és kirúgott az ágyból – Mondd meg neki te!
Morogva néztem fel az ágyamon terpeszkedő vidám barátnőmre a földről, majd felpillantottam a plafonra.
Regulus a napokba rengeteget keresett, így sokat voltunk együtt, amivel semmi baj nem volt csak... mióta Rachel a Mungóba volt, azóta nem igazán volt kedvem emberekkel beszélgetni, sem a közelükben lenni. A nővéremet akartam, nem mást.
Nagy nehezen feltápászkodtam a földről és az ajtóhoz botorkáltam.
– Hajrá Szöszi.
– Ahh fogd be Vörös.. – morogtam kellemetlenül a vigyorgó lánynak, majd kiléptem az ajtón.
– Sajnálom Regulus... Most nem a legalkalmasabb...tudod csomó munkám van még. Ott van McGalagony beadandója is és most nincs időm...rengeteg dolgot kell elintéznem – vakartam meg a tarkóm, miközben a földet kémleltem. Nem tudtam volna a szemébe hazudni.
– Mint például aludnod... – szemeim elnyíltak a hangjára, döbbenten néztem fel rá – ...húgi?
Nem, ő nem lehet itt! Ez nem lehet igaz!
– Rachel!