Csak a kezemben heverő rozsdás, de alaposan megmunkált kulcsot néztem. Nem szóltam semmit, felálltam és elkezdtem teljes erőmből rohanni. Magam sem tudtam hova rohanok, csak futottam a szakadó esőbe amerre a lábaim vittek. Anyáék szó nélkül jöttek utánam, ők bíztak bennem, hogy tudom merre megyek. Csak rohantam az üres utcákon, a homlokomról esőcseppek folytak a szemembe. Féltem, nem tudtam merre megyek, nem tudtam hol fogok kilyukadni. Mi lesz, ha nincs ott semmi, mi lesz, ha ezt az időt mind csak elpocsékoltam. Nem volt időm megállni és tisztázni a gondolataimat. Már régen bőrig áztam, de nem fáztam, mert belülről fűtött az izgalom. Futottam, csak futottam egyre nagyobb lett a vihar, már alig bírtam elrugaszkodni a talajtól, a lábaim elfáradtak, a torkom kiszáradt, alig bírtam nyelni. Egyszer csak megtorpantam, körülnéztem. Itt nincs semmi, futott végig az agyamban. Fenyőerdő terült el mellettem. Egyszerűen csak körbe futottam azt a dombot amiről lerohantam, amikor ide kerültem. A szívem már szinte a torkomban vert. Hirtelen rám tört a kétségbeesés, őrülten elkezdtem zokogni. Nem kaptam levegőt a sírástól, anyáék nem jöttek oda vigasztalni, de nem is akartam. Ehhez én kevés vagyok, ehhez nem vagyok elég erős, jutott el az agyamig a gondolt. Még jobban sírtam, nem láttam egy fikarcnyi esélyt sem, amibe bele tudtam volna most kapaszkodni. Úgy éreztem, hogy minden az én hibám, talán hogyha Logennel jobban koncentráltunk volna a kulcs keresésére, talán ha Logennel kevesebbet veszekedtünk volna, több időnk lett volna és most nem állnék itt a szakadó esőben zokogva. Értelmetlenül bámultam a fenyő erdő mellett lévő kőfalat, ekkor ott a mohás kőfal mélyedésében megcsillant valami. Nem tudtam mi az, csak elkezdtem felé gyalogolni, egyre közelebbről láttam a csillogó tárgyat. Nekem lassan jutott el a tudatomig, hogy mi van tőlünk kevesebb mint négy méterre ezért anya hamarabb kiáltott mint én.
-Az az ajtó, érzem!-mondta és ekkor én is felfogtam. Hátranéztem egy pillanatra anyára és láttam hogy könnyes szemmel rohan az ajtó felé. Sosem láttam anyát még ennyire rémültnek. Az ajtó legalább olyan szép volt mint amit Logennel találtunk. A szépen megmunkált vasajtót kis rózsa alakú ezüst virágok díszítették. Nagyot dobbant a szívem, szinte már fájt, őrülten elkezdtem rohanni az ajtó felé. Majdnem minden lépésnél elesetem, olyan volt mint egy rémálom, mikor valami elől menekülsz, de nem tudsz futni. Olyan voltam mint egy szerencsétlen óvodás, estem-keltem a saras talajon. A kezem már vörös volt a sok eséstől és lábaim állandóan kibicsaklottak. Rohantam a kulcsot szorongatva az ajtó felé. Már kevesebb, mint egy méter választott el az ajtótól, hirtelen elgondolkodtam. Mi van Zalánnal és Logennel, most mi legyen, futott végig az agyamon. Megtorpantam, földbe gyökerezett a lábam. Nem bírtam megmozdulni. Vissza néztem a falura, ami teljesen romokban hevert. Anyáék is az ajtóhoz értek pár másodperc múlva.
-Kicsim, nyisd az ajtót!-kiáltotta apa Emíliát az ölében cipelve. Remegett az egész testem, az ereimben megfagyott a vér, nem bírtam megszólalni.
-Gyerünk már!-mondta anya megbicsakló hangon. Lassan megmozdultam és elkezdtem sétálni az ajtó felé. Most már azon izgultam, hogy mindannyian kijussunk ugyanazon az ajtón. A jobb kezemet a kulcslyukhoz emeltem,de nem találtam bele mivel annyira remegett a kezem és a szemem is könnyes volt. A bal kezemmel kellett megfognom az alkaromat, hogy a kulcsot bele tudjam helyezni a zárba. Lassan elfordítottam a kulcsot a zárban, éppen meg fogtam volna a kilincset, mikor hirtelen sírást hallottam. Egy kisgyerek keservesen felzokogott. Pillanatok alatt ráeszméltem, hogy Zalán az. Leengedtem a kezemet a testem mellé és hátra néztem. Elkezdtem rohanni a hang felé, de anya egy hirtelen mozdulattal elkapta a kezemet és visszarántott.
-Észnél legyél Dia! Hova rohansz?-kiáltott rám anya és a kezét a romokban álló falura emelte. Tényleg nem volt értelme sehova futnom, egy álló ház sem volt már a faluban. Anya szeme vörös volt a sírástól és továbbra sem engedte el a kezemet. Nem akartam feladni, pedig beláttam, hogy már időm sincs és értelme sincs vissza menni Zalánért. Próbáltam anya szoros ujjait lefejteni a csuklómról, de nem tudtam,csak zokogva rángattam a kezemet. Hisztiztem, mint egy makacs kisgyerek. Ha most kimegyünk, Zalán örökre itt bent ragad, nem lehet így vége, gondoltam.
-Dia szed össze magad, mennünk kell!-üvöltött rám apa. Nem volt idejük szép szavakkal megvigasztalni engem, mivel én is éreztem, ha sokáig maradunk itt, talán még a föld is megnyílik alattunk. Beláttam, hogy tényleg induljunk kell, ha nem akarunk mindannyian itt meghalni. Könnyek folytak végig az arcomon, miközben az ajtó felé lépkedtem,és lassan lenyomtam a kilincset. Hátra néztem a szüleimre, olyan elkeseredettek voltak mint még soha. Lassan kinyitottam az ajtót, az idegességtől kapkodtam a levegőt. Az ajtó másik oldalán most is fehérség uralkodott. Lassan leraktam a lábfejem az küszöb másik oldalára, miközben végig a szüleimet és Emíliát néztem. Biztos akartam lenni benne, hogy ezúttal mindenki visszajut a valóságba. Átléptem a másik oldalra és gyorsan átnyúltam anya karjáért és behúztam a fehérségbe. Óriási kő esett le a szívemről, anyának, apának és még Emíliának is sikerült átjutnia a másik oldalra. Gyorsan megfogtam apa, anya kezét Emíliát meg az ölembe kaptam. Egyre kevésbé láttam a vasajtót. Mindvégig láttuk egymást és éreztük egymás kezének melegét.