A szívemet és a lelkemet is otthagytam a korházban. Minden reményt és hitemet Elisabeth szobájában hagytam. Összezuhanva sétáltam a reptéren terpeszkedő katonákat szállító repülő felé. Csak egy pillanatra álltam meg. Ismerős arcokat pillantottam meg. A bajtársaim egymás hátát megveregetve ácsorogtak a gép előtt és arra vártak, hogy engedélyezzék a felszálásunkat. A hátamon megrántottam a táskámat miközben hátra pillantottam. Már nem tudtam visszamenni. Nemis lett volna okom rá. Elisabeth volt az egyetlen okom a boldogságra. De ő már anya lett. Egykor egy jövőért harcoltunk, egy boldog életért. De minden a fejete tetejére borult. A szívem mélyén imádkoztam azért, hogy legyen okom maradni. Lehunytam a szemem és megráztam a fejem. Próbáltam magam észhez téríteni de álomvilágban éltem. Semmim sem maradt. Csak a bosszúvágy hajtott. Menekülni akartam a fájdalom elől amit Elisabeth teremtett nekem. A zsigereimbe égette a fájdalmat és a kínt amit örökké a hátamon fogok cipelni. Ahogy ő gyújtotta lángra bennem a szerelmet, úgy ő is oltotta el majd taposott a hamujaira. Lehorgasztottam a fejem ahogy a katonák felém fordultak. Kezüket magasba tették és kiabálva üdvözöltek. A... maguk módján.
- Szellem! Húzd ide a retkes segged!
Őszinte mosolyra húztam a szám. A második családom. Felmutattam a kezem és egyszerű mozdulattal mutattam be nekik. Az ember fia azt hinné, hogy a katonák kemény, szigorú pasik. Nos... ez nem teljesen így van. Afganisztánban amikor nem csatáztunk hanem inkább egymást szivattuk olyan témákat beszéltünk ki mint például a hererák vagy, hogy a meztelen csiga miért olyan ocsmány. Ennek a tudatában indultam meg előre, hogy kezet fogjak velük. Csupán négyen voltak a gép előtt, a többiek már helyet foglaltak a fal melletti üléseken. Minden ülésen volt biztonságiöv, maszk és elsősegély láda alatt táska amiben az ejtőernyőket tartották.
- Baszki! Én érzem magam kényelmetlenül - néztem végig a katonai ruhát viselő majmokon. - Komolyan veletek kell mutatkoznom a vágottszeműek ellen? - amint befejeztem egy hírtelen mozdulattal ugrottak rám. A nehéz súly miatt a földre zuhantam és a fejemet védtem miközben ütöttek engem.
- Rohadj meg szellem! Miért nem szóltál, hogy te is benne vagy a buliban?
- Kellett volna te seggarc? - próbáltam lelökni őket magamról de eredménytelen volt. Négyen egy ellen nem szép arány. - Amikor megtudtam, hogy ezesetben Irakba megyünk... rájöttem arra, hogy már most feltehetjük a fehér zászlót megadásként. - Ti hoztatok magatokkal?! - kiabáltam a gépben ülő ismeretlen fiúk felé. - Hozzátok beszélek kislányok!! - fütyültem. - Mit fogtok ti magatokkal kezdeni Jordániában...szűzanya! - rajzoltam magam elé egy keresztet.
Ha az ember újra találkozik a bajtársaival akkor hajlamos felvenni a személyiségüket. Előfordúl.
- Ja! Tényleg! Te fogod őket kiképezni! - lökte meg a vállamat a szőke hajú akit Jacknek hívnak. Mellette áll az alacsony Cooper, a magas William aki ha kihúzza magát 100 százalék esélyünk van arra, hogy szétlövik a seggünket, ezért sem értettem, hogy ő mit keres itt. - Mit kell tudni róluk? - biccentettem az ülésekben ülő katonák felé. Bizonytalanok voltak. Némán néztek maguk elé. Mintha tudták volna azt, hogy nem térnek haza. Mintha eleve vesztes csapatként szálltak volna fel a gépre.
- Nem beszélnek. Azt hiszem, hogy imádkoznak - dörzsölte meg az arcát William.
- Azt hiszem, hogy az nekünk is jól fog jönni - pillantottam az ezredes felé aki összehúzott szemekkel nézett végig rajtam. Kezét csípőre tette, fejével határozottan biccentett. Ekkor halántékához tette a kezét. Én is így tettem.
- Üdv újra köztünk százados! - kiabálta.
- Köszönöm uram! - húztam ki magam egyenesen.
Tőlem talán egy ember rosszabb... az pedig az ezredes.
- Vége a bájcsevejnek hölgyeim! A gép hamarosan indul! Remélem, hogy eleget imádkoztak... - nézett végig rajtunk. - Nem egy barátságos helyre megyünk - a többiek megveregették a vállamat miközben hátat fordítottam nekik. Utoljára Elisabethre gondoltam és a szívemre szorítottam a kezem.
- Finganom kell!
- Csak ne most te vadbarom! - a hátam mögűl hallottam, hogy Cooper a hülyeségeivel szórakoztatja a többieket. Mosolyra húztam a szám miközben az ezredes mellém sétált. Kezét hátra tette és hazánk nemzetközi repülőterét nézte. Szigorú tekintetét csak a harcsabajúsza egészítette ki.
- Kemény hónapok várnak ránk! - nézett le rám. - Nem számítottam arra, hogy elfogja fogadni a felhívást - szegezte rám a tekintetét.
- Ezt a sérülésem miatt mondja? - tettem a hasamra a kezem. - Muszáj szembenéznünk a démonjainkkal - húztam össze a szemem miközben beindították a gépet. - Ami Afganisztánban történt az ott is marad - helyeztem a hasamra a kezem.
- És maga szembenézett vele?
Tudtam, hogy kétértelmű választ várt. Megrántottam a vállam.
- Ez majd kiderű amikor Irakban egy bombát kell kiiktatnom.
- Van itthon családja? Asszony? Gyermek?
- Nincsen uram - fújtam ki magam hallkan.
Miközben felszálltam a gépre minden új katona felém pillantott. Elhúztam a számat. - Honnan jöttetek puputevék? - álltam meg előttük. Hallkan de egy - két szóban elmondták nekem azt, hogy honnan jöttek és, hogy milyen kiképzésben részesültek.
- És maga? - az utolsó ülésben ülő fiatal fiú a szemembe nézett. - Úgy néz ki, hogy jártas már ebben. Nem fél és nem látok az arcán aggodalmat - nézett végig rajtam. A csapatom hangos nevetésben tört ki. Ők ismertek már annyira, hogy tudják rólam azt, hogy nem szeretem a visszabeszélést. Talán ez miatt is lettem százados. A fiú felé sétáltam. Megálltam előtte, bakancsommal megböktem a lábát.
- Szépszál legény vagy te! Csak nehogy ott hagyd a fogad - pacskoltam meg a vállát. - Kifejezetten vigyázzanak kukac közlegényre... - néztem végig az arcokon. - A legkisebb homokvihar is elfújhatja őt - sétáltam az ülésemhez.
- Maga szerint megfogunk halni?! - kiabálta túl a repülő hangos motorját. Nem válaszoltam csak a székemre ültem és magam mellé tettem a táskámat. Végig cipzároztam és a Bibliám után kutakodtam de egy teljesen más dolog került a kezemben. Egy ismeretlen napló. - Fogd be a szád és utazz! Ja és inádkozz! Rád fér! - összeráncolt szemöldökkel vettem a kezembe és tettem rá a combomra. A barna kötésű napló első oldaláról egy fehér lap lógott ki. Ujjaimmal megfogtam és kivettem. Ceruzával egy rövid szöveg volt ráírva. Hevesen dobogó szívvel olvastam el.
Remélem, hogy nem késtem el vele! Jogod van tudni az igazat! Elisabeth elakarta neked küldeni de akkor már késő lett volna! Remélem, hogy időben meggondolod magad! Puszi: anya
- Ez mégis mi!!? - öt perc maradt a felszállásig. És ezt az öt percet én arra használtam ki, hogy kinyitottam azt az oldalt amit megjelöltek...
Szia apuci! Nélküled nem lennék, tudom! Te ültettél engem anyuci pocakjába amit nagyon köszönök. Én még nagyon pici vagyok de sok álmatlan éjszakát okozok anyának. Elmondani sem tudom azt, hogy mennyire hiányzol! Anya szerint nem vagy mellettünk! Lassan cseperedek de tudom, hogy anya nagyon szomorú! Apa, miért nem hallom a hangod? Miért nem érzem a kezed védelmező érintését? Miért nem érzem anya hangján a boldogságot? Anya megint sír. Miattad sír? Megszeretném vigasztalni de még túl pici vagyok hozzá. Bátran kijelenthetem, hogy három hónapos lettem! Boldog vagyok anya pocakjában! Rájöttem arra, hogy tudom mozgatni a kezem és a lábacskámat. De te még mindig nem vagy mellettem! Mikor jösz el hozzám apa? Én türelmes vagyok, de egyszer találkozni szeretnék veled! Amikor öt hónapos lettem anya már sokkal jobban aludt! Igazából már nem érezte magát rosszúl de még mindig sírt! Én közben szopogatni tanulom az ujjam és nézegetem az aprócska kezem. Hamarosan hat hónapos leszek és anya pocakja egyre kényelmetlenebb lesz. Azt hittem, hogy hamarosan találkozhatok veled. Minden nap vártalak anya pocakjában de te nem jöttél el hozzám! Rendben, apuci! Én türelmes vagyok de anyának ezzel fájdalmat okozol! Anyával vizsgálatra mentünk és végre hallhattam a hangod. Nekem nagyon tetszett! Szerelmes lettem a hangodba apuci! Várj! Most miért mész el?! Nem szeretnél megismerni? Apa.... A születésem előtt egy hónappal anya megdicsért engem. Láttam a keze nyomát. A lábacskámat oda tettem, egy nevetéssel nyugtázta a mozdulatomat. Mintha azt mondta volna, hogy rugdosok. Ez az volt? Hát apa... nem jöttél el hozzám! Azt hiszem, hogy anya már lemondott rólad! Már nem sír! A korházba készülődik. Én nagyon izgatott vagyok! Próbálok kiszabadulni ebből a kényelmetlen helyből de ezzal fájdalmat okozok anyának. Nem haragszok rád apa de csalódott vagyok. Ne érezd magad rosszúl, egyszer talán majd találkozunk!
Záporoztak a könnyeim! Észre sem vettem azt, hogy a könnyeim elárasztják a lapot. Ez mégis mi?! EZT A NAPLÓT ANYA TETTE A TÁSKÁMBA?
ELISABETH MIT MŰVELTÉL? Megsimítottam a lapot és tovább olvastam miközben a percek rohamosan teltek és teltek. Kérlek istenem! Csak még egy oldalt! Csak még egy oldalt engedj meg nekem!
Szia David! Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Mondjam azt, hogy írtam egy levelet a kislányod nevében?! Mert ez az igazság! Mármint nem a levélírás hanem az, hogy ez a baba a tiéd!! Nem Lewis gyermeke! Hanem a tiéd, David! Kilenc hónapig hordoztam a szívem alatt. Minden nap egy ajándék volt amit vele töltöttem. Egyszerre voltam boldog és elmondhatatlanul szomorú is. Otthon senkiben sem bízhattam, ezért egy naplót kezdtem el vezetni. Ebbe a naplóba minden nap írtam valamit. Ha előre lapozol akkor ultrahang képeket találsz a kislányodról! Ne félj! Ott van a képen csak olyan pici, hogy talán nemis látod őt! Én... sajnálom, hogy ezzel mindent a nyakadba zúdítok. A terhességem kilencedik hónapjában döntöttem el, hogy ezt majd elküldöm neked. Valószínüleg már Irakban vagy. Tudom, hogy rengeteg kérdés cikázik benned. A legfontosabb mégis az, hogy eddig miért nem mondtam el? Azért mert nem mondhattam el. Egy csapda az én otthonom. Egy csapda ami megkötötte a kezem! Ó életem! Ha tudnád, hogy hány éjszakán ébredtem fel azzal, hogy elmondom neked! Ha tudnád, hogy hányszor határoztam el azt, hogy bemutatlak a lányodnak... de a pokolba nem tehettem meg! Nem mondhattam el neked! A kilencedik hónap volt számomra a legnehezebb! Mert tudtam, hogy elmész. Hívott téged a kötelesség ami mindennél fontosabb volt! És tudtam, hogy téged nem lehet megállítani miután elhatározol valamit. Mindig is ilyen férfi voltál! Egy igazi férfi! Aki tud szeretni... aki képess mindig mosolyogni! Szeretlek! A kislányunk életére esküszöm, hogy életem végéig szeretni foglak! Kérlek szépen, hogy vigyázz magadra ott Irakban! Én ott leszek a szívedben és őrizni fogom az éjszakáidat! Én leszek a te őrangyalod, David! Csak kérlek... igérd meg nekem azt, hogy haza fogsz térni! Mert van egy kincs ami örökké összefog minket kötni. Ő a kislányunk!
Szeretlek; Nadine és Elisabeth.
Egy lassú mozdulattal csúszott ki a kezemből a napló. Nem hallottam, hogy a földre esett. Mintha megállt volna a jelen. Nem hallottam a katonák hangos nevetését és nem hallottam a gép motorjának zúgását. Homályosan láttam a könnyeimtől a kezem remegett. Az óra felé fordítottam a fejem.
Harminc másodperc....
Huszonkilenc másodperc...
Huszonnyolc másodperc....
- Istenem! Csak várj egy percet! Csak egy... percet!
A katonák előtt borultam le a földre. Megfogtam a naplót és kinyitottam az első oldalon. Egy fekete ultrahang kép nézett vissza rám. - Ó te jó ég! - szorítottam a számra a kezem. - A kislányom - simítottam meg a képet. - Ő az én kislányom! - pillantottam a bezárt ajtó felé miközben az óra rohamosan számolt vissza. - Apa vagyok! Apa lettem!
- Százados! Foglaljon helyet! - kiabálta az ezredes.
- Nem! Nem! - tápászkodtam fel. - Le kell szállnom! Most azonnal! - a naplóval és az ultrahang képpel a kezemben futottam az ajtó felé. A gép már felszállásra készen állt. - Nyissák ki a rohadt ajtókat! Nyissák ki! - az ajtót rugdostam és dörömböltem. Mindenki engem nézett. A férfit aki megtört, akit megállíthatatlanúl húzott vissza a szíve. Apa lettem! Apa vagyok!
- Most azonnal takarodjon vissza! Ez parancs! Szégyent akar hozni a hazájára, százados?!
Ekkor hátat fordítottam és a barátaim felé pillantottam. Könnyes szemekkel és reményvesztett arckifejezéssekkel néztek végig rajtam. Mi a pokol történik?! A homlokomat az ajtónak támasztottam, a kezemben a képet fogtam. - Kérem uram - suttogtam erőtlenül. - Ma született meg a kislányom. A kislányom akinek eddig a létezéséről sem tudtam...
- Megtagadja a parancsot, százados?! - kiabálta. - Netán hadbíróság elé szeretne kerülni?!
És ekkor döntenem kellet. Cserben hagyom a bajtársaimat és a hazámat vagy hátat fordítok a kislányomnak és Elisabethnek? A döntés súlya nehezedett a mellkasomra és préselt össze teljesen.
A kérdés pedig az, hogy menjek vagy maradjak?
____________________________________
Most utálni fogtok, hogy itt hagyom abba de egy kicsit hosszú volt megírni ezt a részt. Elfáradt a kezem. De igérem, hogy hamar hozom a folytatást.