- Tudom, hogy nagyon régen beszéltünk utoljára, de az a helyzet, hogy most nagyon nagy szükségem lenne rád - mondom halkan a semmibe meredve, míg érzem, hogy végigfolyik egy újabb könnycsepp az arcomon. - Ha most látnál, egyáltalán nem lennél rám büszke. Fogalmam sincs, hogy mit hogyan csináljak. Rossz embernek érzem magam, ez pedig percről-percre csak erősödik bennem. Nagyi, én ezt nem bírom tovább! - sírok fel hangosan, még az sem érdekel, hogy az előttem elhaladó nő furcsán méreget, amiért magamban beszélek egy magányos padon.
Jelenleg semmi sem tud érdekelni, egyszerűen csak el akarok tűnni innen minél hamarabb. Képtelen vagyok a bátyám szemébe nézni a történtek után, Patrickébe meg főleg nem bírok. Azzal, amit az éjszaka csinált, mindent tönkretett, ami kialakult köztünk. Fogalmam sincs, hogy gondolta a fiú, hogy csak úgy lekap engem leszarva, hogy a legjobb barátja húga vagyok.
Viszont bármennyire is haragszom rá, ez nem változtat azon a tényen, hogy tegnap éjjel Patrick igenis megcsókolt. De tényleg. Istenem, el sem hiszem, hogy megvolt életem első csókja. Igaz, még a számat sem voltam hajlandó mozgatni - mondjuk fogalmam sem lett volna, hogy mit hogyan kéne csinálnom -, ráadásul az egész alig tartott pár másodpercig azzal a személlyel, akivel nagyon nem kellett volna, mégis bizseregnek a történtek után még mindig az ajkaim.
Mert lehetek egyszerre a világ legmérgesebb és a legkétségbeesettebb embere is perpillanat, de egyben elképesztően szerencsés is vagyok. Hiszen basszus, Patrick Millerről van szó. Aki hihetetlenül magas, izmos, kedves, vicces, helyes, jó a stílusa, egyszerűen csak tökéletes. Mind külsőre, mind belsőre. Biztos vagyok benne, hogy egy másik világban, ahol nem Joey legjobb barátja, hanem csak egy random srác a gimiből, réges-régen beleszerettem volna már, és arról álmodoznék, hogy egyszer végre észrevesz engem és ő is viszonozza majd az érzéseimet. Mert ő az a fajta ember, akit nem lehet nem szeretni.
De sajnos ez a valóság. Patrick igenis Joey legjobb barátja, én pedig ezért sosem szerethetek bele és nem fantáziálhatok a fiúról. Mert ő a bátyám haverja, és kész, ennyi. Semmi közöm nem kéne, hogy legyen hozzá, és ez a legrosszabb az egészben. Mert bizony van hozzá közöm, nem is olyan kevés. És egyszerre szeretek vele lenni és rángatnám el őt még egy éjszakai fürdőzésre, és egyszerre utálom mindkettőnket amiatt, hogy azt a személyt, aki az egyik legfontosabb mindkettőnknek, állandóan átverjük. Hetek óta hányok önmagamtól a sok kamuzás miatt, most meg még ezt a csókot is muszáj lesz elhallgatnom. De komolyan. Olyan, mintha szándékosan nehezítené meg az életemet.
- Tudod, azért jöttem ide, hogy segíts nekem, de még a problémámat is képtelen vagyok rendesen elmondani. Itt bőgök egy olyan srác miatt, akiért sosem szabadna egy könnyet sem hullatnom, és azt várom, hogy csak úgy megoldódjon az egész dolog - sóhajtok fel, majd hangosan kifújom az orromat. - Azt sem tudom, mit mondjak. Régen mindig volt nekünk beszédtémánk, órákig meséltem mindenféléről, most meg csak össze-vissza tudok neked magyarázkodni. Mi történik velem, nagyi? - hunyom le szorosan a szemeimet, a fejemet meg hátravetem és hagyom, hogy ellepjenek a gondolataim.
Ez lenne a szerelem? Elképzelhető, hogy szerelmes lennék Patrickbe? És ha igen, egyáltalán hogyan történhetett ez meg? El akarom őt felejteni minél hamarabb, de hiábavaló minden erőlködésem, ha csakis azon az elcseszett csókunkon jár az eszem. Az meg főleg akadályoz, hogy alig pár száz méterre valószínűleg a bátyámmal hülyéskedik, mintha semmi sem történt volna köztünk alig néhány órája. Bezzeg őt cseppet sem érdekli a dolog. Neki csak egy csaj vagyok a suliból, akit lekapott.
- Ezer meg ezer sztorit meséltél anno nekem az exeidről meg nagyapáról. Mindig azt mondtad, hogy csodás dolog, ha találkozik az ember egy olyan fiúval, akivel megértik és kedvelik egymást, a rózsaszín ködöt sem hagytad ki soha, ahogyan a sok nevetést és vidámságot sem, de valamiért sosem beszéltél a nehézségekről. A bizonytalanságról, amikor az illető nem tudja, hogyan érez a másik, a félelemről, amikor nem merünk nyíltan elbeszélgetni a kapcsolatunkról. Amikor félsz, hogy nemcsak te csalódsz, hanem a saját bátyád is. Méghozzá benned. Mert minden a te hibád. Miért nem avattál be ezekbe a dolgokba is? - kérdezem szomorúan. Tényleg sosem beszélt a fájdalomról, mindig csak a jóról. - Tudom, hogy amit most mondani fogok neked, azt nem fogod komolyan venni, mert azt hiszed majd, hogy ez is csak egy szokásos kamaszhiszti, talán igazad is van. De basszus, az élet egy hatalmas szívás! Eleve megszületsz úgy, hogy képtelen vagy magadról gondoskodni és két emberre vagy utalva, éveken keresztül ők gondoskodnak rólad és nagyrészt ők határozzák meg a jellemedet, aztán amikor már végre kapiskálnád az életet magadtól is, jön a pubertás, a toxikus emberek a környezetedben, az iskola, a sok dráma, csalódás. Felnőtt koromban meg mi lesz? Délelőtt dolgozni fogok, délután takarítok és főzök, este meg a gyerekeimről gondoskodom majd ki tudja, hány éven keresztül? Annyira monotonná válnak majd a napjaim, hogy egy csettintés alatt megöregszem és az lesz majd az egyetlen örömöm, amikor találkozni tudok az unokáimmal évente ötször? - hadarom idegesen, de aztán egyből meg is bánom az utolsó szavaimat. - Bocsánat, tudod, hogy nem úgy értettem, de egyszerűen elegem van ebből az egészből. Hogyan lehetséges az, hogy annyi fiú közül pont a bátyám legjobb barátja jön be nekem? Könyörgöm, nem egy romantikus tinifilmben élek! Ez tényleg a valóság.
A valóság. Komolyan az lenne? Hisz a tegnap éjjel túlságosan is álomszerűnek hatott annak ellenére, hogy hogyan végződött.
- Szeretem Joeyt. Jobban, mint bárki mást a világon, ezt te is nagyon jól tudod. És tisztában vagyok vele, hogy szinte bármit elmondhatok neki, de ezzel kapcsolatban már nem vagyok olyan biztos. Szerinted képes lenne valaha megérteni a helyzetemet? Képes lenne megbocsátani nekem? Nekünk? Nem veszíteném el őt örökre? Néha úgy elmondanék neki mindent a közös dolgainkról Pattel, de félek, hogy csalódna bennem. Azt pedig képtelen lennék elviselni.
A bátyám és én köztem mindig is különleges volt a kapcsolat. Kiskorunktól kezdve mindent megosztunk egymással, sosem zárkózunk el a másiktól. Lényegében olyanok vagyunk, mint két régi jó barát.
Viszont tavaly szeptember óta semmi sem a régi. Eleinte egyáltalán nem változtatott semmit köztünk, hogy egyszer-egyszer falaztam a legjobb barátjának vagy ő nekem, mert azok mind lényegtelen kis dolgok voltak. Nem számított, hogy elmentünk lyukas órákban kaját venni a másiknak, mert az éhen akart halni, a büfé meg már megint zárva volt, de aztán kezdett eldurvulni a dolog. Közös vacsorákon hazudnom kellett Patrick anyjának arról, hogy miért verekedett már megint a fia, ezzel megerősítve az ő történetét, Pat egyszer lopott nekem - a jó ég tudja kitől - egy torna felszerelést, ami azóta sem került vissza a kérdéses lányhoz. Jöttek a hazudozások a tanároknak, családnak, ezáltal pedig Joeynak is, ami bizony már eléggé kihatott a kapcsolatunkra. Tudom, hogy ő is érzi, hogy valami megváltozott köztünk, párszor fel is hozta már a témát a hónapok alatt, de mindig sikerült elég hamar elterelni a dolgot, elvégre neki sem volt soha semmi konkrét bizonyítéka erre szerencsére.
Hogy miért nem vontuk be őt is a közös kamuzásba? Őszintén nem tudom. Patrick már a legelején megkért, hogy ne mondjam el ezeket neki. Talán attól tartott, hogy a bátyám azt hiszi majd, hogy olyan dolgokba kever bele engem, amivel megüthetem a bokámat. Vagy Pat talán csak egyszerűen nem akarta, hogy azt higgye Joey, hogy akár egy fokkal is több van közöttünk annál, mintha csak az egyik haverja húga lennék. Elvégre iskolán kívül tényleg csupán az egyik haverja húga voltam. Nem nagyon elegyedtünk beszélgetésbe, ha meg mégis, akkor Joey miatt váltottunk pár szót, esetleg akkor, amikor családostul mentünk át hozzájuk, vagy ők hozzánk vacsorára.
Épp ezért volt nekem egy tiszta őrültek háza ez az elmúlt egy hónap a fiúval. Egészen június közepéig sosem kértük a másikat olyan dologra, ami nem a sulival kapcsolatos. Viszont aznap, amikor megegyeztünk, hogy az álbarátnője leszek egyetlen estére, valami megváltozott. Azóta rengeteget poénkodtunk, nevettünk együtt, segítettünk a másikon anélkül, hogy az szívességet kért volna tőlünk, sőt, meg is kedveltük egymást. Talán jobban is, mint szabadna.
- Évek óta először vagyok itt úgy, hogy ne érezném jól magam a bőrömben. Undorító alak vagyok. És tudod mit? Nem akarom, hogy ez a hely, ahonnan az életem legszebb emlékei erednek, mássá váljon a szememben amiatt a rohadt csók miatt. Nem leszek szomorú egy ilyen gyönyörű helyen. El akarok menni azonnal! - állók fel dühösen a régi padról. - Tudom, hogy erre most mi lenne neked a válaszod, és igen, én is tisztában vagyok vele, hogy a menekvés nem old meg semmit, de akkor is képtelen vagyok egy légtérben tartózkodni Patrickkel - sóhajtom. - Szeretlek Nagyi, és ígérem, hogy fogunk még idén nyáron beszélni, de most muszáj felszívódnom egy kis időre - mondom, majd letörlöm az utolsó könnycseppet is az arcomról, úgy kezdek el sétálni.
Útközben a nyaraló felé buszjáratokat kezdek el böngészni, hogy hazamehessek Torrencebe. Bár simán beletelik majd nyolc, kilenc, esetleg tíz órába is eljutni a szeretett városomba tömegközlekedéssel, de nekem most pont erre van szükségem. Jó sok időre, hogy nyugodtan gondolkodhassak.
Meglepve tapasztalom, hogy a kertkapu zárva van, amikor próbálnám kinyitni, de aztán meglátom a sok nem fogadott hívást és üzenetet a bátyámtól, miszerint lementek Patrickkel a strandra, és ez csak megkönnyebbüléssel tölt el. Így egyszerűbb lesz lelépnem. Az utóbbi fiútól is vár jó néhány olvasatlan sor, bár ő más dolgok miatt próbált elérni, ezeket csak egy laza mozdulattal törlöm ki.
Eltéve a telefonomat átmászok az alacsony kerítésen, mint ahogyan azt régebben is csináltuk ilyen helyzetekben, amikor valamelyikünknél nem volt kulcs, majd átmegyek a kert végébe a hintaágyhoz, ahonnan előveszem a szóban forgó kis tárgyat. Évek óta az egyik párnahuzatba dugjuk, ha hasonló helyzetbe kerülünk.
Kapkodva dobálom bele az utazótáskámba a holmijaimat, összekeveredik a szennyes a tiszta ruhával, ahogyan minden más egyébbel is, de muszáj sietnem, ha nem akarok összetalálkozni senkivel sem, Illetve a buszom is alig húsz perc múlva indul. Biztos vagyok benne, hogy egy csomó mindent itt fogok hagyni, de ez most egyáltalán nem érdekel. Az számít egyedül, hogy én ne maradjak itt több ideig.
Utoljára még Joeynak írok pár mondatot egy cetlire, amiben kifejtem, hogy valamiért azonnal el kell mennem, de ne aggódjon miattam, érezze csak jól magát a hátralévő napokban itt, aztán majd otthon találkozunk. A végére még annyit hozzáteszek, hogy nagyon szeretem őt. Persze tisztában vagyok vele, hogy attól még ugyanolyan dühös lesz rám, és utánam akar majd jönni egyből, de mégsem akarok egyetlen szó nélkül, csak úgy lelépni.
A busz szinte teljesen üres, egyedül elől ül pár időseb nő, meg kicsivel arrébb egy pasas, ezért hát befoglalom a legutolsó sorban lévő üléseket a cuccaimmal és letelepedek az ablak mellé, ahonnan szomorúan bámulok ki. Ennek a nyaralásnak nem így kellett volna történnie. Nagyon nem így. Mindössze egyetlen hétről lett volna szó, amit békésen eltöltünk hárman ezen a gyönyörű helyen, aztán már megyünk is haza. Én mégis itt ülök már az ötödik napon egy Kaliforniába tartó buszon egyedül.
Erőt veszek magamon, hogy írjak egy üzenetet Patricknek, mielőtt kikapcsolnám a mobilomat, hogy amikor visszaérnek majd a házba, az fogadja őt.
Ashley Peterson: Ne hagyd neki, hogy utánam jöjjön!
Csupán ennyi áll benne. Nem foglalkozom az előtte lévő sorokkal, amik a fiútól származnak, mert nem érdekel a bocsánatkérése, ahogyan a felesleges magyarázkodása sem. Nem akarok többet az éjjel történtekre gondolni. Nem akarok Patrick Millerre gondolni. Egyedül egyetlen személyre akarok, az pedig a bátyám.
Tudom, hogy hónapokkal ezelőtt megígértük egymásnak Pattel, hogy sosem fogjuk cserbenhagyni a másikat, de Joey minden fogadalmamnál fontosabb. És ha ahhoz, hogy újra minden a régi legyen vele az kell, hogy hátat fordítsak a haverjának, hát örömmel teszem. Elvégre Patrick is ezt csinálta Joeyval, amikor csak úgy, unalomból megcsókolta a legjobb barátja húgát. Ha ő ezt megteheti, én is. Simán megcsinálhatom, hogy nem játszom tovább a nőjét, nem kell mostantól jópofiznom vele, ahogyan segíteni sem rajta.
Mert ha ő csak úgy képes volt megszegni minden kimondott és kimondatlan szabályunkat, amiket a hónapok alatt vezettünk be, akkor én is cserbenhagyhatom őt. Nincs több szuper aranyos homlokpuszi, vagy az, hogy órákon keresztül fogjuk egymás kezét pár gimis előtt. Nincs többé semmi. Főleg nem több szívesség. És bármennyire is nehéz elképzelnem, nincs több Patrick Miller az életemben.
Hogy kedvelem-e a srácot? Hát hogy a viharba ne tenném, elvégre róla van szó. Talán többet is érzek iránta, mint egy egyszerű szimpátia, de ez nem számít. Más körülmények közt simán össze akarnék vele jönni, talán ha sikerülne is, én lennék a világ legboldogabb embere, de sajnos nekünk nem adatottak meg más körülmények. Mi soha nem lehetünk együtt. Jutott pár közös óra, amiket hazugságban töltöttünk el Patrick nagy haverjai társaságában, és kész. Nincs több.
És ami a legszomorúbb az egészben, hogy nem feltétlen kettőnk miatt, hanem a bátyám miatt. Mert rettegünk mindketten Joey reakciójától. Előző éjjel Patnek valahogy sikerült pár pillanatra kizárnia a barátját a gondolataiból, és csak rám fókuszált, aminek végül az lett a következménye, hogy megcsókolt. Tagadhatatlan, hogy van köztünk valami, de semelyikünk sem mer ennél jobban kockáztatni.
Persze, nyilván nem vagyunk teljesen biztosak abban, hogy hogyan reagálna a bátyám, ha egy napon elé állnánk együtt, az is elképzelhető, hogy akár örülne nekünk, de attól függetlenül félünk. Túlságosan is. Elvégre Joey mindkettőnknek a legfontosabb. Éppen ezért kell megszüntetnem minden kapcsolatot Patrickkel.
Itt is lennék a következő résszel. Megpróbálom a huszadikat minél hamarabb hozni.💙
Ui.: Kinek milyen a suli? Van, aki új iskolában kezdett tanulni az idén?
__________________________
HÁT DE ÉN FIÚ VAGYOK