- Várjatok már, hova mentek? Amúgy is, mi a fasz volt ez az egész? - rohan utánunk Joey.
Őszintén? Fogalmam sincs. Képtelen vagyok felfogni, hogy mi történt az elmúlt pár percben. Az egész ott kezdődött, hogy Tim durván rám hajtott. De aztán az, hogy Patrick mennyire kiakadt azon, hogy a srác elkezdte őt provokálni velem kapcsolatban, nagyon meglepett. Nem Tim viselkedése, mert gondoltam, hogy Aidannek zűrös haverjai vannak - elvégre madarat tolláról, embert barátjáról, vagy mi -, hanem Pat reakciója. Olyan szinten ideges lett, hogy azt képtelen vagyok szavakba önteni. Nyilván én is zavarba jöttem, hisz arról a fiúról feltételezték, hogy a barátom, aki a legnagyobb sajnálatom ellenére is tetszik, de nekem eszembe se jutott volna bántani Timet, bármennyire is volt bunkó velem.
Ezzel szemben meg Patrick hosszú másodperceken keresztül szorította a nyakánál fogva a falhoz őt. Nem azt mondom, hogy nem érdemelte meg, főleg azután, hogy behúzott egyet Patnek, ráadásul hozzám sem beszélt túl szép stílusban, de végig görcsben volt a gyomrom, mert nagyon féltettem a fiút. Mármint Patricket természetesen. Tim teljesen hidegen hagyott. Tudtam, hogy simán elbírna vele már csak a testi adottságai miatt is, mégis aggódtam, hogy baja esik.
Ott, abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt a bátyám kérdő tekintete, ami kétségbeesetten kereste az enyémet, vagy a többiek mondandója. Ha őszinte akarok lenni, szerintem az sem érdekelt volna, ha Tim helyben hal szörnyet, mert csak is Patrick arcát láttam egyedül, ahogyan kipirulva fordul felém. Ahogyan próbálja kiolvasni a szemeimből, hogy vajon mérges vagyok-e rá. Hogy mérges vagyok-e rá, amiért fojtogatott és megfenyegetett egy srácot, ezzel kiállva értem.
Nem. Egyáltalán nem haragudtam akkor rá, ahogyan most sem, sőt. Rengeteget jelent nekem, hogy miattam tette ezt. Nem sok ember volt mellettem huzamosabb ideig az életemben a családomat leszámítva, de rá mindig számíthattam. És tudom jól, hogy bármi is történik köztünk a jövőben, ez attól függetlenül nem fog megváltozni. Mert mi mindig ott leszünk egymásnak.
Azt hiszem, hogy igaza volt Joeynak az utazás előtti estén. Miután hazaértem a Johnnal való találkozó után, elkezdte a szokásos szövegét nyomatni, miszerint még túl fiatal vagyok a fiúkhoz, meg a többi hülyeség. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy akkor volt egy olyan megszólalása, hogy Patrick kivétel, hisz ő olyan nekünk, mint egy családtag. Persze akkor nem tudtam arra a kijelentésre mit válaszolni, hisz tökre furának gondoltam tekintve, hogy konkrétan azt mondta Joey, hogy Pat olyan, mintha a bátyám lenne. De már tudom, hogyan értette. Nem véletlen van a fiúnak saját helye az étkezőasztalunknál, ahogyan az sem az, hogy több, mint tizennyolc éve jár át a házunkba szinte naponta. Ő nem csak a bátyám egyik haverja, sosem volt csupán annyi. Ő mindig is több volt. Millerék és mi olyan, mintha egy nagy család lennénk együtt. Mindenkit jól ismerünk, mindenkit tisztelünk és szeretünk, és mindenki nagyon fontos nekünk.
- Baszki nem tudom, oké? Minden olyan hirtelen történt. Egyszerűen csak felcseszett az a kis kerti törpe - hadarja feszülten Patrick.
- De mégis mi a kurva anyámat mondott nektek? - emeli fel a hangját a bátyám. Király. Itt állok alig ötven méterre Aidanéktől két ingerült sráccal, akik csak ordítozni tudnak egymással.
- Elkezdte fűzni Asht, meg jött az elbaszott szövegeivel, hogy tökre kipróbálna pár dolgot vele, úgyis bevállalósnak tűnik.
- Mi a geci? - reagálja le a dolgokat Joey, majd egyből vissza is indulna, de Patrick még időben nyúl utána és rántja vissza.
- Hova a rákba mész?
- Megkeresem azt a pedofil állatot. Vagy öt évvel idősebb Ashnél, ha nem többel.
- Össze ne verd! Amilyen nyomorék, még képes feljelenteni minket.
- Dugja fel magának a feljelentését! Leszarom.
- Joey kérlek, nyugodj le! - lépek oda hozzá.
- Baszd meg, Ash! A vérnyomásom van vagy száznyolcvan, nem tudok csak úgy lenyugodni azok után, amiket mondott neked!
- Konkrétan kijelentette, hogy meg akar fektetni. Ugyan, kaptam már durvább beszólásokat is - próbálom minél jobban szépíteni a dolgokat, hogy megnyugtassam a bátyámat. - Az már az ő szegénységi bizonyítványa, hogy ilyeneket mond egy tizenöt éves lánynak.
- Oké, teljesen igazad van, de szopjon le bő nyállal, hogy ilyeneket közöl a kishúgommal! Ez rohadtul nem normális dolog.
- Rendben, elég legyen a káromkodásból! És igen, neked is igazad van, hisz nyilván nem normális, de attól nem lesz jobb az égvilágon semmi, ha kiakadsz - hadarom neki.
- De basszus! Én erőltettem ezt a szájbakúrt estét. Egész életemben az ilyen senkiházikat próbáltam távol tartani tőled, erre tessék, pont miattam nyomult rád egy. - Úgy tűnik, nem nagyon vette magára az ,,elég legyen a káromkodásból" dolgot.
- Igen, tudom, hogy állandóan féltesz másoktól, és ezért nagyon hálás vagyok neked, de nem a te felelősséged megóvni engem még a széltől is - karolom át, hogy szorosan magamhoz ölelhessem.
- Ashnek igaza van. Messze a legjobb testvér vagy, akit ismerek. Te tényleg bármit képes lennél megtenni érte, mert ő mindenkinél fontosabb neked. Nem a te hibád, hogy Tim egy nyomorék - szólal meg Patrick is a hátam mögül.
- Szerintem menjünk inkább haza - válik végül el tőlem pár fokkal higgadtabban, mintha nem is hallotta volna az előző kijelentéseket. Két dolgot kell tudni bátyámról; hogy állandóan melege van és gyűlöli, ha dicsérik őt. Sosem tud mit reagálni a bókokra, mindig kínosan érzi magát az ilyen helyzetekben.
- Rendben - bólintok. - Az lesz a legjobb.
Csendben tesszük meg az alig néhány száz méteres utat, mindhárman a gondolatainkba mélyedve kullogunk egymás mellett. Valamiért senkinek sincs most kedve a társalgáshoz, amit egyáltalán nem bánok, mert perpillanat csak két dolgon jár eszem. Pontosabban két személyen. Joeyn és Patricken, ráadásul úgy, hogy mindketten alig egy lépésre vannak tőlem.
Az a helyzet, hogy a bátyám szavai nagyon is elgondolkodtatnak. Ő tényleg arra törekedett mindig is, ha rólam volt szó, hogy mindentől és mindenkitől megóvjon. És ez a szándéka csak még erősebb lett, miután elkezdődött a kiközösítésem az általános iskolában. Emlékszem, már a legelső napon, amikor beszámoltam neki arról, hogy bunkók velem az osztálytársaim, akkor össze akarta őket verni. De komolyan, Joeyra lehet rengeteg dolgot mondani, de azt semmiképp sem, hogy ne lenne jó testvér.
Épp ezért is gyűlölöm magam mindenkinél jobban, hogy nap mint nap az arcába hazudok. Ő az a személy, akiben a világon a legjobban megbízok, mégis elhallgatok előle megannyi dolgot. Legszívesebben minden egyes hazugságomat elmesélném neki kezdve onnan, hogy összebotlottam a legjobb barátjával majdnem egy éve a gimi közepén egészen a mai napig, de nem tehetem. Hogy miért? Patrick miatt. Mert ezt az egészet miatta csinálom. Mindig is miatta csináltam. Mert az összes titok, amit elhallgatok Joey elől, az mind Pattel kapcsolatos, és tudom jól, ha ezek valaha kiderülnének, azonnal véget érne a barátságuk.
Gyűlölöm, hogy ennyire rossz húg vagyok, mert Joey nálam ezerszer jobbat érdemelne, de ugyanakkor Patricket sem hagyhatom cserben, mert ő is nagyon fontossá vált számomra. Úgy érzem, mintha két tűz közé ragadtam volna már régen.
- Figyeljetek csak, szerintem én most elmegyek lefeküdni. Kurvára elegem van ebből a napból - jelenti ki a bátyám pár perc csend után az apró nappaliban. - Ti nem akartok aludni?
- Én még inkább kimegyek egy kicsit a hintaágyba.
- Én is maradok még - mondja Patrick.
- Oké - bólint Joey, majd nyom egy puszit a hajamba és bemegy a szobájába.
Én is felállok kezemben a fülhallgatómmal és a telefonommal, úgy indulok ki a kertbe otthagyva Patricket a sötét helyiségben. Szívesen beszélgetnék vele, mint Aidanéknél, de most muszáj inkább egyedül gondolkodnom. Helyre kéne raknom a fiúval kapcsolatos, kusza gondolataimat. Mert abból aztán van bőven, főleg a ma este történéseiről.
Őszintén, egyáltalán nem érdekel ez az egész Times sztori. Csak az számít, hogy Pat megvédett engem. Eddig is össze voltam zavarodva a fiú miatt, mert még mindig nem tudom pontosan, mit érzek iránta, de ugyanakkor rettegek is. Elmondhatatlanul félek. Soha életemben nem voltam még szerelmes, igazából még tetszeni sem tetszett senki igazán. Nyilván volt már olyan srác, akit helyesnek meg viccesnek találtam, de Patrick teljesen más tészta. Nem attól félek, hogy beleszeretek, hanem a következményeitől. A bátyám reakciójától, attól, hogy minden tönkremegy minden, ami Pattel kapcsolatos, nem utolsó sorban pedig attól, hogy ő teljes mértékben közömbös velem.
Lehet, hogy csak én vagyok a vak, de fogalmam sincs, hogy érez velem kapcsolatban. Néha majdnem elhiszem, hogy bejövök neki valamennyire, amikor rajtakapom, hogy néz engem, vagy amikor a kétértelmű szövegeit nyomatja nekem, viszont rengetegszer érzem azt is, hogy mindezt csak Joey miatt teszi. Egyedül csakis miatta kedves velem, mert tudja, hogy a bátyámnak milyen sokat jelent úgy látni a legjobb barátját és a húgát, hogy jóban vannak.
Ugyanakkor meg mégis úgy vagyok vele, hogy ismerem elég jól a fiút ahhoz, hogy tudjam, ő sosem csinálna ilyet, és teljes mértékben azért barátkozik velem, mert szeret a társaságomban lógni. Legalábbis szívből remélem.
Egymást követik az értelmetlen gondolatok, miközben az összes ellent mond a másiknak. Teljesen össze vagyok zavarodva, képtelen vagyok kitalálni, hogy Patrick mit is akarhat tőlem valójában, egyszer kezdek reménykedni, hogy ő is hasonlóan érez irántam, mint én vele kapcsolatban, de aztán azt egyből ki is zárom egyszerre öt ellenérvvel. Úgy érzem, a fejem mindjárt felrobban, de mégsem tudok leállni az agyalással, bármennyire is próbálkozom.
- Szia! - ül le mellém hirtelen Patrick ezzel elérve, hogy elkezdjenek nyikorogni az öreg hintaágy rugói.
- Szia! - állítom meg a zenét, ami bár mindeddig a fülemben szólt, mégsem tűnt fel. Csak most, az órára pillantva esik le, hogy már vagy negyven perce itt lehetek kint, ha nem több ideje.
- Mit csinálsz? - fordul felém.
- Csak gondolkodom - rázom meg a fejemet. - Tudod, hogy milyen vagyok, állandóan elbambulok valami hülyeség miatt.
- Ash - néz rám vissza összeráncolt homlokkal. - Van valami baj? Tim az?
- Nem, dehogy, főleg nem ő a gond. Már el is felejtettem azt az egészet.
- Akkor?
- Nem adod fel, ugye? - mosolyodom el halványan.
- Erre te is tudod a választ.
- Joey miatt érzem rosszul magam. Ő annyira egy csodálatos ember, kívánni sem lehetne nála jobb testvért. Ezzel szemben én csak arra vagyok képes, hogy hazudjak neki - sóhajtok.
- Ez egyáltalán nem igaz - mondja határozottan. - Te is csodálatos vagy. Annyival több van benned, mint amennyit te gondolsz magadról. Azt hiszed, hogy rossz ember vagy, mert segítesz másokon?
- Nem a segítésről van szó, hanem arról, hogy emiatt hazudok neki.
- Dehogynem. Csak gondolj bele! Emlékszel, amikor a grillezés napján utánam futottál abban az undorító papucsban, amiben azt hittem, hogy ki fogod törni a bokádat? Megbeszéltük, hogy befejezzük a színjátékot, mert nem tesz jót nekünk.
- Igen, de az sem jött össze.
- Pontosan, mert fontosnak érezted akkor, hogy ott legyél mellettem Kevinéknél. Tudtad, hogy szükségem van rád, téged meg rohadtul nem érdekelt, hogy utána rosszul fogod érezni magadat, hogy megint elhallgatsz valamit a bátyád elől. És azért nem érdekelt téged, mert akkor azt hitted helyesnek. Gondolkodás nélkül segítettél rajtam. Ezek után pedig nem mondhatod azt, hogy nem vagy jó ember! Mert te vagy a legönzetlenebb személy, akivel valaha találkoztam - feleli, én meg nem válaszolok. Lehet, tényleg igaza van valamiben. - De komolyan, Ash. Te egy kívül-belül gyönyörű lány vagy, ezzel mindenki tisztában is van rajtad kívül.
- Köszönöm - suttogom neki meghatottan, ő meg csak villant felém egy mosolyt. Valamiért hiszek neki. Elhiszem, hogy valóban szép vagyok, pedig ezt még senkinek sem sikerült elérnie nálam.
- Figyelj csak, nem akarsz lemenni a partra? - kérdezi hirtelen.
- Most? Mindjárt éjfél.
- És akkor? Csipkerózsikának hiszed magad, hogy időre haza kell érned, vagy mi?
- Az Hamupipőke, de lényegtelen.
- Csak azért mondtam más nevet, mert tudtam, hogy szokásod szerint úgyis ki fogsz javítani, de lényegtelen.
- Nem vagy vicces.
- Nem is állítottam. Szóval? - néz rám vigyorogva.
- Tőlem - adom meg magam sóhajtva, ő meg magával rántva engem is áll fel hirtelen. - Esküszöm Patrick, ha még egyszer így kelsz ki ebből a szerencsétlen hintaágyból, megverlek! Miattatok fog ez leszakadni Joeyval, mert állandóan csak le-föl ugráltok a mázsás testetekkel.
- Nyugi már, élt már túl ez rosszabb dolgokat is! - röhögi el magát. - Amúgy pedig nem vagyok száz kiló.
- Örülök, hogy megragadtad a lényeget - forgatom meg a szemeimet, majd együtt besétálunk minél halkabban a házba, hogy ne ébresszük fel a bátyámat.
A szobámban gyorsan átcserélem a ruhámat a lila bikinimre, a gyűrűimet lehúzom az ujjaimról, a göndör hajamat pedig felkötöm egy laza kontyba, mert nem szeretném, hogy vizes legyen éjszakára.
Még sosem strandoltam sötétedés után, pedig gyönyörű lehet, ahogyan visszatükröződik a sok millió csillag az égről a tó felszínére. Ma alapból még a szokásosnál is tisztább a levegő, így tökéletesen látszódnak az égitestek, már a hintaágyból is csodálatos látvány volt, el sem tudom képzelni, hogy akkor mégis milyen lehet a parton.
- Tényleg nem fürödtél egyszer sem még éjszaka? - kérdezi Patrick útközben.
- Nem - rázom meg a fejem.
- Pedig az az egyik legjobb dolog a világon. Emlékszel, amikor olyan nyolc-kilenc éve apa elvitt Joet és engem egy közeli horgásztóra?
- Persze, annyira el akartam volna menni én is veletek, de féltem, hogy megtámad majd egy cápa - mosolyodom el.
- Ja, tényleg. Hogy mi mennyit csesztettünk utána még téged ezzel - nevet fel. - Bár igazából semmi lényegesről nem maradtál le, csupán másfél napnyi horgászásról, de mégis az az egyik kedvenc közös emlékem a bátyáddal.
- Miért?
- Nem is tudom. Egyszerűen csak ott ültünk egymás mellett két tízéves kissrácként egy ócska csónakban késő este, míg az élet nagy dolgairól beszélgettünk. Tényleg semmi extrát nem csináltunk, de szerintem azt a napot sosem fogom elfelejteni. Annyira durva belegondolni, hogy az már ennyi ideje történt, pedig mintha csak tegnap lett volna.
- Higgy nekem, ti még mindig ugyanazok a kissrácok vagytok, nyolc év ide vagy oda. Maximum annyi lehet a különbség, hogy azóta csak egyre erősebb a köztetek lévő kötelék és egyre több a közös emlék.
- Hát igen.
- Meg amúgy is, szerintem inkább a barátságotokba durva belegondolni.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy ti tényleg a legtökéletesebb legjobb barátok vagytok. Olyanok, akiket mindenki irigyel. Mindenki akar magának egy olyan havert, akivel viselkedhet úgy, mint ti egymással. Annyira jól kiegészítitek a másikat mindenben, hogy arra nincsenek szavak. De komolyan, az ember csak meglátja a párosotokat, amíg ti épp baromkodtok valami hülyeség miatt szokás szerint, és egyből boldog lesz, mert egyszerűen jó rátok nézni. És nemcsak ez, hanem ahogyan bántok a másikkal. Oké, persze állandóan szívatjátok egymást, de annyira látszik, hogy ott van köztetek a feltétlen bizalom és a szeretet. Mint valami meleg szerelmespár, esküszöm.
- Tényleg nagyon bírom a bátyádat. Rengeteg mindent köszönhetek neki - helyesel.
- Ő is neked, ebben biztos vagyok - mondom, de aztán el is akad egy pillanatra a lélegzetem, amikor megérkezünk a tóhoz. - Hűha.
- Ez még semmi. A vízből még szebb lesz - nevet fel az arckifejezésemen Pat, majd ledobja magáról a pólóját, amit azért vett csak fel otthon, mert viszonylag hideg van most éjjel. Én is követem a tettét, majd belesétálok a langyos tóba.
Korom sötét van, egyedül a távoli utcalámpák fénye ad egy kis világítást. A víz felszíne tükör sima, egyedül a lépteink hatására kezd el enyhén hullámozni. De ez még mind semmi ahhoz a látványhoz képest, ami fogad engem, amikor egy kicsit feljebb emelem a fejemet. Szavakba nem tudom önteni, mennyire lélegzetelállító az égbolt most. A milliónyi kis fehér pont a végtelen feketeségben valami gyönyörű.
- Tetszik? - áll meg mellettem a fiú mosolyogva. Van egy olyan sejtésem, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy mit fogok rá válaszolni.
- Nem lennék normális, ha nem tetszene - bámulom az eget megbabonázva.
- Gyere beljebb! Még bőven leér ott is a lábunk.
- Patrick.
- Igen?
- Te néztél már rám valaha is?
- Tessék? Ezt hogy érted? - ráncolja össze a homlokát.
- Tudod, hogy milyen magas vagyok? - kérdezem. Lehet, hogy neki még a mellkasáig sem ér a víz, de én vele ellentétben ebben a mélységbe épp, hogy nem fulladok bele.
- Ne hülyéskedj! - mondja vigyorogva, ezzel megmutatva a két gödröcskéjét, majd abban a pillanatban felkap a bal vállára, mint valami zsákot, úgy araszol be velem mélyebbre.
- Ne már, Pat! Tegyél le! - Elég szerencsétlenül érzem magam, ahogyan tehetetlenül lógok le a felsőtestéről, mit ne mondjak.
- Még csak egy kicsit megyünk, nyugi! - feleli. Érzem, hogy még mindig mosolyog.
- Nyugodt vagyok tökre, nem úgy látszik? - kérdezem, mire felnevet, de nem válaszol. Óvatosan emel le a válláról, de mivel nem ér le a lábam, úszni pedig most kivételesen nincs kedvem, a karjába kapaszkodom, hogy fennmaradjak a vízen.
Némán állunk alig fél méterre egymástól hosszú perceken keresztül, míg az eget kémleljük. Csupán néha halad el a parton egy-egy pár kézen fogva, halkan beszélgetve, ezzel megtörve a csendet, de egyáltalán nem számít. Mert ez egy olyan dolog, amit minimum egyszer mindenkinek muszáj lenne átélnie az életben.
- Azt hiszem - szólalok meg elsőnek rá sem nézve a fiúra -, hogy sosem fogom elfelejteni ezt a pillanatot. Túl tökéletes most minden.
- Igen, szerintem is - mondja kis idő múlva az arcomat fürkészve, amikor már azt hiszem, hogy nem is fog válaszolni.
- Csak gondolj bele! Te meg én annyi mindenen mentünk keresztül tizenöt év alatt úgy, hogy lényegében nem is volt soha semmi közünk egymáshoz. És most itt vagyunk ketten a zűr közepén, össze-vissza hazudozunk mindenkinek, mégis most olyan természetesnek tűnik ez az egész. Annyira normálisnak tűnik, hogy itt vagyunk együtt éjfél után a Havasu-tó közepén, miközben épp... - Miközben épp egymást átkarolva figyeljük a csillagokat. Valószínűleg így fejezném be a mondatomat, bár ez sosem fog kiderülni.
Ugyanis Patrick megragadva a csípőmet húz magához még közelebb, majd egy másodpercet sem habozva tapad rá a számra az ő puha ajkaival. Az egész annyira váratlanul ér, hogy én csupán lemerevedve tudok előtte állni - vagy inkább lebegni -, mint egy fatörzs, bármennyire is vágyok már egy ideje erre a pillanatra. Na igen. Bármennyire is vágyok már egy ideje erre a pillanatra.
Vágyak ide vagy oda, nem tehetem ezt. A bátyám az az ember, akire világéletemben felnéztem. Bármennyire is idióta és gyerekes, igenis becsülöm őt. Elképesztően szeretem, és pont ezért nem csinálhatom meg ezt vele. Ha ez a valami, ami köztünk van Patrickkel valaha kitudódik, meg fog gyűlölni mindkettőnket, ráadásul jogosan. Hiszen nap mint nap hülyének nézve őt hazudozunk neki, miközben ő olyan rendes velünk.
Épp ezért érzem úgy, hogy most már muszáj döntenem Joey és Patrick között, mert nem fér bele az életembe az, hogy egyszerre legyek jó húg és álbarátnő. Képtelen vagyok rá.
Durván lököm el magamtól a fiút, aki egy pillanatra el is veszti az egyensúlyát, de hamar sikerül összeszednie magát, ahogyan a helyzetet is felmérnie. Ezer meg ezer érzelem suhan át a tekintetén, míg idegesen túr bele a hajába.
- Ash, én...
- Sajnálom, de nekem ez nem megy - préselem ki magamból ezt a hat szót nagy nehezen, majd kirohanok a vízből magam mögött hagyva az összezavarodott Patricket.
Olyan gyorsan futok, amennyire csak telik tőlem, de hiába. Mert ez bizony nem változtat a történteken. Nem változtat azon, hogy elárultam Joeyt, sem azon, hogy az imént csókolt meg a bátyám legjobb barátja.
Sziasztok gyerekek!💙
Sajnálom, hogy ez a rész elég gyengére sikeredett annak ellenére, hogy ez mondhatni egy kisebb mérföldkő a történetben, de most képtelen voltam ennél jobbat írni, remélem a következő már nem lesz ilyen szánalmas.
Legyetek jók, és szórakozzatok sokat a nyár utolsó hétvégéjén!
__________________________
HÁT DE ÉN FIÚ VAGYOK