Fáradt sóhajom ütötte meg a hosszú folyosók falait, amelyek minduntalan visszaverték azt. Ma már nem először kaptam kezeimet óvatosan a szám elé, elrejtve társam elől fáradtságom nyomait. Igaz, Wade teljesen tisztában volt avval, hogy akár egy perc leforgása alatt is el bírnék szundítani, ha elfeküdnék egy ágyon vagy egy heverőn, de akár a hideg padlón is. Nem egyszer fel is ajánlotta, hogy elkísér egy szobába, ahol kibírom pihenni magamat, viszont jómagam visszautasítottam minden ajánlatát. Túlontúl kíváncsi voltam, szinte már szomjaztam azokra a válaszokra, amiket a társam adott volna, az eddig fel nem tett, kérdéseimre. Ha még ma nem beszélem meg vele a dolgokat, talán sose fogom már tudni, hisz amint felkelünk reggel, nekem vissza kell sietnem a Mungoba, mielőtt még Daniella megérkezik és elvinne az utolsó vizsgálatomra. Utána Fleamont Potter, az aurorok parancsnoka fog visszakísérni, minden bizonnyal nem véletlen a Roxfortba. Nagy eséllyel a kedd esti történtek részleteire lesz kíváncsi, amikre, ha akarnák sem tudnék pontos válaszokat adni. Ki kellett arra is találnom egy jó felépített hazugságot, amely egyezik Black történetével is valamelyest, hisz nem is volt kérdéses, hogy Potter apja kikérdezte még a Mungoban a Griffendéles fiút. Aztán még ott voltak Brooklynék is, akikről a minisztériumi betörésünk óta nem hallottam semmi hírt, csak abban reménykedtem, hogy nem kapták el őket és eltudtak menekülni, annak ellenére is, hogy elraboltak lényegében engem. A jóslatra pedig gondolni sem akartam, ott nyugodott – meglepetésemre sértetlenül – a zsebembe, még több kérdést és kétséget előidézve bennem. Egyszerűen oly sok dolgot kellett még elintéznem és kitalálnom, hogy abba még a fejem is belefájdult.
Elsőnek csak egy dolog Rachel. Foglalkozz most Wade-del!
A fiúra pillantottam, aki fáradtságától eltekintve is, de éppen nekem szorgoskodott a konyhában egy jó nagy adag forró teával, amit már rutinos mozdulatokkal készített el nekem. Azt is felajánlotta, ha kérek gyorsan összedob valamilyen ételt nekem, ezt viszont ugyanúgy visszautasítottam, mint a pihenés fogalmát. Gyomrom talán akkora lehetett, mint egy kisgyermek ökle, egy falatot se tudtam volna letolni torkomon. Egyszerűen az étel hallatán is megémelyegtem, azt viszont már nem tudtam mitől, talán a mai esti izgalmak hatására vagy éppen Daniella bőséges vacsorája miatt undorodtam a finom falatok gondolatától is.
– Tényleg mutatok egy szobát, ahol tudsz pihenni – nézett hátra vállai fölött, miközben ízesítette a felforralt vizet, én viszont csak leintettem.
– Mondtam már, hogy nem kell.
– Ha nekem ott összeesel a falnál fáradságodban ne lepődj meg! Emlékezz arra, hogy mikor felkelsz és fáj majd a fejed, mert beverted a padlóba én figyelmeztettelek! – bökött felém mosolyogva, de láttam, ahogy fájdalmasan felszisszen eme mozdulatra.
– Úgy hiszem, ha esetleg ez megtörténne, ami amúgy nem fog – hangsúlyoztam ki – akkor arra te majd magad is fogsz emlékeztetni. Ami fontosabb most, hogy szerintem le kéne ápolnunk a sebeidet. Biztos kell lennie itt valamilyen mugli kenceficének, vagy valami hasonlónak – kezdtem el kutakodni a szekrényben.
– Nem itt vannak. Van egy szoba, ami tele van gyógyfőzetekkel, ezt is onnan hoztam – mutatott fel egy kis üvegcsét. – Ott ápolják a sebesült embereket.
– Most mondanám, hogy meglepődtem, de amennyi furcsa dolog van itt – pillantottam Choi ládájára, amely még mindig elhelyezésre várt a konyha asztalán – ezen már senki nem döbbenne meg. De amúgy tényleg, mi ez a hely?
– Egy titkos bázis – adott magyarázatot, de amint látta, hogy megforgatom a szemem és az arcomra kiül egy na-nem-mondod nézés folytatta. – Elvileg Merlin barlangja, régen találtam rá, akkor egy Morgan élt benne.
– Egy Morgan? – húztam fel szemöldökömet kételkedően, mire ő bólintott.
– Weignar Morgan volt a neve.
– Weignar Morgan? – gondolkodtam el, majd bólintva egyet beláttam a fiú igazát. – Az a csávó egy kattant volt, vagyis a szüleim így emlegetik. Nagybátyámhoz hasonlítják, de még nála is őrültebb egy alak volt. Meghazudtolta családunk történelmét, beleőrült a főzetekbe és a sok eszeveszett jóslatba, amiket készített és tanulmányozott. Azt mondják vérmágiához is volt köze. Ő viszont majdnem 200 éve halott.
– Tényleg kicsit flúgos csávó volt, de nem volt őrült. Láttam nála abnormálisabb alakokat is a 18. században.
– Na igen erről az életkorról is kéne beszélnünk. Pontosan hány éves is vagy? Mert látszólag alig lehetsz idősebb nálam egy-két évvel – támaszkodtam neki a konyhapultnak, miközben tekintetemet belevájtam a fiúba. Nem egyszer tettem fel ezt a kérdést az utóbbi órában, de ő folyton csak azt hajtogatta, hogy majd elmondja, amikor nyugodtabb helyzetben, egy teával a kezünkben leszünk.
– Majd elmondom, amint lepihentünk – ismételte meg újból a sokszor hallott választ, mire csak mérgesen kifújtam a levegőt.
– Rendben, de tudd, hogy egy Morgan mindent kiderít! Most pedig mondd hol van az az ápoló szoba, nem maradhatsz így örökre, varázsolni meg nem tudok, úgyhogy maradtak a mugli módszerek.
– Hát örülök, hogy nem varázsolsz, aztán még valami békát teremtenél a kezem helyére vagy eltüntetnéd az össze csontomat! – vágta oda, melyre válaszul erősen megcsaptam a karját. A konyhát egy cifra káromkodás telítette be, majd két éles szempár villogó dühe vetült rám, melyre ártatlanul elmosolyodtam.
– Oh, hogy mennyire utálom én a te fajta Morganeket! – morogta, melyre csak felkacagtam.
– Az ilyen fajta alatt azt érted gyönyörű, tehetséges, csodálatos, lenyűgöző, lélegzetelállító, elbűvölő és igencsak okos? – kérdeztem kihívóan felnézve rá, amelyre már Wade sem tudta leplezni mosolyát szigorú tekintete alatt.
– Az oldat, ha nagyon akarod tudni ott van az asztalon. A kék színű üvegben találod, mellette lesz egy tiszta ruha is – mért ki pár cseppet abból a főzetből, ami a kezében volt, majd belecsöpögtette a teába.
A fiú szavára elléptem mellőle és elkezdtem kutakodni az asztalon, ahol Choi ládája mellett még megannyi dolog helyezkedett el. Több főzet, pohár és étkészlet is ki volt pakolva. Wade tiszta felfordulást csinált, ahogy belépett a konyhába. El sem tudtam képzelni, hogy a fenében lehet ekkora tisztaság és rend ezen a helyen egy házi manó dolgos keze vagy egy takarítani szerető, dolgos asszony nélkül. Félreértés ne essék elhiszem, hogy tudnak a férfiak is gyönyörű rendet tartani, erre apám volt a legjobb példa, hisz neki az irodájában mindig makulátlan rend uralkodott, pedig még Wispet is csak nagy ritkán engedte be oda, leginkább akkor, amikor szüksége volt egy pohár borra megnyugvásként.
A keresett fertőtlenítőt a rumli szélén találtam meg egy kis fehér törülközőbe csavarva. Alig pár centiméterre helyezkedett el a láda, Choi ládája, amelyre már egészen más szemmel néztem, mint alig 1 órával ezelőtt. Veszélyesnek találtam és még a hozzáérés gondolatától is irtóztam. Legszívesebben elégettem volna egy lángoló kályhában, amelyből a rejtekhelyen nem volt hiány, majdnem minden szobába építettek egyet, bár nem tudtam, hogy a dísz vagy inkább funkciója kedvéért.
– Nemsokára elrakom azt a dobozt egy biztos helyre – zökkentett ki Wade hangja, bár így is igazán nehezem tudtam csak levenni tekintetemet a ládáról és átterelni a fiú sötét szemeibe. – Látom, hogy zavar.
– Nem zavar, – hazudtam gondtalanul, majd elbizonytalanodva kaptam vissza a tekintetemet a tárgyra – vagyis kicsit tényleg furcsán érzem magam a közelében. Annyira hihetetlenül hangzik, hogy Kane be van zárva abba a ládába már.
– Pedig be van és nem jön onnan ki, amíg te nem parancsolod meg neki – lépett közelebb hozzám, majd kezemnél fogva arrébb húzott onnan. – Ne aggódj! Csak te engedheted szabadon, senki más nem.
– Hogy hogy?
– Choi ládája egy trükkös láda, rengeteg varázslényt és szörnyeteget zártak már bele, Kane-hez hasonlót és mióta elkészült az a doboz egy darab szörny sem jutott onnan ki a bezárójuk engedélye nélkül.
– Képes még másra is? – kérdeztem kétségeim között topogva.
– A láda nem csak arra jó, hogy fogságban tartson lényeket hosszú évszázadokig. Igaz mindegyik úgy lép működésbe, hogy a láda ura, ez esetben te, valamilyen élőlényt bezársz, viszont, ha akarod ki is engedheted őket. A szolgáddá válnak és nem ölhetnek meg, mert még a gondolattól is elkezd felperzselődni a bőrük, ha cselekedni próbálnának, mielőtt még kárt tehetnének benned, az előtt elpusztítja őket a láda. Parancsokat adhatsz nekik, amiknek a teljesítésére kötelezi őket Choi ereje, amely abban a dobozban lakozik. Te válsz az urukká, igazi királynőként ítélkezhetsz felettük. Megölheted, megkínozhatod, de szabadon is engedheted a fogva tartottadat, ez esetben Kane-t
– Megölhetem? – kérdeztem meg rögtön, ahogy meghallottam, mire Wade határozottan bólintott.
– Meg, de kockázatos. Én meg nem kérek tőled, egy 15 éves lánytól olyat, hogy öljön meg miattam egy...embert.
– Kane nem ember. – Ebben az állításban szinte teljesen biztos voltam.
– Az volt. A múltban ő is ugyanolyan ember volt, mint te. Igaz, emberi mivoltja szinte már teljesen elpárolgott, de attól még ő is egy mágus volt.
– Attól még megakart ölni minket.
– Igen, de ez nem azt jelenti, hogy nekünk meg is kell tennünk vele azt, amit velünk akart. Nem kell meggyilkolnod, főleg nem miattam. Nekem az is elég, ha abban a poshadt ládában rohad, az úgyis nagyobb fájdalom számára, mint a halál.
– Biztos? – néztem fel rá óvatosan, melyre ő tenyerei közé vette a kezeimet.
– Biztos – szorította meg gyengéden ujjaimat, megerősítve szavait.
Tekintetemmel egy ideig a cipőm orrát kémleltem, majd visszanéztem Wade-re, akinek szemeiben fáradtság csillant meg. Bár nem mutatta nagyobb jelét, de azt is tudtam, hogy sebei még jócskán kínozzák őt, amely most fontosabb volt, mint Kaneről beszélgetni. Óvatosan a piszkos ingére néztem, ami alatt tudtam, hogy már nem volt semmi, csak a fiú forró bőre, amelyet vágások tömkelege is boríthatott. Leakartam ápolni a sebeit, hisz tartoztam neki, ahogy ő is nekem, mégis a gondolattól, hogy meztelenül láthatom a fiú felsőtestét vörösre színezte arcomat. Csak reméltem, hogy Wade nem vette és észre zavarodottságom jelét, vagy ha igen a pírt csak a bent lévő hőségnek tulajdonította.
Miért vagyok zavarodott, hisz alig ismerem ezt az embert, aki előtt állok!
Viszont megakartam ismerni. Tudni akartam, honnan származik, hány éves, hol tanult meg varázsolni, miért akarta megölni Kane, kik voltak azok a lelkek, akik megmentettek minket. Egyszerűen mindent tudni akartam róla, azt szerettem volna, hogy válaszoljon minden kérdésemre. Érdekelt pontosan ki is az a Wade Kwon. Ez pedig megrémisztett.
Én nem ilyen voltam, sosem közeledtem mások felé könnyen. Mindig óvatos, kiegyensúlyozott és határozott voltam, ahogy anyám tanította. Aranyvérűek felé voltam csak nyitott mindig, most pedig azt sem tudtam, hogy milyen vérű pontosan a fiú, akivel beszélgettem, ez pedig egy percig sem zavart. Vakon bíztam meg benne, ami veszélyes volt, viszont, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy Wade Kwon bántani akar engem, annak csak a képébe kacagtam volna. Erre a bizalomra pedig a Kane elleni csatában szolgált rá ő, akit már társamnak neveztem. Mindazonáltal volt még valami, ami miatt sokkal könnyebben közeledtem felé, mint eddig bármelyik emberhez, akivel rövid életem során találkoztam, még pedig a mágiája. Különleges volt, olyan, amelyet eddig még nem éreztem, felkeltette az érdeklődésemet és úgy éreztem képességeink még közelebb húznak egymáshoz. Varázserőnk más volt, egészen más, mint a többi mágustársunké. Kívülállónak éreztem magunkat a mágiánk miatt, amely oly hatalmas és különleges volt, még is veszélyes. Talán ezért is dobtam minden aranyvérű elvemet pillanatok alatt el tőlem, mert tudtam ő hasonló, mint én.
Nem tétováztam tovább, közelebb lépve ujjaimmal figyelmesen kezdtem kioldani a fiú ingének gombjait.
– Mit csinálsz? – kérdezte meg nyugodt hangszínben, de láttam rajta, hogy ő is ugyanolyan zavarodott, mint én az első pillanatokban.
– Leápolom a sebeid – válaszoltam, amint kioldottam a fiú ingének összes gombját, s így megpillanthattam egy csíkban a fiú fedetlen, sápadt bőrét, amelyet néhol vágások csúfítottak.
– Szerintem üljünk le – szólaltam meg újra, mikor nem érkezett válasz szavaimra. Nem is tudtam melyik lenne a kínosabb, ha felnéznék sötét szemeibe, vagy inkább továbbra is a mellkasára fókuszálnék. Mindkét ötletet elvetve, húztam ki magamat és kezdtem el mustrálni a székeket, amiken pár pillanat múlva már mi ültünk.
Wade a kezdeti zavar ellenére is, de könnyedén dobta le cafatokban lévő ingét, majd könyökét a szék háttámlájára támasztva várta, hogy elkezdjem a hátán lévő pár vágást lefertőtleníteni. Mellé húzva egy széket kezembe vettem az oldatot és rácsepegtettem a fehér törülközőre, sötétkék színét nem lehetett volna összetéveszteni semmilyen más főzetével, ahogy a bűzét sem. Erős és emlékezetes szaggal rendelkezett, amelyet semelyik ember sem kedvelt, számomra olyan visszataszító volt, hogy az üvegcse kinyitásakor teljesen beleszédültem. Pár pillanatra az előttem lévő kép is összemosódott, pedig próbáltam minél nagyobb ívben elkerülni, amennyire csak lehetett, hogy az orromba tóduljon az illat. Hányinger kerülgetett Aphrodet fertőtlenítő főzetétől, aminek a hatását jómagam is oly sokszor kellett átélnem. Az oldat roppant bonyolult volt, elkészítése hónapok sokaságát is felőrölhetett. Csak igazán kemény munka és odaadás árán lehetett a tökéletes, használható verziót megkapni, amely nem ölte meg és égette el az ember bőrét pillanatok alatt, ahogy ahhoz hozzáért. Ez is egy ok volt, hogy a legtöbb gyógyító ma már a nevére sem emlékezett, pedig igazán hasznos egy gyógyító folyadék volt. Rövid időn belül gyógyította meg az összes nyílt sebet, szinte egy-két nap elteltével már nyoma sem volt semmilyen vágásnak, viszont ez alatt az idő alatt hatalmas kínokat okozott. Nem csak a mugliknak, de még a mágusoknak is olyan fájdalmakat kellett átélniük, amik rosszabbak voltak, mint amikor megszerezték magát a sebet. Olyan, mintha a főzet begyógyítaná, majd pár pillanat múlva kegyetlenül tépné fel újra, ez pedig több napon keresztül ismétlődik megállíthatatlanul.
– Ha rosszul vagy a főzettől, majd meg csinálom én, nem akarom, hogy kínozd magad – fordult hátra Wade, amit én észre sem vettem, szemeimet el sem mozdítottam a kék színűre festett rongyról.
– Nem vagyok rosszul, csak rossz emlékek fűznek hozzá. – Jelent meg szemeim előtt apám, aki a felvágott arcomat ápolta. Még mindig tisztán élt bennem a kép, ahogy Edward Morgan minden nap az ágyam mellett álldogált és lefertőtlenítette az anyám által okozott vágást, amellyel akaratlanul is, de csak még tovább kínzott. Aphrodet főzete a lábamról is levert, nem tudtam kimozdulni az ágyamból. Egész nap lázasan feküdtem, szinte már élet-halál között lebegve, nem ettem, ittam, beszéltem vagy mozdultam. Meg sem nyikkantam, mikor a kék főzet újra és újra feltépte a sebeimet. Abban a pár napban, olyan voltam, mint egy kísértet. Akkor csak apám és Wisp apja tartott életben. Testvéreimnek meg volt tiltva, hogy meglátogathassanak, anyám pedig...ő sosem jött megnézni engem, se nappal, sem este, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy egyáltalán létezek.
– Rossz emlékek – érintettem meg kis sebhelyemet, amelyet csak is a Aphrodet főzetének köszönhettem, hogy nem húzódik végig az arcomon. – Na, de kíváncsi vagyok még Choi ládájára – tereltem el a témát. – Hogy hogy ilyen jól ismered?
– Ismertem Choi-t, a ládák készítőjét. Nagy mágus volt, mindegyik darabot saját kezűleg készített el. Élete utolsó éveiben, csak ezekkel foglalkozott, minden erejét beleölte – bökött fejével a láda felé. – Ezt a darabot jómagam hoztam Ázsiából, ajándékként kaptam, aztán pedig ezt oda adtam a rokonodnak, Weignarnak. Nagy becsben tartotta és sokáig próbált rájönni a titkaira, de ahogy a hozzá hasonlóak ő is elbukott. Choi titka, hogy hogy készítette a ládát, mai napig megoldatlan.
– Szóval akkor több láda van – jegyeztem meg, majd elkezdtem a fiú hátát gyengéden ápolgatni. Nem akartam nagy fájdalmat okozni neki, elég volt már a mai nap nehézségei számunkra. A gyengédség ellenére is, tudtam, hogy fájt neki, de ő szótlanul tűrte, nagy eséllyel az önbecsülése vagy a kedvben járásom és elismerésem miatt. Nem akarta sérültnek és gyengének mutatni magát, ezt pedig teljesen megértettem, én sem szerettem, ha valaki látta rajtam, hogy erőtlen vagyok, így nem lepett meg, hogy a fiú kihúzott vállakkal és erős tartással tűrte a fájdalmat.
– Igen, több – helyeselt Wade. – Viszont mindegyik biztonságban van, különböző Mágiaügyi Minisztériumoknál. Viszont most én kérdezek.
– Mi érdekel? – festettem kékre az egyik mélyebb sebét, de ő arra sem reagált, még csak meg sem moccant. Igazán nagy fájdalom küszöbe lehetett.
– Azt tudom rólad, hogy a Morganek örököse vagy, Anne Corinson és Edward Morgan első szülött lánya. Van 2 testvéred Alice és Edward Morgan, ezek mellet azt, hogy a Roxfort tanulója vagy. Elnézve téged, úgy vélem Mardekáros, esetleg Griffendéles vagy, de mivel családod még nem tagadott ki, úgy vélem az előbbi.
– Igen, a Mardekárosok közé tartozok – feleltem büszkén, kihúzva magamat.
– Azt viszont nem értem, hogy kerültél egy ilyen távoli faluba a Roxfort biztonságos falai közül. Mi történt, és hogy kerültél ide?
– Hallottál arról, amely pár napja, pontosabban kedd este történt az iskolában? – a fiú erre válaszul bólintott és hagyta, hogy folytassam. – Mikor Voldemort betört az iskolába, aznap én nem a hálókörletemben voltam, hanem a folyosókon, mivel járőröztem. Kicsit elhúzódott az idő és én maradtam szinte egyedül ébren az iskolában, hirtelen az vettem észre, hogy Mágikus Sötétség ereszkedik mindenhová, majd belefutottam egyik társamba. Vele együtt pedig belekeveredtünk a halálfalók és az aurorok véres harcába. Szétszakadtunk és én megsebesültem. Az aurorok azt hitték halálfaló vagyok, míg a másik oldal az, hogy auror. Két tűz közé kerültem és súlyos sebekre tettem szert. A Szent Mungoba kerültem, onnan pedig elraboltak a családom miatt, a varázslóktól elmenekülve futottam bele Kane-be, aki megakart ölni, majd ide kerültem. A többit kibírod találni már – válaszoltam, bár több részletet elhanyagoltam, amelyet már nem akartam megosztani a fiúval. Ilyen volt a jóslat létezése is, amely még rám és Blackre várt.
– Nem lehetett, akkor neked sem könnyű heted.
– Hát nem volt. Ezek mellett pedig még a mágiám is...láttad mi történt a réten.
– Inkább éreztem – lesett hátra rám, majd gyengéden az egyik kezem után kapott, amelyet biztatóan megszorított. – Hatalmas a mágiád, ezzel pedig nincsen semmi baj. Meg kell tanulnod irányítani, egy nap pedig egy hatalmas boszorkány leszel, akit sokan fognak irigyelni. Nem kell ettől megijedni!
– Tudom, de olyan néha, mintha felemésztene. Teljesen más, mint a többi mágia, amit érzek.
– Többi mágia, amit érzel? – kérdezett vissza meglepetten.
– Néha vannak furcsa érzéseim. Látom, vagyis...inkább érzem a mágiát és nem csak az enyémet. Érzem tiédet és ennek az egész helynek is – pillantottam körbe. – Ősi mágiák védik, akárcsak a Roxfortot, ezek mellett számomra eddig ismeretlen mágusok kis erő foszlányait is érzem, némelyik kisebb, de vannak sokkal nagyobbak is.
– Érzékeny vagy a mágiára.
– A mágiára? De hisz ez badarság! Ki hallott már olyan boszorkányról, aki érzékeny a mágiára. Meg amúgy is ez egyáltalán mit jelent? – vonakodtam a választól.
– Ez egy ritka adottság. Lényegében annyit tesz, hogy érzed az emberekben és minden dologban lakozó mágiát. Fiatal vagy még, így csak ennyire vagy még képes. Én viszont találkoztam jó régen, egy ősi boszorkánnyal, aki ezen adottságát arra használta, hogy tárgyakból vont ki mágiát, megnövelve sajátját. Könnyen tanult és ezek mellett remekül használta erejét pálca nélkül. Sokszor ehhez az adottsághoz nagy hatalom is jár, és ahogy azt tapasztaltam is nem vagy egy gyenge boszorkány. Biztos több dolog is van még, én viszont ennyi tudással tudok szolgálni számodra.
– Szerinted mit kéne csinálnom?
– Beszélned kell egy hozzáértő mágussal, aki tud segíteni az erőd használatában. Az igazgatód, Dumbledore nagy varázsló, ő szerintem megfelelő személy a tanításodra.
Kizárt!
– Még átgondolom – mondtam kimérten, majd inkább eltereltem a témát. Nem volt sem megfelelő pillanat ezzel foglalkozni, sem elég bátorságom hozzá, hogy tovább faggassam a fiút ezen a területen. A mágiám még ráért, voltak sokkal fontosabb dolgok is rajtam kívül, mint például a jóslat vagy a fiú múltja. Azt viszont be kellett ismernem, hogy egyszer mindenképp foglalkoznom kell vele, előbb vagy utóbb, de ennek is eljön az ideje, amelyet addig fogok tolni ameddig csak lehet. – Reggel korán kell majd elindulnunk. Vissza kell érnem még időben, hogy senkinek ne tűnjön fel a hiányom. De ettől függetlenül még kíváncsi lennék a te történetedre is, ha már én meséltem magamról.
– Mire vagy kíváncsi? – fordult meg egész testével, mivel időközben már a hátát is leápoltam. Be kellett vallanom nem volt rossz kondiban a fiú, amelyre már a háta ápolásakor is felfigyeltem. Erős, izmos háta volt, amin csak úgy elkalandozott az emberek, leginkább boszorkányok figyelme, ez alól pedig én se képeztem kivételt, természetesen nem bámultam meg annyira, mint amennyire kellett volna.
– Nagyjából minden, amihez közöd van – csúszott ki a számom meggondolatlanul, mire egyből lesütöttem a szemem és folytattam a munkát.
– Hát ezt jó hallani – felelte Wade kedvesen. – Kérdezz nyugodtan, ha ennyire érdekesnek találsz! Aú!
A fiú feljajdult, mikor jó erősen a sebébe nyomta a kendőt, válaszként a cukkolására.
– Jól van értettem nem érdemes szórakozni egy Morgannel – emelte meg óvatosan, feladóan a kezeit, mire én csak helyeslően bólintottam.
– Szóval akkor pontosan hány éves is vagy?
– Nagyon érdekel ez a téma úgy látom – sandított vonakodóan el, kerülve a tekintetemet.
– Hány éves vagy pontosan? – ismételtem meg a kérdést, nemleges választ nem eltűrve.
– Ha megtudod máshogy fogsz már rám nézni. Nem leszek számodra ugyan olyan, mint a többi... – mentegetőzött hevesen.
– Már most sem vagy – vágtam közbe. – Ha feltűnt éppen egy sötét kátrány lényt győztünk le, bezárva őt egy varázs ládába, lelkek segítségével, akik a barátaid voltak. Nem tudom, hogy ez mennyire lep meg, de általában nem szoktam minden estémet azzal tölteni, hogy sötét seregeket verek le, idegen emberek társaságában.
Hangom határozottan csengett, amely úgy tűnt a fiút is meggyőzte valamelyest. Tudtam, hogy alig ismerjük egymást, viszont a történtek után úgy éreztem megoszthatunk magunkról dolgokat, válaszokat adva fel nem tett kérdéseinkre. Ettől függetlenül még mindkettőnknek lesznek, maradnak titkai egymás előtt, amely teljesen rendben volt.
– Szóval mondd, hány éves vagy igazából? Az igazat, kérlek!
– 735 – felelte rezzenéstelenül, mire bólintottam csak egyet, jelezve, hogy megjegyeztem az információt. – Nem is ijedsz meg? Azok, akik ezt a titkomat megtudták általában már a másik sarkon rohantak kalapjukat fogva.
– Én nem egyszerű mágus vagyok – mondtam ki az igazságot, amelyet eddig is tudtam még sem akartam bevallani.
– Az is biztos – bólintott megértése jeléül, hisz ő is látta azt, amit a réten műveltem le. Látta az elszabadul tiszta, mágiámat, amely mindent felakart emészteni, mégsem félt tőlem. Így voltam én is, nem találtam húzósabb okot arra, hogy óvakodjak tőle, talán nem is akartam.
– Hogy lehetsz ilyen idős és ilyen fiatal?
– Örök életű vagyok, vagyis az idő nem ölhet meg engem, minden más viszont ugyanúgy végezhet velem. Ha akarok lehetek fiatal gyerek, idős ember, sőt halottnak is beállíthatom magamat, ha úgy tetszik. És hogy hogy tudom ezt megcsinálni? Vérátok. – Hangja olyan élesen és hangosan csengett, hogy egy pillanatra még én is beleremegtem a szavaiba. Wade szinte köpte a szavakat, undorát az arcáról sem tudta volna lekaparni. Bármennyire is jól uralta azt az ismert álarcot, amelyet mindketten viseltünk oly rég óta, most mégis gátlástalanul dobtuk el őket, amelynek meg volt a hátulütője. Meggondolatlanul és óvatlanul engedtük szabadjára gondolatainkat és érzelmeinket.
– Köze van ahhoz az embernek ehhez, mint aki Kane-t azzá tette, ami? – pillantottam fel óvatosan sötét szemeibe, amelyből könnyedén kiolvashattam a mérgét.
– Igen, sőt Kane-t, azért alakította csak azzá a szörnyeteggé, Lélekfalóvá, hogy engem elkapjon.
– Miért akar elkapni és egyáltalán miért átkozott el és...– özönlöttek kérdéseim a fiúra, de ő kezét felemelve elhallgattatott. Tudtam, hogy átléptem egy határt és már átkoztam is magamat, hogy a kíváncsiságom eddig hajtott. Óvatosabban kellett volna lennem, hisz látszott Wade-en, hogy mennyire felzaklatta ez a téma. Nem mertem megszólalni, sem megmozdulni, egy ideig még a szemeimet sem emeltem rá, mintha ezzel is megsérthetném őt. Végül tekintetemmel mégis becserkésztem és figyeltem őt, minden kis rezdülését és mozdulatát.
Wade dermedten állt a meggyújtott kandalló előtt, kezében a szétdarabolt ingét markolászta. A pattogó tűzre meredt, ahol a lángok elnyelték a fákat, újra-újra elégetve azokat. Éreztem a fiú fájdalmát és azt, ahogy megjelennek előtte a rég elásott emlékképek. Ismertem, túl jól is azt a fojtogató érzést, amely most őt mardosta, talán többszörös fájdalommal is, mint engem, hisz én nem a családomat veszítettem el. Meg sem ijedtem már a dühödt mozdulatától, amellyel belevágta a ruhadarabot a lángok közé. A fehér ing viszont a fákkal ellentétben nagy lánggal égett el, nem hagyva maga után semmit.
– Sajnálom, nem kellett volna – suttogtam halkan, melyre ő már rám emelte fekete szemeit.
– Ugye nincsen semmilyen sebed?
– Nincs, a lelkek begyógyították őket, mikor bennem voltak – magyaráztam, igaz egy épeszű mágus, ha ezt hallotta volna biztos elmeháborodottnak tekintett volna.
– Rendben – felelte, majd a teához lépett és töltött két csészével belőle. – Ha tudni akarod nem bántottál meg, csak...
– Nehéz, nagyon nehéz – bólintottam megértően.
– Viszont kiérdemelted, hogy tudd. – A fiú kezében két bögrével fordult meg, míg fejével az ajtó irányába bökött. – Pihenjünk le és közben elmesélek mindent.
Nemsokára már egy takaros kis szobában pihentünk. Én egy nagy ágyon ültem, figyelve arra, hogy a meleg paplanok ne nyeljenek el és vezessen az álmok világába. Nem akartam még elszenderülni, még nem. Ebben pedig nagy segítséget nyújtott a kihunyhatatlan kíváncsiságom és a forró tea, amelyet időről időre megmarkolva rázott fel engem. Velem szemben Wade helyezkedett el kényelmesen egy székben, testtartásában volt valami kemény, nem engedte magát ellazulni. Erősen gondolkodott felidézve, – a kicsit sem kellemes – emlékeit. A csönd, amely kettőnk között húzódott, mégse volt kínos, sem feszélyezett, inkább olyan semlegesen, nyugtatóan semleges.
– Ahogy láttad áttudtam változni kígyóvá – vezette fel, megértve ezt, pedig bólintottam. – Nem animágus vagyok, hanem csak ez az átkom. A családomat vérátok mérgezte, amely évszázadokon át nem érintett senkit. Ugyan így voltak ezzel azok a barátaim is, akiket láttál. A családjukat ugyanaz az átok érintette, mint Maverickét és az enyémet. Ő a bátyám volt, akit láttál a réten és a barátaim, társaim, testvéreim. Az átkunk több évszázadon át titok volt, a családunk már rég elfelejtette, hogy egyáltalán létezett, mikor is rajtam és Mavericken kijött a hatása. Lassan nőttünk, nem öregedtünk olyan gyorsan, ahogy kellett volna. Mikor a többi gyerek 10 éves volt, alig néztünk ki 5 vagy 4 évesnek.
– A szüleitek?
– Sose ismertem őket – rázta meg a fejét a fiú. – Megölték őket, Kane megölte őket mielőtt még emlékezhettem volna rájuk. Mi túléltük, Maverickkel egy harcos, varázsló férfi nevelése alá kerültünk. Ott lettünk azok, akik. Kane teljesen elvesztett minket, azt hitte a megölendő személyek a szüleim, nem a két kis gyerek, így nyertünk jó pár év előnyt. Egy nap viszont eljött értünk egy mágus, egy nagyon erős és bölcs varázsló volt, akit egy öreg bolondnak gondoltunk elsőnek. Nagy hiba volt – kacagott fel. – Olyan könnyedén ejtett csapdába minket, mintha csak valamilyen játékbábuk lettünk volna. Elvitte egy helyre, ahol találkoztam te általad látott lelkekkel, ők elsőnek csak furcsa idegenek voltak, azután viszont barátokká váltunk. Az öreg mágus figyelmeztetett minket a veszélyre, elmondott mindent, ami addig rejtve volt előlünk.
– Mi volt rejtve? – ittam szinte Wade szavait, ahogy a teát is.
– Merlin idejében volt egy mágus, alig 200 évvel a megszületésem előtt. Mint megannyi varázsló ő is az örök életet kereste. Nagyúr volt, rengeteg pénzzel, de annál sötétebb és gonoszabb lélekkel rendelkezett. Az emberekkel kedves volt, nyájas és elbűvölő, bármikor segítő kezet nyújtott bárkinek, az, aki elfogadta viszont élete egyik legrosszabb döntését tette. Adósa lett, amelyet ő úgy használt ki, ahogy lehetett. Azokon a mágusokon kísérletezett az örök életet kutatva, persze mindegyik kísérlete sikertelen lett. Rengeteg halott ember marad utána, viszont annál több szörnyeteget is teremtett, mint például engem.
– Te nem vagy szörnyeteg.
– Akkor minek neveznél egy olyan varázslót, aki nem tud eltölteni huzamosabb időt, hogy ne keljen kígyóvá változnia, hogy ne szenvedjem? Igen, Rachel ez az örök élet átka. Át kell változnom kígyóvá minden hónapban különben olyan kín tőr rám, amibe szinte belehalok. Mikor átváltozok éhessé válok annyira, hogy néha képes lennék embereket is megölni. Nem tudom kontrollálni magamat sokszor. Lehet úgy hallatszik, mintha vérfarkas lennék, de hidd el nekem ez sokkal rosszabb annál.
– Miért akar megölni Kane téged?
– Mint mondtam az a mágus az örök életet keresi, mi megkaptuk. Azok az emberek kint, a bátyámmal és a barátaimmal mind örök életűek voltunk, annak a varázslónak a jóvoltából. Meg akarja ölni az összes Átkozottat, így csúfolt minket, azért, hogy megszerezhesse azt amire vágyik, mégpedig a halhatatlanságot.
– Nem halt már meg régen? Hisz Merlin majdnem egy évezrede élt!
– Meghalt, meg nem is. A kettő között, a halál és az élet közötti utakon lebeg. Ott épített ki birodalmat, amelyből irányítja szolgáit. Kane-t és a hozzá hasonló lényeket, meg persze a rá felesküdött szolgálóit.
– Ők pedig rád vadásznak?
– Kane igen, még pár mágus is kereshet, de nem hiszem, hogy az a mocskos szörnyeteg elfogadott volna egy Sötét Maszkost társnak. Így hívják az ő, oly hatalmas és megrendíthetetlen patkány szolgáit.
– Kane miért nem lépett csak le és menekült el csak úgy hagyva ezt az egészet? Kényszerítik átokkal vagy...?
– Ahogy tudom egy hozzá közel álló személyt zárhatott be, már évszázadokkal ezelőtt az a mágus. Kala azt mesélte, hogy a Lélekfalókat nem átokkal kényszerítik a munkájukra, hanem a családjuk, szerelmük fogságba zárásával. Az, hogy ennek hány százaléka igaz nem tudom. Kane és köztem valahogy sose alakultak ki hosszabb beszélgetések – vont vállat a férfi, miközben egyfolytában a szoba különböző bútorait nézegette, egyszer sem pillantott a szemembe.
Én a majdnem kiürült teáscsészét tartogattam, játszadoztam rajta ujjaimmal, miközben figyelmemet nem lehetett volna lekaparni a fiúról, egyszerűen ittam szavait és próbáltam ennek a kisze-kusza történetnek minden egyes kis részét eltárolni emlékeimben.
– Értem – köszörültem meg a torkomat. – Szóval akkor egy mágus, aki leakarta győzni a halált, megteremtett titeket Átkozottakat, akik örök életűek lettek. Lélekfalók segítségével akart megölni titeket, hogy megszerezze belőletek a halhatatlanságot, de ha jól gondolom, csak akkor fog sikerrel járni, ha mind halottak vagytok.
– Igen, pontosan – helyeselt.
– Mennyien maradtatok? – tettem fel azt a kérdést, amit ezidáig próbáltam minél jobban elkerülni.
– Én maradtam, egyedül. Mindenki más halott. – Torkán alig bírta leküszködni a forró, s nyugtató folyadékot.
– Őszintén sajnálom! – suttogtam, melyre már ő is rám emelte szemeit és halványan elmosolyodott. – Lenne még egy kérdésem és tudom, hogy nem lesz nagyon...
– Mondd! – biztatott gyengéden.
– A barátaid és a testvéredet Kane ölte meg?
– Nem – felelte határozottan és komoran. – Minden Átkozottnak van egy saját Lélekfalója, ha lehet ezt így mondani. Kane csak engem kerget és csak engem ölhet is meg. Ha lenne még valaki rajtam kívül és őt elkapná, fölöslegesen ölné meg, az őt nem szabadítja fel. Csak is az én halálom jelent számára menekvést, ha leszúr azzal a tőrrel, amely a kezébe volt nemrég és lelkemet a gazdája elé szolgáltatja, akkor kerülnek le a kezéről a láncok, ő akkor lesz már csak szabad.
– Vannak még Kanehez hasonló szörnyetegek, akiknek te kellesz?
– Nem, csak ő vadászik rám, de úgy érzem ez nem sokig fog így maradni, szóval számíthatok még támadásokra. Főleg úgy, hogy már csak én maradtam az egyetlen Átkozott.
– Segíthetek valahogy, bárhogy rajtad? – Pattantam fel a fiú előtt állva, aki ezen gesztusomra, csak még szélesebbre húzta az arcán bujkáló halvány mosolyát, amely újra feltűnt, mikor rám pillantott. Ő is felkelt székéből és némán megfogta az egyik kezemet, amelyre egy gyengéd csókot lehelt.
– Azzal segítesz a legtöbbet, ha holnap visszamész a Roxfortba és biztonságba leszel, nem keveredsz újra bajba, főleg nem olyanokba, amelyekhez nekem is közöm van. Nem szeretnélek újra kihúzni a pácból – kezdte el mondandóját komolyan és halkan, de a vége fele már nem tudta elnyomni azt a huncut kis mosolyt a száján.
– Úgy érzem nem ugyanúgy emlékszünk a harcra. Nekem úgy rémlik, hogy pont a te hátsódat kellett megmentenem – böktem meg mellkasát.
– Nekem ez nem rémlik valahogy. Lehet a túl sok izgalom során, kicsit elvarázsolódtál Rachel vagy a lehengerlő személyiségemtől.
Halkan kacagtam fel a fiú szavain, majd fejemet kicsit oldalra döntöttem és úgy vizslattam a fiút. Nem tudom pontosan miért, de ugyanúgy tekintettem rá. Tudtam, hogy különleges és rejtőzik valami benne, de azt is tudtam, hogy ez az egész történet még koránt sem kerek. Elhallgatott előlem részleteket, nem is keveset, amellyel lehet engem vagy inkább magát óvta. A sötét mágus nevét nagy ívben kerülte, ahogy más dolgokat is, ezt pedig úgy éreztem tiszteletben kell tartanom. Voltak olyan dolgok, amiket nem kellett volna háborgatni, mint például társai halálát sem, mégis mikor megkérdeztem válaszolt. Talán a többi kérdésemre is adna feleletet, még sem éreztem olyan késztetést, hogy feltegyem őket. Láttam és éreztem, hogy fáj neki a téma, az pedig, hogy ennyi dolgot elmesélt még közelebb húzott csak hozzá.
– Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem! – suttogtam halkan.
– Tudnod kellett, hisz téged is belekevertelek ebbe. Nem biztos, de lehet, hogy lesznek még olyan mágusok, szörnyek, akik általad akarnak elkapni engem. Ezért is szeretném, hogy minél előbb térj vissza a Roxfortba. Oda talán még a Sötét Maszkosoknak sincs merszük betenni a lábukat, ott biztonságban leszel. – Szavain elgondolkodva csak bólintottam egyet, megértésemet jelezve felé. Nem féltem attól, hogy mások is elakarnak talán kapni, esetleg megölni. Úgy éreztem ezen a héten minden szörnyűséget megtapasztaltam, amit csak lehetett. Ezek mellett pedig a mostani esetben is Kane engem használt fel, hogy megtalálja Wade-t, mert azt hitte én vagyok...
Astrid.
Szemeim felvillantak és egyből a fiú válla után nyúltam, aki már az indulást fontolgatta. Biztos voltam benne, hogy ezt rajta kívül mástól nem tudhatom meg, – kivéve persze Choi ládájában rothadó Kane-t, őt viszont az életem árán sem engedtem volna ki – anélkül, hogy ne keljen beszámolnom a ma, vagy inkább tegnap történtekről. Rengeteg információ birtokába jutottam ma, de ezt még tudnom kellett. Ez a női név, szó szerint végig kísértette a napomat és talán még a jövőmet is fogja. Meg kellett tudnom ki ő és miért hiszik azt, hogy én vagyok.
– Tudom, hogy aludnom kéne, de lenne egy utolsó dolog – Wade szó nélkül fordult felém, miközben kezem lesett a válláról és az övén állapodott meg, amelyet idegesen kezdtem birizgálni.
– Mondd nyugodtan Rachel! Szerintem ma már nem érhet több meglepetés – mondta kedvesen, majd gyengéden az ágy felé terelt, tenyerét a kezemben hagyva.
– Nem tudom miért kever mindenki össze vele, de ma már sokadjára hallottam azt a nevet, hogy Astrid. Fogalmam sincs, hogy ki ő és még életemben nem találkoztam ilyen nevű nővel, sőt rajtad és Kane kívül senki se hívott még így, szóval csak azt szeretném tudni, hogy pontosan ki ő – nyögtem ki, majd felpillantottam Wade-re, ki mélyen sóhajtott fel.
– Astrid egy sötét boszorkány volt, aki megmentette az életemet párszor. Neki is voltak hasonló energia kitörései, mint neked, de ő tudta kezelni, sőt irányítani is. Nagyon erős mágus volt, akkor tájt talán az egyik leghatalmasabb. Voldemort, vagyis akkor még csak Tom Denemként ismert Mardekáros fiúnak barátja volt, vagy valami hasonló. Pontosan nem is tudom milyen közel álltak egymáshoz, csak annyiban vagyok biztos, hogy sokat jelentett Voldemortnak, ő volt az amolyan támasza. Külseje nagyon hasonlít rád, sőt szinte teljesen egyformák lennétek, a frizurátoktól eltekintve, meg persze viselkedésben is. Ezért kevertünk össze Kane-nel vele.
– Mi történt vele?
– Meghalt. Elvileg Voldemort ölte meg, de nem vagyok ebben olyan biztos, hogy az a Sötét Mágus végzett vele. Tulajdonképp vele kapcsolatban alig vagyok valamiben biztos. Nagyon rejtélyes nő volt, aki rengetegszer tűnt el csak úgy váratlanul, mintha felszívta volna a föld. Viszont ne aggódj, egy dolgot bizton állíthatok, mégpedig, hogy halott, ez pedig így jó.
– Miért vagy ebbe olyan biztos?
– Astrid nem az a várakozó típusú ember, ő megy és ha kell öl. Ezért is mondtam, hogy nem kár érte, még ha talán egykoron a barátom is volt.
– Akkor halott – suttogtam magamnak megnyugvásképp.
– Halott – ismételte Wade is meg, megszorítva gyengéden kezemet.
Még a gondolataim sokaságából sem szakadtam ki, mikor Wade eldöntött az ágyon, amelyből ő a szélén foglalt el egy kis helyet, hogy épp elférjen mellettem. Jobb ujjai a hasamon feküdtek, a kezeim fogságában, míg másik kezében a szinte már kihűlt teámat emelte felém, amelyben még alig egy korty bujkált.
– Idd meg! Jót fog tenni – adta a kezembe a csészét. – Van benne egy főzet, amelytől olyan mélyen fogsz aludni, hogy pár óra múlva, mikor felkeltelek észre sem veszed majd, hogy alig aludtál 3 órát.
– Köszönöm! – feleltem, majd lehúztam a finom italt.
Wade a csészét kivette a kezemből, majd rám terítette a vastag takarót, amelyen az idáig feküdtem. Gyengéden megigazította rajtam, mintha csak egy ápolásra szoruló kis boszorka lettem volna. Nem bírtam ellenkezni a fiúnak, talán nem is akartam. A testemet olyan szintű fáradtság lepte el, amelyet akkor is éreztem, mikor Maverick és társai kiszálltak belőlem. Erőtlen voltam és fáradt. Szemeimet alig bírtam nyitva tartani, csak nagy nehézségek árán. Kezeim megmozdításával már nem is próbálkoztam, elég volt annyi, hogy éreztem a fiú ujjaiból kiáramló hőt. Egyre tompább volt minden körülöttem, viszont nem pánikoltam be. Tudtam, hogy biztonságban vagyok ezen a furcsa idegen helyen, Wade mellett. Nem hadakoztam már tovább a fáradsággal, pár perc leforgása alatt adtam be derekamat az ágy puha és kényelmes párnáinak, amelybe belesüppedve, már csak a társam halk hangját hallottam, mielőtt elnyelt az álmok világa.
– Aludj jól Rachel!