- Baszki, hova a francba tettem a fülhallgatómat? - kérdezi Joey, míg össze-vissza rohangál körülöttem, hátha megtalálja. Én meg unottan rágcsálok reggeli gyanánt egy zöld almát, mert ébredés után általában képtelen vagyok egyből enni, de így is meg kell erőltetnem minden porcikámat, hogy ne aludjak el közben.
- Még jó, hogy tízet beszéltetek meg egymással, erre egyikőtök negyed tizenegykor, a másikótok meg jóval utána kel ki az ágyból - szid le minket anya figyelmen kívül hagyva a nyúzott arcokat. Hát persze. Könnyebb mondani, mint cselekedni. Meg amúgy is, mintha ő nem ugyanezt játszaná el minden egyes utazás előtt.
Jó, végül is tökmindegy, mert semelyikünket sem hat meg a kioktatása.
- Hagyjál már, mindjárt lefejelem az asztalt, olyan fáradt vagyok! - reagálom le dünnyögve, bár inkább magamnak mondom, mint neki.
- Még jó, hogy nem hajnalban kelek fel, ha legalább hat órányi vezetés vár rám, hanem megpróbálok minél többet aludni, hogy kipihent legyek - kéri ki a bátyám is magának jogosan.
Na igen, a reggel nem indul túl fényesen, mindketten elképesztően álmosak maradunk Joeyval annak ellenére, hogy az ébredésünk időpontját egy átlagos ember későinek mondaná, de mivel rólunk van szó, ez teljesen normális. Nálunk a tíz-tizenegy órás kelés felér egy nyolc órással, ahogyan Patricknek is, akiről még mindig nincs semmi hírünk, pedig már lassan dél lesz.
Valószínűleg még mélyen alszik, ugyanis sem az üzeneteinkre, sem a hívásainkra nem reagál egyszer sem, a szülei meg már dolgoznak, szóval még ők sem tudják felébreszteni a fiút.
De legalább nem marad el most sem a szokásos formánk, hisz körülbelül így szokott indulni egy átlagos utazós napunk.
- Jó, leszarom, biztos, hogy nem várok tovább arra a szerencsétlenre! Rakjuk be a cuccainkat a kocsiba, és menjünk át hozzá! Onnan indulunk - mondja Joey, miután már tényleg sikerül mindent megtalálnunk és összepakolnunk.
- Mennyi az idő?
- Tizenkettő lesz öt perc múlva - mondja anya idegesen a karóráját nézegetve.
- Basszus, akkor neked menned is kell már, nem? - nézek rá. Természetesen megint kiment a fejemből, hogy mikor hogy dolgozik, mert állandóan változik a beosztása.
- Igen, mindjárt indulnom kéne. - Na, kivételesen eltaláltam.
- Jó, akkor tényleg megyünk mi is, nehogy elkéss miattunk - bólintok.
- Rendben. Figyeljetek, most kivételesen megússzátok a szokásos papolásomat, úgyis tudjátok, hogy ilyenkor miket szoktam mondani nektek. Úgyhogy csak annyi, hogy nagyon vigyázzatok magatokra, és tudjátok, ha baj van...
- Hívjatok minket! - fejezzük be Joeyval egyszerre, ezzel félbeszakítva őt.
- Anyu - sóhajtok egyet -, ne aggódj, minden rendben lesz.
- Jó. De azt tudod, hogy melyik tisztítószer mihez kell? - aggodalmaskodik tovább.
- Gondolom - nézek rá furán. - De ha esetleg nem, akkor általában ott szokott lenni az a kis cuki címke a flakon oldalán, tudod, apró betűkkel, és le van írva a neve, meg hogy mire és hogyan kell használni - forgatom meg a szemeimet mosolyogva. - Megoldjuk majd.
Anya szótlanul lép hozzám, majd egy szoros ölelésbe von, míg a kivételesen kiengedett hajamat simogatja. Miután szétválunk, Joeyt is magához húzza. Az elbúcsúzás, plusz egy utolsó lecsekkolás után, hogy megvan-e minden fontosabb dolog - igazából csak a telefonokat meg a töltőket ellenőrizzük a generációnkat nem meghazudtolva -, bezárjuk a bejárati ajtót, aztán bedobáljuk a különböző szatyrokat és táskákat a csomagtartóba.
- Óvatosan vezess! - mondja anya a bátyámnak.
- Rendben. Na menj, mert elkésel! - nyom egy utolsó puszit a homlokára.
- Jó, jó. Megyek már, csak megvárom míg elindultok. - Hát igen. Munka ide vagy oda, anya főállásban mindig is anya marad, ez sosem fog megváltozni. Hiába kéne dolgozni sietni, addig egy tapodtat nem mozdul sehova, míg meg nem bizonyosodik arról, hogy a gyerekei jól meglesznek nélküle is.
- Na akkor induljunk! - sürgeti meg Joey a dolgokat. Beszállva a kocsiba bekötöm az övemet, a bátyám meg egyből felkapcsolja a klímát, mert ő szokása szerint már most ezerrel izzad.
- Sziasztok, drágáim! - int anya, mi meg a lehúzott ablakból kidugva a karunkat integetünk vissza neki, míg ki nem kanyaradunk Patrickék felé, ahonnan már nem látjuk őt.
- Ez nem ment túl egyszerűen - röhög fel fáradtan.
- Hát nem - bólintok álmosan.
- Nyugi, majd még úgyis megállunk egy pár benzinkúton, ott kapsz kávét meg kaját is. Addig pedig alhatsz nyugodtan.
- Rendben.
- Mitől vagy amúgy ennyire fáradt?
- Igazából fogalmam sincs. Tegnap elég sokáig pakoltam, de amúgy semmi extra nem történt. Még sorozatot sem néztem.
- Váó, az már valami! - biccent szarkasztikusan.
- Na igen.
Szinte másodpercek alatt érünk oda autóval Patrickék háza elé, ahol egyből le is parkolunk. A bátyám egy laza mozdulattal kerít elő a kis teraszról egy lakáskulcsot, így már bent is vagyunk. Nem is tudom mi a legfurább ebben a szituációban. Az, hogy konkrétan betörünk Joey legjobb barátjához, akivel hamarosan több, mint öt órán keresztül együtt utazok majd, vagy esetleg az, hogy a bátyám teljesen tisztában van egy másik család dugi kulcsainak a hollétével kapcsolatban.
- Oké, úgy látom ez a cucca - int a fejével egy bőröndre és mellette néhány kósza szatyorra, amik indokolatlanul hevernek a nappali közepén. Mindegy, végül is Milleréknél vagyunk, nem értem, miért lepődök meg ennyi év elteltével is ilyeneken. - Én bedobom ezeket a csomagtartóba, te meg keltsd fel gyorsan! És mondd meg neki, hogy öt perce van elkészülni, vagy itt hagyjuk a faszba!
- Mi? - kapom fel a fejem döbbenten. Biztos, hogy nem fogom felébreszteni! Így is meg kéne próbálnom minél kevesebb időt tölteni Patrickkel, nem hiányzik még az is, hogy a saját ágyában keltegessem.
- Jó, tudom. Viccesebb lenne, ha mondjuk két oldalról ordítanánk a fülébe, de most erre nincs időnk. Egy csomószor meg fogunk állni az út alatt, és nem akarok sötétedés után odaérni. Főleg, hogy még ki is kéne takarítani majd, mielőtt lefekszünk aludni. Meg gondolom fürdeni is akarsz még ma - sorolja a dolgokat. Basszus, igaza van. Tényleg nincs semmi időnk. Már rég az autópályán kéne lennünk, hisz rengeteg teendőnk van.
- Kiviszem én inkább a csomagokat, elbírok velük. Menj fel te hozzá! - teszek végül egy utolsó próbát.
- Ash - néz le rám -, csak menj fel és vonszold ki a szobájából! Amúgy is, ez az a bőrönd, amit a tavalyi nyaraláson valahogy sikerült teljesen elcsesznie. Nem lehet azóta normálisan húzni, azt meg nem engedem, hogy harminc kilós szarokat cipeljen a húsz kilóval nehezebb húgom.
- Rendben - sóhajtok egy nagyot beletörődve, majd a lépcső felé veszem az irányt.
Ismerem a járást, hisz régen nagyon sokszor aludtam itt, amikor anyáék nem tudtak vigyázni ránk Joeyval, de már eltelt jó néhány év, én meg nem is voltam fent azóta. Éppen ezért lepődök meg annyira, amikor benyitok a folyosón lévő utolsó szobába. Utoljára nagyjából kilenc éves koromban láttam a helyiséget, akkor még autós tapéta volt a falon és valamilyen idióta, mintás szőnyeg a parketta felett. Ráadásul szinte minden bútor, ágynemű, ruha és játék zöld színű volt. Viszont rá egy évre aztán teljesen át lett alakítva az egész, de az idő alatt egyszer sem láttam az új szobát.
Amikor belépek a helyiségbe, szinte a lélegzetem is elakad. Az első ami egyből feltűnik, hogy mennyire világos maga a szoba a sok beszűrődő fénynek köszönhetően annak ellenére, hogy a falak elég sötétek. Képtelen lennék megmondani, hogy pontosan mi ez az árnyalat, egyszerre szürke és mélykék is, viszont ennek a kettőnek a keveréke valami brutál jól néz ki, ahogyan minden más is itt. És igen, még a szőnyeg is, mert szerencsére az az ocsmány darab is le lett cserélve. A falakon polcok és egy-két fénykép lóg, amiken főként a családjával és Joeyval van, de az egyiken én is ott állok egy nyaralási csoportkép alkalmából. A bútorok sötétbarnák, majdhogynem feketék, ahogyan a franciaágy is, amin félig kitakarózva alszik hason, ezzel megmutatva a kidolgozott hátizmát. Francért kellett neki vízilabdáznia!
Halkan lépek oda hozzá, majd mivel fogalmam sincs, hogyan kéne felkeltenem, bizonytalanul simítom meg párszor a vállát, de ennek csak az az eredménye, hogy egy hümmögés után oldalra fordul úgy, hogy a háta legyen velem szemben. Sóhajtva ülök le az ágy szélére.
- Patrick - suttogom a fülébe, de aztán már hangosabban kezdem ismételgetni a nevét.
- Patrick ébredj! - mondom, majd neki állom bökdösni az arcát. Mi a franc? Nyári álmot alszik?
- Kelj már fel, ember! Hogy bírsz te ilyen mélyen aludni? - kérdezem végül hangosabban, míg kissé megrázom a két vállát. A következő a pillanatban több minden történik egyszerre. Pat ijedten ül fel az ágyán a vállrázás hatására, én meg pánikszerűen nyúlok az ágyneműje felé a bal kezemmel, hogy abba markolva meg tudjam tartani magam, míg a másik tenyeremmel sziszegve kapok az orromhoz.
Na igen, ezzel csak az a probléma, hogy a takaró, amibe belekapaszkodok, az eddig Paten volt, így az anyag velem együtt zuhan le a földre ahelyett, hogy megtartana.
- Baszki. Mit keresel te itt? - kérdezi zavartan, majd amint rám pillant, inkább be is csukja egyből a száját. Abban egyetértünk, hogy nem ez a legjobb pillanat arra, hogy kérdőre vonjon. - Mi a... Jól vagy, Ash? - pattan mellém a fiú azonnal, akinek láthatólag azonnal kiment minden álmosság a szeméből.
- Eléggé fáj - motyogom, majd egy pillanatra elveszem a kezem az orromról. Ennyi pont elég ahhoz, hogy lássam, a tenyerem csurom vér. Mivel alig egy perccel ezelőtt Patrick a másik oldalára fordulva aludt, szinte rá kellett feküdnöm, hogy elérjem a vállát. Ezáltal amikor hirtelen felült, egyből le is fejelte lendületből az orromat, aminek köszönhetően elvesztettem az egyensúlyomat, majd a padlón végeztem.
- Jézusom - kerekedik el a szeme. Gyorsan ad pár papírzsepit, amit az arcomra tudok szorítani. - Gyere, menjünk a fürdőszobába! - mondja, majd mögém állva óvatosan felhúz a derekamat átfogva, úgy vezet a szomszéd helyiségbe. Ott megpróbálom minél gyengébben lemosni a vért a kezemről, illetve az orromról és annak környékéről, de így is sajog az egész terület.
- Asszem' ezt megérdemeltem - mondom pár perc múlva halványan mosolyogva a kád szélén ülő Patricknek, aki aggódva figyel. - Most visszakaptam azt, hogy megcsaptalak a kulacsommal.
- De az nem vérzett. Ráadásul te akkor jogosan haragudtál rám, szóval még az ki is járt nekem - csóválja meg a fejét. - Nagyon sajnálom, Ash. Mindjárt hozok jeget. Ha akarod, elmehetünk orvoshoz is megnézetni.
- Ugyan - legyintek -, nem fáj annyira.
- De nem tört el, ugye? - lép hozzám, hogy szemügyre vehesse közelebbről.
- Dehogy, néhány nap és elmúlik.
- Remélem.
- Nagyon csúnya? - mustrálom magamat a tükörben. Már most látszik egy kisebb duzzadás percek elteltével, ahogyan az elszíneződés is, de legalább a vérzés elállt nagyjából.
- Nem, alig észrevehető - vágja rá nagyon is gyorsan Pat, amin halványan elmosolyodom. Na persze, hisz neki a halál.
- Egyelőre - mondom végül szórakozottan, mire a fiú egyetértve bólint egyet.
- Asszem' nem pont így képzeltem el azt a pillanatot, amikor a barátnőm egyik reggel felébreszt az ágyam szélén ülve - gondolkodik hangosan, amin felnevetek, de aztán egyből odakapok az orromhoz, amibe hirtelen belenyilall a fájdalom.
- Hülye, nem is vagyok a barátnőd!
- Akkor mégis mimnek mondanád magad? - néz rám érdeklődve, miközben visszaül a kád szegélyére. A legjobb barátod húgának, akinek bejössz. Várj, mi? Fogd be, nem is igaz!
- Hogy midnek mondanám magam? - kérdezek vissza, hogy időt nyerhessek. Őszintén fogalmam sincs, mi erre a megfelelő válasz. Annyi mindent tudnék felsorolni hirtelen, de semelyik sem lenne teljesen igaz. Most komolyan. Jöhetnék azzal, hogy csak szimplán egy haverjának a testvére vagyok, de könyörgöm, ezt a dumát még én sem hiszem el, hogy csupán ennyi lenne a kapcsolat közöttünk. Mondhatnám, hogy egy barátja, viszont ez is hülyeség. Lehet, hogy pár hete végre megbeszéltük évek után, hogy mik vagyunk egymásnak, de mindketten tudjuk jól, hogy a barátok nem így viselkednek, ahogyan mi. Valahogy kétlem, hogy a barátzónába beletartozna az, hogy épp a félmeztelen felsőtestét bámulom. Feleljem azt, hogy én vagyok az a személy az életében, akiben egy év alatt sikerült annyira megbíznia, hogy elmondja minden problémáját? Hogy én vagyok az az ember, aki bármikor segít neki, akármiről is legyen szó? - Az a helyzet, ho...
- Mi az istent műveltek ti itt bent együtt? És miért nem vagy már készen, Ricki? - ront be a bátyám olyan nagy hévvel, hogy szinte tokostul rántja ki az ajtót a helyéről.
- Baszd meg, Joe! - kiáltja megijedve Patrick, majd abban a pillanatban zuhan hátra a kádba, ezzel jól beverve a tarkóját a csempébe. Ezt követően pár másodpercig Joey és én is elkerekedett szemekkel bámuljuk őt, mire hirtelen kitör belőle a röhögés, amit még mindig pislogás nélkül figyelünk. Viszont rá nem sokkal én is csatlakozom hozzá, így az egész szobát a kettőnk nevetése tölti be. Fogalmam sincs, mi olyan vicces, ahogy neki sincs, de mégsem bírjuk befejezni. Egyszerűen csak túl korán van még nekünk és túl sok minden történt már eddig. Az meg, hogy Patrick is beüti a tarkóját pont azután, miután lefejelt engem, annyira ironikus, amennyire csak lehetséges.
- Min nevettek? - néz ránk felváltva a testvérem. - De ami most jobban izgat, az az, hogy mi a fasz történt az arcoddal - állapodik meg rajtam a tekintete idegesen, aminek hatására többé nincs kedvem röhögni. Úgy tűnik, ezzel a kádban elterülő Pat is egyetért, ugyanis ő is elhallgat.
- Semmi komoly, csak Patrick véletlen lefejelt, amikor felébresztettem - legyintek lazán, mintha alapjáraton nem fájna egyáltalán.
- Jézusom - veszi aggódva a két kezébe az arcom. - És mi ez a rengeteg véres zsepi a mosdókagylóban?
- Először eléggé vérzett, de már elállt.
- Basszus, mindjárt hozok neked jeget.
- Nincs baj, nyugi. Csak szerencsétlenek voltunk - mondom, mire egy momentumra megnyugszik.
- Te állat! - lép el tőlem, hogy rásózzon egyet a barátja vállára. Hát igen, tényleg csak egyetlen momentumra. - Vigyázz már jobban a húgomra, cseszd meg! Most egy csomó ideig így fog kinézni, ha nem rosszabbul. - Köszi, Joey. Jól esnek a kedves szavaid.
- Hagyjál már, épp haldoklok! - reagálja le Patrick a tarkóját dörzsölgetve. - És tényleg véletlen volt, tudod, hogy nem bántanám Asht szándékosan soha.
- Jó, igazad van - feleli megenyhülve, miután átgondolja a barátja szavait. - Nagyon fáj?
- Dehogy - legyint -, viszont valami hideg jól jönne rá. Ahogyan Ash orrára is, hiába játssza a kemény csajt.
- Hát mi kajak soha nem fogunk elindulni - motyogja Joey inkább magának, mint nekünk, de azért elindul a fagyasztóhoz, hogy szerezzen nekünk jeget.
- Gyere! - nyújtom ki Patrick felé mindkét kezem, hogy kisegítsem a kádból, mire eszembe jut az a pillanat, amikor előző hónapban voltunk még a grillezésen a fiú haverjaival. Aznap délelőtt egy kisebb vita alakult ki köztünk a bátyámmal az öltözködésemmel kapcsolatosan, amit a fiú a földön ülve hallgatott végig, majd utána ugyanúgy tartottam neki a karom, mint most. Akkor azt mondta, hogy úgysem tudnám őt felhúzni, mert túl gyenge vagyok hozzá, de végül mégis elfogadta a kezem.
Valószínűleg neki is beugorhattak velem együtt ezek az események, mert most csak mosolyogva, szó nélkül ragadja meg a jobb kezével az enyémet, míg a másikkal megtámasztja magát a kád peremén, úgy mászik ki belőle.
- Mutasd a fejed! - utasítom, mire megfordul, hogy ismét szemben legyen velem a hátizma, majd terpeszállásban be is rogyaszt, hogy könnyebben vehessem őt szemügyre. Na igen, velem ellentétben léteznek olyan emberek is a Földön, akiktől nem sajnálták a magasságot.
Lábujjhegyre állva simítok végig a területen, végül a számat elhúzva veszem el a kezemet.
- Akár fogadhatnánk is, hogy melyikünk sérülése dagad majd be jobban - reagálom le, amin röviden felnevet.
- Hát ezt jól elintéztük.
- Az biztos.
- Na jól van, megyek és felöltözök.
- Ha már eredetileg azért mentem be hozzád, hogy kirángassalak az ágyadból - rázom meg a fejem szórakozottan.
- Az elég jól is sikerült - vágja rá.
- Hát persze. Na siess, aztán már tényleg muszáj indulnunk!
- Jó, három perc és megvagyok, de te meg szerezz valami borogatást az orrodra! - mondja, én meg bólintok egyet és felkapva a használt, véres zsepiket, lemegyek a lépcsőn Joeyhoz.
- Mindjárt mehetünk - közlöm vele a nap eddigi legjobb hírét, mire felnéz a telefonjából, amit eddig nyomkodott.
- Ez valami undorító út lesz - sóhajt.
Már éppen kérdezném tőle, hogy ezt mégis miből gondolja, de amikor felém fordítja a mobilját, amin meg van nyitva egy térkép app, egyből megértem. Az autópályát kilométereken keresztül pirossal jelzi számos helyen, ami plusz órákat is jelenthet nekünk dugóban várakozva.
- Hogy lehet egy nap ennyire elcseszett úgy, hogy még szinte el sem kezdődött? - teszem fel a költői kérdést nem is reagálva az előbb látottakra.
- Esküszöm sokkal jobb lenne mindenkinek, ha holnap indulnánk inkább. Dél múlt már, az orrod tiszta lila és be is dagadt, Ricki beverte a fejét, az autópálya is teljesen be van állva.
- Tudom, de már tényleg majdnem útra készen vagyunk, pedig te pontosan tudod, hogy ez nálunk menyire nagy szó. Most komolyan végigcsinálnád ugyanezt a cirkuszt holnap is?
- Jó, igazad van - feleli, majd elordítja magát. - Ricki, ha tíz másodpercen belül nem vagy itt, nélküled megyünk el!
- Nyughass már! Itt vagyok - érkezik a válasz a hátam mögül, mire felé fordulva nyújtok át neki egy zacskó mirelit borsót, amit egyből a tarkójához nyom egy hálás mosoly kíséretében. - Köszönöm!
- Ennek örömére - csapja össze a bátyám a két kezét - takarodjunk!
Míg a fiúk bezárják az ajtókat, én sóhajtva ülök be az autóba az egyik hátsó ülésre egy adag konyharuhába csomagolt jég társaságában.
Már akkor kezdett elegem lenni az útból, pedig még csak el sem indultunk. Már akkor kezdett elegem lenni az egész utazásból, pedig még csak nem is sejtettem, mi minden fog velem történni a következő pár napban. De ha tudtam volna, kétszer is meggondolom, hogy beülök-e abba a kocsiba.
__________________________
HÁT DE ÉN FIÚ VAGYOK