Fújtatva mentem hazafelé. Komolyan? Komolyan, neki ez nem jelentett semmit? Csak részegen tette volna meg? De nem is az! Én, én voltam ilyen hülye, hogy belementem, hogy hittem neki. Miért? Miért vagyok ilyen naív? Miért... miért szeretem...?
Amint beértem a házba, mit sem törődve a késői idővel, hangosan csaptam be magam után az ajtót.
- [név]?! - Sietett le anya az emeletről. - Mondd, miért nem szándékozol elmondani bármit is, hogy mikor érsz haza? Tudom tudom... - sóhajt. - Nem vagy már gyerek, de akkor is aggódunk! Jó figyelj. Ha ennyire nem akarsz otthon lenni, akkor költözz el! Felnőtt nő vagy. Egyáltalán miért vagy meg itt? 22 éves vagy! Vagy aludj azoknál a fiúknál, kiknél folyton folyvást lógsz! Kivel a buli után aludtál, meg akinél most voltál. Vagy talán ugyan az a személy? Legalább mondtál volna igazat. "Akkor hazamegyek... majd, otthon tali" - idézte szavaimat. - Hmm? Ismerős? Vagy apának mit is mondtál? Mert, én így hallottam. - tette csípőre a kezét. Fajták a szavai. Miért ne fájna az igazság? De most, akkor... tényleg elküldött?
- S-sajnálom... - hajtottam le a fejem.
Anya nem szólt semmit, csak sóhajtott. Lassan felém közeledett majd, megölelt.
- Ne haragudj... - simogatta a hajam. Mert, igen. A költözés már tervben van. Keressük a megfelelő házat. Életem végéig nem maradhatok anyáék nyakán. Észre sem vettem, hogy akaratom ellenére kibuggyant a szemem sarkából, pár kósza könnycsepp. Sok... sok volt ez nekem, így. A diplomaosztás, iskola vége, költözés, lassan a munka kezdése és persze az a fránya Bakugou is közrejátszott. Mostanában lett ennyire nehéz az életem... Pedig fel sem tűnt. Élveztem amíg tudtam majd, óriási pofont adott nekem a nagybetűs felnőttkor. Apáék már régebb óta csesztettek, hogy miért nincs párom... Eddig a sulira és a tanulásra fogtam, de mostmár nincs mire. Munka? Áh, az kb a hátralevő életemben mellettem lesz. Nem menekülhetek előle. Hát, lehet az lesz belőle, hogy egyedül halok meg. Vagy pár macskával... Nekem mindegy... Már mindegy.
- [név]? - Tolt el magától óvatosan anya, annyira, hogy lássa az arcon. - Minden rendben?
Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem. Mert, nincs, semmi sincs rendben.
- Jól van... semmi baj - simogatta a hátam óvatosan, miközben a fejem visszahajtottam a vállára.
Vagy 5 percig maradhattunk így mert, ezt a csodás idilli pillanatot apa zavarta meg.
- Baj van... baj van... - jön felénk a telefonjával a kezében. Érdeklődve kaptuk oda a fejünket. - Tudjátok, Bakugou beteg lett.
- Igen . - vontam vállat. - Ez miért olyan nagy probléma?
- Azért mert, 3 nap múlva indulnánk Tokyo-ba. Betegen nem mehet el. Híres versenyző ellen kellene megküzdenie-
- TOKYO? - mosolyodok el. Mindig is elakartam oda jutni... kis mázlista.
- De jó neki. - tette anya a szívére a kezét.
- Igen, igen... Jó lenne ha el tudna menni, de rohadtul belázasodott. - kapott a fejéhez. - Holnap elmegyek megnézni, milyen állapotban van. - írt valamit a telefonjába.
- Apaaaaa mehetek veled? - ugrott le a lépcső utolsó fokáról az öcsém.
- Figyelj, nem szeretném, hogy elkapd. Ha jól tudom most készülsz az országosra... - tette a vállára apa a kezét. - Előtte nem lenne jó lebetegedni. Sok edzést kihagynál.
- Rendben... - sóhajtott majd, egy szomorú mosoly kíséretében visszament a szobájába.
- Ez rád is vonatkozik! - nézett rám.
Én?! Pff. Vicces. Biztos, hogy nem megyek. A mai után 100%, hogy nem.