Bomba földetrengető robbanása zúdított bele a békés éjszakába. Szemeim kipattantak az álmosság hírtelen sebességgel tűnt el a szememből. Ott találtam magam, a háború közepén, egy istenverte céltábla közepén. A talaj mintha megemelkedett volna alattam, a füst és a nedves homok a szemembe és az arcomba csapott. Homokos kezemmel próbáltam takarni a szemem, de eredménytelenűl.
- Brush! Brush! - előre pillantottam. Futottam ahogy csak tudtam. Ha nem érek oda, akkor azt a katonát apró darabokra lövik. Az ellenség gőzerővel futott felénk. Azt hittem, hogy megsüketültem az éles ágyú hangos robajától. Magamhoz szorítottam a fegyvert, az egyetlen dolgot amire számíthatok. Magamnál tartottam és ha szükség volt rá, akkor használtam. - Az isten verje meg! Brush!
Kezem a combjára szorítottam. Vörös vér spriccelt ki artériájából, a szeme alá lila karikák húzódtak. Homokos kezét felém tartotta, a dögcéduláját lassan levette.
- Sikerült! Sikerült! - feje oldalra hanyatlott, kezét a véres homokba ejtette. Mintha egy szalmazsákot tartottam volna a karjaim közt. Imádkoztam istenért. Imádkoztam, hogy ne vegye el tőlem.
- Kérlem uram! Csak őt ne!
Megragadtam a ruháját és a hátamra dobtam. A fejemet lehajtottam, gyorsan futottam vissza a gödrünk felé. Egy életet cipeltem magamon. Alig múlt el húsz éves.
Mögöttem a katonák engem védtek. Hallottam a kétségbeesett üvöltésüket, a halálért könyörgő kiáltásukat.
- Köszönöm szellem! Köszönöm neked! - kezét a vállamra csúsztatta ahogy a talajra dobtam. A szemem elött hunyt ki az élete, elöttem távozott át a túlvilágra.
- Brush! Brush! Maradj itt! Maradj itt, a pokolba!
Sisakomat oldalra dobtam, a mellkasához hajoltam. A szemem már könnybelábadt, de muszáj volt visszahoznom. Vissza kell jönnie! - Gyere vissza! Brush, te szemét!
- Hagyja szellem! Jöjjön! Támadunk! Most kell támadni!
- Őrmester! Őrmester őt nem engedhetem el!
Brush pólóját szorítottam az ujjaim közé. Az évek alatt ez a gyerek a szívemhez nőt. Megszakadna a szívem ha most hagynám elmenni őt.
- Szellem! Maga a legjobb katonám! Magát nem fogom elveszíteni! Jöjjön, ha azt mondom, az isten szerelmére!!
Vállamnál fogva húzott magával. Megtartottam magam. Az ujjaim közé szorítottam Brush céduláját és letéptem a nyakából. Tenyeremmel lassan hajtottam le a szemét és suttogtam imát miatta. - Készüljön fel szellem! Ez az utolsó támadás! Most! ....
Izzadva ébredtem fel és ültem fel az ágyon. A hátamon és a mellkasomon is folyt a verejték. Alkarommal megtöröltem a homlokomat és összehúztam a szemem. - Álmodtál David - az ajtó felé pillantottam. Édesanyám könnyes szemmekkel fürkészte az arcomat. Félelem suhant át a tekintetében, a száját sírásra görbítette. Nem tudtam, hogy mióta állt az ajtóban. De azt tudtam, hogy végig nézte azt, hogy álmodtam.
- Anya?
Takaróval eltakartam magam és megdörzsőltem a hajam. Elisabeth hiánya miatt nem alszok jól. Azt hiszem, hogy összetört a szívem. Mintha egy tonna súlyt dobtak volna rá. Már nem is fájt. Egyszerűen csak üresnek éreztem magam nélküle. Nem aludt mellettem. Nem volt kit átkarolnom. Amire szükségem lett volna, azt nem kaptam meg. Egyetlen támaszon a zuhany volt, ami alatt magamhoz nyúltam és elképzeltem, hogy Elisabeth csinálja. Utáltam a tényt, hogy akkor nem volt mellettem.
- Fiam - a fejét oldalra biccentette a szemét letörölte. - Jól érzed magad? - az arcomat fürkészte. Láttam a tekintetében az anyai aggodalmat. Sajnáltam, hogy szenvedni látom őt.
- Igen. Jól vagyok.
Oldalra fordúltam. A melegítő nadrágom után nyúltam és magamra húztam. Két puszit nyomtam anya arcára, aki még mindig szoborként állt elöttem. - Szeretnél kávét? Mert én nagyon - sétáltam a konyhába.
Anya minden lépésemet követte. Noha bizonytalan és távolságtartó volt velem, szeretett.
- Szellem - suttogta. - Így hívtak téged, igaz? - szorította össze a fogát. - A katona aki semmitől sem fél. A rendíthetetlen és megtörhetetlen!
A bögrémet a pultra csúsztattam, a kezemmel a szélének támaszkodtam. - Miért akarsz vissza menni oda? - szinte könyörgött, hogy mondjam el.
Ha elmondanám, vajon megértené?
Megértené azt, hogy menekülök?
Vajon átérezné a szívfájdalmamat?
- Ne hívj így anya.
Az arcán szörnyűség suhant át.
A fejét rázta. Nem akarta elhinni és befogadni azt amit látott.
- Én csak azt nem értem, hogy miért akarsz visszamenni! Egy hét és elmész, David!
Anya dobbantott a lábával, a szemem kitágúlt. Egy hét? Micsoda?
- Micsoda? - nevettem el magam. - Anya ez két hónapba is beletelhet! Ki mondta neked azt, hogy egy hét múlva itt hagyom az országot? - ráztam a fejem.
Ekkor lesütötte a szemét.
Sóhaj hagyta el a számat.
Anya...anya...anya..
- Én mondtam Lewisnak ezt. Azt hittem, hogy ha ezt mondom, akkor eljön meglátogatni téged. Azt hittem, hogy kifogtok békülni - sütötte le a szemét. - Fél évvel ezelött még tartottátok a kapcsolatot!
- Fél évvel ezelött Afganisztánban voltam.
- De beszéltetek! Mi történt, David?
Szürke haját a füle mögé tűrte, fekete kabátját a pultra dobta.
- Megváltoztam anya.
Nem akartam elmondani azt, hogy viszonyom van a barátnőjével. Mégis, hogy mondanám? Elisabeth neve hallatán még a szívem is megfájdul. Kegyetlenül összetört engem az a nő.
- Igen megváltoztál! Afganisztán változtatott meg téged!
Amint anya kimondta borzongás futott végig a gerincemen. Minden szőrszálam égnek állt. Remegett a kezem és kapart a torkom. Izzadt a tenyerem és kalapált a szívem. - Látod? Te is tudod azt, hogy ott a pokol kapuja van!
- Elég legyen anya! - intettem le. - Mostmár elég legyen! - csaptam a konyhapultra. - Vissza megyek! Két hónap múlva itt hagyom az országot! Ha tetszik neked, ha nem!
- Fiam...egyszer már majdnem elveszítettelek. Mégegyszer nem játszom újra - könyörgött.
- Akkor jobban jársz ha most megbarátkozol a ténnyel.
Egy hónappal később egy fontos vizsgálatra mentem. Már egy hónappal elötte kértem időpontot, hiszen tudtam, hogy újév után nehéz időpontot foglalni. Azt hittem, hogy 2020 ba majd Elisabeth oldalán lépek. Január első hetében a korház várójában ültem. Keresztbe fontam a karomat és vártam a leleteimre. A korházban rengetegen voltak. A betegek köhögtek és bottal sétáltak a folyosón. Ismertem a korházakat. Már megszoktam a vegyszer és gyógyszerek kényelmetlen, undorító szagát. A katonaságnak köszönhetően sokat jártam korházba. Talán túl sokat is. Ujjaimmal a hajamba túrtam és az órára pillantottam. Este nyolc órakkor már sötét volt kint. Január első hetében eset a hó. Normál körülmények közt szépnek tartanám ezt a látványt. De most taszít minden ami a karácsonyra emlékezet. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a szememet megdörzsöltem.
Felálltam és a büfé felé sétáltam.
Ekkor találkoztam a világ legszebb kincsével. Egy gyémánttal ami makulátlanúl ragyogott elöttem. A lábam a földbe gyökerezett. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne essek össze Elisabeth látványától. Ebben a percben sétált ki az ultrahang vizsgálatról. Mosolygott. Hófehér, gyönyörű fogakkal mosolygott. Nagy pocakjára szorította a kezét. Szédültem. Azt éreztem, hogy nem fogom kibírni ezt a látványt. A pulcsija gyönyörűen kiemelte a kerek hasát. Istenem! Lewis gyermekét várta! Lassan pislogtam. Ez a látvány a padlóra kényszerített.
Elisabeth előre pillantott. Ekkor látott meg engem. A mosolya elhalványúlt, majd teljesen eltünt az arcárol. Megtorpant és tág pupillákkal nézett rám. Nem találkoztunk már.... talán fél év telt el. Fél év nélküle. A hónapok ami örökkévalóságnak látszódtak, most hírtelen minden értelmet nyert. Ezért a mosolyért megérte hét hónap nélküle. Még akkor is, ha ez a mosoly már nem lehet az enyém. Soha.
Elisabeth közelebb sétált hozzám. Egy lépésre megállt elöttem. Ujjait a hasára szorította, a tekintete vörös lett a hatalmas könnycseppektől.
Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. A nap amikor szembe kell néznem a valósággal. Ez a valóság. Elisabeth gyereket várt.
De nem tőlem.
- Öhm, hát... - kezemet a kabát zsebembe csúsztattam. Erőt vettem magamon. Nem nézhettem a hasát. Ha nézném az lelkileg fájna. Még is megnéztem. A kerek hasára pillantottam. Fájt az amit láttam. Fájt, mert nem az enyém.
- David... - lesütötte a szemét és a padlót fürkészte. - Mit csinálsz te itt? - suttogta.
- Azt amit a többi ember - mondatom végére megtöröltem a szememet és a plafon felé pillantottam. - Istenem, miért csinálod ezt velem? - suttogtam fátyolos tekintettel. - Hogy...vagytok? - tereltem el a gondolataimat.
- Nagyon... nagyon jól vagyunk - köszörülte meg a torkát. - Egézségesek vagyunk és napról napra egyre nagyobbak - mosolyodott el.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire jóba lesztek - mutattam a hasára.
Nem az enyém.
A pokolba, hogy nem az enyém!
Bármit megtettem volna azért, hogy az enyém legyen ez a baba!
- Minden megoldható - suttogta halkan. - Megbeszéltük a dolgokat.
- Engem pedig elhagytál - rántottam meg a vállamat.
- David én... - kezével a kezemért nyúlt de én hátra léptem. Nem viseltem volna el az érintését. Lelkileg fájt volna.
- Legyen szép estéd - kikerültem de utánam fordult.
- Nem szeretnéd megfogni?
A kérdése fájdalmasan hasított belém. Nyeltem egyet, hogy ne hányjam el magam. Azt kéri, hogy fogjam meg? Fogjam meg azt ami nem az enyém? Lehorgasztottam a fejem és a vállam felett a szemébe néztem.
- Hogy kérhetsz tőlem ilyet? - sziszegtem. - Hogyan? - húztam fel a szemöldökömet.
- Csak fogd meg. Kérlek - lépett közelebb.
- Elég Elisabeth! Elég legyen! - néztem mélyen a szemébe.
Kirántottam a kezem a kezéből és zsebre tettem. Megfordultam és a férfi mosdó felé sétáltam.
Vonszoltam a lelkemet.
Szellemként jártam.
Üres voltam és összetört teljesen.