Hát ez a nap is elérkezett, bármennyire is reménykedtem az ellenkezőjében. Hiába fohászkodtam, hogy történjen valami, ami miatt itthon tudnánk maradni mindannyian - bár nekem elég lenne annyi is, ha egyedül csak én -, csupán anyám sürgető szavait kaptam cserébe, hogy kezdjem már el végre pakolni a bőröndömet és ne hagyjak mindent az utolsó pillanatra.
Félreértés ne essék, más körülmények között valószínűleg én lennék most a legizgatottabb ember a világon az elkövetkezendő egy hét miatt, de jelen pillanat egyáltalán nem vagyok az. Mert bármennyire is jó dolog alapvetően egy családi kiruccanás, az már elég nagy szívás, ha azt azzal a személlyel kell töltened, akivel tudod jól, hogy a mostani állás szerint a lehető legkínosabban éreznéd magad az elmúlt időszak tettei, illetve a kimondott- és a kimondatlan szavai miatt.
Viszont bármennyire is nem örülök ennek az egésznek - ja, fogalmazzunk így -, tényleg eljött. A nap, amit általában minden évben alig várok, de idén egyszerűen csak túl akarok rajta esni mindenféle dráma nélkül. Ez pedig a nyaralás napja..
Patrick Miller tényleg elérte mindössze egyetlen csókjával, hogy napok óta kényelmetlenül érezzem magam már csak attól is, ha eszembe jut. De ami a legbosszantóbb az egészben, hogy elképzelésem sincsen, hogyan viszonyulhatnék hozzá. Tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna és folytassam vele ezt a kamu kapcsolatot a haverjai előtt? Legyünk újra álbarát és barátnő? Egyáltalán tényleg szakítottunk? Vajon annak minősült az, amikor elmenekültem előle egy másik államba?
Ráadásul azt sem tudom, ő hogyan vélekedik erről az egészről. Valljuk be, ha van egy kis esze, akkor nem firtatja majd a nyaralás alatt a dolgot, hisz szerintem a tetteim éppen elég beszédesek voltak számára azután az éjszaka után. Nem említve azt, hogyha esetleg elkezdene nyaggatni a szokásos hülyeségeivel újra, az Joeynak tutira feltűnne tekintve, hogy van egy sanda gyanúm, miszerint a bátyám állandóan a nyakunkban fog lihegni és minket figyelni, mert meg akarja tudni végre, hogy mi folyik köztünk. És ha Joey észreveszi, hogy megint nem stimmel velünk valami, Patrick újra elvszíti majd egy kis időre a legjobb barátját, ezt pedig nyilván nem akarja senki sem.
De persze az is lehet, hogy alapból nem is érdekli sem ez az egész történet, sem pedig én, és csak szimplán elkönyvelte magában már napokkal ezelőtt egy rossz döntésnek, aminek az volt az ára, hogy a haverja offolta őt egy kis ideig, ezáltal alapból nem fog róla beszélni. Vagy ha mégis, kizárólag azért, hogy én megbocsátsak neki és újra beadjam a derekamat, majd elmenjek vele és a baráti társaságával valahova, ezzel szokásosan kisegítve őt.
Elvégre maximum csak ennyire kellhetek neki.
Mindenesetre az biztos, hogy hála neki, egyáltalán nem várom az elkövetkezendő egy hetet, hiába egy közép-amerikai nyaralásról van szó egy gyönyörű kis városban. Kösz, Patrick Miller, ezt is sikerült elintézned nekem!
Mivel otthonról csekkolunk be, nagy örömünkre spórolunk magunknak egy kis plusz időt, de a reggel nyolc órási indulás a Los Angeles-i reptérre ennek ellenére is rendesen megvisel minket.
Legszívesebben amint beülök hátra, egyből elaludnék az autóban, hiszen rám férne még egy kis extra pihenés, de hasamban lévő napok óta gyötrő gyomorgörcs miatt képtelen vagyok nem ébren maradni. Elvégre alig húsz perc múlva azzal a személlyel fogok találkozni, akit közel egy hete nem láttam, illetve az utolsó néhány perc, amit együtt töltöttünk elég váratlanul alakult számomra. Mindkettőnk számára.
A legrosszabb pedig az, hogy nem kerülhetem el őt csak úgy, de még csak el sem küldhetem egy melegebb éghajlatra, mert nem leszünk egyedül. Végig ott lesznek a családjaink, akik előtt muszáj lesz majd színlelnem, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Főként a szüleim miatt, akiknek valamilyen rejtélyes okból kifolyólag még mindig nem vagyok a szívük csücske azok után, hogy elszöktem Arizonából és több órán keresztül nem adtam semmi életjelet magamról, majd aztán hirtelen megjelentem az otthonunk előtt egy lila monoklival az orromon és annak a környékén, amit bár Patrick miatt szereztem egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően, elsőre az ember simán félreértheti a dolgot.
Szóval igen. Maradjunk annyiban, hogy még mindig dühösek rám egy kicsit, és ha én elkezdenék csak úgy feleslegesen drámázni Pattel a nyaraláson, szerintem azzal végleg kihúznám náluk a gyufát, elvégre mindannyian a pihenés miatt megyünk, nem azért, hogy egymás hisztijét hallgassuk.
- Oké, Rickiék most indultak, szóval egy olyan tíz perccel utánunk fognak megérkezni körülbelül - jelenti ki Joey mellőlem a telefonját bámulva.
Tegnap a két srác végre tisztázta a dolgokat. Több napnyi hallgatás után a bátyám erőt vett magán és átment Millerékhez, hogy beszéljen Patrickkel. Joey elmondása szerint én szóba sem jöttem egyáltalán egész idő alatt, csak akkor, amikor megegyeztek abban, hogy többet a testvérem nem avatkozik bele abba, amihez nincsen köze, ezáltal mostantól nem fogja csak azért offolni a legjobb barátját, mert az állandóan veszekszik a húgával. Mert lehet, hogy mindketten közel állunk hozzá, de attól még a Pattel való privát dolgaim nem tartoznak rá.
És igen, természetesen nagyon jól esett, hogy kiállt mellettem és anyáékkal ellentétben ő meghallgatott és segített, ahogy csak tudott még annak ellenére is, hogy képtelen voltam neki elmondani az igazságot a Patrickkel való összeveszésemmel kapcsolatban - ha egyáltalán lehet összeveszésnek nevezni a történteket -. Komolyan mondom, ha ő nem lett volna itt az elmúlt napokban, nem tudom, mi lenne most velem, viszont ez akkor sem fer a haverjával szemben.
És elmondása szerint pontosan ezért beszélték ezt így meg. Szóval elvileg ha van valami feszkó Patrick és köztem, ezentúl Joey pártatlan marad végig, bármennyire is bele akar szólni a dologba. Hát oké, kíváncsi vagyok, ezt meddig fogja bírni.
- Biztos nem gáz, ha egyedül hagylak egy kicsit? - kérdezi meg Joey másodjára is tíz másodpercen belül. Millerék már alig párszáz méterre vannak a reptértől, a bátyám pedig ki akar eléjük menni a bejárathoz, tekintve, hogy úgy könnyebben fognak majd megtalálni minket.
Ez mind szép és jó, csak mivel Joey tudja, hogy most elég fura a kapcsolatom a barátjával, kicsit feszeng amiatt, hogy ők viszont újra jóban vannak. Azt hiszi, hogy engem zavar, hogy kettejükkel minden újra a régi, pedig ez egyáltalán nem így van. Lehet - sőt, biztos -, hogy az elmúlt időszakban sokkal többet szenvedtem Pat miatt, mint kellett volna, de ennek ellenére én örülök a legjobban annak, hogy ők tegnap kibékültek egymással. És én egyáltalán nem akarom, hogy Joeyt kínosan érintse a zűr, ami a haverja és a húga körül van állandóan.
- Nem, menj csak nyugodtan! Amúgy sem leszek egyedül - intek anyáék felé a fejemmel, akik időközben nagyon belemélyedtek valamilyen reptéri prospektusba. Próbálok lazának tűnni, de sajnos az izzadó tenyerem, amivel szorongatom a kinyomtatott beszállókártyámat, elárul.
- Ja, tök jó társaság - nevet fel gúnyosan, majd végül elindul arrafelé, ahonnan jöttünk, amit én sóhajtva figyelek egészen addig, amíg el nem tűnik a tömegben.
Félek, bevallom. Nagyon is. Azt kívánom, bár tudhatnám, mi zajlik Patrick fejében. Bár belelátnék a gondolataiba és tisztában lennék az érzéseivel. Egyszerűen csak le szeretnék vele ülni végre és őszintén beszélgetni. Meg akarok tőle kérdezni mindent. Miért pont engem akart kamu barátnőnek? Miért csak most kezdett el velem ilyen közvetlenül viselkedni? Egyáltalán miért viselkedik velem nyár eleje óta máshogyan? Mik azok az elszórt bókok? Hogyan értette azt a buli estéjén, hogy jól nézek ki? Vagy amikor szépnek nevezett? Mit értett ez és az alatt? Mit érzett ekkor és akkor? Mire gondolt ekkor és akkor? Ezer meg ezer kérdésem lenne, amire csak Patrick tudja a választ egyedül, de rettegek őket feltenni.
Nem is tudom, miért. Talán mert félek a válaszától. Mert nem akarok csalódni. Hiszen basszus, most tetszik nekem életemben először egy fiú, és nem szeretném, hogy úgy végződjön a dolog, hogy Patrick darabokra töri a szívemet. Viszont ugyanakkor azt sem, hogy hamis ábrándokba ringassam magam, aztán majd később koppanjak egy sokkal nagyobbat. Tudom jól, hogy mindkettő pokolian fog fájni, de sajnos nem tudok ellene tenni semmit. Ahhoz túl gyenge vagyok.
Az a helyzet, hogy hetekkel ezelőtt kellett volna előre gondolkodnom, amikor a Miller házban erősködtem a fiúnak, csupán mert idegesített, hogy nagyon fiatalnak tart engem ahhoz, hogy játsszam az álbarátnőjét. Én akartam ezt az egészet. Az én makacsságom miatt jutottunk idáig. Ő megmondta, hogy ez nem jó ötlet és igaza is lett. Jó, persze ő nem amiatt nem helyeselte a dolgot, mert félt, hogy idővel megváltozik a kapcsolatunk, de ez most lényegtelen, hisz tény, hogy a megállapodásunk nélkül a mai napig is legfeljebb csak köszönőviszonyban lennénk egymással.
Azt csináltuk rosszul, hogy amikor kamuból összejöttünk, a ,,kapcsolatunk" elején görcsösen kerestük egymás társaságát, hogy minden egyes apró dolgot megtudjunk a másikról, nehogy véletlen lebukjunk Pat haverjai előtt. Abban az első pár napban - inkább hétben - annyi időt töltöttünk együtt, amennyit csak tudtunk. És nemcsak megismertük egymás fura szokásait, hanem meg is kedveltük azokat.
Fel sem tűnt nekünk, de hirtelen barátok lettünk. Sőt, talán többek is, mint barátok. Az én részemről legalábbis biztosan.
Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni, azt a napot, amikor lementünk ketten a partra és elmondtuk egymásnak a problémáinkat. És bár akármennyire is igyekeztünk, egyikre sem találtunk végül megoldást, de nekem az az egy-két óra mégis nagyon sokat jelentett. Talán akkor éreztem legelőször úgy igazán, hogy a fiú tényleg megbízik bennem és nagyon is számít neki a véleményem. Hogy ő igenis szeret velem lenni és beszélni, nem pedig csak muszájból kedves velem.
És tudjátok, mi az igazán durva? Az, hogy az egyezségünk napja mindössze csak egy hónapja volt. Olyan, mintha évek teltek volna el közben, annyi minden változott meg az életünkben. De mégsem. Csak egy hónap. Egy hosszú, boldog, ám mégis fájdalommal teli hónap.
- Jó reggelt! - zökkent ki Ian, Patrick apukájának az álmos hangja. Már itt is lennének Millerék? - Nagyon elgondolkodtál valamin.
- Jó reggelt! - köszönök neki én is, majd legyintve folytatom. - Ja, tudod, csak a szokásos. Lélekben állandóan máshol járok. Viszont te? Csak nem online licitáltál egy régi pénzérmére hajnalban, hogy ilyen fáradt vagy?
- Minek kérdezed, ha úgyis tudod?
- Ilyesmit mindig jó tőled hallani - vonom meg a vállam.
- Te is csak bántani tudsz, pont olyan vagy, mint az asszony - kacsint rám. Eva hallatára nevetve fordítom a fejemet oldalra, szemeimmel a nőt keresem, mert neki is szeretnék köszönni és pár szót beszélni vele.
Ám ami a következő pillanatban fogad, az leírhatatlan.
Tekintetem ugyanis nem Eván, hanem Patricken állapodik meg. Aki talán jobban néz ki most, mint valaha. Komolyan mondom, én még életemben nem láttam olyan férfit Shawn Mendesen kívül, akinek jól állna a feszülős farmer, de Patrick ez alól is kivétel. A laza, fehér pólójával, a fekete nadrágjával és az elmaradhatatlan tornacipőjével együtt pont olyan elképesztően fest, mint amilyen unalmasnak hangzik alapjáraton ez a kombináció. Bármilyen másik fiúnak valószínűleg nem csak átlagosan, de talán még rosszul is állna ez a szett, de nem Patrick Miller esetében. És akkor még nem is beszéltem a tökéletes fehér fogairól, a gödröcskéiről, a mosolyáról, a kusza hajáról, illetve a csodás szemeiről, amik épp engem pásztáznak zavartan.
A szívem ki akar ugrani a helyéről, a torkom pedig egyik pillanatról a másikra szárad ki. Képtelen vagyok másra, sőt, képtelen vagyok bármire is koncentrálni, olyan, mintha fejbe csaptak volna egy fazékkal. A fejem zúg, az agyam kába.
Hirtelen jelenik meg a szemem előtt a kép, amikor Patrick a csillagos ég alatt megcsókolt, én meg csak lefagyva álltam a karjaiban, nem viszonozva a tettét. Akkor azt hittem, hogy az a helyes döntés, de mostanra már úgy érzem, én voltam a világ legnagyobb idiótája, hiszen elutasítottam őt.
Egyikünk sem képes félretekinteni a másikról, a feszültség csak úgy vibrál közöttünk annak ellenére is, hogy több méterre állunk egymástól. Ötletem sincs, mit csináljak. Menjek oda hozzá köszönni és tegyek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Esetleg nézzem őt levegőnek? Vagy csak szánalmasan bámuljam tovább?
Az utóbbi mellett döntök.
Láthatólag ő sem akar nagyon semmit csinálni - vagy csak nem tudja, mi tévő legyen -, de végül egy sóhaj után csak rászánja magát, hogy idejöjjön.
- Szia!
- Szia! - Próbálom kontrollálni a szívverésemet, de képtelen vagyok rá.
- Ő, izé. Hogy vagy? - Más körülmények között élvezném a szerencsétlenkedését, de nem most, amikor én is teljesen zavarban vagyok.
- Jól, te?
- Kösz, én is - köszörüli meg a torkát idegesen.
- Szuper - nyelek egyet, de olyan hangosan, hogy szerintem az ötven méteres környezetemben mindenki hallja.
- Az - bólint.
Bennem van a hiba, vagy ez a párbeszéd tényleg úgy hangzik, mint amikor egy ismeretlen ember rád ír Messengeren, mert meg akar ismerni téged, viszont ő nem tudja, hogyan indítsa el a beszélgetést, te meg csak szimplán udvariasságból válaszolgatsz neki, de amúgy meg egyáltalán nem érdekel? Az is pont ilyen gáz szokott lenni.
Azt hittem, hogy az idő segíteni fog. Hogy jót tesz, ha egy kis ideig nem találkozom vele a történtek után. Hogy össze tudom szedni magam mára annyira, hogy ne feszengjek előtte. Hogy képes vagyok megjátszani magam. De tévedtem. Mindenben.
Lehet, hogy a haverjainak össze-vissza kamuzok mindenfélét, de Patricknél más a helyzet. Ő ezt a bizonyos oldalamat jobban ismeri bárki másnál. És én ezért képtelen vagyok a szemébe hazudni.
- Nos, örültem a találkozásnak - zárom le a kicsit sem kínos beszélgetésnek nem mondható dolgot kicsit sem kínosan.
- Én is - bólint ismét. Úgy tűnik, akar valamit mondani, de aztán mégsem teszi, amit egy jelnek veszek, hogy végre elinduljak valahova. Bárhova, csak el a fiú közeléből. - Várj, Ash!
- Igen? - nézek rá. Pedig olyan közel voltam ahhoz, hogy elmenekülhessek!
- Szerintem... Nem is tudom - sóhajt egyet. - Te nem gondolod úgy, hogy beszélnünk kéne?
- Nem, nem gondolom úgy.
- És mi van a történtekkel?
- Te pont a kettőnk családja előtt akarsz társalogni arról, hogy mi történt köztünk és mi nem? - kérdezem hitetlenül.
- Akkor este vagy holnap reggel, nekem tökmindegy. Csak kérlek beszéljünk! - veszi könyörgőre a figurát.
- Sajnálom Patrick, de szerintem nincs miről - mondom végül olyan határozottan, amennyire csak telik tőlem, majd lehajtott fejjel csatlakozom anyáék társaságához, hogy aztán csendben hallgassam őket elmerülve a gondolataimba.
Szerencsére alig egy-két perc után be is állunk a sorba. Az online becsekkolás miatt sokkal könnyebb a dolgunk, csupán túl kell esnünk a biztonsági ellenőrzésen és megkeresnünk az indulási kaput, utána pedig a hátralévő időben nyugodtan nézelődhetünk a vámmentes boltokban, vagy mint ahogyan apa és Ian is teszi, be is nyomhatunk akár két hatalmas szendvicset, amit ötször drágábban veszünk meg, mint bárhol máshol, de legalább finom.
- Minden rendben van veled, öcskös? - lép hozzám Joey.
- Persze - mondom kicsit sem lelkesen.
- Jó, oké. Hülye kérdés volt, az én hibám - röhögi el magát.
- Végignézted a beszélgetésünket, ugye? - kérdezem félve. Kérlek mondj nemet!
- Ha te azt annak nevezed, akkor ja, de jobban szenvedtem az idő alatt, mint eddig életemben bármikor.
- Gondolom külső szemlélőként neked még szánalmasabbnak tűnt az egész, mint nekem.
- Azt nem tudom, hogy neked vagy nekem volt-e kínosabb átélni, de ja, mindenképp szánalmas volt.
- Remek.
- Nyugi, Ash! Csak beszéljétek meg végre azt a valamit, ami miatt ennyire összekaptatok és felejtsétek el a történteket! Nem olyan nehéz, hidd el! - Elfelejteni életem legelső és egyben legelcseszettebb csókját? Egyszerű lesz, mondhatom.
- Szerinted is ezt kéne csinálnom?
- Igen - bólint határozottan. - Persze tegnap óta én elvileg nem szólhatnék bele a vitáitokba, szóval vedd úgy, hogy kurvára nem mondtam semmit - nevet fel, amin én is elmosolyodom. Nem is értem, hogyan gondolhatta, hogy ezentúl képes lesz arra, hogy ne avatkozzon bele a dolgainkba.
- Rendben - sóhajtok. - Még átgondolom.
- Oké. Na gyere, meghívlak egy jó feketére - ajánlja fel, mire a kávé gondolatára felcsillan a szemem.
- Van még annyi időnk?
- Nem tudom, mikor kezdődik meg a beszállás? - néz rám tanácstalanul.
- Fogalmam sincs - mondom, amin mindketten elnevetjük magunkat. Tipikus mi. Soha sem vagyunk képbe a dolgokkal.
- Jó, mindegy. A gépet biztos nem fogjuk lekésni - legyint lazán. - Akkor megyünk?
- Aha.
Természetesen a kávénkat nem tudjuk elkortyolgatni nyugodtan, ugyanis szinte pont abban a pillanatban jelenik meg Patrick, amikor le akarnánk ülni egy asztalhoz, hogy tájékoztasson minket, hogy jó lenne, ha végre odafáradnánk az indulási kapuhoz, mert már bőven idő van, így aztán futás közben isszuk meg azt gyorsan.
Nos, félig-meddig igaza volt Joeynak. Tényleg nem késsük le a gépet, de sajnos elég kevesen múlik. Az az egyetlen szerencsénk, hogy nincsenek olyan sokan és hamar túlesünk az utolsó ellenőrzésen. Anyáéktól persze megkapjuk a szokásos lecseszésünket, amiért nem tudtak elérni minket telefonon és a szegény Patricknek kellett rohangálnia miattunk, hogy megkeressen, de valahogy nem hat meg a dolog.
Az már mondjuk, igen, amikor a gépre felérve megtudom, hogy Patrick Joey és köztem fog ülni közel nyolc és fél órán keresztül.
Az a tény pedig egyenesen kikészít, hogy a bátyám a kávéja ellenére is szinte egyből bealszik felszállás után, ezzel konkrétan kettesben hagyva azzal a személlyel, akivel most nagyon nem akarok kommunikálni. Azzal a személlyel, aki mindenképp meg szeretné beszélni életem egyik legjobb és egyben legkínosabb pillanatát.
Nem mással, mint Patrick Jason Millerrel. Ja, nem viccelek, tényleg ez a teljes neve.
Erőt véve magamon fordulok a fiú felé, hogy megtörjem a beállt csendet a lehető legremekebb kijelentéssel. Elvégre nem lehet semmi baj abból, ha felhozok egy mindkettőnk számára kínos témát egy repülőn, amin még órákig egymás társaságát kell majd élveznünk. Nemde?
- Asszem' tényleg beszélnünk kéne.
Annyira köszönöm a 35.000 megtekintést, hihetetlenek vagytok, de komolyan!💙
__________________________
HÁT DE ÉN FIÚ VAGYOK