[Lucien 1. - Lysa]
- ...Az Úr nevében. Ámen. – Lucien befejezte a bemagolt ima felmondását, és keresztet vetett az előtte az ágyhoz kötözve tekergő lányra, ám az csak tovább szitkozódott. A vörös hajú vadász a szemét forgatva arra gondolt, hogy a rohadt démonja igazán jól bírja ezúttal. Minden bizonnyal magasabb szintű döggel volt most dolga, ám ez kicsit se rémítette meg, valahogy épp ellenkezőleg; eddig unott tekintetébe végre valamiféle tűz költözött. Az ágy fejéhez sétált, és a szalmaszerűen száraz és kusza, egykor szőke tincsek közé markolva maga felé fordította a fiatal nő fejét. Cindy Wells. Így hívták a lányt, ennyit tudott róla, és azt, hogy ő már feltehetően nincs itt, hiszen hiába próbálta korábban többször is szólítani, hogy segítsen neki legyőzni a megszállóját.
- Mondd a neved, pokolfajzat! – fúrta pillantását a vérben úszó szemekébe, de talán ő maga lepődött volna meg a legjobban, ha választ is kap. A démonok általában nem voltak túl közlékenyek a személyazonosságukat illetően.
Ez a példány sem. Név helyett Lucien csak egy adag véres nyálat kapott az arcába, és a sikeres célzást követő gúnyos röhögést.
- Egy hitetlen vadász. Azt hiszed sikerrel fogsz járni? – a lány egykor talán szép ívű ajkai most elvékonyodva, szürkén feszültek elfeketedett fogaira, amik mögül lepedékes nyelv bukkant elő. Manapság a modern világban egyre kevesebben hittek a természetfelettiben, a vallásban, így egyre kevesebben hittek az efféle dögök létezésében is. Épp ezért sokszor a Szent Testvériség ördögűzői és démonvadászai csak akkor értesültek a megszállásról, amikor már késő volt. Hiszen a kinek szúrt szemet ha valaki hirtelen elkezdett furcsán viselkedni? A legtöbbször senkinek. Ráfogták a stresszre, a rossz társaságra, a túl sok okostelefon-használatra, és még véletlenül se gondolt rá bárki is, hogy estleg az okot nem ezen a világon kellene keresni.
Lucient mondjuk személy szerint nem különösebben bántotta ha az ördögűzés végére az alanyt is elvesztette. A pénzét ugyan úgy megkapta a Testvériségtől, maximum a híre lett rosszabb, de azt meg az évek alatt úgyis tropára vágta annyira, hogy egy cseppet sem aggódott érte. Őt akkor hívták, amikor már mindenki más kudarcot vallott volna. Az együttérzés és a szánalom, a segíteni akarás ebben a szakmában nem mindig volt előny, hiába gondolta volna mindenki azt elsőre, hogy a legjobb démonvadászok bizonyára Isten báránylelkű szolgái. A pokolfajzatokat hajkurászni elég mocskos meló volt, és sok áldozattal járt.
- Elég ha benned hiszek, nem igaz? – a férfi egy fintorral törölte a nyálat a kézfejébe, és a következő mozdulattal visszakézből arcon csapta a démont úgy, hogy annak feje hátra bicsaklott. – érzed a fájdalmat, amit az emberi test, amit megszálltál, nem igaz? Ha azt képzelted, kímélni foglak, mert egy kis ribancot választottál, hát nagyot tévedtél. – farmerjának hátsó zsebébe nyúlva előhúzott egy ezüst keresztet, és a lány homlokának nyomta. Az egészségtelenül szürkés bőr sisteregni kezdett, és a démon felsikoltott. – Mondd a neved, szarházi, Isten nevében parancsolom!
- Soha! – a következő pillanatban Lucien hátra zuhant, lesodorva az éjjeli szekrényen álló lámpát, és a vízzel félig teli koszos poharat, ami ezer darabra tört a földön. A démon gyűlölettől telve, zihálva meredt rá, homloka közepén még ott vöröslött a kereszt nyoma, ami hólyagosra égette a bőrét. – Hallottam már rólad, Romlott Lucien! – rekedten felnevetett, miközben a vadász felkászálódott a földről. – a társaid így neveznek a hátad mögött, tudtad? Nem bíznak benned.
- Azt jól is teszik. – a férfi a táskájához lépett, és kutatni kezdett benne. Úgy érezte itt az ideje bekeményíteni. – nem vagyok megbízható fajta.
- Miért nem beszélünk máshogy? – a démon hangnemet váltott. Lucien ismerte ezt, tudta, hogy most következik az a rész, amikor megpróbálja elcsábítani, megszerezni a lelkét. Tudta, és már előre unta. – biztos van valami, amire mindennél jobban vágysz. Én megadhatom neked.
- Kösz, de mindenem megvan. – amikor megfordult, egy ásványvizes palackot tartott a kezében. Hé, hol van az megírva, hogy a szentelt vizet csak csini fiolákban lehet szállítani? A flakon sokkal praktikusabb volt, kevésbé sérülékeny, és mennyiséget lehetett benne hordozni. – szeretőt tudok szerezni magamnak, pénzt is. Más nem is kell a boldogsághoz. – vigyorodott el. – eddig még egyikőtök sem tudott olyan ajánlatot tenni, amin elgondolkoztam volna, és félek, nem te leszel az első. – lassan csavarta le a kupakot, miközben az ágy fejéhez sétált. A bevérzett szemek gyanakodva követték a mozdulatait.
- Az Istened úgyis elfordul tőled. Tudom ám a piszkos kis titkaid! Férfiakkal és nőkkel paráználkodsz! Lopsz, hazudsz, ölsz! Baszol és piálsz egész nap! – a démon pillantásába félelem költözött, ahogy az üveg az arcához közeledett. Már túl gyenge volt egy újabb telekinetikus trükkhöz, és ezt mindketten tudták, legalábbis a vadász kárörvendően vigyorgó arca erre engedett következtetni. – megkúrtad a húgo.... – az egyre inkább visító hang fuldokló bugyborékolássá változott, ahogy Lucien a lány szájába nyomta a palackot. A kispályások locsolják szét a szentelt vizet. Sokkal hatásosabb megitatni velük, hogy azután belülről eméssze fel őket.
- Csak féltestvérem volt. És akkor még nem is tudtam. – a férfi felsóhajtott. – de még ma is dugnám, ha a fajtád nem vette volna el tőlem! Kösz, hogy emlékeztettél rá! – a démon harákoló vinnyogásával mit se törődve csak még jobban megdöntötte a palackot. A pokolfajzat nevét felhasználva kiűzni a gazdatestből csak az egyik módszer volt. Meg lehetett oldani azt is, hogy az emberben lenni annyira fájdalmas legyen a számukra, hogy önként távozzanak, és egy gazdatest nélküli démon sokkal sebezhetőbb volt.
Mint most is. Ahogy Lucien elvette a kiürült palackot, a lány teste rázkódni kezdett, és szája elnyílt, szinte természetellenesen hatalmasra. Szentelt víz bugyogott fel a torkából, amit hirtelen vér színezett vörösre, majd fekete, nyúlós masszává változott, ahogy a pokoli lény felöklendezte önmagát.
A vadász pedig készen állt. Keresztjét újra megragadva kántálni kezdte az ősi szavakat, miközben tartotta a távolságot az undorító, éjsötét masszától, ami lefolyva az ágyról a padlón kezdett mozogni. Bár pontosan tudta, hogy csak paktum útján lehet valakit megszállni, azért valahogy irtózott a gondolattól, hogy az a valami hozzáérjen. Érezte a fájdalmát, mintha csak valahogy az elméje hozzá kapcsolódott volna, és tudta, hogy ez az utolsó lehetősége.
- Mondd a neved, parancsolom! – kiáltott fel, keresztet vetve a kezében tartott feszülettel, és hirtelen már tudta a választ, ami az idegen fájdalom ködén át jelent meg az agyában. Tudta, és ezzel ő nyert. – Trophis, pokol szülötte! Isten nevében parancsolom, hogy hagyd el ezt világot! – latinra váltott, és ismét szavalni kezdett, a padló pedig felizzott, mintha alulról tűz nyaldosná. Valóban az volt, a sötét birodalom tüze, amelytől először elszenesedett, majd beszakadt a kiszáradt parketta, Trophis démon fekete masszája pedig belezuhant, egyetlen gondolatot hagyva maga után, amely ott lebegett a levegőben, és Lucien fejében egyaránt. „Visszajövök" .
- Azt nem kétlem. – a vadász sóhajtva engedte le a keresztet. A démon kiűzése nem jelentett egyet annak halálával. Legyengült, és minden bizonnyal jó időbe fog telni, mire újra képes lesz megszállni valakit, de sajnos arra kicsi volt az esély, hogy a szívós teremtmény belehaljon a sérüléseibe, amiket okozott neki.
A padlón a nyílás bezárult, mintha ott sem lett volna, és csak az összegyűrt ágy maradt, meg a pohár szilánkjai a padlón. És persze a lány az ágyon, aki üveges tekintettel nézte a koszos plafont magafelett. Beesett mellkasa ugyan alig láthatóan emelkedett és süllyedt még, de teste ernyedten hevert csak. A tudata már messze járt.
A filmekkel ellentétben, ahol a sikeres ördögűzés után a megszállottak álltalában pillanatok alatt visszatértek önmagukhoz, a valóságban legalább ugyan annyi esély volt arra, hogy belehalnak a szeánszba, vagy katatón félhullákká válnak. Egy démonnal osztozkodni sokszor nem volt épp kellemes a lélek számára, és maga a rituálé csak rátett még egy lapáttal. Az egykori Cindy Wells már csak egy test volt. Lélegző halott.
- Biztos kár érted. – Lucien a lány fölé hajolt, és megvizsgálta. Tapasztalt volt már, tudta milyen jeleket kell keresnie. Amikor egy zümmögő légy a felfelé meredő szemgolyóra szállt, a férfi lemondóan legyintett. Már nem volt mit tenni. Azaz...
Nem a démonvadászat volt az egyetlen pénzforrása. Akiknek a munkája sok hullával jár, az ha ügyes, megtanul abból is pénzt csinálni. Márpedig Lucien mindennél jobban szerette a pénzt, és mivel egykor boncmester-tanuló volt pár évig, még mondhatni, értett is a halottakhoz. Így az egykor egészen csinosnak mondható Cindy Wells katatón teste hamar a furgonja csomagtartójába került, hogy elvigye a kis búvóhelyére, ahol előkészítheti. A kapcsolata nem vett testeket. De kivágott szerveket igen.
Kezében a szikével hívta fel azt a bizonyos számot, hiszen a holmi frissen volt jó. A lány megölésével nem foglalkozott. Így is hulla volt már, csak még a biológiai funkció működtek. De már nem sokáig. Ahogy hallotta, ahogy kapcsol a vonal, még megvárta, hogy az ismerős hang beleszóljon, csak utána szólalt meg. - Itt Luc. A nénikémnél voltam vidéken, és küldött egy csomó házi húst. Nekem ez sok, nem érdekel a dolog? Szép nagy koca volt, de elég hosszan visított... - koca, azaz női test, a hosszú visítás pedig az ördögűzést jelentette.
- Sup, Lucy - hallatszott a vonal másik végéről egy túlzottan is magabiztos hang. - Oh? Ő az, aki a parton él? Édes. Van egy szabad hűtőm, szóval hozhatod. Hátul kopogtass. Chau, Cha-cha lelép. – és bontotta a vonalat, mielőtt a férfi bármit mondhatott volna. Mint mindig.
Pökhendi kis taknyos. Lucien valamiért mégis mondhatni kedvelte „Cha-cha"-t, még a ráaggatott becenevet is elnézte neki. Bár talán csak azért mert a fiatal srácban volt valami, amit nem tudott hova tenni. Valami, ami miatt cseppet se lepődött meg hogy az apja rábízta a jól menő bűntanya, az Edsi nevű bár igazgatását.
Na persze, ebben a bizonyos kedvelésben az is benne volt hogy a fiú izgatta a fantáziáját. Nem tudta volna megmondani, melyik kapura játszik, és ez minden alkalommal egyre kíváncsibbá tette. Néha egészen kihívóan viselkedett, amikor találkoztak, néha pedig hideg és elutasító volt, mint egy felolvaszthatatlan jégcsap. Egyszóval rejtélyes, Lucien pedig perverz módon vonzódott a rejtélyekhez, a veszélyes és a veszélytelen fajtából egyaránt.
A frissen kimetszett szervek egy piros hűtőládába kerültek, megfelelően, sok-sok jéggel, és elektromos akkuval, az pedig a kocsijába, ám ezúttal nem a furgonba, hanem egy fényes, grafitszürke MaseratiGranCabrio-ba. Azt tervezte ugyanis, hogy miután leszállította az árut, szórakozni fog, azt meg mégse tehette a melós kocsival. Ciki lett volna.
A járást már ismerte addig a bizonyos hátsó bejáratig, ami úgy el volt ásva a bulinegyed szervizsikátorainak rengetegében, mint az ördög segglyuka. Csak letette a ládát, becsengetett, és lelépett. A pénzt tudta hogy meg fogja kapni pár napon belül, vagy átutalással valami fura jogcímen, esetleg postai képeslapba rejtve imádott „Rosie nénikéjétől", vagy efféle kreatív módon. Nem aggódott. Visszaült az autójába, hogy aztán néhány kanyar és szűk, koszos utca után kijusson a város pezsgő éjszakai szívébe, és leparkoljon a VIP vendégeknek fenntartott helyek egyikén.
Odabent elég sokan voltak, és a látási viszonyok sem kedveztek, de pár perc után az egyik bárpultnál megtalálta akit látni akart aznap. „Cha-cha" keresztbe tett lábbal ücsörgött az egyik magas bárszéken, és olyan elmélyülten pötyögött a tabletjén, mintha teljesen egyedül lett volna, és nem pedig egy zajos szórakozóhely közepén. Világosszőke haján táncoltak a fények, szép vonalú arca azonban az előre hulló tincsektől árnyékéban maradt, valahogy misztikus kisugárzást adva alakjának. A kabátja árából minden bizonnyal egy szegényebb munkáscsalád egy hónapig evett volna, és ő képes volt alá egy szétszaggatott pólót felvenni. Amikor egy korábbi alkalommal Lucien rákérdezett a kontrasztra, azt a választ kapta, hogy ezt hívják stílusnak, így ezúttal nem tervezte firtatni a dolgot. Felőle aztán amúgy is mindenki azt hordott, amit akart.
A férfu levetette magát a fiú mellett lévő székre, és intett a pultosnak, aki már ennyiből is értette. Aztán, hogy a szőkeség még mindig úgy meredt a kijelzőre, mintha abból állna a világ, megköszörülte a torkát.
- Rég láttalak, Seneca.
[ Seneca 1. - Casrith]
Seneca a telefonját pontosan attól a perctől fogva tartotta néma üzemmódban, hogy annak képernyőjéről lehúzta a gyári fóliát. Ez egy mindenképp szükséges óvintézkedés volt a részéről, mert ellenkező esetben azóta is megállás nélkül csörgött volna éjt nappallá téve, ezt pedig sokan nem szerették volna. Beleértve saját magát és az Enobia's Eden & Sinner's Recharge - rövidebben Edsi - szórakozóhely dolgozóit is, ami történetesen kőgazdag, de kétes kiléttel rendelkező édesapja tulajdonában működött. A főnököt mindig csak úgy emlegették, hogy Az oroszlán, s amilyen gyakorta lehetett látni hajdanán az építkezések alatt, mára már csak ritka alkalmakkor jelent meg irodájában. Senecáé volt a felelősség, s ezzel egyetemben a hatalom , ami akaratlanul is eredményezte a forródrótot irányába.
- Mi folyik itt? - hangzott fel Seneca éles hangja, ahogy az egyik kisebb raktár ajtajában állva figyelte az új vevőjének rakodófiúit és fogdmegeit. Az első alkalmak mindig is problémásak voltak, de a megállapodás megkötése után ritka volt a késlekedés. Szerinte az egyezkedés alatt felmerülő ellentétek profizmusra, a procedúra bármely másik pontján egyszerű amatőrségre utaltak. Sosem tartotta magát különösebben bölcsnek, hiszen csupán huszonhárom éves volt, mégis jelentős tehetséget mutatott az emberek manipulálásában, és egy szempillantás alatt képes volt megteremteni az általa kívánt légkört. Ezt - sokakkal ellentétben - családi örökségként tartotta számon, mintsem varázslatos kuriózumként. Merev testtartással lépett beljebb bakancsában; az ajtó egy finom kattanással csukódott be mögötte.
- Ennek a szállítmánynak már egy órája úton kellene lennie. Úgy tűnik nem voltam elég világos az idősávokat illetően. Nemde? - A pakolók kifulladva, leizzadtan törölték meg homlokukat, ahogy felnéztek Senecára. Félelmüknél csak a tanácstalanságuk volt nagyobb, Seneca pedig mindig is rühellte ezt az egyveleget, mert ez sosem szült semmi jót, a két szerencsétlen most is csak értetlenül vakarózott. - Még nem készültünk el - közölte érdes hangján a rangidős fegyveres, mire Seneca fintorogva forgatta meg szemét. - Bárcsak lenne valamilyen mágikus mód arra, hogy az a teherautó félig üresből átváltozzon megpakolttá! - Drámai sóhajt hallatott. - Jaj, jaj! Nem jut eszembe az a fránya varázsige... Mi is volt az? Megvan! A hat teljesen haszontalan lerakhatná a kis rütyütyüjét, és besegíthetne a félig kretén két gorillának, mert Az oroszlánnak erre nincs ideje. - A mondat végére lehalkította hangját, ujjai fegyelmezően szorultak az előtte húzódó hideg vaskorlátra, és tekintetéből szigorú fagy távozott irányukba. - Üzenem Mr. Abercrombie-nak, hogy belepirultam a zoknimba. Ennyi fegyverest küldeni ellenem, már felér egy bókkal. - Ezzel Seneca lezártnak tekintette az ügyet. Távozás előtt meghagyta nekik, hogy tíz percük van kifordulni a teherautóval az útra, s itt be is fejezte mondandóját. Az egyik katona - „különben?" - kérdésére csak elmosolyodott, de nem vette a fáradtságot a további párbeszédre.
Az Enobia's Eden & Sinner's Recharge nem a rossz marketing végett kapott ilyen hosszú nevet, habár senki sem emlegette így. Két részből állt, az Enobia's Eden volt a pénzért vett szerelem paradicsoma, ahol nem csak egy finom vacsorát tölthetett el a rúdtáncosok társaságában az ember, hanem egy applikáción keresztül válogathatott az éppen szobában várakozó kiéhezett szépségek közül. A Sinner's Recharge pedig - nevéhez hűen - a bűnösök feltöltődéséért volt felelős, ahol a hajnalig tartó zene és a végtelen piálás biztosította a betévedők boldogságát. A becenév ebből a kettőből állt össze, és ezen is vált híressé. Persze a felszín alatt, az Edsi ennél sokkalta több volt, de az átlagember számára ezeket a szolgáltatásokat nyújtotta. A birodalom királya pedig nem más volt, mint Seneca.
- Hé, Desi-baby! – szólította meg kedvenc csaposát a sok közül, ahogy felült elé a pulthoz. A rendes neve Desmond volt, de Seneca azóta szerette a beceneveket adogatni, mióta az eszét tudta. A fiú egy elfojtott sóhaj után fordult csak felé, arcán halvány pír látszódott, de nem hagyta abba a poharak törölgetését. – Téged nevezlek ki estére felelősnek. Legutóbb egész jól teljesítettél, a végén még faragunk belőled valakit. Mint tudjuk, teher alatt nő a pálma, szóval dolgozd meg a kis fikuszodat, mert abból nem lesz kókuszdió. – Seneca arca ugyan nem mosolygott, de szemében vidámság lakozott. Jó kedve volt, még a raktáros fiaskó ellenére is. Desi átvette tőle a terveket, majd annak gondos tanulmányozásba merült egészen addig a pontig, amíg főnöke telefonja rá nem zendített a világ legingerlőbb csörgésére. Max hangerőn ontotta magából a ring-ding-ding szavak végtelen kombinációját valami eltorzított mókus hangon. Igen, Senecának két telefonja volt, egyik az átlagembereknek, a másik pedig a különösen idegesítőeknek, de szerencsétlenségére utóbbinál nem volt opció a némítás lehetősége. Arcán most elégedett mosoly terült el, elrúgta magát a pulttól, ahogy felvette Lucy hívását. Rövid volt, mint mindig, sosem szeretett csak úgy a semmibe fecsegni telefonon keresztül.
- ... Chau, Cha-Cha lelép! – köszönt tőle el. Nem szerette különösebben a vadászt, és ha üdének ugyan nem, színfoltnak pedig végképp, de valamire mindenképp tartotta őt. Kicsit ütött-kopott volt, kicsit rothadt itt-ott, de egy hitetlen vadász sokat ért a piacon, csak a hülye nem hallotta a pénz csilingelését az üzletben. Volt azonban valami, ami még ennél is sokkal többet ért Seneca számára: információ a vadászok imáitól befásult és titkoktól terhes világából.
Seneca visszafordult a pult felé, ahol egy tál sós mogyoró és egy pohár víz mellett egy cetli is várt rá. Ez nem Desmond műve volt, a fiú már régen folyosókkal arrébb kántálta az általa írt utasításokat – ide hallotta -, mégsem érte meglepetésként az üzenet. Az Edsiben nem csak emberek fordultak meg gyakran, hanem démonok is. Sőt, a személyzet nem kicsiny százaléka a túlvilágról érkezett, viszont Az oroszlán nem tűrte az erőszakot, így az Edsi lassan az évek folyamán egy, amolyan békés találkozóhellyé nőtte ki magát, ahol nem számított a démoncsaládok közötti ellentét. Démon vegyülhetett az emberek között, ember a démonok között. Mindenkinek szüksége van egy kis felfrissülésre, ahogy ez a cégéren is rajta állt.
A kapott üzeneten Seneca többször is végigfuttatta tekintetét, de a betűk nem változtak meg, így a belőlük alkotott mondat jelentése sem. Valahol a negyedik nekifutásra csukta be száját, mert ajka kezdett kiszáradni. Ütemtelenül dobolt a pulton ujjaival, ahogy gondolatai ezerfelé mozgolódtak. Önkéntelenül is bevett egy szem mogyorót ajkai közé, de nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mikor és miért tette ezt. Percekig ült mozdulatlanul a semmibe meredve, egyedül nyelve táncoltatta a mogyorót szájában előre-hátra, fel-alá.
Az Edsi közben megnyitotta kapuit, de Seneca ebből semmit sem fogott fel. Izgalomtól remegő gyomra görcsösen rándult össze, érezte a gerincén végigsimító fagyos érintést, amitől legszívesebben sikítani lett volna kedve, de arcára mégis egy túlvilági vigyor verte fel sátrát. A változás hűsítő szelét érezte a nyakán, tarkóján pedig a vele járó következményeket megszemélyesítő szörnyeteg rothadó leheletét. Tudta, hogyha a füles igaz – Damientől pedig sosem jöttek hamis információk -, akkor nem csak a helyet féltheti, hanem saját testi épségét is.
Hirtelen tért vissza a jelenbe elmepalotájából. Most vette csak észre, hogy ujjai között az üzenet galacsinná formálódott. Aggódott, de nem félt. Kellemes bizsergés kerítette hatalmába, ami átjárta egész testét, miközben féltette az üzletet. Az oroszlán ennek nem fog örülni.
Mivel az informátora csak később esik be, így félrerakta ezt a problémát egy időre. Így, hogy kivette a pultból Desit az estére, be kellett hívnia valaki mást helyettesíteni, de a fő bárhoz nem kérethetett be akárkit. Seneca maga sem értette, hogy néha miért nehezítette meg saját életét, de legalább sosem unatkozott. Órákra beletemette magát az Edsi irányításába, észre sem vette, hogy elszaladt az idő, míg meg nem szólította valaki.
- Rég láttalak, Seneca. – A hang forrása egy rövid, vörös hajú férfitől származott, aki Seneca szerint nem nézett ki annyira jól, mint azt magáról gondolta, de azért még szerinte is viszonylag rendben volt. Direkt váratta, habár már a cipőjéről felismerte a vadászt, még csak a füle botját sem mozdította a megfelelőnek vélt pillanatig. Az estére készített jegyzeteit még egyszer átfutotta a tablet kijelzőjén, miközben mutatóujjával fegyelmezően csendre intette Lucit. A képernyő széléről látta tükröződni a férfi irritált arckifejezését, majd hangosan felsóhajtott mikor italát előbb kapta meg, mint a figyelmét. Seneca elégedetten dőlt hátra a székben, ahogy leeresztette kezét, majd visszafordította a készüléket a pultban dolgozók felé, hiszen alapból az övék volt. Csak neki volt jogosultsága a mélyebb könyvtárakhoz, amit bármelyik készülékről elérhetett, ami a hálózathoz volt kötve. Ijedt rándulással hőkölt hátra a férfi látványától, torkából elégedetlenséget jelző hang tört fel, végül elfintorodott.
- Szerintem, te direkt növeszted – közölte, ahogy Luci elé tolta a tál mogyoróját, de pár szemet ő is elrejtett ujjai között. Szüntelenül fixírozta a férfi arcát, mintha valami megbájolta volna, és most képtelen lenne az elszakadásra. – Komolyan. Olyan, mint két szőrös gorillafasz, ami mögött folyamatosan bujkálsz. Kilátsz te onnan? – Seneca imádta a férfit az átlagosnál amúgy alig vastagabb szemöldökével szívatni. Legutóbb egy ollóval akart igazítani rajta, ha már a gyantás poént korábban ellőtte.
- Igen, remekül látok – közölte Luci pont olyan „elegem van" stílusban, amilyenre Seneca számított. Régi táncnak számított már ez közöttük, és mivel ritkán találkoztak, mindig képes volt valami újjal előállni. – A szedett szemöldök lányos – folytatta a vörös. - Mondj, amit akarsz! – Mondandója végén szájához emelte poharát és egy jó nagyot kortyolt belőle, mint aki tudta, hogy szüksége lesz rá még az este folyamán.
Seneca egy negédes sóhajjal tettetett beletörődést, de szó nélkül persze nem hagyhatta. Felkönyökölt a pultra, szőke tincseit tenyerébe temetve nyújtózott el. – Ezt majd mondd a levágott kisujjadnak. Szörnyű lehet úgy élni az életedet, hogy közben a körülötted történő dolgok feléről lemaradsz. – Szerette ezt a kiéhezett pillantást, amit beszólásáért cserébe kapott. Ezért kedvelte Lucit, mert őszinte volt minden megnyilvánulása. Volt benne valami eredendően emberi, amit ritkán talált meg másban. Viszont kifejezetten zokon vette, mikor a férfi felnevetett, mert erre nem számított.
- Kedves, hogy aggódsz értem – mondta egy különösen tenyérbe mászó mosollyal az arcán. – Még a végén meghatódom. De biztos lehetsz benne, hogy száz százalékig kiélvezem az életem minden cseppjét... - Ezzel a végszóval lehúzta a poharában maradt utolsó kortyot is.
- Efelől kétségem sincs – értett vele egyet Seneca, majd egy csettintéssel jelezte a pultosnak, hogy beszélgetőpartnere szomjas maradt, de közben le sem vette a vörös tincsekről jég kék szemét. – És, mit tervezel az este további részére?
- Lazítok. – Az a vállrándítás, ami Luci kijelentését követte Seneca szerint egy néma sikoly volt azért, hogy valaki mentse meg ettől az unalmasnak tűnő elképzeléstől, így a zsigeri reakciója egy sima szemforgatás volt csak. A férfi megköszönte az italt a pultosnak, majd folytatta. – Iszom, szórakozom. Lehet, hogy találok valakit, aki melegíti az ágyam reggelig. Bármi belefér.
- Húh, lassíts papa – törölte le Seneca nagy elánnal homlokáról a nem létező izzadságcseppeket. – A végén még nem bírom tartani veled a tempót. - Egy leheletnyi szünetet tartott, majd folytatta. – Ha majd nagyon nem találsz magadnak senkit, akkor ne felejtsd el, hogy adhatok kedvezményt az Edenbe. – Fejével a tömött, villódzó táncparkett mögötti folyosó felé biccentett, ami összekötötte a Sinner's-t az Edennel. A két hely merőben különbözött egymástól, így nem engedhették meg, hogy olyan könnyedén keveredjenek egymással az emberek, de erre tökéletes volt az összekötő folyosó, aminek mindkét végében őrizték a bejáratokat. A két ajtó között sem maradtak az emberek teendő nélkül, mivel tompán hallatszódott a zene és egy kisebb bár is megbújt az egyik kiugróban.
- Nagyon jó hangulatban vagy ma. – Luci a pohara mögül vigyorgott a szőke fiúra, majd bekapott pár szem mogyorót a tálból. - Először aggódsz értem, most meg kedveskedsz. Nem is tudom, hogy mire véljem ezt. Csak nem akarsz valamit?
Seneca arca félmosolyra húzódott. Keresztbe tett lábait magasra emelve ugrott le a bárszékről, Luci combjai közé simulva fogott rá a nyakában lógó dögcédulára, hogy lejjebb húzza magához a férfit. Közelebb, mint eddig bármikor. Lehelete finoman cirógatta arcát, tekintete játékosan tekergőzött bőrén, olvasva mimikáját.
- Ugyan mid lenne, ami Cha-Chának kellhetne? – suttogta Seneca.
[Tristol 1. - Lysa]
Tris sose szerette igazán az embereket, bár őszintén szólva a démonok között a maga tizenhét évével még mondhatni csecsemőnek számított. Mégis a fajtája idősebb tagjaira oly jellemző lenézést a másik faj iránt nagyon hamar elsajátította. Az emberek az ő számára nem jelentettek többet begyűjtendő lelkeknél és megszállható porhüvelyeknél. Nem voltak többek, mint gyenge, könnyen lenyűgözhető kis játékszerek.
A mostani „kabátját" egészen kedvelte. Pervagmusként csak akkor ölthetett emberi testet, ha megszállt egyet, de a jelenlegi egészen hasonlított a valós önmagára, persze a pikkelyeket, a villás nyelvet, és a méregfogakat, vagyis pontosabban ezek hiányát leszámítva.Igen, Tristol kedvelte a testet, amire a korábban benne lakó lélek nemigazán vigyázott előtte. Néha eljátszott a gondolattal, hogy talán akkor is megtartja, ha sikerül felsőbb kasztba lépnie, bár pontosan tudta, hogy nem így lenne. Azért a saját porhüvely az mégis egészen más lett volna, ahhoz azonban a megfelelő képességeket előbb meg kellett szereznie.
Ez persze korántsem volt egyszerű. A legtöbben Famimea-ként, gyenge képességű megszállóként kezdték, és csak akkor léphettek feljebb, ha elegendő lelket gyűjtöttek az alvilág számára. Tris még igazán szerencsésnek mondhatta magát, ő azon kevesek közé tartozott, akik Pervagmus-nak születtek. Nemzője maga a Hüllődémonok feje, az Ötök Tanácsának tagja, az ezer éves pokolfajzat, Kherstel volt, és bár apja egy cseppet se szentelt neki több figyelmet, mint bármelyik másik szülöttének a többszázból, Tris azért büszke volt származására.
Az ő kasztja már képes volt apró elmetrükkökre, és kisebb-nagyobb tárgyak mozgatására a puszta gondolatukkal. A kövekező szinten lévők, akiket Moraevumnak neveztek, már tudtak saját emberi testet ölteni, és az erejük is olykor többszöröse volt az alattuk állókénak. Az Ötök Tanácsának tagjai pedig, az öt démoncsalád fejei voltak, azok, akiket Inevitusnak hívtak. Ősöreg, hatalmas erejű szörnyek, akik csak akkor bújtak humán formába, ha utódot nemzettek.
Tristol kedvenc porhüvelye fél karját is odaadta volna azért hogy feljebb léphessen, de ettől, sajnálatára még elég sok választotta el. Rengeteg lélek, amit meg kellett szereznie. És bár a bűnös lelkek nem voltak annyira értékesek, úgy döntött, kezdetnek ezek is megteszik.
Bűnös lélekből pedig a Sinner's Recharge látogatói között igazán nem volt hiány. A démon az egyik süppedős fotelből kíváncsian, és némi lesajnálással vizslatta az embereket, néha belekortyolva rózsaszín koktéljába. Érezte őket, a tömegben lüktető feszültséget. Vágy, agresszió, félelem, és egyéb jól, vagy éppen alig leplezett sötét érzések kavalkádja töltötte meg az elméjét, mintha épp csak az itala mellé ezekből is kortyolt volna. Érzékeit kiterjesztve kereste a legmegfelelőbb áldozatot, azt, akit ma éjjel elcsábíthat és ellophatja a lelkét, hogy ezzel a saját hatalmát növelte. Eltökélt szándéka volt, hogy eléri, apja legalább a nevét megjegyezze, hogy több száz testvére közül tudja azt, ki az a fia, akire büszkének kell lennie. Ehhez pedig kellettek azok a lelkek, egyre több és több. Korábban pár másik szórakozóhelyen már többször is sikerrel járt, és ez alapján biztos volt benne, hogy itt is így lesz.
Tudta persze hogy nincs egyedül. Még ha ahhoz túl ifjú is volt, hogy felismerjea társait, azért azt pontosan tudta, miféle kis találkahelyre tévedt. Érezte a többiek jelenlétét maga körül, de ez egy cseppet sem zavarta. A konkurencia ténye csak tovább fokozta az izgalmat.
-Nem vagy túl fiatal ide, szépfiú? – Tris a hangra felpillantott. Az asztalához kérdés nélkül leülő, negyven körüli nőnek vörös haja, barna szeme, plasztikázott mellei és magas véralkoholszintje volt. Ezek megállapításához pedig még démoni képességek sem kellettek, elég volt egy átlagosnál kissé érzékenyebb szaglószerv. A fiú a rózsaszín koktélja fölött bájos mosolyra húzta az ajkait.
-Idősebb vagyok, mint amilyennek látszom. –Rendben, ebben az esetben ez nem volt igaz. A porhüvelye, akit Edward Moore-nak hívtak, mielőtt egy szerencsétlen balesetben agyhalottá vált, épp azon a napon töltötte be a huszonegyet. Sajnos rossz módját választotta annak, hogy megünnepelje a jeles eseményt, és túl sok mesterséges hangulatfokozót juttatott a szervezetébe. A kómába esett testet a lélek elhagyta, már csak a gépek tartották életben, amikor az éppen az emberek világába érkező Tris rátalált, és belé költözött. Ebben az esetben nem kellett hozzá alku, vagy beleegyezés. Mintha csak becuccolt volna egy üres lakásba.
-Mennyi lehetsz? – a nő hosszú, vörös körmei hegyét finoman végig húzta a karján. – tizenkilenc? Húsz? – majd hátra dőlve felsóhajtott. – a lelkemet eladnám ha újra húsz lehetnék. Csak egy éjszakára...
Tris szélesen elvigyorodott. Rendben, úgy tűnik, valóban jó választás volt idejönni, mert ilyen könnyen még egy paktum se hullott az ölébe.
- Talán én tudok segíteni. – a poharat az asztalra tette, és kissé előre hajolt.Nem kedvelte különösebben a nőket, és kissé nehezére esett eljátszani a csábító férfit, de azért úgy érezte, boldogulni fog. Bár ennek valószínűleg a vörös nőci által elfogyasztott borhoz is köze volt. – adj egy csókot... És utána ha tükörbe nézel, húsznak fogod látni magad.
A nő felnevetett. A hangja pont egy kicsivel élesebb volt, mint ami a fülnek kellemes lett volna, de Tris uralkodott az arcvonásain. Akarta ezt a lelket, ha már így az útjába került.
- Nem vagy kicsit túl rámenős? – az önmagát kérető hangsúly ellenére a barna szemek felcsillantak, a démon pedig lenyelt egy fintort. Ugyan minek kellettek ezek a felesleges körök? Sose értette, egyes emberek miért próbáknak úgy tenni, mintha nem lennének reménytelenül romlottak, és leplezni a bűnös vágyaikat. Hiszen egyértelmű volt hogy a vörös azért ült le hozzá, mert egy fiatalabb fiúval akart kalandot. Most meg jött ezzel a szempillarebegtetős álszendeséggel, mintha még nem képzelte volna el az elmúlt öt percben többször is hogy szemből ülne-e az arcára vagy fordítva.
Tris idáig nem tervezett eljutni. Ő csak a lelket akarta, amiért cserébe az alvilágból megkapta a hatalmat, hogy teljesítse a paktumot. A lényeg persze az volt, hogy a megállapodáskor inkább úgy forgassa a szavakat, hogy minél kevesebb energia befeketetésévelés minél előbb megszerezze a jutalmat.
-Ez nem rámenősség. – mosolyodott el. – egyszerűen csak tudom, mire vágysz. És meg tudom adni. – bár valószínűleg nem olyan módon, és sokkal drágábban mint azt a másik gondolná, de ez már nem az ő gondja.
-Szóval mágikus csókod van? – kacagott fel megint azon a kissé fülbántó hangján. – újra fiatallá teszel?
-Erre az éjszakára mindenképp. – Tris pillantását a nőébe fúrta. Most már nem fogja hagyni hogy visszatáncoljon. – a lelkedért cserébe. Amúgy a nevem Edward.
-Amelia vagyok. –hajolt közelebb a vörös, és finoman megnyalta az ajkait. – lássuk azt a mágikus csókot...
A démonnak nem kellett több, száját egyből a nőére szorította. Nem igazán tett oda magát, épp csak egy annyira hosszú ajakérintés volt, amennyire szükséges a paktum létrejöttéhez, Amelia mégis levegő után kapkodva húzódott el tőle, kissé kába pillantással meredve rá. Hiába, az emberek többségét megviselte a mágia legkisebb formája is.
- Van tükröd? – Tris elégedetten dőlt hátra. Már csak egy apróságra volt szükség. – nézd meg magad.
A nő remegő kézzel, kapkodva kezdett a táskájában kutatni, és elővett egy kis tükröt, ami a következő pillanatban egy meglepett sikkantás kíséretében kihullott a kezéből, és koppanva esett az asztalra.
- Mégis... Mégis hogyan?
Illúzióval, mondhatta volna Tris, ha őszinte lett volna. Egyszerű, napkeltéig tartó illúzióval, amit a lelkéért cserébe kapott, hogy minden ember, beleértve saját magát is, jóval fiatalabbnak lássa. De a démon nem volt őszinte, épp ezért csak titokzatos mosolyra húzta ajkait.
-Én vagyok a dzsinn a palackból. Te pedig kívánhattál egyet. – zsebre vágta a kezét, aztán előhúzta, de akkor már nem volt üres. Egy össze tekert papírt tartott benne, amit most kiterített Amelia elé. A mágikus szerződés volt, amit az ősi nyelven írtak. A csók csak a paktum eleje volt, a szerződéssel zárult a varázslat, ami után már nem lehetett visszakozni. – ezt írd alá.
-Mi ez? – a nő hunyorogva próbálta kivenni a szavakat, amiket valószínűleg akkor se értett volna ha el tudta volna a villódzásban olvasni.
-Csak egy mágikus alku. – vont vállat Tris, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Nem beszélhetsz erről senkinek. Különben huss, egyből visszaváltozol.
-Nem, dehogy! – Amelia arcán látszott, hogy még a gondolat is halálra rémíti. Szó nélkül vette el a fiú kezéből a tollat, és gyorsan aláfirkantotta a papírt. – Meddig... Meddig tart?
-Napkeltéig. – Tris lenyelt egy nagyon elégedett vigyort, gyorsan eltüntette a papírt az asztalról, és felállt.
-Most hova mész? – a vörös körmű kezek a csuklójára szorultak, ez pedig már kicsit se volt az ínyére. Megkapta amit akart, és elunta a színjátékot.
-Csak a mosdóba. – rázta le magáról a nőt. – mindjárt jövök. – ezzel ott is hagyta. Természetesen esze ágában se volt visszatérni. Mér elvégezte a dolgát. Amelia jobban teszi, ha ahelyett hogy rá vár, inkább kiélvezi az éjszakát, mert ez volt számára az utolsó. Bár ő még nem tudta, amint a nap első sugarai kibújnak majd a látóhatár felett, a pokolkutyák eljönnek majd érte, hogy elvégezzék a piszkos munkát.
Ahogy a tömegben a kijárat felé indult, Hirtelen bizseregni kezdett a tarkója. Megtorpant és körbe pillantott, de nem látott semmi szokatlant. Az emberek táncoltak, ittak, próbáltak színt vinni szegényes kis életükbe, ahogy feltehetően minden este tették. Nem volt senki, akik megakadt volna a szeme. És mégis. Egyszerűen nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy figyelik. Tanácstalanul fordult meg még párszor, de aztán megvonta a vállát, és folytatta az útját. Talán tévedett. Vagy csak egyszerűen nincs semmi jelentősége. Ebben a démonok számára rengeteg impulzussal teli világban talán normális volt, ha olykor furcsán érezte magát.
Mégis fellélegzett, ahogy kilépett az éjszakába, és a hűvös levegő megcsapta az arcát. A nappalok még olykor kifejezetten melegek voltak, de ilyenkor már érezni lehetett az ősz hideg leheletét, ahogy feltartóztathatatanul hozta magával az egyre zordabb időket.
Tristol nem bánta. Kedvelte az őszt, a természet lassú haldokolását, szerette látni, ahogy az egyre romló idő rányomja a bélyeget az emberek hangulatára.
A zsebéből előhúzott egy doboz Marlborot, és kényelmesen rágyújtott egy szálra. Porhüvelyének egykor sok rossz szokása volt, de ő csak ezt az egyet tartotta meg belőle. Valahogy szerette azt az élénk narancssárga színt figyelni, ahogy a parázs minden szívásnál felizzott a szál végén. Talán a pokol tüzére emlékeztette, ki tudja.
A bár falának dőlve elszívta a cigijét, aztán elindult a még ilyenkor is elég népes utcákon. Elégedett volt az aznapi munkájával. Sőt, mivel még mondhatni korán volt, elgondolkozott azon, hogy talán betér még egy helyre, hátha dupla sikerrel zárja az estét. Ezen az ötleten felbuzdulva el is kanyarodott a keskenyebb, sikátoros rész felé, hogy levágja az utat egy másik népszerű pub irányába.
Az utcácska közepén járhatott, már szinte teljesen elhaltak a forgalmasabb útról behallatszó hangfoszlányok, amikor a tarkója megint bizseregni kezdett, és valahogy furcsán megborzongott, pedig nem is fázott. Mégis egy önkéntelen mozdulattal összehúzta magán vékony bőrdzsekijét, és megtorpant.
Most már biztos volt benne, hogy követik, és nem csak az érzés miatt. Ha ember lett volna, valószínűleg nem veszi észre a fal mellett surranó alakot, de hüllődémonként látott a sötétben, így ha nem is tisztán, de egyértelműen észlelte a mozgást.
Na persze. Ha ez a valaki azt hitte, hogy ilyen könnyen ráijeszthet, hát csalódást kellett okoznia. Szemmel tartva az idegent, előhúzott egy szál cigit, aztán mosolyt varázsolt az arcára, és határozott léptekkel megindul az illető felé.
- Hé, haver. Nincs tüzed? –toppant elé vidámságot színlelve, a fejét felszegve keresve a másik pillantását. Bár volt mit néznie addig is, az ismeretlen ugyanis nem csak magas volt de igen izmosnak is tűnt. Talán más szituban még tetszett is volna neki a látvány, ám most főleg arra volt kíváncsi, hogy mi a francért jár a nyomában.
A fiatal férfi sötéten elmosolyodott, és bólintott. Aztán felemelte a kezét, és csettintett egyet, amitől ujjai hegyén apró, vöröses lángok lobbantak.
Tristol fejében pedig átfutott a gondolat, hogy talán bajba került.
[Aidan Valentine Wyer 1. - Casrith]
A mai este is ugyanúgy indult Aidan Valentine Wyer számára, ahogy azt az elmúlt években már megszokhatta. A délután egyik kései órájában kelt fel koszos és romokban heverő bérlakásában, evett valamit, majd elment futni az éppen aktuális lakhelyéhez közeli parkok egyikébe. Ez kellően felébresztette testét, és kikapcsolta azt a mindig nyughatatlan agyát, ami táplálta a lelkében gyűlő káoszt és végeláthatatlan kétségbeesést. Ennek többsége az emlékezetéből nyerte erejét, de az éjjel rátörő rémálmok is rásegítettek arra, hogy gondolatai sose nyugodhassanak ezektől a démoni fantazmagóriáktól. Néha már ő maga sem tudta megkülönböztetni őket egymástól, de egy idő után teljesen feleslegessé is vált minden erre való törekvése, hiszen jól tudta, hogy ez a kereszt a sírjáig fogja kísérni.
Miután visszaérkezett a szállására, alaposan lemosta magáról a tegnap éjjel maradékát. Még mindig csengett egy kicsit a füle a démon túlvilági üvöltésétől, de ez számára inkább volt diadal, mintsem harci sérülés. Az este elején még meg volt győződve arról, hogy egy hüllővérű után eredt, de ujjai sikamlós pikkelyek helyett sűrű bundába markoltak, mikor megpróbálta szakszerűen lefejezni a pokolból érkezett bestiát. Ugyan a tervén ez egy kicsiny mértékben sem változtatott, azért a bordái között megérezte a démon patáit, mikor az szabadulni próbált a halál tüzes érintése elől. Belső vérzése ugyan nem lett, de ezt a démonról nem lehetne ugyanígy elmondani.
Amíg már-már feketének tűnő haja száradt, elnyúlt a rozoga, háromlábú asztalon, amit már szó szerint csak a szentlélek tartott össze, mivel ténylegesen megbűvölte a tárgyat beköltözésének napján. Ehhez hasonlóan most is latin szavakat mormolt, aminek hála a lakáshoz tartozó ócska rádión felcsatlakozhatott a Vadászok által használt frekvenciára. Még ettől a pár latin szótól is éles fájdalom cikázott végig a testén, pedig már régóta az is az esti rutin részét képezte, hogy vadászatai előtt mindig belehallgatott a "Szentek Suttogásaiba". Aidan szerint ennél retardáltabb nevet akkor sem tudtak volna kitalálni ennek az adásnak, ha magát a Sötétség Urát kérték volna meg rá. A Vadászok saját hírcsatornája volt ez, ahol éjjel-nappal osztották meg egymással a városban tanyázó démonokkal kapcsolatos híreket. Ebbe beletartoztak a démoni zavargások, csoportosulások, hogy a hívek milyen utcákat kerüljenek el, ha tehetik. Aidan ezt messze nem a rendeltetésének megfelelően használta, de mivel úgy gondolta, hogy a segítő szándék benne is megvan, így senkinek sem lehetett oka panaszra. Elvégre ő is segített, csak éppen felekezet és engedély nélkül, arról nem is beszélve, hogy nem pont a Tanács által elfogadott dogmák szerint. Nekik is megvolt a maguk útja, és Aidannak is.
Legalább egy fél óráig várt az isteni sugallatra, de mivel Cilike néni elátkozott macskáját nem akarta lehozni az egyik villanypóznáról, Aidan úgy döntött, hogy az Edsire veti ki hálóját, így ez vált estére a vadászterületévé. Onnan még sosem tért haza üres kézzel, hiszen a felhozatal olyan vegyes volt, hogy azon sem lepődött volna meg, ha az egyik sarokban egy csecsemő inná szárazon a whiskyt, miközben épp gatyára veri az Ötök Tanácsát pókerban. Volt valami abban a kócerájban, ami minden gyűlölete ellenére vonzotta, pedig Aidan nem sok mindenben volt jó, de gyűlölni azt kifejezetten jól tudott. Gyakorlottá vált benne az évek alatt, és odáig fajultak a dolgai, hogy már el sem tudná képzelni az életét gyűlölet nélkül, szinte úgy érezte eggyé vált vele. Érezte, hogy erősebbé teszi, hogy kitölti őt és azokat a helyeket emlékei között, amiktől úgy félt. Úgy érezte, hogy a gyűlölet a tökéletes válasz mindenre. Ezért sem várt az élettől különösebben semmit.
Sokszor jutott az eszébe, hogy egyszerűen csak fel kellene gyújtania az Edsit, de ilyen mértékű feltűnést nem engedhetett meg magának. Hiába undorodott az egész hely felépítésétől, vagy a benne dolgozóktól, akkor sem engedhette elborulni az agyát. Volt egy célja, ami kíméletlenül hajtotta őt előre: annyi démont kell elpusztítania, amennyit képes. Ehhez pedig a hosszú élet volt a kulcs, ha pedig egy lapra teszi fel mindenét, akkor végérvényben csak veszíthet. Abban pedig kifejezetten nem volt valami jó.
Egy ital társaságában foglalta el megszokott helyét a galérián, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a Sinner's-re, tehát a bárok kígyózó soraira és a zsúfolásig telt táncparkettre, de még az Edenbe vezető folyosóra is. Aidan hamar rájött arra, hogyha a kis, szőke selyemfiú által használt helyekre telepszik, akkor ehhez hasonló kincsekre talál majd. Sosem beszélgetett még Senecával, de nem is volt a tervei között, mert a fiú minden mozdulata idegesítette, a hanglejtésétől pedig legszívesebben a falnak ment volna, a Cha-Cházásról nem is beszélve. Ő is jól tudta, hogy az igazság ennél sokkalta egyszerűbb: bejött neki. Ennek ellenére, sokkal inkább volt ez egy tinédzserkori szerelem mintapéldánya, aminek a kezdetét Aidan nem csak napra, hanem percre pontosan tudta. Amikor először vadászott az Edsi részeg démonaira, összeakadt a pillantása Senecáéval. Sosem tudta megfogalmazni, hogy mi volt az egész helyzetben olyan emlékezetes, de másnapi futása alatt egész végig a fiúra gondolt. Minden idegszálát kisajátította magának a kék szempár és az angyalian hamvas bőr, ez pedig sosem fordult még elő vele addig. Éppen ezért, egyszerűen elkezdte Senecát is gyűlölni, mert nem engedhette meg magának, hogy Ő más legyen. Aidan is férfi volt, méghozzá igényekkel, de valahogy a farkát nem esett nehezére a gatyájának rejtekében tudnia. Hogy ezen Seneca változtatott-e volna valamit? Azt már senki sem fogja megtudni. A fiúról amúgy is kétes hírek járnak-kelnek, hiszen mindkét nemmel és fajjal flörtöl, de egyikkel sem látták még akció közben. Soha.
Aidan szeme az első félórában kettő, majd a következőben még három démonon akadt meg, akiket alkukötésük közben volt képes beazonosítani. Ennél szánalmasabbnak már nem is tarthatta volna őket. Megérzése alapján az ötből kettő Moraevum, ami azért meglepő szám, de mivel Aidannak még mindig fájt a levegővétel, így azokra most rá sem nézett. A maradék háromból az egyik egy nagyobb csoport tagja volt, így két vakarék maradt a listáján: egy szőke ringyó, aki a táncparketten riszálta magát, meg egy kis barna görcs, aki a fotelekben terpeszkedett. Az előbbi viszonylag buta fruskának tűnt, de a mozdulatai hipnotikus erotikával tartották fenn a figyelmet. Testét a zene ütemére mozgatta, és habár elsőre puszta riszálásnak tűnt, minél tovább nézte Aidan, annál jobban értette, hogy miért is csoportosulnak köré a férfiak ilyen kiéhezetten. Libabőr telepedett a bőrére, amit egy jóleső borzongás követett végig a gerince vonalán. Kéjes kuncogás ütötte meg fülét, és fülledt sóhajok puhaságát érezte bőrén, amik sokkal halkabbak voltak, mint az Edsi hangfalaiból dübörgő zene, mégis tisztán hasították a levegőt. Mire kettőt pislogott, az átlagos kinézetű ringyó helyén már régen egy istennő táncolt.
- Hé, haver! - lökte meg a vállát egy kockás inget viselő, nyakkendős tag. - Lángol a piád! - Egyikük sem szentelt a másiknak túl nagy jelentőséget, de pont elég volt ahhoz, hogy kizökkentse Aidant mámorából. A fickó tovább is állt, Aidan pedig tekintetét a kezében tartott pohárra vezette, ami tényleg lángokban állt. Körbenézett, hogy leellenőrizze kinek tűnt még ez fel, majd gyors mozdulattal szabadult meg italától. Mikor újfent a lányra emelte hideg kék szemét, újra a mocskos ringyó rángását látta csak.
- Büdös succubus - suttogta.
Bármennyire is szerette volna megbüntetni a démont, amiért személyessé tette a vadászatot, túl sokan zsongtak körülötte, hogy biztonságosan és gyanú nélkül tudja elcsalni. A figyelme innentől kezdve egyedül a fiúé lett, akinek feje fölött már ott lógott Damoklész kardja.
Aidan mindig kerülte a feltűnést. Rideg kisugárzásának tudatában volt képes megteremteni maga körül azt a semleges légkört, ami többnyire biztosította rejtve maradását. Így könnyedén figyelhette áldozata mozdulatait, szomjas emberként itta magába reakcióit, hogy felmérje őt. Nem tűnt egy nagy falatnak sem elsőre, sem másodjára. Magabiztos, minden tükröződő felületen magában gyönyörködő típus. Finoman mozgott, a mimikája tökéletes volt, így Aidan azonnal tudta, hogy nem friss megszállott. Valószínűnek tartotta azt is, hogy a halandó már régen meghalt. Ez akkor sem változtatott volna semmit tervein, ha pont az ellenkezőjére utaló jelek nyertek volna bizonyosságot, mivel egy lapra sorolta a démonokat és a velük alkut kötő embereket.
Követte a Pervagmust, ahogy az - látszólag megelégelve az Edsi légkörét - felpattant helyéről. Tartotta a távolságot, gyakorlottan olvadt bele a közönyös tömeg soraiba, mígnem a zene nem dübörgött tovább a fülében, és az emberek is elmaradoztak mögötte. A basszus még egy darabig ugyan kísérte az útját, de már nem számított más, csak az előtte haladó préda, akire minden gyűlöletét rázúdíthatta egy rövidke ideig. A démon hirtelen megállt egy kihalt mellékutca közepén, de Aidan még csak nem is lassított.
- Hé, haver. Nincs tüzed? - kérdezte a démon, mikor az magabiztos mosoly keretén belül lépett elé, de arcáról hamar lefagyott az a bizonyos mosoly.
Aidan jó egy fejjel magasabb volt nála, és közelsége kicsit sem bátortalanította el. Kihúzta magát, arcán sötét félmosoly játszott, mikor kezét felemelve mutatóujjának hegyén egy apró lángocska jelent meg a semmiből. A démon magabiztos kisugárzása elolvadt, mint egy napon hagyott jégkocka, ami Aidan szerint egy különösen jó hasonlat tekintettel arra, hogy mi vár a kis kotorékra. Válasz helyett gyomron vágta, majd mikor az összegörnyedt, megkísérelte térdével betörni a fejét, de kicsúszott keze ügyéből. Nem tétlenkedett, lábával rúgott belé egyet.
A démon nem hagyta magát, fürge volt és hajlékony, így ámbár fájdalomtól szisszenve gurult hátra, lendületből vágta Aidan képébe a legközelebb eső, Pervagmus számára is mozdítható tárgyat: egy adag kutyaszart.
Aidan a lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem landolt az egész a szájában. A kis Pervagmus ugyan képes volt tárgyakat mozgatni az elméjével, de ez róla is elmondható volt. A levegőben megállította, de azért volt annyira friss a termék, hogy arcára is jusson belőle. Mélyről jövő, érces kuncogást hallott, de nem törődött vele. Ingerülten köpött egyet, majd a szart felgyújtva küldte vissza a démonnak, miközben felbőszülten utána eredt. A görcs mozgékony volt, de hajlékonysága még azon is túltett. Folyamatosan reptette Aidan felé azokat a szemétdarabokat, amiket elméjével képes volt mozdítani, de mindketten tudták, hogy ez nem lesz elég. Fogyott közöttük a távolság, Aidan gyorsabb volt nála termete ellenére is, de túlzottan a célra fókuszált és nem vette észre az előttük feszülő akadályt. A démon könnyedén átsiklott két vasrács között, de Aidannak csak a karja fért át, még az is csak nehezen. Tajtékozva nézte végig, ahogy prédája beleolvadt a főút adta zsizsegő légkörbe, és egy könnyed mozdulattal eggyé vált az éjszakával. Erőből vágott bele a falba, mielőtt visszafordult volna.
Ahogy arcát törölgette, idegen zajok ütötték meg fülét, ami a közeli mellékutcából, az Edsi egyik művészbejárója felől jött. Halkan lépkedett a kéjes nyögésekkel párosult jajveszékelés felé. Egy tompa puffanás, majd egy elégedett nyöszörgés simította végig fülét.
A démon a falnak lökte áldozatát, hosszú és éles körmeivel felszakította a férfi bőrét, aki ettől csak még nagyobb extázisba került. Letolt nadrágja itt-ott már ragacsosan gyöngyözött a lámpa fényében, kemény farkáról csöpögött az ondó. Tekintete boldogságtól eltorzultan bámult a semmibe, miközben a nő kiszívta belőle az életet. Nem ő volt az egyetlen: körülöttük még négy mazsolává aszott férfi és egy nő feküdt. Mind halott volt már, szinte felismerhetetlenek, de nem ez volt az egyetlen hasonlóságuk: ajkuk eltorzult mosolya örökre hullamerev, kiszívott testükre ragadt.
Aidan felismerte a démonban a szőke succubust. Már nem volt szüksége a varázserejére, hogy szépnek és kívánatosnak mutatkozzon, már tényleg az volt. Hasa csak úgy duzzadt az elszívott lelkektől, még egy halk böfögést is eleresztett, mielőtt észrevette volna társaságát. A démon hagyta a földre hullani a férfi halott testét, majd Aidan felé fordult. Szeme csillogott, teste reszketett a gyönyörtől. Dús melleit masszírozva indult meg felé.
- Te leszel a következő... - sóhajtotta. – Gyere, édes... Gyere hozzám!
Aidannek pedig nem kellett kétszer mondania.