Vége volt az óráknak, ezért Junenal bementünk az ebédlőbe, hogy megnézzük, ehető-e a kaja. Mázlink volt, túrógombócot adtak, úgyhogy beálltunk a sorba, majd miutánelvettük a tálcáinkat, körbenéztünk, van-e ülőhely. Ekkor vettem észre, ahogy Dex az ebédlő egyik sarkából integet, hogy menjünk oda. Intettem Junenak és elindultunk. A csapat épp nagyban röhögötz valamin, de mikor odaértünk kicsit összéb húzták magukat, hogy mi is odaférjünk.
-Skylar és a barátnője - üdvözölt Dylan.
-June - emlékeztette kedvesen a barátnőm. El tudom képzelni, mennyire elege lehet, amiért 3 éve nem tudják megjegyezni a nevét. - Négy betű, annyira nem bonyolult.
-Persze, tudtam én - próbálta menteni a menthetőt Dylan.
-És fogadok, ha 3 perc múlva megkérdezem, már nem lesz benne ilyen biztos - súgta June, én meg csak jót kuncogtam magamban.
-Hé hugi - hívta fel magára a figyelmemet Nolan - eljössz a megbeszélésre? - kérdezte.
-Nem, oda nem kellek. Ez a ti csapatotok. Az edző nem véletlen veletek akar beszélni. Majd elmeséled, miről volt szó. Most inkább hazamegyek pihenni - magyaráztam
-Mit kell kipihenned? Nem csináltál egész nap semmit - oltott be.
-Ugyan, ugyan, ilyet mondani a testvérednek, ez igazán nem szép dolog - szidta le Briant.
-Miért, nem így van?
-Hát én azt már nem tudhatom - emelte fel a kezeit - lehet, hogy a mi kis Sky-unk titokban szuperhős és egész nap a városban repkedett lesve, hogy kit kell megmenteni - bólogatott bölcsen Briant. Néha olyan hülyeségeket talál ki, és olyan biztosan állítja, hogy lehet, hogy tényleg elhiszi, amit mond.
-Briant, haver, szerintem te túl sokat pihentél - veregette meg a vállát Nolan.
-Oké, elég lesz - próbáltam megfékezni a kitörni készülő szópárbajt, de meg sem hallották.
-Azt mondod? Lehet, hogy én sokat pihentem, de ez jól fog jönni edzésen. Te pedig, aki ilyen kis puhány vagy, nem fogod bírni a tempót - dőlt hátra elégedetten Briant.
Ezután már nem figyeltem rájuk, inkább odafordultam a mellettem ülő Jacksonhoz.
-Csak most nézem, hol van Liam? - néztem körbe.
-Ma nincs iskolában, de edzésre majd bejön - válaszolt. Hát jó, nem az én dolgom, felőlem azt csinál, ami neki jól esik.
Elköszöntem azoktól, akik nem a vitával voltak elfoglalva, majd Junenal felálltunk és visszavittük a tányérunkat.
-Van programod délutánra? - kérdezte June hazafelé.
-Ha az alvás annak számít...
-Ma én is fárdt vagyok. De holnap mindenképpen csinálunk valamit - nézett rám jelentőségteljesen.
-Megbeszéltük! - nevettem, majd befordultam az utcánkba.
Ahogy egyedül sétáltam, elgondolkodtam azon a bizonyos felülteten, amit az iskola hozott létre. Mindenkitől azt hallottam, hogy ez mekkora hülyeség. Őszintén, furcsa érzésem volt vele kapcsolatban. Úgy éreztem, ennek még valahogy jelentősége lesz. Lehet, hogy valami botrány lesz belőle, vagy nem tudom, csak olyan megérzés. Nyilván hülyeség.
Előkotortam a táskából a bejárati ajtó kulcsát, majd miután sikeresen kinyitottam, beléptem a házba.
Teljes csend volt, senki nem volt otthon. Apu meg Chloe dolgozott, Nolan pedig még az iskolában volt kosáredzésen. Lassan felblattyogtam a lépcsőn, be a szobámba. Az első dolgom volt, hogy áthúztam a farmeremet egy kényelmes otthoni cicanacira. Iskolába soha nem húznám fel, de itthonra tökéletes.
Ledőltem az ágyamra. Nem tudom, mi szívta így le az energiámat, de úgy éreztem, tényleg el bírnék aludni. Betakaróztam és lehunytam a szemeimet. Annyira kénylemes volt! Apáék csak órakkal később jönnek majd haza, ahogy Nolan is, így volt pár órám zavartalanul pihenni. Nem sokra rá el is aludtam.
Álmomból a telefonom csörgése ébresztett fel. Pár pillanatig azt sem tudtam, hogy reggel van vagy este. A telefonom kijelzőjén az óra más délután 6:08-at mutatott. Felvettem a telefont anélkül, hogy megnéztem volna, ki zavar és álmosan beleszóltam.
-Skylar Osborne! Mi a fene van veled? Miért nem veszed fel a telefont és írsz vissza? Hol vagy??? - zúdított rám a bátyám.
-Ööö...Itthon? - válaszoltam bizonytalanul. Ennek meg mi baja van? Rosszat csináltam?
-Akkor minden rendben? - úgy hallottam a hangján, hogy egy kissé megnyugodott.
-Persze, éppen aludtam - magyaráztam.
-ÉN MEG ITT AGGÓDOM SZÉT A FEJEMET, MERT NEM TUDOM, HOVA TŰNTÉL!!! - most, hogy minden rendben van, jöhet a letolás.
-Mondtam, hogy nem várlak meg. Akkor léptem le, mikor Briantnel egy óvodást megszégyenítően oltogattátok egymást az ebédlőben.
-De miért nem szóltál hogy elmész? - faggatott tovább.
-Nolan, rosszabb vagy, mint egy tyúkanyó! Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra - próbáltam rámutatni a tényre, hogy pár hónap és betöltöm a 18-at.
-Dehogy! Történhet olyan dolog, amire nem vagy felkészülve. Például szembejön egy cukros bácsi, és azt mondja, hogy válszthatsz valami édességet, ami az autójában van, aztán elvisz... - gondolkodott el.
-Igazán kedves vagy, hogy egy 5 éveshez hasonlítod az értelmiségi szintemet - köszöntem meg a kedves feltételezést, miszerint egy kis csokiért vagy cukorért bárkibel elmennék bárhova.
-Na, jó lehet, hogy kicsit túloztam...
-Kicsit?
-Na jó, nagyon túloztam, de meg kell értened, hogy csak vigyázni akarok rád! - húzta ki magát.
-Jó, jó, de egy kicsit visszavehetnél az őrző-védő ösztönödből...
-Majd megpróbálom - zárta le a témát.
-Mikor jössz? - kérdeztem.
-Most indulok az iskolából, 8 perc és otthon vagyok.
-Oksi, szia! - köszöntem el.
-Skylar, ígérd meg, hogy nem nyitod ki idegeneknek az ajtót, amíg nem érek haza! - kezdte újra, én pedig nemes egyszerűséggel rácsaptam a telefont.
Lementem a konyhába, hátha találok valami ehetőt. A hűtőben találtam gyümölcsjoghurtot, úgyhogy kivettem egy málnásat és ráérősen nekiláttam megenni.
A zárban megfordult a kulcs és kinyílt az ajtó, belépett a bátyám.
-Szia hercegnő! - köszönt, miközben levette a kabátját.
-Szia, milyen volt az edzés? - érdeklődtem.
-Egész jó, elmondta amit akart, aztán játszottunk.
-Értem - nyögtem ki a lehető legértelmesebb választ.
-Anyuék még nem értek haza? - nézett körbe.
-Dehogynem, nem látod? Itt ülnek mellettem - forgattam a szemem.
-Rendben, hülye kérdésre hülye válasz - tette fel kezeit védekezően.
-Mit fogsz csinálni a nap hátralevő részében? - kérdezte Nolan.
-Sorozatot nézek.
-Logikus - ismerte be.
-És te, szőke herceg?
-Én is - vonta meg a vállát.
-Hé, te utánozol? - mutattam rá vádlón.
-Hogy találtad ki? - sétált el mellettem.
Az üres joghurtos dobozt kidobtam a kukába, majd én is felmentem az emeletre. Elővettem a laptopomat, majd újfent levágtam magam az ágyamra. Közben hallottam, hogy megérkeztek apuék.
-Sziasztok! - kiabáltak.
-Szia! - kiabáltunk vissza szinte egyszerre Nolannel.
Beírtam a Netflix keresőjébe a sorozatom címét, majd rákattintottam a következő részre.
Annyira utálom, mikor egy jó sorozatot elrontanak ilyen szappanoperába illő részekkel! Nem akartam lemaradni a cselekményben, ezért nem kapcsoltam át a részt, viszont elővettem a telefonomat és elkezdtem böngészni.
Újra eszembe jutott az internetes felület. Rámentem az iskola honlapjára, ahol egyből megtaláltam a linket. Arra kattintva egy sötét hátterű oldalt nyitott meg. Egyből felismertem az iskola címerét a bal felső sarokban. Rákattintottam a "regisztráció" feliratra, ahol meg kellett adni csomó adatot. Név, születési dátum, fiú/lány, végül felhasználónév. Természetesen eszemben sem volt a sajátomat megadni. Valami olyan kéne, ami én vagyok, de nem lehet róla felismerni. Sok gondolkodás után a "destiny" mellett döntöttem. Az életemre a "sors" volt legnagyobb hatással. Annyi minden történt, amire nincs logikus magyarázat. Ezen kívül pedig fogalmam sem volt, mi fog ebből kisülni, a sorsra bíztam magam. Mikor végeztem, a "kész" gomb fölé helyeztem az ujjamat. Néhány másodpercig elgondolkodtam. Biztos jó ötlet ez? Végül megérintettem a képrnyőt, amin megjelent a "sikeres regisztráció" - felirat. Hát, jöjjön, aminek jönnie kell.