Norio az ujjait tördelve ült az a szoba előtt a kórházban, ahova az orvosok bevitték a még mindig ájult Mineko-t. Még mindig eszeveszettül zakatolt a szíve, és még mindig érezte, a hideg, fertőtlenítőszagú kórházi levegő miatt, hogy könnyes az arca. A hatalmas siettségben kabát nélkül jött el otthonról, és a folyosón szörnyen hideg volt. De a fogai nem azért vacogtak. Még mindig érezte, hogy kisebb pánikrohama van. Alig voltak itt 10 perce. A telefonja sem volt nála, így nem tudott szólni a szüleinek sem. Megpróbált felállni, de annyira remegtek a lábai, hogy szinte visszaesett a székre.
Hirtelen zihálást hallott a folyosó másik végéről. Odakapta a fejét. Masayori kipirult arccal, összevissza álló, az izzadságtól és az odakint szállingozó hótól nedves hajjal megállt, előtte, és a térdén támaszkodva zihált.
- Van valami hír? - nyögte ki nagy nehezen. Norio könnyektől csillogó szemekkel megrázta a fejét - Jut eszembe... ezt elhoztam neked - adta át a fehér, vastag kabátját. A szőke felnézett rá, majd egy alig hallható ,,köszi"-t motyogva felvette a kabátját. Reménykedve tette a kezét a zsebére, hátha benne van a telefon, de az összes zseb üres volt.
- Masayori... A telefonod itt van? - kérdezte. A (most már) felemás hajú egy pillanat alatt végigtapogatta az összes létező zsebét, majd egy nyugodt sóhajt hallatva átadta a készüléket a szőkének - Fél perc, és visszajövök - suttogta.
Egy kis erőlködés árán ugyan, de sikerült felállnia, hiába remegtek még mindig úgy a lábai, mint a kocsonya. Kicsit távolabb ment a szobától, és hátával nekitámaszkodott a falnak. Remegő kézzel begépelte édesanyja telefonszámát, majd a füléhez emelete a telefont. Egy búgás... kettő. Három. Majd felvette a telefont.
- Anya, én vagyok az. Az egyik osztálytársam telefonjáról hívlak - mondta, de már most érezte, hogy megakad a hangja.
- Norio, minden rendben? - kérdezte aggódva. A fiú reflexből megrázta a fejét, nem mintha a sírástól mást tudott volna tenni.
- Itt vagyok... a kórházban. Mineko elájult otthon, és- - hangja teljesen elcsuklott, és megint rátört a sírás. Érezte, ahogy a könnyek megint megnedvesítik az arcát. A hideg kórházi levegő még kellemetlenebbé tette a sírást, amitől már így is sajgott a feje.
- Egy szót se többet, úton vagyok - szakította félbe - Minden rendben lesz, jó? - és ezzel megszakította a hívást.
Noiro hangosan, a sírástól szaggatottan felsóhajtott, és lecsúszott a fal tövébe. Aggódott. Jobban, mint eddig bármikor. Mineko az egyik pillanatban még mosolygott, a másikban pedig már ájultan feküdt a földön, vérezve. Fogalma sem volt, mitől történhetett. Talán, ha egy kicsit, akár egy ici picit jobban győzködi, hogy menjen el orvoshoz, akkor nem itt lennének. Akkor ezt el lehetett volna kerülni.
Felhúzta a térdét, és megtámasztotta rajta a homlokát, miközben a két keze elernyedten lógott le a földre. Mineko már 15 perce bent volt, de még mindig semmi. Érezte, hogy megint felgyorsul a légzése, és a fekete farmerét átitatják a könnyei.
- Hé... nagyon jól tudod, mit mondana most - ahogy meghallotta maga előtt Masayori hangját, egyből felemelte a fejét - Fújd ki az orrod. Minden rendben lesz vele. Ő nem kicsit erős, szóval neked is annak kell lenned - kinyújtotta a kezét, és felsegítette a szőkét.
Norio letörölte a könnyeit, majd elfogadta a felemás hajú kezét, és hagyta, hogy felhúzza. Alig pár másodperccel azután, hogy visszaültek az ajtó elé, kinyílt a szoba bejárata, ők pedig szinte egyszerre álltak fel.
- Minden rendben van vele? - kérdezte Norio. Az orvos bólintott. Ez az apró fejmozdulat egy hatalmas követ gurított le mindkettejük szívéről - Bemehetünk hozzá? - érdeklődött.
- Még nem ébredt fel, de a sebet a szeme fölött már sikerült összevarrni - tájékoztatta őket - Az egyik mentős szerint te a testvére vagy. Igaz? - nézett a szőke fiúra. Norio feszülten bólintott - A szüleitek el fognak jönni? - kérdezte.
- Igen. Az egyikőjük már úton van - mondta, és közben kelletlenül elkezdte tördelni az ujját.
- Rendben - bólintott újra, és beengedte őket.
- Elnézést - szólt utána Norio - Mitől ájult el? - kérdezte.
- Nem tudom pontosan. De nagyon le van gyengülve. Sokkal hamarabb el kellett volna jönnie orvoshoz - mondta, majd elfordult tőlük. Az utolsó mondattal Norio-ban ismét felébredt a bűntudat, hogy nem győzködte tovább Mineko-t, vagy nem vitte el ő maga orvoshoz. Most már tényleg csak reménykedni tudott benne, hogy nincs semmi komoly baja.
Hangosan kifújta a levegőt, majd lenyomta a szoba kilincsét, és belépett, Masayori-val szorosan a nyomában. Teljesen összeszorult a szíve a látványtól, ami ott fogadta. Mineko most a szokásosnál is sápadtabb volt, jobb kezére rá volt kötve az infúzió. Mellkasa szabályosan, lassan emelkedett fel-le. Itt már bőven melegebb volt, mint odakint a folyosón, de Norio-t még mindig rázta a hideg szinte fojtogatóan fertőtlenítőszagú levegőtől. Az ágy mellett ott volt az EKG képernyője, ami mutatta Mineko szívverését. Szemöldöke alatt pár milliméterrel egy apró, fehér gézdarab volt. Ha az ember közelről nézte, látható volt a fekete varrat alatta.
- Biztos csak azért volt, mert nem volt levegő a fürdőszobában, és a festék szaga is... tudod - mondta halkan Masayori, de a hangjából sütött, hogy tudja, hogy nagyon nem ért egyet saját magával. Norio csak könnyezve megrázta a fejét.
- Mineko beteg... eddig is az volt. Csak nem látta be - suttogta, miközben a testvérét nézte - Mióta eljöttünk Yukigaoka-ból... mióta kabát nélkül végigfutotta a fél várost... Egy hete egyre rosszabb és rosszabb állapotokba került... én meg nem vettem észre - erősen beszívta a levegőt, ezzel próbálva elfojtani a sírógörcse következő körét.
- Ha magadat hibáztatod, abban itt és most meg kell, hogy gátoljalak - mondta Masayori határozottan - Senki sem állította, akár egyetlen percre sem, hogy te tehetsz róla. Folyamatosan teát főztél neki, tudom, mert mesélted, hogy mennyire aggódsz érte. És most egyetlen dolgod van. Elhinned, hogy minden rendben lesz - két kezét Norio vállára tette, és mélyen a szemébe nézett.
Mióta ismerte, Masayori szörnyen határozott volt. Egyszer látta meginogni az önbizalmát, az is akkor volt, amikor rosszul sikerült vörösre befesteni a haját, és kisebb nevetség tárgya lett.
A szőke megint letörölte a könnyeit. Kicsit szánalmasnak érezte magát a folytonos sírástól. Már abba akarta hagyni. De valahogy mégis mindig érezte a gombócot a torkában, ha visszagondolt a konyhában elterült Mineko-rá. Vagy akár itt ránézett.
- Uh, anyukád írt, hogy 5 perc és itt van - emelte fel a telefonját Masayori.
Ő a szoba távolabbi felében ült, míg Norio az ágy melletti széken, Mineko kezére téve a sajátját. Alig két perccel később érezte, hogy a lány erőtlenül ugyan, de egy kicsit megpróbálja megszorítani a kezét. Norio megszólalni sem tudott. Lassan a nővére felé fordította a fejét a kezükről. Mineko szeme alig volt nyitva, de közben egy apró mosolyt vett fel az arcára.
- Úgy tudtam, hogy itt lesztek - suttogta. Masayori hangosan felsóhajtott, Norio pedig az ágyra hajtotta a fejét, megint kiengedve a könnyeit. Pedig már kezdte azt gondolni, hogy elfogytak - Hey, ne hidd, hogy ennyire egyszerűen meghalok. Közel sem voltam hozzá - elengedte öccse kezét, és összeborzolta a már így is elég kócos szőke haját - Nem szabadultok meg tőlem ilyen hamar - Norio nem látta Mineko arcát, de biztos volt benne, hogy vigyorog.
Pár percig csak az EKG csipogása, Norio halk szipogása és Mineko nyugtató suttogása és csitítgatásának hangja töltötte meg a kórházi szobát. A hatalmas ablakon keresztül már látni lehetett, hogy odakint kezd sötétedni. Az utcai lámpák megvilágították azt a kevés megmaradt, mégis fagyott havat.
Egyszerre fordultak az ajtó felé, amikor Norio és Mineko édesanyja szinte feltépte azt. Szőke haja a sok siettségtől össze-vissza állt, arca ki volt pirulva, de egyértelműen megkönnyebbült, amikor látta, hogy a lány már ébren van.
- Hála az égnek - sóhajtotta, és szinte rádőlt az ajtófélfára. Neki is remegtek a lábai, ahogy közelebb sétált kettejükhöz, majd az ágy mellé letérdelve átkarolta őket, majd magához szorította a két gyerekét - Ne tudd meg, mennyire aggódtam - suttogta.
- Anya, még életben vagyok. Nem haltam meg - mondta Mineko halkan kuncogva.
- Öhm, anya... Mire kell az a táska? - kérdezte Norio, óvatosan hátranézve a válla fölött. A kérdésre Mineko is arra nézett, és ő is döbbenten fedezte fel a kis utazótáskát az ajtóban. Valószínűleg akkor dobta le, amikor megérkezett.
- Oh, hogy az - suttogta. A két szőke összenézett, majd Masayori felé fordították tekintetüket, aki csak megvonta a vállát - Az igazság az, hogy ma már másodjára vagyok itt. Amikor megérkeztem, találkoztam az orvossal, aki összevarrta Mineko bőrét - itt egy kisebb szünetet tartott, mintha magát is fel akarná készíteni arra, amit mondani fog - Azt mondta, hogy találtak valamit, ezért pár napig még bent kell maradnia vizsgáltokra. Ezért elhoztam mindent, ami éppen a kezem ügyébe akadt, és úgy gondoltam, hogy jól jöhet.
- Tessék? - suttogta Norio megsemmisülten.
- Én.... én úgy sajnálom - motyogta a felnőtt nő - De megígérem, hogy minden rendben lesz.
---
Nos, be is futottam egy következő résszel. Most át fog menni egy kicsit nyomasztóba a történet, legalábbis remélem, hogy sikerül majd megírnom és átadnom.
Üdv: Lilla