[Lucien 2. - Lysa]
Oké, erre nem számított. Egy kicsit sem. Az első reakciója az volt a szőkeség hirtelen közelségére, hogy akkorát nyelt, ádámcsutkája egészen lekúszott a papagájos ing gallérjáig. Igen nehéz volt elszakítania a szemét a szépen ívelt ajkaktól, amik olyan borzasztóan közel voltak az övéhez... De valahogy mégis távol. A belsőjében ezer vészcsengő jelezte, hogy ha most túlzásba esik, akkor örökre lőttek az esélynek, ami még így is kérdéses volt, hogy van-e egyáltalán. Így aztán felpillantott a csillogó szemekbe, és össze szedve magabiztosságát, lesiklott a székről. Így már teljesen egymáshoz simulva álltak, amit azzal tetézett, hogy a tenyerét két oldalról lágyan Seneca derekára fektette.
- Biztos vagyok benne, hogy nehéz lehet neked újat mutatni... De talán meg tudnálak lepni. – a mosolya egészen kisfiús volt, ahogy hirtelen témát váltott. – akarsz táncolni?
A dolog igen kétesélyes volt, felkészült rá, hogy a fiú elhúzódik, de örömmel fogadta, hogy ennek épp az ellenkezője történt. Cha-cha finoman megmozdítva a csípőjét egy hajszálnyit még közelebb simult hozzá, aztán ujja hegyét először finoman végig húzva a vadász álla vonalán össze fűzte az ujjaikat, és beszédes pillantással a parkettre húzta a férfit.
- Most már biztos vagyok benne, hogy akarsz valamit. – sóhajtott Lucien, miközben lassan mozogni kezdtek a körülöttük pulzáló zenére, továbbra is szorosan összekapaszkodva. Az Edsi egy olyan hely volt, ahol senkinek sem szúrt szemet két táncoló férfi. – kiszagoltad, hogy örököltem, vagy mi?
Cha-cha lesütött szemmel, de magabiztos mozdulatokkal simult hozzá a zene ütemére. Ha úgy tett, hogy nem hallja Luci mondandóját, akkor nagyon is jól csinálta. Mikor újra felpillantott a vadászra, arcán egy halvány mosoly játszott.
- Talán - felelte, majd hirtelen távolabb tolta partnerét, de kezét nem vette egy darabig mellkasáról, a refrénre már minden porcikája mozgott. - De a pénzeden kívül más becses tulajdonságaidat is nagyra tartom.
- Akkor jó, mert sajnos nem pénzről van szó. – a férfi sajnálta, hogy az összesimulós résznek már vége is, de még mindig táncoltak, ami valójában több volt, mint amire ma este a szöszitől számított, szóval úgy döntött, nem elégedetlenkedik. – csak csupa régi keresztény kacatról. A hétvégén megyek értük. – Nem próbálta megint becserkészni a fiút, de azért nagyon megszökni se hagyta. Seneca igencsak jól mozgott, ezt el kellett ismernie, a vele való tánc minden más gondolatot kiszorított a fejéből.
- Rendezel magadnak egy szentimentális emlékezést a gyászmise mellé? - kérdezte komiszan a fiú, majd újra közelebb lépett, de pont olyan távolságban maradt, hogy Lucien csak még többet és többet akarjon belőle. A kis rohadék pontosan tudta hogy őrjítse meg csak ennyivel is, és talán ez volt az a pont, amikor a férfi eldöntötte, hogy meg fogja szerezni magának. Ha hónapjai mennek rá, akkor is, mert tudni akarja, mi mindent tud még. Ideje pedig mondhatni bőven volt, nem igaz?
- Ugyan. Olyannak ismersz, aki beteszi a lábát egy templomba? Még a végén felismernek, és akkor jaj nekem, sose szabadulok. Már több üzenetet is kaptam, hogy nem voltam gyónni. – ismét ugyan az a pajkos mosoly ült ki az ajkaira, mint amikor táncolni hívta. – legutóbb vissza üzentem, hogy még írom a listát. Az pedig egyre bővül, például bűnös gondolatokkal...
- Nos, Cha-Cha estéje még lankadatlan - felelte pimaszul, majd még egy lépéssel közelebb húzódott. - De ne felejtsd azért el, hogy nem csak kitűnő főnök, hanem igazán sikeres kereskedő is vagyok. Szóval, ha találsz valami értékeset... - Nem fejezte be, de nem is kellett. Helyette lehunyta a szemét, hogy újra átadja magát a zene és kettejük közös ritmusának.
A vadász is csak hümmögött kicsit, tudta ő jól, hogy ha valamit pénzzé akar tenni, akkor hova kell fordulnia, mindazonáltal erősen kételkedett benne, hogy nagynénje örökségében lenne bármi értékes. Valószínűleg csak egy rakás feszület, meg rongyos biblia. Bár Kate néni is vadász volt a fénykorában, már vagy tíz éve visszavonult a macskái meg a csipketerítői közé.
Senecát sajnos, Lucien érzései szerint túl korán, elszólította karjaiból valami halaszthatatlan feladat, és a férfi, bár eredetileg úgy tervezte, hogy nem egyedül megy haza, végül mégis társaság nélkül lépett be az ajtaján aznap éjfél körül. Furcsa mód a szőkeség után már senki más nem volt elég érdekes vagy vonzó, így döntött inkább mégis a magány mellett.
A lakásába érve megint úgy érezte, mintha burokba került volna. Az ő saját buborékába, ami meg volt töltve luxussal, amit csak pénzért lehetett venni. A süppedős, fekete szőnyeg szinte simogatta a talpát, ahogy cipőjét lerúgva végig sétált rajta, és ingét ledobta a hófehér bőrkanapéra. Az egész lakásban három szín dominált, fekete, fehér, és króm. Igazi agglegény kuckó volt, de a legkényelmesebb, ami a világon létezett. A fürdőben hatalmas, padlóba süllyesztett ovális kád várta, hogy megöltve forró vízzel belesüppedjen, a hálószobában meg egy tükör a plafonon, ha esetleg alkalmanként társasággal tért haza. Most viszont csak végig nyúlt félmeztelenül a kanapén, és bekapcsolta a Netflixet az óriási tévén. Még egy rész az éppen aktuális horror sorozatából, aztán irány az ágy, legalábbis ezt tervezte.
Gondolatai azonban teljesen más irányba kalandoztak. Először egy szőke hajkorona, és két jégkék szempár felé, amik olyan váratlanul felforgatták az estéjét, és a fantáziáját, aztán pedig újra a nénikéje halála jutott az eszébe. Volt még egy oka annak, hogy halogatta a visszatérést egykori szülőfalujába. Tudta hogy el kell majd mennie a ház előtt, amiben felnőtt, és amiben a szülei a halálukat lelték.
Még mindig élénken élt benne az a bizonyos tizenkét évvel ezelőtti nap, amikor elmondta otthon, hogy felvették az orvosi egyetemre. Mindig is kilógott a családból, ami azt illeti. Sose hitt igazán abban, amit rá akartak kényszeríteni, nem tartotta be a szabályokat, és az egész vadásztanoncságból csak a balhé része érdekelte. Esténként a Biblia olvasgatás helyett kiszökött, ivott, bulizott, csajozott, és azt se tagadta soha, hogy a fiúk se hagyják hidegen. Valószínűleg az évek alatt felgyűlt konfliktusok mind kirobbantak az apjából, mert talán aznap még a pápával is kiátkoztatta volna, ha tudja. De minden hiábavaló volt, Lucien összepakolt, és elment az egyetemre. Nappal tanult, éjjel bulizott, és továbbra is a két végéről égette a gyertyát. Nem is tért haza egészen addig, amíg azt az üzenetet meg nem kapta...
De erre nem akart gondolni. Általában életének arra a napjára sosem akart gondolni, így vissza is zárta az emlékeket abba a mélyen elásott cellába az elméje mélyén, amit nem nyitott ki, ahova örökre bezárta őket. Kikapcsolta a tévét, és egy gyors zuhany után az ágyába dőlt, hogy pár percen belül mély álomba zuhanjon. Álmában pedig megint az Edsiben volt, ahol egy sejtelmes mosolyú, szőke fiúval táncolt...
A telefonja bömbölő csörgése ébresztette. Álltalában szerette a rockot, de arra kelni azért nem tartozott a kedvencei közé. Azt se tudta hirtelen, mennyi az idő, csak a füléhez nyomta a készüléket és belemorrant.
- Luuuuciiii... - sóhajtotta Seneca a telefonba álmos hangon, mint aki most kelt fel a világ legpuhább párnái közül. Volt valami érzékien nyűgös él a hanglejtésében. A férfi hallotta minden lélegzetvételét, apró mozdulatait. - Át kell jönnöd... Most. Nem bírok magammal. Siess! - Még egy kéjes nyögés és már le is rakta.
Lucien először csak meredt a telefonra. Nem volt biztos benne, hogy nem csak álmodta az előzőt, de nem. A híváslistában ott volt a szám. És bár nem tudta hova tenni, nem is igazán gondolkozott, csak kapkodva öltözni kezdett.
Miközben villámgyorsan fogat mosott, azért eszébe ötlött, hogy vajon mégis hova van az az átmenni, de mivel Seneca lakcímét nem tudta, a telefonja pedig csak csengett, és csengett, miközben a kocsijába vágódva próbálta visszahívni némileg több információért, így maradt az Edsi.
A bár a napnak ebben az órájában zárva volt, de ettől még nem volt elhagyatott. Meg se kellett szólalnia, a csengetésére ajtót nyitó alkalmazott egy szó nélkül félre állt az útjából.
Senecát az irodájában találta, ahogy a papírjaiba mélyedve ült az asztalánál. Nem tűnt se álmosnak, se olyannak, aki épp most kelt fel, épp ellenkezőleg, friss volt, és mintha skatulyából húzták volna elő. Ahogy a vadász belépett az ajtón, épp csak felpillantott, aztán a telefonjára.
- Tizenkét perc, öt másodperc. Legközelebb gyorsabb leszel.
- Ha most komolyan azért rángattál ki az ágyamból, hogy lemérd, mikor érek ide, megetetem veled azokat a papírokat. – morogta a férfi levetve magát a fotelbe a szőkeséggel szemközt. – remélem jobb okod is volt rá. – hülyére vették, és ez igen fájt az egójának.
- Persze, hogy volt... - sóhajtotta Seneca, ahogy az utolsó adagot is egy mappa rejtekébe helyezte, majd hátradőlt a gumilabdán és elkezdett rajta finoman rugózni. Ahogy ténylegesen rá emelte tekintetét, riadtan hőkölt hátra, de nem tette szóvá az okát. Száját húzva simított végig saját szemöldökén, majd mély levegőt vett. - Van számodra két feladatom.
- Szóval munkát kínálsz? – nézett rá meglepetten a vadász. Nos. Akkor legalább pénz lesz. Ha már más nem....
- Így van. Cha-Cha munkát ajánl neked. - Megcsillantak a szemei, arca számító mosolyra húzódott, de hamar tárgyilagossá vált. - Nem tobzódnak a vadászok mostanában errefelé... És te vagy a legrangosabb, akit ismerek. - Ebben semmi hízelgés nem volt. Ez puszta tény volt. - A feladatod első fele, hogy menj el erre a címre. - Az ujjai között megbújó fecnit felé nyújtotta. - Szedd össze a fickót, gyertek ide vissza. Utána beavatlak a második részbe is.
Lucien elvette a papírt, megnézte, majd zsebre vágta. De még nem mozdult a fotelből, szája viszont a fiúéhoz hasonló mosolyra kúszott.
- Azért pár szót ejthetnél az ellenszolgáltatásról, mielőtt elkezdem a munka első felét. – az üzlet az üzlet. Ha pénzről van szó, akkor pénzről van szó, na. Lehet Seneca bármilyen vonzó, a két szép szeméért nem fog neki megtenni semmit. Fizetnie kell. Így vagy úgy...
- Az üzlet az üzlet, Lucien - felelte könnyed tónussal. - Nem hinném, hogy okod lenne feltételezni, hogy nem foglak busásan megfizetni.
- Nem feltételeztem. – a férfi kissé közelebb hajolt. – de ha már ilyen kevés infót kapok, igazán adhatnál valami... Előleget.
Seneca arca komorrá fagyott, majd ismét sóhajtott egyet, de most sokkalta érzelemmentesebben.
- Szárnyaim nőttek talán, hogy palimadárnak nézel? Nem szokásom ingyen osztogatni a pénzt. Ha arra sem vagy képes, hogy ide hozz nekem valakit belátható időn belül, akkor tévesen ítéltelek meg. A férfi a partnered lesz a második fázisban. Aidan Valentine Wyer.
- Szóval nem bízol benne, hogy képes vagyok rá? – Lucien felállt a fotelből. – jól van, Cha-cha. Ide hozom neked a pasit, még ha maga is az ördög. Remélem, valóban meg fogja érni, hogy korán keltem. – sóhajtott fel még színpadiasan, aztán sarkon fordulva kilépett az irodából.
Azért még magában morgott egy sort, amíg leért a kocsihoz. Palimadár mi? Hogy a kis rohadéknak mekkora pofája van... Nem is igazán pénzt, de legalább egy csókot adhatott volna a kis szépség, ha már így felültette azzal a telefonhívással, de hát remélte, hogy ami késik, nem múlik.
A cím, amit kapott, egy olyan környéken volt, ahol ő soha nem lakott volna. Kissé bánta hogy nem a furgonnal jött, még akkor is, ha tudta, ha esetleg valaki meglovasítaná a kocsiját, amíg ő összeszedi a titokzatos leendő társát, azt meg fogja találni. És megöli. De nem szerette a felesleges időpocsékolást.
Lelkiismeretesen beriasztotta a kocsit, miután kiszállt az ócska ház előtt. Már kívülről is látszott, hogy ez a bizonyos Aidan Valentine Wyer nem igényli különösebben a luxust. Lucien zsebre vágott kézzel caplatott fel a penészes vakolatú lépcsőházban, gondosan átlépve a fordulóban heverő csövest. Aztán csengő híján a bakancsa orrával kopogtatott a megadott lakás ajtaján.
A titokzatos leendő partnere a második kopogtatás közben nyitotta ki az ajtót, egy alsóban. Véresek voltak a kezei, meg itt-ott fel volt hasítva a bőre. Semmitmondó tekintettel támaszkodott az ajtófélfának, és meg sem szólalt.
Remek. Lucien sóhajtva túrt vörös fürtjei közé. Fogalma sem volt, Seneca miért sózta a nyakába a néma óriást, és ha nem tudta volna, hogy megéri a kis seggfejjnek dolgozni, na meg ha nem akart volna más okokból a kedvében járni, akkor valószínűleg sarkon is fordult volna. De bizony a másik oldalon ott volt Cha-cha, na meg a kíváncsiság, hogy mégis miről lehet szó, amihez pont egy vadászra van szüksége.
- Helló. Aidan Valentine Wyer? – pillantása rezzenéstelenül siklott el a véres részletek fölött, és megállapodott a fiatalabb férfi arcán.
Még mindig nem érkezett felelet, a néma óriás mindössze karba fonta kezét és várakozón vonta fel egyik szemöldökét, mintha azt kérdezné: Mi a faszomat akarsz?
Lucien kissé kezdte elveszteni a türelmét, mivel az amúgy se volt az erőssége.
- Senecának van egy megbízása a számunkra. – reménykedett benne, hogy a szöszi neve elég lesz rá, hogy reakcióra bírja Mr Wyert, mert a másik opció az volt, hogy leüti, és úgy viszi el magával, márpedig macerás lett volna egy ekkora testet lerángatni a kocsiig. Már csak az útban fekvő csöves miatt is.
- Mi a toszról beszélsz? - mordult fel érces hangján végre az óriás. - Honnan a fenéből szalasztottak egyáltalán? – Úgy tűnt, ő sem a türelem bajnoka, de Lucien sem. Már válaszra nyitotta a száját amikor a zsebében megrezzent a telefonja. Senecától jött egy képi üzenet, amin egy időzített banki utalás volt látható, meg Seneca, ahogy épp megcsókolja a monitort. Luci az ajkába harapott. Az összeg se volt rossz, de a díszlet még inkább dobott rajta. Lementette a képet, és a zsebébe süllyesztette a mobilt.
- Nézd, haver, nem tudom, ki a faszom vagy, és miért kell veled együtt dolgoznom. Nem is vágyom rá. De ha esetleg nem ismernéd az Edsi vezetőjét, akkor elárulom, hogy megéri vele üzletelni. És ahogy látom, a pénz rád férne... – nézett körbe a koszos lépcsőházban. Utolsó próba. Ha most se jön, akkor viszi...
Az óriás még pár pillanatig nézte még őt , majd szemét az égnek emelte.
- Hozom a motyómat - közölte, ahogy eltűnt az ajtóban.
Lucien megint felsóhajtott, és a firkás falnak dőlt. Úgy érezte, ez egy hosszú nap lesz...
[Seneca 2. - Casrith]
Amint Lucien elhagyta az irodáját, Seneca arcáról úgy fagyott le a bájos mosoly, mintha valaki ténylegesen letörölte volna. Sok üzletet lebonyolítottak már, de megbízásokkal még sosem tüntette ki a vadászt, így ez most ténylegesen első alkalom mindkettőjük számára. Ő maga is meglepődött rajta, de valahol a szíve mélyen remélte, hogy jól teljesít majd a vadász. Lucian értékes munkaerőnek számított, mert hiába volt a felekezetek megvetésének tárgya, mégis hozzáfért a vadászok világához, és ezen túl még remek, professzionális munkát is végzett. Precíz volt, és ugyan Seneca kissé együgyűnek tartotta, de ha az tízkilónyi szervet ígért, akkor az egy leheletnyivel sem volt kevesebb. Már csak azt kellett kipuhatolnia, hogy bízhat-e benne, és milyen mértékben követi az utasításait. Idegen volt ez az érzés neki, de tényleg szerette volna, ha Lucien nem okoz neki csalódást.
- Dorcas - szólt. Hangja nyomán irodájának falán az egyik minta pont úgy mozdult meg, mintha a tapéta levált volna helyéről, és sétálásba kezdett volna. Egy meztelen, pikkelyes női test alakosodott meg belőle. A démon bőre lassan hátrahagyta a szoba színét és zöldre váltott, hosszú farkának vége kunkorodva rugózott egy keveset, ahogy közeledett Seneca asztalához. Dús, szivárvány színű haját lágy loknikban hordta, arca pedig pont annyira volt szép, hogy ellensúlyozza domborulatainak égető hiányát. Kezében tollat fogott és egy mappányi jegyzetet, amit szó nélkül helyezett a fiú elé.
- Uram, elkészültem a tervekkel. Illetve, felvettem a kapcsolatot Mrs. Ludovenkoval - ahogy Seneca meghagyta neki -, de ő nem volt hajlandó tárgyalni velem. Én... Nagyon. Nagyon sajnálom. Ideges lettem... És... - A démon hangja reszketeggé változott, lehajtott fejjel babrált ujjaival ágyéka előtt egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát. - Ezért... Én odaküldtem az Alabárdot. - A lány rezzenve húzta be a nyakát, mikor főnöke hangja éles vidámsággal hasított végig az iroda vaskos csendjén.
- Bravó! Én is ugyanezt tettem volna. Mrs. Ludovenko biztosan átgondolja majd a diplomáciáját ezek után, de Dorcas... - Ámbár Seneca hanghordozása vidámnak indult, mire a lány neve lecsúszott ajkáról, ennek már nyoma sem volt. Kimérten, ellentmondást nem tűrve folytatta. - Ha még egyszer utasítani mered Cha-Cha embereit anélkül, hogy erre ő engedélyt adott volna... - Nem fejezte be, mert nem volt rá szükség. - Értettem, uram! Nagyon sajnálom, uram! - mondta neki a lány kapkodva, majd zavarában pukedlizett egyet. Seneca nem mondta ki hangosan, de emiatt felezni fogja a lány fizetését a hónapra, és ez még viszonylag kegyes ítéletnek számított tőle, de ez volt az első botlása.
- Mondd meg a testvérednek, hogy kövesse a vadászaimat. Tudni akarom, hogy mit csinálnak. - Dorcas bólintott. - Ezen felül, rakasd át az Oroszlán pénteki megbeszélését kedd délelőttre. Két órán belül pedig érkeznie kell egy szállítmánynak. Bika és koca vegyesen, de este már viszik is tovább, így nem sok dolgunk van vele a raktározáson kívül. Saját magad győződj meg arról, hogy a hűtésük kifogástalan legyen. Ha a szállítmányban hibát vélsz felfedezni, akkor nekem szólsz, mielőtt átveszed.
Seneca immáron ténylegesen egyedül maradt irodájának rejtekén, amit sosem bánt. A Kaméleon ikrek közül az Edsiben egy mindig vele volt, de a kissé pszichésen instabil Dorcast kevésbé szerette, mint Doriant, aki viszont kifogástalanul dolgozott terepen. Rugózva telefonált párat, majd délelőttje további részét az Edsi múlt havi kiadásainak, illetve forgalmának szentelte, beleértve azokat a tevékenységeket is, amelyek nem teljesen publikusak minden betévedő vendég számára. Egészen beletemetkezett, mikor pityegett az értesítés a vadászai felől, és úgy érezte ideje annak az "előlegnek" előkerülnie a zsákból.
- Luci-Luci - ingatta fejét kelletlenül, mivel pont úgy érezte magát, mintha egy óvodásnak kellett volna elmagyaráznia Einstein relativitáselméletét képekkel. Pedig Luci és közte pontosan kilencévnyi különbség volt, ami azért barátok között is sok. - De sok bajom lesz még veletek... Biztosan kell ez Cha-Chának? - Úgy sóhajtott fel, mintha a világ összes problémája az ő vállát nyomta volna, de végül szertelen mosollyal rugózott labdáján párat. - Persze, hogy kell! Cha-Cha nem szereti az unalmat.
○
- Fáradjatok beljebb! - tárta szét karját Seneca, ahogy vendégei bebocsájtást nyertek az immáron felöltözött, emberi külsővel megáldott Dorcas által. - Mit hoztál nekem? - Seneca gyermeki kíváncsisággal és természetes ártatlansággal dőlt előre asztalán, hogy kezével addig nyújtózzon Luci felé, ameddig azt teste megengedte neki. Egy forró latte várt rá a vadász ujjai között. Kíváncsi volt rá, hogy meddig mehet el nála különösebb panasz nélkül, így az utolsó pillanatban írt neki egy üzenetet a kívánságát illetően. - Amit kértél - felelte a vadász, de olyan játékosan húzta el Seneca ujjai előtt a papírpoharat, hogy a szőkeség arcán tényleges fájdalom és kétségbeesés mutatkozott. Lucien vigyorgott egy sort, majd lerakta az asztalra. - Na, hol marad a borravalóm?
- Igazából... - kezdett bele Seneca köhintve egyet. - Nekem Mr. Wyert hoztad. - Egy hatéves kisfiú csínytevő ábrázatával tolta odébb a lattét és magát Lucient is maga elől, hogy megcsodálhassa a nagyra nőtt férfit. Eközben Dorcas szép csendben magához is szólította a papírpoharat. A lány bátortalanul meghajolt Lucien előtt, majd elmormolt egy halk köszönetet, és kiviharzott az ajtón. Seneca még pont elcsípte, ahogy a vadász fürkésző pillantásokkal lesett a lány után, de most sokkal jobban érdekelte őt a másik. Luciennek viszont ez látványosan ellenére volt. - Akkor extra borravalót kérek, mert Mr. Wyernél még a halott nagyanyám is jobb társaság - tette hozzá Lucien, de Seneca figyelme már elorozhatatlanul Aidané volt, aki készségesen foglalta el az egyik fotelt az íróasztal előtt.
- Csitt-csitt, baby - közölte Seneca ujjával csendre intve a vadászt, de már nem volt hajlandó elszakadni a másik tekintetétől emiatt. Seneca ezzel amúgy is elérte az egyik célját: Lucien dühösen fonta össze karját mellkasa előtt, arcáról pedig sok mindent le lehetett olvasni, ha az ember folyékonyan beszélte a sértett kisfiúk nyelvét. Szerette ezt csinálni, és nem csak azért, mert irányította maga körül a hangulatot, hanem mert élvezte is.
- Nos, Mr. Wyer - kezdett bele Seneca, de az óriás mordulására azonnal kijavította magát és újra kezdte. - Nos, Aidan és Lucien. Lenne egy megbízásom a számotokra, munkát ajánlok. - Seneca egy könnyed mozdulattal ült fel asztalára, lábát keresztbe téve dőlt hátra kényelmesen, ahogy szemével végigsimított először az egyik, majd a másik férfin. Ha látni nem is látta, de reménykedett benne, hogy arcára kiült az a büszke elégedettség, amit érzett, hiszen ritka látvány tárult szeme elé. - Az a hír járja, hogy a limbusi Szent Máriába egy igencsak értékes ereklyét szállítottak... Úgy, egy héttel ezelőtt. Ami szép és jó, de nyilván tudjuk, hogy ez kamu. - Aidan felvonta egyik szemöldökét, de még mindig nem vette a fáradtságot arra, hogy felszólaljon. - Viszont. Az édesen romlott városkánkban tényleg rejtegetnek egy értékes ereklyét, amit a Limbusi Teológia Tanszék Kutatólaboratóriumában őriznek. Még tavaly ilyenkor ásta ki valahol Indiában a Végtelen Hit Felekezete, de azóta sem sikerült dekódolni a rajta lévő írást. Valljuk be, azért néha elég lúzerek tudnak lenni a vadászok - tette hozzá fintorogva. - Nos, nekem nem az kell, hanem egy másik. Ami teljesen véletlen, és Isten adta szerencse folytán, de szintén az LTT-n van.
- Szóval, szükséged van két idiótára, akik nem tűnnek onnan ki - tette hozzá Aidan végszóra, de Seneca csak töretlenül mosolygott.
- Pontosan mi ez a másik? - A kérdés Lucientől hangzott, így Seneca most felé fordította tekintetét, mielőtt folytatta volna. - Metatron hangjának egy részlete.
Metatron az isteni léthez, azaz a kezdethez legközelebb álló teremtmény volt, sokan csak úgy ismerték, mint Isten hangja, a Mennyország Kancellárja vagy a Fényesség Angyala. Arkangyal volt az arkangyalok között. Az ereklye egy falatnyi az ő fényességes és szent lényéből, habár a legmagasabb rendbe tartozó vadászokon kívül senki sem tudta, hogy pontosan miről is szól ez a részlet. Lehetett akár egy prófécia, egy ének vagy akár egy szent böfögés is. Bármennyire is komikusnak hangzott, az utóbbi is ugyanolyan valószínű volt, mint az előbbi lehetőségek bármelyike.
- El akarod adni, vagy meg akarod tartani? - kérdezte Lucien komoran, ahogy szemöldöke érdeklődve kúszott fel homlokára. Aidan kevésbé jól viselte Seneca kijelentését. - Nem. Nem fogok egy démonpárti kisfiú kezébe ekkora hatalmat adni. - Seneca szenvedve sóhajtott fel, mert habár amennyire megértette a két vadász aggodalmát, természetéből adódóan annyira is visszakozott tőle.
- Semleges vagyok, Aidan. Csak úgy, mint az Edsi - kezdte Seneca komor hanglejtéssel. - Baby, attól még, hogy nem veled vagyok, nem feltétlen jelenti azt, hogy ellened dolgozom. Értem, hogy a te világnézeted ennyire egyszerű, de semmi sem pusztán fekete vagy fehér. Egy kicsit dolgozom ide, egy kicsit dolgozom oda. Ebben van pénz és izgalom is. - Aidan szemében látta a gyűlölet szikráját megvillanni, ez pedig ismét elégedettséggel töltötte el Senecát amellett, hogy halványan bele is pirult. Tisztában volt vele, hogy ez nem volt egy professzionális megmozdulás tőle, de ha más nem is, ez a gyűlölet legalább úgy öltöztette a férfit, mint egy Gucci öltöny. - Viszont - fordult Lucien felé -, most kivételesen egyiket sem. El akarom pusztítani. Nem, mintha az igazság és jóság, meg szeretet... Több nincs ugye? Szóval, nem mintha ezek, illetve még sok jó más erény - aminek a nevét sem tudom - megtestesült bajnoka lennék, meg hasonlók, de... Egyik oldalon sem látnám szívesen.
- Én benne vagyok - vonta meg a vállát Lucien, de ez nem lepte meg Senecát. A kérdés sokkal inkább a másik férfi vállán nyugodott, aki meredten nézett a szőke fiúra. - Egy feltétellel - felelte Aidan. - Nem ölünk vadászokat közben.
- Ez már nem az én dolgom. - Seneca megeresztett egy mosolyt feléjük, majd áttért a többi információra, amit fontosnak tartott a megbízást illetően. Dolguk végeztével Aidan átment a Sinner's-be, hogy egyen valamit a bevetés előtt, így Seneca és Lucien ismét kettesben maradt.
- Miért van rá szükséged? - kérdezte Lucien, ahogy levetette magát a szőkeséggel szembeni fotelbe, de Seneca nem válaszolt azonnal. Finoman megnedvesítette ajkát, majd hátradőlve nyúlt el asztalán, és csak kényelembe helyezése után folytatta. - Mert ez egy két emberes munka, Luci.
- Nem bízol benne, hogy képes lennék rá? - A vadász beszéd közben előre dőlt, állát tenyerébe támasztva kereste a másik tekintetét, de azt most nem nézett rá, helyette a plafont bámulta. - Vagy többet tudsz, mint amennyit elmondtál?
- Luci, egy dolgot meg kell jegyezned. Cha-Cha mindig többet tud, mint amennyit elmond. Ez a dolga. - Arcán bájos mosollyal ült fel, állva a vadász átható pillantását.
- Ebben az esetben - kezdett bele Lucien-, igazán kaphatnék valami extra honoráriumot. - Mind hangjának tónusa, mind szemének pajkos csillogása egyértelművé tette Seneca számára, hogy ez itt már nem a pénzről szól. Lucien hanglejtése szinte már dorombolt, feszült volt és várakozással teli, de mégis pajkosan kisfiús. - Mert nem tudok mindent, és mert el kell viselnem a barátunkat.
- Neki mit adjak, amiért el kell viselnie téged? - felelte Seneca mosolyogva, hasonló éllel a hangjában.
- Én egy főnyeremény társ vagyok - vigyorodott el a vadász, amit Seneca egy szemforgatással díjazott, de Lucien ismét egy vállrándítással színesítette meg párbeszédüket. - Mellesleg, hogy miben egyezel meg a néma óriással... Felteszem, nem az én dolgom. És nem is erről volt szó - ingatta meg fejét lágyan. Seneca hosszasan hümmögve figyelte a vörös hajú vadász arcát. Ajka apró vigyorra húzódott, majd engedékenyen széttárta karját. - Nos, Luci? Mi az, amire vágysz? Cha-Cha hátha teljesíti. - Lucien kivárt. Látszott rajta, hogy nagyon alaposan átgondolja mondandóját, majd nyelt egyet, de pajkosan adta elő ötletét. - Talán... Adhatnál egy szerencse csókot.
Most Seneca várt, húzta az időt. Meg mert volna esküdni rá, hogy ezt a választ kapja, és most nem tudta pontosan, hogy inkább örüljön, vagy visszakozzon. Bizsergette Lucien forró tekintete, míg ő lágyan ingatta fejét. - Nem szép dolog kikezdeni a főnököddel, Luci.
- Más fogalmaink vannak a szépségről - felelte a vadász, ismét beszédes pillantásokkal ostromolva Seneca fellegvárát. Egy hirtelen mozdulattal állt fel, majd siklott közelebb a szőke fiúhoz. Megállt egy pillanatra, mielőtt kezét Seneca vékony derekára fonta volna, de mivel ellenkezést nem kapott irányából, határozottan közelebb vonta testét. - És, csak a megbízóm vagy, nem a főnököm. Bár ez lényegtelen. Akkor is ezt kértem volna. - Hangja suttogássá halkult, de mozdulataival ennél tovább nem ment. Seneca egy gyengéd sóhajt hallatott, tekintete összefonódott a vadászéval. Mindig cserfes nyelve most mozdulatlanul nyugodott ajkai között, ami ritka pillanatnak számított az Edsi légkörében, hiszen ez volt az Ő birodalma, ahol féktelenül uralkodott. Ujjait lassan csúsztatta fel a vadász karján, lágyan közelebb vonta őt, mikor Aidan türelmetlen hangja törte meg a légkört. - Most indulunk, vagy mi lesz?
Seneca úgy rezzent össze, mint aki álmából ébresztettek fel, Lucien eközben gyilkos pillantásokkal sandított hátra válla felett. - Miért, elszalad a teológia tanszék? - Hanglejtése gunyoros volt és inkább hasonlított egy medve morgásához, de tekintete rövid időn belül visszatalált Senecához. A fiú szíve még most is erősen vert, dübörgött bordái között, de a hangulat a pillanattal együtt csúszott ki ujjaik közül, mint valami selyempaplan. Látszólag mindketten beletörődtek a helyzetbe, de Lucien a hátrálása közben finoman simított végig Seneca karján. A vadász sem Senecát, sem annak tekintetét nem engedte el, míg egy csókot nem lehelt kézfejére búcsúzóul.
- Szavad ne feledd... - suttogta Lucien mielőtt eltűnt volna az ajtóban.
○
Seneca még órákkal később is érezte a csók súlyát kézfején, pedig alaposan lemosta magáról Lucien és Aidan szagát. Nem azért, mert undorodott volna tőlük, egyszerűen csak nem akarta, hogy esetleg valami magasabb szintű, szuper szaglással ellátott démonnak véletlenül több információt adjon a kezébe a kelleténél. Annak ellenére, hogy már csak Seneca - és egy kis kókuszdió - illata volt, a hangulattól nagyon nehezen tudott csak megszabadulni. Dorcas ezt kihasználva próbált volna vele aláíratni pár kellemetlen dokumentumot, de azért ennyire könnyen nem lehetett őt kijátszani. Hozzá volt már szokva az ilyen Lucien-féle közeledésekhez, egyiket sem vette sosem komolyan, így végül ezt is eldobozolta elmepalotájának egyik távolabbi pontjába.
- Damien? - kérdezte a lányt, mire az nemlegesen intett fejével. - Szóval, még mindig nincs új hír? Ez kellemetlen, Dorcas. Nagyon, nagyon kellemetlen. - Rugózva fonta össze ujjait, majd az asztalára könyökölve fektette rá homlokát kezére. - Hogy fusson össze Cha-Cha kezében minden szál, ha nem érkeznek be a szálak?! Hogy csináljak pénzt a hírekből, ha nincs semmi, aminek igazán értéke lenne? Vihar előtti csend, azt mondom.
- Pardon? - nézett rá a lány tanácstalansággal szemében, de Seneca nem viszonozta a gesztust. Sóhajtva vette tudomásul, hogy a lány ikertestvérét még mindig jobban szereti. - Milyen híreket vár, uram? A többiek már visszatértek, utasításaid szerint jártak el.
- Ez nem is volt kérdés, Dorcas... - Seneca kiegyenesedett, ujjaival szőke tincsei közé túrt. Arcán kisimította a gondterheltség ráncait. - Attól félek, hogy valami készül. Érzem a csontjaimban... - Fázott. Reszketegen ölelte át magát. - Nem tudom, hogy a pokol vagy a menny válaszol majd először, de az emberek szempontjából ez lényegtelen. Mindig mi húzzuk a rövidebbet, hiszen a háború egyik szabálya, hogy a frontvonal ne a te birodalmadban legyen. Nos, Dorcas... Mi az a hely, amely nem tartozik se a Mennyek Végtelen Urához, sem a Pokol Kénköves Birodalmához? Bizony-bizony, a Föld.
- Miről beszél, uram?
- Arról beszélek, Dorcas... Hogy Damien szerint, a Vadászok a Jelenések Könyvének egyik kitépett lapjára találtak a Szent Földön. Biztos, hogy valami nem stimmel vele. Érzem a csontjaimban - suttogta, ahogy szorosabbra fogta karját maga körül.
[Tristol 2. - Lysa]
Mégis mi a pokol volt ez? Tris csak akkor torpant meg, amikor már minden irányból emberek vették körbe, és nem érezte az égett kutyaszar szagot sem. A teste még sajgott itt-ott, az a rohadék igazán nem kímélte, de a családjára oly jellemző hajlékonyság nem hagyta cserben most sem. Valószínűleg ezért élt még.
Az a szemétláda. Tris morcosan húzta össze magán összekoszolódott dzsekijét. Az első gondolata az volt, hogy egy vadász szúrta ki, de ezt hamar elvetette. A nagydarab undok idegen ugyan úgy képes volt mozgatni a tárgyakat, ahogy ő, tehát nem lehetett ember. Sima ember semmiképp...
A fiatal démon érzései az első ijedtség után hamar haragba csaptak át. Az Ötök Tanácsa tiltotta hogy egymásra támadjanak, ez a faszfej mégis egyértelműen meg akarta ölni. Ki fogja deríteni ki a halál ez. Nem hagyja ennyiben, az biztos.
Pár másodperc tétovázás után megpördült, és határozott léptekkel visszafelé indult az Edsihez. Biztos volt benne, hogy a másik ott szúrta ki, így ez volt az egyetlen nyoma egyenlőre. Kezeit fázósan zsebre dugta, és csak még dühösebb lett attól, hogy a mozdulat fájdalmat okozott neki.
Már majdnem elérte az utcát, ami a bárhoz vezetett, amikor hirtelen a démonvér semmivel sem összetéveszthető szaga ütötte meg az orrát.
Megtorpant, és a levegőbe szagolt. Igen, ez egyértelműen démonvér volt, és bár az észszerű döntés az lett volna, hogy nagy ívben elkerüli az olyan helyeket, ahol a fajtársai vérét ontják, a kíváncsisága mégis erősebb volt, mint a józan esze.
A fal mellé lapult, úgy osont be a sikátorba, készen arra, hogy bármikor meglépjen. Egy estére egy balhé már bőven elég volt neki, nem vágyott több sérülésre, pláne nem olyanokra, amik ekkora vérveszteséggel jártak volna.
A testeket látta meg először. A mazsolára aszott, igencsak lengén öltözött hullákból egyből leesett neki, hogy egy szukkubus lakomázott itt nemrég. Ahogy pedig tett még pár lépést, és kilesett egy méretes szemeteskuka mögül, megpillantotta a démont is. A földön feküdt, kiterülve, de hiába csak úgy duzzadt a hasa, nem a jóllakottság vette rá a pihenésre. Sokkal inkább a mellkasán tátongó kereszt alakú metszés, amiből még mindig folyt a vére.
Ez pedig csak azt jelenthette, hogy gyilkosa sincs messze. Tris még levegőt se vett, nehogy lebukjon, és bár maga sem tudta, mi viszi még előre, az árnyékba olvadva egészen a mészárszék mellé merészkedett.
Pont időben ahhoz, hogy megpillantsa a magas, sötét hajú, kissé sántító alakot a másik sikátor végén távolodni.
Bingo. Akkor se lehetett volna szerencsésebb, ha maguk az Öt Herceg ajándékozza meg. Bár még mindig nem tudta, ki lehet a férfi, aki rátámadt, most kapott egy esélyt, hogy kiderítse. Még mindig a fal takarásának védelmében, de most már kissé határozottabban indult az ismeretlen nyomába, amikor hirtelen egy csontos kéz fonódott a bokájára.
A szukkubus mégsem halt meg, legalábbis egyenlőre még egészen élőnek tűnt, ahogy bevérzett szemeivel felbámulva rá a nadrágját szorongatta.
- Se...gíts... – hörögte saját vérében fulladozva, de Tris csak undorodva lerúgta magáról.
- Segíts magadon, ribanc! – vetette oda, és a célpontja után iramodott. Semmiképp sem akarta szem elől téveszteni.
Szerencséjére korábbi támadója nem ült kocsiba, vagy szállt taxiba. Nyílvánvaló sérülése ellenére határozott léptekkel haladt az egyre keskenyebb és koszosabb utcákon egy, a bulinegyednél szemmel láthatóan sokkal csóróbb kerület felé. Tris pedig utána, hangtalanul, és készen arra hogy bármelyik pillanatban eltűnhessen. Testhőmérsékletét és pulzusát mérsékelte, amennyire emberi porhüvelye még károsodás nélkül engedte, hogy még véletlenül se árulja el magát. Bár így kissé lassabban haladt, mégis tudta tartani a férfi tempóját.
Az idegen végül betért egy romos kapualjba. Tris ide is utána surrant, majd megállt és fülelt. A másik lépteiből meg tudta számolni, hány lépcsőfokot megy felfelé, mielőtt a kulcsait elővéve kinyitna egy ajtót, és aztán csak pont ugyan ennyit kellett megtennie neki is.
Az emeletre felérve hangtalanul kinyitotta a biztosíték szekrényt. Biztos lehetett benne, hogy senki nem fogja zavarni, mivel a pókhálók és a villanyórák állapotából ítélve már évek óta nem volt áram egyik lakásban sem.
Bár egy laikus biztos lett volna benne, hogy Edward Moore porhüvelye nem fog beférni a kicsit se tágas helyre, Trisnek mégsem okozott problémát behajtogatnia magát. Egy normál embernek biztosan iszonyatosan kényelmetlen lett volna, ő csak magára húzta az ajtót, és mozdulatlanná dermedt. Pihent. Gyógyult. Várt.
○
Mivel a telefonja elérhetetlenül messze volt a farzsebében, nem tudta megmondani, hány órát töltött a szekrényben, mire valami érdekesség történt. Persze, előtte is volt minimális mozgás, hallotta hogy valaki bejön a házba, elokádja magát, majd összeesik az első lépcsőfordulóban, hogy valaki az emeleten súlyos hasmenéssel küzd, sőt, ha nagyon figyelt, akkor még a padlón szaladgáló csótányok neszezését is. Ez utóbbiak egy kis idő után annyira felbátorodtak, hogy rajta is elkezdtek mászkálni, egészen felmerészkedve az arcáig. Trisnek ekkor eszébe jutott, hogy az emberi testének lehet kellene némi tápanyag, és ha a kisujjnyi bogár már úgyis a száján mászott épp keresztül, egyszerűen bekapta és lenyelte. Arra elég lesz, hogy ne korogjon a gyomra.
Tudta hogy időközben feljött a nap. Hallotta, ahogy a házbeliek a csapokat nyitogatják, lehúzzák a wc-t, vagy épp egymással kezdenek üvöltözni. Azután újabb pár óra telt el, amikor meghallotta a bakancsot.
A viselője léptei határozottak voltak, a lábbelije pedig nehéz, feltehetően igazi acélbetétes. És pontosan Tris búvóhelye mellett állt meg. Aztán kopogott.
A démon egyből teljesen éber lett. Minden idegszálával a kinti történésekre koncentrált.
- Aidan Valentine Wyer? – ezt a hangot nem ismerte. Az ismeretlen férfi nem kapott választ, hiába várt, pedig az ajtót kinyitották, ezt Tris tisztán hallotta. Aztán a bakancsos férfi elkezdett magyarázni az Edsiről, meg valami Senecáról, munkáról meg pénzről, míg végül morranó hangon a másik is reagált. Ezután az ajtó csukódott, majd némi motozás után újra nyílt, és megint csukódott. A bakancs léptei távolodni kezdtek, és mellé még egy, annál is nehezebb lépés pár csatlakozott.
Tris számolt. Aztán ahogy a léptek elhaltak az ócska kapu nyikorgásával, kinyitotta a biztosítékszekrény ajtaját, és kisiklott búvóhelyéről.
A lépcsőház törött üvegű ablakához rohant, és kilesett rajta. Még pont látta, ahogy múlt éjjeli támadója egy vörös hajú férfival beszáll egy puccos kocsiba. Figyelte, ahogy elhajtanak, és megjegyezte a rendszámot.
A követésről egyenlőre le kellett tennie, de annyira nem bánta. Tudta a nevét, tudta hol lakik, és hogy épp kinek dolgozik, és kivel. Elégedett vigyorra húzta ajkait, és vidáman elkapott még egy falon mászó csótányt. Most nem volt ideje rendes étellel kényeztetni porhüvelyét. Ki kellett derítenie mindent az idegenről. Eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja annyiban az éjjel történteket. Ha valóban valami démon keze volt a dologban, ahogy sejtette, akkor az a bizonyos démon megszegte a törvényeiket. Azt pedig az Ötök Tanácsa nem nézte jó szemmel. Majd megtanulja az a rohadék, hogy Trissel nem érdemes szórakozni.
Zsebre vágta a kezét, és könnyed léptekkel lefelé indult a lépcsőn. A pihenés megtette a hatását, bár kicsit zsibbadt itt-ott a kényelmetlen testhelyzettől, már teljesen meggyógyult. Készen állt arra, hogy ezúttal hazai terepen folytassa a nyomozást.
Kilépett a kapun, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Limbus különleges város volt. Ez az elsőre átlagosnak mondható koszfészek valójában pont egy ősi átjáróra épült az emberek világa és a Pokol között, ennek köszönhetően rengeteg „ajtó" volt található a különböző pontjain. A legközelebbi alig egy utcányira, nem is volt nehéz megtalálnia. Rágyújtott egy cigire, és arra felé vette az irányt.
A kapu egy romos raktárépületben bújt meg. Egy egyszerű, fekete ajtó az egyik falon, amin nem volt sem kilincs, sem zár, és láthatóan nem vezetett sehova. Tris megállva előtte lágyan végig simított az oldalán, az pedig felforrósodott és izzani kezdett a keze alatt.
- Diabolus est scriptor ore aperto! – suttogta, mire az ajtó mozogni kezdett. Először a közepe vált feketéből izzó narancssárgává, aztán az apró folt egyre tágult. Az izzásban pedig feltárult a Pokol Tornáca.
A démon felsóhajtott, és átlépett egyik világból a másikba. Általában az emberi porhüvelyeket hátra hagyták, ha valamiért hazatértek, azonban az olyanokkal, mint az övé is, volt egy apró probléma: lélek nélkül a test nem volt más, csak egy hulla. Tris pedig nem örült volna neki, ha valaki lenyúlja Eddie-t, amíg ő odalent van, sem annak, ha esetleg oszlásnak indul. Így aztán nem volt más választása, mint humán alakban szállni alá.
Így viszont legalább egy fejjel kisebb volt mindenki másnál, amint átkerült a túloldalra.
A Tornác forgalmas hely volt. Azon kívül, hogy ide érkeztek a meg nem kereszteltek lelkei, akik tanácstalanul toporogtak, álltalában addig, amíg valaki szemet nem vetett rájuk, ide lehetett eljutni az összes földi átjárón keresztül, hogy azután az érkezők tovább haladhassanak a Pokol megfelelő bugyraiba.
Aki egyszer leírta a kárhozottak világának kilenc körét, elég tájékozott volt, bár azért nem száz százalékosan. A Pokol nem igazán centrikus felépítésű volt, sokkal inkább olyan, mint egy szinte végtelen, szerte ágazó barlangrendszer. Megvolt minden bűnös léleknek a maga helye, a paráznáké, a falánkoké, a fösvényeké, az erőszaktevőké, az eretnekeké, a megbízhatatlanoké, az árulóké, és a haragosoké. Az elkárhozottak a bűnüknek megfelelő büntetésben részesültek, újra, és újra, az erre kijelölt, vagy önként jelentkezett démonok keze álltak. Trisnek ebben is volt tapasztalata, atyja parancsára dolgozott a szerelem bűnöseinek területén, ahol többedmagával tökélyre fejlesztették a szexuális szadizmust. A büntetés lényege az volt, hogy amilyen bűnös élvezetnek életében az ember hódolt, azt gyűlölje meg a pokolban. A falánkokat például hányásig tömték, aztán ami kijött belőlük, alul, vagy felül, azt megetették velük, újra, és újra...
Undorító meló volt, bármelyik részről is essen szó, ennek ellenére sok démon volt, aki élvezte. Tris a maga részéről maximum érdekesnek találta hogy hogy törnek meg a kínzottak. Volt aki hamarabb, volt aki később, de idővel az összes már csak sírt és jajgatott.
A Pokolban ezeken kívül külön „lakrésze" volt még az öt család démonjainak, ahova a többiek nem mehettek be, csak hívásra. Még Tris születése előtt sok évvel, a családok háborúban álltak egymással, ám a démonok száma az örökös harcok miatt annyira megfogyatkozott, hogy végül az Öt Család vezetői békét kötöttek. Ez ugyan törékeny volt, és instabil, de legalább viszonylag tartósnak bizonyult. És bár a szimpatizánsok felállása megmaradt, egyik oldalon a hüllő- és patásdémonokkal, a másikon a vízi és macska alakúakkal, a nyílt ellenségeskedés nem volt megengedett. Csendben pedig bárkit lehetett utálni.
Tris még két lépést sem tett meg a közös használatú folyosók egyikén, amikor az útját állták. Az oroszlándémonnak dús, fekete sörénye volt, ami egészen a háta közepéig lefutott, ujjai öt centis karmokban végződtek, agyarai pedig alig fértek el a szájában vigyorgás közben.
- Eltévedtél, kicsikém?
- A legkevésbé sem. – Tris dühösen szegte fel az állát. – húzz az utamból, seggfej. Nem tudod megkülönböztetni a lelkeket a porhüvelyektől?
- De. Csak nem értem, mit keres egy ilyen kis cuki porhüvely idelent... – nyalta meg a száját a másik démon. Tris érezte hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Ő is tudta hogy az emberi teste nem ide való. Félő volt hogy ha elveszti a kontrollt a valós formája fölött, akkor szegény Edward Moore helyrehozhatatlan károsodásokat szenved. Például méregfogai nőnek, vagy megpikkelyesedik a bőre. Azt pedig sok energiába kerülne visszacsinálni, már ha egyáltalán sikerül. Épp ezért sietnie kellett.
- Nem téged. Húzz innen. – kerülte ki az oroszlánt a vállával meglökve, megszaporázva a lépteit. Remélte hogy a másik is elmegy inkább a dolga után, és nem húzza tovább az idejét.
Szerencséje volt, a Pokol Levéltáráig már senki sem kötött belé, épp csak páran füttyögtek utána. Azért megkönnyebülten sóhajtott, amikor a súlyos fekete ajtó becsukódott mögötte.
- Te meg mit keresel idelent? – a cseppet se barátságos hangra a démon a szemét forgatta.
- Így köszöntöd a saját öcsédet?
- Attól, hogy egy apa nemzett minket, még nem kell hogy kedveljelek. – A beszélő ekkor előbukkant az örökké vörös lánggal égő fáklyák fénykörébe lépve. Astaroth, a pokol egyik levéltárosa is hüllődémon volt, egy kajmán. Függőleges pupillájú szemeivel pislogás nélkül meredt Trisre, pikkelyes bőre feketén fénylett a félhomályban.
- Reméltem, hogy te leszel itt. – Tris úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a megjegyzést, hiszen épp szívességet akart kérni. Törvénytelen szívességet... – Meg kell tudnom valamit egy még élő lélekről. Egészen pontosan azt, hogy megszállták-e.
- Tudod, hogy ilyen információt nem adhatok ki. – ha a kajmánoknak lett volna mimikája, akkor biztos rosszallóan ráncolta volna a szemöldökét. De a fiatalabb démon nem az a fajta volt, aki feladta volna.
- Ugyan már Astaroth. Csak mondd meg mennyi.
- Ha apánk, vagy bárki megtudja...
- Nem tudja meg. Te is tudod hogy az Öt Herceg nem törődik ilyen apróságokkal. – Tris rendületlenül vigyorgott. – három lélek?
A kajmánfogak közül megvető ciccegés távozott.
- Minek nézel engem? Azt hiszed, hagyom magam megvesztegetni három ócska lélekkel? – Astaroth karba fonta karmos kezeit, és félre billentette a fejét. – öt. És nem ám valami ócska bűnösök...
- Jól van. – Tris már nem vigyorgott. Öt lélek elég nagy érvágás volt. De akarta azt az információt. Amikor a másik kezet nyújtott, hezitálás nélkül megragadta a pikkelyes mancsot, ezzel hivatalossá téve az alkujukat.
- Szóval. Mi a neve annak a léleknek?
- Aidan Valentine Wyer.
[Aidan Valentine Wyer 2. - Casrith]
Aidant számára a vadásszal való utazás pontosan olyannak tűnt, mint egy pokolra szállás, vagy még annál is rosszabb, mert ott legalább egymagában lehetett volna. Nem tetszett neki sem a társaság, sem a környezet, sem a vezetési stílus, és talán még az sem, hogy Lucien igencsak emberi tevékenységet folytatott, tehát lélegzett. Mindazonáltal ez még mind semmi volt amellett, hogy Lucien befoghatatlanul fecsegett mindenről, ami csak az eszébe jutott. Természetéből adódóan volt Aidannak egyfajta kikezdhetetlen leszarom stílusa - aminek köszönhetően legalább ezerféleképp tudta a hümmögését variálni -, de ez a jól bebiztosított taktika akkor vesztette erejét, mikor kiderült, hogy ez Luciennél is erősen élt, csak nála egy sokkalta hangosabb verzióban.
- Esküszöm, hogy valami drogos kurvát képzeltem el elsőre, mikor leparkoltam a házad előtt - mondta Lucien, ahogy ujjaival türelmetlenül dobolt a kormányon. Aidan le merte volna fogadni, hogy ezt a pirosat mindketten baromi hosszúnak érezték, csak teljesen más indokból kifolyólag. - Mármint, érted - folytatta a vadász mit sem törődve azzal, hogy reakciót indulás óta nem kapott. - Ha választanom kellene az utca és a lakásod között... Esküszöm, csipkefüggönyt raknék a kartondobozomra. Nem, mintha leszólni akarnám, ne értsd félre. Csak, hát, geciszar helyen laksz. Nem érzed magad kínosan, mikor felviszel valakit? - A mondat végére Lucien beletaposott a gázba, de tekintetével még mindig néma társaságát pásztázta. Aidan már azon gondolkodott, hogy kiül a motorháztetőre, ha ezzel megoldhatja Lucien fókuszálási problémáit - mivel szeretett volna épségben megérkezni úti céljukhoz -, de végül úgy döntött, hogy sokkal célravezetőbben kerekedik felül a helyzeten. Egy hirtelen mozdulattal megfogta a vadász állkapcsát, majd határozottan előre fordította a fejét. Gyűlölni ugyan még nem gyűlölte Lucient, de elég jó úton haladtak afelé.
- Amúgy, tudtam én azt, hogy ismerős a neved! - Aidan valahol a lelke mélyén szomorúan vette tudomásul, hogy ez lesz élete eddigi legnehezebb napja. Még Lucifert is bevállalta volna maga ellen, mint ezt a vörös hajú bohócot idétlenül ostoba ingben. A helyzet viszont egyáltalán nem volt olyan egyoldalú, mint bárki hitte volna, mivel mindketten emberükre akadtak. Lucient semmi sem állíthatta meg a fecsegésben, ahogy Aidant a hallgatásban. - Egy időben veled volt tele a vadászsajtó. Izé, nem veled, hanem a családoddal. Habár őszintén nem emlékszem a részletekre, de valami puccos családból származol. Ezét nem értem ezt az egész drogtanyát... Apropó drogtanya.
Aidan most először érezte azt, hogy Lucien fecsegése tényleges érdeklődésbe vált át. Szinte olvasott a vadász testének önkéntelen reakcióiból: alig láthatóan fészkelődött az ülésben, folyton cikázó tekintetét most az úton tartotta, és egy alig észrevehető mozdulattal érintette meg szemöldökét. - Hogyan talált rád Seneca, alázatos urunk és parancsolónk?
- Éppen aludtam - felelte Aidan, de tökéletes semlegességgel bámult továbbra is kifelé az anyósülésről. - Akkor csengetett be hozzám egy balfasz, hogy magával vigyen.
- Átérzem - sóhajtotta a vadász, ahogy az egyetemi zónába érve lelassította az autót. - Velem is kibaszott ma egy néma köcsög.
- Szar lehet. - Aidan még be sem fejezte válaszát, mire Lucien kifakadt. - Ember! Hogy tudtál ilyen kurva szarul időzíteni? Láttad, hogy nézett rám? Baszod. Öt perc! Öt perc elég lett volna, hogy végre áttörjem a páncélját. Biztos vagyok benne, hogy egy igazi vadmacska, ha egyszer elengedi magát. Olyan régóta flörtölünk már, és most végre előre léptem... Azaz léptem volna, ha te nem rondítasz bele!
Aidan kicsit sem érezte úgy, hogy bármiben is hibás lenne, esetleg sajnálnia kellene, az egész téma pontosan annyira kötötte le a figyelmét, mint a Lucien halott nagyanyjának csipketerítőről hallott monológ. Azt viszont nagyon is értékelte, hogy a vadász beszéd közben leparkolta a kirívóan és feleslegesen drága autóját, így végre kilátásba kerülhetett a feladatuk megkezdése is.
- Aranyos vagy, hogy elhiszed - szólalt fel Aidan felettébb közönyös hangon mielőtt kiszállt volna az autóból. - Csak játszik veled, ahogy mindenki mással. Zsinóron rángat, és te még a farkadat is csóválod hozzá. - Lucien erre csak elvigyorodott, majd felgyorsította lépteit, hogy utolérje emberét. - Azt hiszem, hogy némi féltékenységet érzek a hangodban... Neked is bejön, mi?
- Én figyelmeztettelek. - Aidan megvonta a vállát, majd befordult a campus zöldellő, élettől hemzsegő udvarára.
A Szent Mária Intézet Teológiai Tanszéke a város nyugati szélén helyezkedett el, ami a legszebb és leggazdagabb környéknek minősült Limbus városában. A hatalmas alapterületű campust minden oldalról zöld övezet ölelte körbe, így nem csoda, hogy rengeteg zarándoklat indult, vagy éppen ért véget az intézmény területén. Nem csak túrázásra volt tökéletes az év minden szakaszában, hanem csendes elvonulásra, elmélkedésre is. A magas hegycsúcsokkal és erdős dombokkal tarkított látképbe egyáltalán nem rondított bele az egyetem modern, letisztult épületegyüttese. Egyedül Michael Arkangyal Nagytemploma lógott ki a sorból, amit még a tizenkettedik század elején építettek román stílusban, és meg is őrizték akkori zömök formáit. Kitűnése ellenére is igazán jó összhangot alkotott a vadregényes táj az épület vastag falaival és lőrésszerű, pici ablakaival. Különlegessége mégis abban rejlett, hogy a falai mögött megbújó ereklye nem egy szenttől, hanem egy angyaltól, magától Michaeltől származott. A legendák szerint, a templom felszentelésének idején az angyal alászállt a mennyekből, hogy megáldja a jelenlévőket és az egész környéket, majd távozása előtt egy tollat hagyott hátra a hívőknek, amit azóta is az oltárban őriznek.
- Ez nem egy nem volt - szaporázta meg lépteit Lucien ugyanolyan émelyítő vigyorral, amit a kocsiban is szüntelen produkált. Aidan nem vett tudomást a férfi kisfiúsan ingerlő viselkedéséről, így inkább csak rágyújtott. - Ennyire? - nevetett fel a vadász, majd rákönyökölt partnere vállára, ahogy elengedtek maguk előtt egy csapat gólyát. - Figyelj, nekem egy hármas ellen sincs kifogásom - ajánlotta Lucien könnyelműen. Aidan pedig le tudta olvasni partnere arcáról, hogy szerinte ez egy kihagyhatatlan ajánlatnak minősül, de ebbe semmiképp sem akart belemenni. Felsóhajtott, majd egy karakán mozdulattal nyomta el cigarettáját Lucien rajta könyöklő vállán. - Hé! - kiáltotta a vadász, de Ő már régen három lépéssel előtte járt.
Aidan idegállapotát nem csak Lucien kezdte ki, hanem maga a kialakult helyzet is. Nem véletlenül volt az ő neve feltüntetve a magányos farkas szónál az értelmező kéziszótárban. Kényelmetlenül érezte magát, amiért pont ide kellett jönnie, de igazából ezen az egész helyzeten nem lepődött meg. Ha tippelnie kellett volna, akkor azt mondta volna, hogy az a görcs Seneca direkt intézte így. Tudnia kellett annak a szőke patkánynak, hogy a Wyer család tagjai nem csak alapítói és támogatói voltak az intézménynek, hanem az egyetem nagyra becsült és kitüntetett professzorai is. Csak voltak. Egészen a tragédia éjszakájáig.
Ettől a gondolattól Aidan hirtelen megállva szorította össze állkapcsát, izmai görcsbe rándulva feszültek meg, majd dühtől remegő kézzel lőtte ki magát, mint egy ágyú, aminek következtében természetesen fellökött valakit. A lány csattanva érkezett a földre. A karjában és félig nyitott táskájában tartott jegyzetek a levegőbe repültek, majd hóesést imitálva hullottak alá, de Aidan túl dühös volt a cselekvéshez, Lucient pedig látványosan nem érdekelte annyira a dolog. - Köcsög barmok! - kiáltották utánuk.
- Hallod, az a csaj azt sem tudta, hogy mi találta el - nevetett fel Lucien, ahogy befordultak a főépület egyik oldalsó bejáratán. - Ha tudom, hogy ilyen idegállapotba kerülsz ettől a témától, már a kocsiban bevetem. - Aidan csak most vette észre, hogy teste izzadt, légzése zihált. Meg kellett támaszkodnia egy kávéautomatában, hogy összeszedje magát, ismét fókuszra találjon homályos tekintete, ha már a migrénes fejfájásán segíteni úgy sem tud. A legrosszabb pedig az, még Ő is mocorogni kezdett benne. Nagyot nyelt, majd a bejárati ajtóra kapta tekintetét, ahol ott virított az idei év áldása a félfába vésve. Meg ugyan nem lepődött rajta, de jobban semmiképpen sem érezte magát felfedezésétől, hiszen várható volt, hogy a főépület sem maradt ki az éves áldások alól.
- Jó, azért a hattyúk halálát nem kell eljátszanod... Valahogy megosztozunk azon a formás fenéken - bokszolt bele Lucien a vállába diadalittasan, mintha épp a kisöccsét verte volna el feketepéterben. Önmagában ez nem lett volna még probléma Aidan számára, hiszen a vadász a csengője megnyomása óta beszélt, beszélt és beszélt, mint egy kiapadhatatlan szócső. Viszont az a lekezelő pillantás felperzselte önuralmát. A vállainál fogva ragadta meg a vadászt, majd úgy vágta bele az automatába, hogy az reccsenve felszikrázott és kieresztett magából egy hosszú kávét. Lucien sem volt rest, azonnal ráfeszített Aidan izmoktól kemény vállára, viszont annak szorítása meglepően, de enyhült rajta.
Aidan vicsorogva, vörös szemmel hajolt a vadász arcába, haja szinte égnek állva borzolódott fel. Egész teste árasztotta magából a frissen ropogó tűz kellemes melegségét, illetve egyidejűleg a tűzvészek okozta fojtogató füstöt, ami nem hordoz magában mást, csak halált és pusztítást. Aidan nagyon is szerencsésnek gondolta magát, hogy éppen mindenki órán volt, különben most kifejezetten nagy bajban lettek volna.
- Pofa be - jelentette ki suttogva, de hangja legalább annyira parancs volt, mint démoni eredetű. Egy szó nélkül elengedte a vadászt, de még mielőtt kettőt pislogott volna, az olyan hirtelenséggel ragadta tarkón, és taszította be a legközelebbi terembe, hogy nyekkenve kenődött fel a tanári katedrára magával sodorva a pódiumot is.
- Egy kibaszott démon vagy! - emelte fel hangját Lucien.
Aidan mérges morgást hallatott miközben egyensúlyát kereste, mivel a falon lévő feszület látványától viszolyogni kezdett. A hányinger már nem csak a gyomrában bulizott, hanem a torkát is kaparni kezdte. Tudta, hogy muszáj visszanyernie önuralmát, hiszen ez az egész nem a démon miatt volt. Ezt mind saját haragjának köszönhette. És Luciennek. Még mennyire, hogy Luciennek!
- Azt mondtam, hogy pofa be! - kiáltott rá Aidan. Külleme már újra önmagára hasonlított, mintsem a démonéra, de jól tudta, hogy azért ezt ennyivel nem intézik el. - Miért olyan kurva nehéz egy ilyen kibaszottul egyszerű feladatot teljesítened?!
- Hogy fogjam be a pofám?! - tárta szét karját Lucien drámai felháborodást színlelve, majd minden egyes szót tagoltan ismételt meg, mintha egy Z kategóriás retardálttal beszélt volna. - Egy. Kibebaszott. Démon. Vagy!
- Fogd. Már. Be! - kiabálta Aidan hasonló stílusban, mire hirtelen olyan csend állt be a terem levegőjébe, hogy egy késsel akár szeletekre is vágni lehetett volna. Ekkor hallották meg a mocorgást, és a halk szipogást. Egyszerre fordították fejüket a hang irányába: a terem végében két összeölelkezett, remegő egyetemista lány kucorgott halálfélelemben. Arcuk falfehér volt, a kezükben rózsafüzért szorongattak és egy bibliát. Tekintetük zavart volt és elveszett.
Aidan halkan felsóhajtott, ahogy tekintetét szemrehányóan az égnek szegezte, majd összenézett Luciennel. A vadász keze ügyében már kattant a zár, szavak nélkül is egyértelmű volt mindkettőjük számára, hogy mi lesz a következő lépés.
- Tudod mit? - szólalt fel Lucien halkan, kimérten. - Visszavonom. Sosem engedném Cha-Chát egy ilyen vadállat kezébe.
Aidan csak hümmögött egyet, ahogy megindult a két lány felé.
○
- ... volt benne csipketerítő, meg valami eredeti kínai porcelán teáscsésze készlet - sorolta Lucian elgondolkodva, ahogy unottan felkönyökölt a festett szőke hajú lány hullája mellé. Aidan fegyelmezett tartással támasztotta a vadásszal szemben lévő falat. Mellette a barna hajú lány teste hevert pucéran, élettelenül. - Amúgy, az viszonylag jól nézett ki, talán még meg is tartom. A kecómba mondjuk nem illik, de faszom sem tudja. Ilyen tök fehér alapon kék hogyishívjákok vannak rajta. Az a csinos bogár.
- Pillangók - fejezte be Aidan csendesen.
- Azaz! - Lucien boldogan csattant fel majd folytatta. - Meg ilyen kacskaringós izék, egymásba gabalyodó cuccok... Tök faszán fűzték egymásba őket, tudod... Ehető, meg szép. Van olyan szín is, mondjad már!
- Barackfa virág - érkezett a válasz ismét.
- Ja, én is ezt mondtam! És a maradékon meg az öt Batman van. Csak az a vak és pici. Amúgy, honnan tudod ezeket?
- Öt denevér - helyeselte Aidan. - Nekünk is volt. Kék alapon fehér mintával.
- Király. - Lucien vigyora kiszélesedett. - Akkor már tudunk tartani tizenkét főre teadélutánt.
Aidan kevésbé tűnt lelkesnek az ötlettől, így egy hümmögéssel zárta le a témát. Sokkal jobban érdekelte a két lány testének az állapota, mivel hiába volt ember, a benne szunnyadó démon miatt, azért kikezdte testét ez a szentelt környezet. Egy démon által megszállt test alapjáraton képtelen lett volna belépni a campus területére, de Aidan meg volt keresztelve, méghozzá nem egy másodrangú kis papocska által. Ő tényleg meg volt keresztelve, és mindemellett őt nem megszállták, hanem szövetséget kötött a pokolfajzattal.
Odalépett a barnához, mire Lucien is mozdult, hogy leellenőrizze a lányok testéből kilógó csöveket, amin keresztül elkezdték csapolni a vérüket. Aidan ebbe nem szólt bele, mivel ilyen praktikákhoz egyáltalán nem értett. Az ő feladata ez után jött, mikor démonűzés és kínzás nyomait kellett a hullákon ejteni. Lucien azért osztotta rá ezt a feladatot, mert szerinte Aidan pontosan olyan barbárul és hozzá nem értve csinálta, mint egy első éves, aki fordítva fogja a szikét. Aidan nem ellenkezett, tudta magáról, hogy tényleg csak akkor volt precíz, ha nagyon akarta.
Amint végeztek, maguk mögött hagyták a hullaház tompa és rideg fényeit, hogy ismét felvegyék eredeti feladatuk fonalát. Seneca ugyan pontosan nem tudta megmondani, hogy a földalatti kutatólaboratórium melyik épület alatt húzódott, de Aidan emlékezett az apja asztalán hagyott tervrajzok prototípusára, így tudta mit keressen.
Épp a főépület csarnokán vágtak keresztül, mikor Lucien megragadta Aidan karját és megállította. - Baj van. - Fejével a kijárat felé biccentett, ahol egy ismerős sziluettel rendelkező nő panaszkodott két biztonsági őrnek. Aidan felismerte benne azt a lányt, akit az udvaron felöklelt. Mindhárman kémlelő tekintettel pásztázták a terembe beáramló diákok sorait, de még időben fordított nekik hátat, hogy ne vegyék észre. Karon ragadta Lucient, hogy magával húzza, majd becsatlakozott a nagyterembe vonuló diákok hömpölygésébe.
- Siessenek, siessenek! - hangzott az alacsony, kopaszodó professzor hangja, akinek mellénye alól csak úgy lógott lefelé hordó hasa. - Gyerünk, gyerünk! - Bármit is mondott, azt mindig megismételte, mintha fontoskodásától azt várná, hogy a hallgatók nagyobb tekintéllyel legyenek irányába. - Füzeteket eltenni! Igen, ott a hátsó sorban! Füzeteket eltenni! Nem, könyv sem maradhat! Nem-nem! Otthon kellett volna olvasni, nem pedig most! Tessék helyet foglalni, igen kérem az első sorokat is töltsük fel! Igen, az első sorokat is!
Most Lucien lett az, akit hátulról megtámogatott valami idegen csóka, ő pedig jó keresztény módjára akkorát lökött a tömegen, hogy valaki orra vérezni kezdett. Aidan úgy látta jónak, ha az ajtó közelében keres maguknak két helyet, mielőtt még szent háborút hirdetnek meg ellenük, mivel ezt az egészet most úgy benyalták, mint valami pokolbeli eperfagyit szóró cukor nélkül.
A nagyelőadó volt a legnagyobb terem az egész tanszéken, ahol akár ötszáz ember is kényelmesen elfért. Az egész kialakítása egy ókori színháztípusra, a theatronra hasonlított: kör alakú terem volt, amelynek padjait és ülőhelyeit egy fa szerkezet adta lépcsőzetesen felfelé.
- Rendben! Rendben! Ajtókat bezárni, igen - hallatta a professzor a hangját. - A jelenléti ívet elindítottam két oldalt. Tessék aláírni, igen. Aláírni! Utána kezdhetjük is a záróvizsgát!
Aidannak már teljesen jogosan volt ki a fasza az egész nappal, amit a teremben lógó hatalmas feszület aztán végképp megkoronázott, de mikor a kis tömzsi professzor a tesztlapok kiosztása közben imádságra sarkallta a hallgatókat, akkor már úgy érezte, hogy mindjárt felrobban. Égett a bőre, szeme bevérzett, teste verejtékben úszott a mormogott imádságok hallatán. Lucien segítette ki napszemüvegével, amit Aidan azonnal orrára is illesztett. Lucien volt, aki elvette a professzor által nyújtott tesztlapokat is. Furcsálló tekintettel méregette Aidant, de a fiú látta, ahogy a vadász kezével jelezte felé: kissé bebaszott az éjjel. Az öreg egy szerencsétlent suttogva ingatta meg a fejét, majd ment is tovább a feljebbi sorokhoz.
Aidan közérzete rohamosan javult, amint az a potom 498 ember abbahagyta az imádkozást, és elkezdett saját nyomorával törődni, pontosan úgy, ahogy ő is tette. A benne lakó démon ugyan még mindig háborgott, de hamar csendre lett intve. Aidan tudta, hogy bármennyire is elégedetlen a történésekkel, nem fog rakoncátlankodni, amíg ki nem jutnak innen.
- Hé, psszt... - bökte meg a vadász Aidant, miközben az halántékát masszírozta. - Hallod? Hé, figyelj már! - Mivel a mai nap sokat tanult az emberi viselkedésről Luciennek hála, így szinte teljesen biztos volt benne, hogy addig fogja ezt csinálni, amíg eleget nem tesz kérésének.
- Te - tátogta a vadász. - Mit írtál az ötösre?
- Mi bajod van? - Szűkítette össze szemét Aidan értetlenül.
- Az ö-tös-re - tátogta tagoltabban. - Démonos kérdés, aztán az hozzád közelebb áll... - Aidan érezte, hogy mindjárt kiég az agya, és igencsak nagy erőkkel kellett küzdenie a késztetés ellen, hogy ne vágja tarkón Lucient. – Tisztában vagy vele, hogy igazából nem jársz ide, ugye?! - szegezte neki a kérdést fogai között sziszegve, mire Lucien megszeppenten nézett le a papírjára, mielőtt válaszolt volna. - Faszom, elkapott a vizsgadrukk...
Aidan csak sóhajtott egyet, de az akkorára sikeredett, hogy még a professzor is felnézett rá újságja mögül.