Idegesen kapkodtam a fejemet balra-jobbra. Körülöttünk mindenhol Kane mocskos, kis szörnyei sorakoztak, de ezek már teljesen különbek voltak azoktól, mint amikkel a Francia Mágiaügyi Minisztériumban találkoztam. Sokkal nagyobbak voltak, bőven fölém magasodtak, ezek mellett pedig erősebbnek is tűntek. Majdnem mindegyik kezében egy sötét fémből készült tör vagy kés féleséget láttam, amely egy pillanatig sem nyújtott biztató látvány. Sötét szemükben olyan elhatározottságot láttam, mint eddig még soha. Látszott, hogy harcolni akarnak, talán még gyilkolni is, olyanok voltak, mint az éhező vadak, kik a prédájukra vadásztak, és most én voltam az egyik kiszemelt áldozatuk.
– Látom Kane az évek alatt sem tanultál meg tisztességesen párbajozni – jegyezte meg fennhangon az animágus fiú, vagyis nevén hívva Wade Kwon.
– Igaz, mondjuk ez igazán ironikus egy hozzád hasonló személytől hallani, aki mindig csak a sötétségben bujkált, menekvést keresve benne – felelte Kane szórakozottan. – Vicces látni, hogy most a te sötét kis sarkodba lettél szorítva. De ne félj, nemsokára vége a kis játékunknak!
– Sokszor mondtad ezt már Kane. De valahogy mégis itt állok most, 700 év után is – válaszolta a mellettem álló győzelemittas mosollyal, mintha az előző mondata a legtermészetesebb dolog lett volna a világon.
Mégis mi a frászról beszélnek ezek?
Wade elhatározottan állt, le sem vette pillantásait a fura lényről, aki a mai estémet keserítette meg már másodjára. Az animágus kezét maga mellett lógatta, míg a másikban . Kane, velünk szemben lazán, szinte már unatkozva toporgott, de próbálkozásai ellenére is, láttam rajta, hogy feszélyezve van, ideges volt. Mindkét fél figyelte a másik apró mozdulatait, rezdüléseit és testtartását. Vártak, mindketten arra vártak, hogy a másik fél reagáljon valamit, vagy tegyen egy hibás mozdulatot, amelyre könnyen lecsaphat a másik, ezzel elindítva a csatát.
– Szerencse Wade, csak a szerencse miatt, amely most mellém szegődött és ezáltal elkaphattam vele a két legnagyobb ellenségemet. A Kígyót és a Sötétség Asszonyát – pillantott felváltva ránk.
– Őt hagyd ki ebből Kane! Ő nem Astrid, hanem csak egy ártatlan gyermek, aki belecsöppent a kettőnk hosszú ideje tartó háborújába. Neki semmi keresnivalója ezen a réten. Engedd el őt! – lépett elém a fiú védelmezően.
– Most komolyan Wade? Azt hittem ennél értelmesebb fajzat vagy, de úgy tűnik az Átkozottak legbutábbika vagy. Mondjuk ezt idáig is tudtam – csettintett egyet a nyelvéve a szürke szörnyeteg, majd a saját poénján felkacagott. Wade viszont ezt tűrte és komoly tekintetét szegezte rá a férfira.
– Ahj ne már Wade! Kezdek csalódni benned. Komolyan elhiszed, hogy az a kis fruska, akit te, nem tudom milyen nemes Nort...M...
– Morgan, Rachel Morgan! – szóltam közbe mérgesen, mire Kane csak semmitmondóan legyintett egyet.
– Na igen, annak hiszed. Komolyan? Mondd, hogy csak poénkodsz velem! Tök unalmas lenne úgy megölni titeket a kínok kínjai között, hogy közben nem szórakozhatok rajtatok. Na Astrid mutasd meg azt a tüzes éned! Tudod a... – ekkor a levegőbe ütött párat, majd egy robbanás hangját imitálva széttárta kezeit, mint egy szórakozott gyermek.
A mellettem álló fiú megforgatta szemeit, majd rám pillantott és a kezemben lévő pálcára, amelyet szorosan fogtam, bár igaz, kezdtem úgy érezni, hogy nem éppen egy harc közepén vagyok, hanem inkább egy cirkuszban, ahol Kane a főlátványosság.
– Légy résen! Ezt harc nélkül nem fogjuk megúszni – suttogta nekem, majd visszafordult Kane felé.
– Na és mi a terved Kane? Azt hittem találékonyabb vagy annál, hogy az undok kis szörnyetegeiddel akarsz megöletni – kiáltotta oda Wade, miközben óvatosan körbe-körbe pillantva lestem az ellenfeleket, akik úgy tűntek nem mozdulnak egy millimétert sem gazdájuk parancsa nélkül.
– Oh jó, hogy mondod Wade, már majdnem elfelejtettem! – tapsolt kettőt, mire a bokrokból sorra jelentek meg farkasoknak kinéző sötét lények, amelyek fogaikat csattogtatva vicsorogtak ránk.
– Ha még egyszer ötletet adsz annak a baromnak esküszöm, hogy nem csak kiátkozlak erről a helyről, de amint elpusztítottam azt a lényt, a saját kezemmel foglak megfojtani! – morogtam Wadenek.
– Azt szívesen megnézném! Astrid Norton megfojtja Wade Kwont saját kezűleg. Bár tudnád milyen régóta álmodom erről már! Na, de nem akarok a szórakozás útjába állni. Kezdjük a műsort! – kacagott fel Kane, majd intett egyet a szolgálóinak. – Szórakozzatok drágáim!
Kane szörnyei, ahogy meghallották a parancsot elindultak. Legtöbbjük lassan mozgott, ezzel is húzva idegeinket, míg volt egy-két olyan négylábú szörnyeteg, akik gyorsaságukat kihasználva szinte azonnal lecsaptak ránk.
– Stuport! – ordítottam fel hangosan, mire pálcámból egy villanással tört ki a bűbáj, amely telibe találta a felénk igyekvő állatot. A farkas hátra esett, majd mikor belecsapódott a földbe, egy hangos nyüszítés kíséretében, csak a jól ismert, undorító fekete masszát hagyta hátra.
A mellettem lévő fiú is hasonló ártást küldött a tömegre, amivel pár lényt tudott csak kiiktatni, de ezeknek a szörnyeknek a hiánya egy pillanatig sem látszott meg. Inkább úgy tűnt, mintha megsokszorozódtak volna.
– Van valami terved? – kérdeztem kétségbeesetten a fiút, aki hátra kapva rám a fejét, csak idegesen megrázta azt.
– Adj pár percet – felelte, amire szinte hisztérikusan nevettem fel.
– Tudod én szívesen adok, sőt több napot is, ha kell. Ezt inkább velük kell lebeszélned, mivel nem tűnnek türelmes lénynek – böktem pálcámmal a szinte idegtépően lassan közeledő tömeg felé.
– Incarcerandus! Confringo! Confundo! – soroltam az összes bűbájt, amely eszembe jutott és még hasznosnak is volt nevezhető. Igaz mind egytől egyig hatásos volt, talán 5 vagy 9 sötét szolgát el is pusztítottam, de amint észbe kaptam érkezett a helyükre vagy 20 újabb szörnyeteg, amelyek egyre jobban közelítettek felénk. Nemsokára az eredeti 15-20 méter távolságból, alig 5 méter lett, így pedig már mindketten sokkal komolyabban éreztük azt, hogy sarokba szorítottak minket. Egyre jobban kezdett szorulni a nyakunk körül az a bizonyos hurok.
– Milyen kis kitartók, a végletekig harcolnak – jegyezte meg mókásan a kátrány szörnyek teremtője, aki kimondottan élvezte az általunk okozta műsort. Fél szemmel láttam csak, ahogy kint a sötétben elrejtőzve várja a csata kimenetelének végét, miközben gyönyörködött a szenvedésünkben. Még a pillanatnyi látványától is elfogott a hányinger.
Egy dologban viszont igaza volt. Ha kell, a végsőkig kitartanánk, ez pedig egyre jobban közeledett. Ahogy közelebb és közelebb férkőztek hozzánk, annál inkább kilátástalanabb lett a helyzetünk. Ezt pedig mindketten éreztük már.
Egyre kétségbeesettebben küldtük az átkokat a körülöttünk állókra, néha még célozni is elfelejtettünk. Csak kiáltottuk a hasznos ártásokat, miközben kezünkkel nem győztük suhintani a megfelelő mozdulatokkal. Egyszer azon kaptam magamat, hogy majdnem Wade fejét átkoztam le, de a fiúnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy kikerülte az átkot.
– Koncentrálj Rachel! Koncentrálj! – kiáltott rám a társam, kibillentve engem az elkeseredett kapálózásból.
Rápillantottam lihegve a fiúra, akivel találkozott a tekintetünk. Láttam a szeméből áradó fáradságot és félelmet, amely ösztönözte őt a harcra. Nem tudtam mit akart a fickó annyira tőle, de volt egy olyan érzésem, hogy az a dolog talán még halálnál is rosszabb lehet. Egyszerűen nem állíthatta meg őt semmi, még azok a sebek sem, amik végig sorakoztak rajta. Ruháját több helyen is megtépték, néhol vágások is díszítették azt, ahogy a vállán is volt egy mélyebb metszés, amely nem csak a ruháját, hanem a fiú karját is rendesen megsebesítette. A homlokát is eltalálták, Merlinre az sokkal kisebb seb volt.
– Vigyázz! – ordított rám, mire szinte azonnal hátra pattantam, de még így is eltalált a kátrány szörnyeteg. Fekete pengéjével lesújtott rám, olyan gyorsan, hogy szinte fel sem fogtam, hogy ellenség áll előttem.
– Avada Kedavra! – szállt el a vállaim fölött a gyilkos átok, egyenesen eltalálva támadómat, aki hátra esve csatlakozott a többi fekete masszává változtatott társához.
Fájdalmasan felnyüszítettem, és szinte azonnal a hasamhoz kaptam, ahol eltaláltak. Egy mély seb futhatott végig rajta, mert ahogy a kicsinek hitt vágáshoz kaptam, azonnal megéreztem, hogy a kezemet beteríti egy meleg folyadék, mégpedig a saját vérem. Ijedten húztam el vöröslő ujjaimat, miközben hátráltam pár lépést. Nemsokára a földön találtam magamat, Wade kezei között, aki hasonló elborzadt tekintettel nézhetett rám, mint mikor én is felfedeztem a súlyos sebet.
– A rohadt életbe is! – káromkodta el magát, majd szinte azonnal a pálcájához kapott és a feje fölé emelte. – Protego Maxima!
A fiú egy számomra ismeretlen kézmozdulatot alkalmazott, amely egy pillanatig sem emlékeztetett a védőbűbáj rendes suhintásához, mégis, ahogy kimondta a bűbájt egy fényes csík emelkedett az égbe, amely egy szempillantás alatt alakult át kupola alakú védőburokká. A lényeket kívülre szorította, de ez egy pillanatig sem jelentette azt, hogy nem bírják áttörni a varázst.
Wade-del visszafojtott lélegzettel néztük az első kátrány szörnyeteget, aki elérte a falat, tudtuk, ha áttörik akkor nekünk itt van vége a harcnak, vagyis nekem legalábbis biztos. Kane teremtménye, viszont amilyen nagy erővel neki rohant a pajzsnak, olyan gyorsan is zuhant hátra leterítve pár hozzá hasonló csúfságot.
– Végre valami bevált ma! – lélegzett fel, majd gyengéden rám nézett. –Tarts ki, mindjárt befoltozlak.
– Ezt nem fogjuk bírni – hagytam figyelmem kívül a szavait és inkább csak a szörnyetegeket néztem feladóan. – Túl sokan vannak.
– Majd akkor ad fel a harcolt, ha azt látod, hogy a földön fekszek holtan. Addig kitartunk és elpusztítjuk azokat a lényeket, rendben?
Felnéztem rá szótlanul, ő viszont tekintetével csak égetett. Biztos voltam benne, hogy addig nem veszi le rólam parázsló nézését, míg én nem szólalok meg beleegyezve abba, hogy nem adom fel a harcolt, míg ő meg nem hal.
– Rendben – nyögtem, majd a sebemre koncentráltam már, amely irgalmatlanul fájt.
– Meggyógyítalak, viszont nem ígérem, hogy nem fog fájni. Sőt, kínzó lesz, talán olyan, mint egy Cruciatus-átok, de inkább szorítsd meg a kezem, ha kell törd el, viszont ne sikíts, azzal csak megnöveled annak a baromnak a hatalmát – pillantott egy másodpercre Kane-re, majd azonnal vissza rám. – Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe!
– Nem baj, csak csináld már! – szorítottam össze állkapcsomat, felkészülve a fájdalomra.
Wade oda emelte a pálcáját a nyílt sebhez, majd elsuttogott egy számomra ismeretlen bűbájt. Vakító fény tört elő, ezzel egyidőben pedig elárasztotta a testemet az elviselhetetlen fájdalom. A sebből kiindulva az egész testemen át, a kis lábujjam hegyéig éreztem, ahogy a fiú gyógyító varázsa átjár, kínokat hozva magával. Legszívesebben azonnal felkiáltottam volna fájdalmamban, de helyette jó erősen ajkaimba haraptam és fejemet szinte azonnal Wade mellkasába nyomtam, menekvést keresve ott. Ujjaimat szorosan vájtam bele, – akaratlanul is – a felkarjába, amelyet ő mintha meg sem érzett volna. Biztos voltam benne, hogy nagyon koncentrált, ezt pedig éreztem is rajta. Ahogy arcommal hozzábújtam a fiúhoz, furcsa érzés kerített hatalmába és biztos voltam, hogy nem az animágus illatának a bódításába kerültem. Időbe telt, míg felfogtam, hogy Wade testében keringő furcsa mágiát éreztem meg, amely senkiéhez sem volt fogható. Egyedi volt, hiba lett volna még csak hozzá hasonlítani is egy egyszerű aranyvérű mágus erejéhez, mint amivel Lucius vagy a többi Mardekáros rendelkezett. Hívogató volt, mégis amint megéreztem azonnal a menekülés gondolata jutott eszembe. Volt benne valami sötét, mintha valaki bepiszkította volna a fiú mágiáját.
– Wade... – suttogtam akaratlanul is.
–Mindjárt végzek, bírd még kicsit – próbált ösztönözni engem, de nem volt szükség rá. Még tisztán éreztem a fájdalmat, amely, ha lehetséges is volt egyre jobban és jobban fokozódott, viszont erről mind elterelte a figyelmemet a különleges mágiája, amitől, ha kellett sem szakadtam volna el. Lenyugtatott és eltompította fájdalmaimat. Legszívesebben megérintettem volna, de tudtam ez nem lehetséges. – Mit csinálsz Rachel?
Wade lenézett rám csodálkozva, majd egész testében megremegett. Pálcáját kiejtette kezéből, le a földre, de mintha észre sem vette volna, úgy figyelt tovább engem leplezetlenül. Sötét szemeit pár pillanat múlva ellepte a zöld fény, míg kezei is hasonló mód ragyogtak fel, szinte egyszerre az enyémekkel. Akaratlanul kulcsoltam jobb kezemet az övére, mire az összefonódott ujjaink nagy fénnyel villantak fel. Wade mágiája könnyen kapcsolódott össze az enyémmel, mintha már legalább ezerszer csináltuk volna ezt. A zöld fénye körül lengett engem és mágiámat, amellyel mintha játszadozott volna, úgy ejtette rabul. Egy ideig néztem az erőink kis játékát, majd felpillantottam Wade-re, aki engem vizslatott némán, majd tekintetét levezette a sebemre. A vágást valamennyire helyrehozta a fájdalmas bűbáj, mégis kínzó érzés fogott el, mikor megmozdultam. A gyógyítóbűbáj korántsem oldotta meg a problémát.
– Most mi lesz? – kérdeztem meg halkan a fiút, aki csak közelebb kúszva hozzám gyengéden lenyomta kezeimet.
Tenyerem pár pillanat múlva elérte a sebemet, mire hangosan felszisszentem. Ezzel egy időben felvillantak kezeink, mint egy hirtelen meggyújtott mugli lámpás. Szemeimet összeszorítottam, miközben fogaimat csikorgatva, húztam volna el kezeimet a vágásról, ebben viszont Wade megakadályozott. Erősen tartott egyhelyben, hogy még egy pillanatra se tudjam elkapni onnan ujjaimat.
– Sh...Nemsokára jobb lesz! – búgta fülembe, majd a vállamra helyezte fejét.
Úgy éreztem, mintha az egész alhasamon végig húztak volna egy forró vasrudat. Égetett a saját mágiám, amely úgy tűnt nem tervez elmúlni, ahogy ezt a fiú ígérte. Pedig Wade próbálkozott elvonni a figyelmemet, végig suttogott nekem semmit mondó kis ösztönzéseket, amelyet talán még ő sem hitt el. Erősen szorító ujjaival pedig néha megpróbálkozott megsimogatni a kézfejeimet nyugtatásképp. Jómagam fejemet az idegen fiú nyakába nyomtam, ahonnan érződött legjobban az animágus különleges, számomra ismeretlen illata, amely rettentően szédítő volt.
Hihetetlen volt. Ez az egész helyzet olyan elképzelhetetlennek tűnt. Félnapja még azt hittem, hogy a legérdekesebb dolog az életemben az lesz, hogy ,,megküzdöttem" Voldemorttal, mégis most itt ülök egy réten egy szinte ismeretlen fiú ölében, akiről a nevén és azon kívül, hogy animágus szinte semmi mást nem tudok. Viszont rábíztam magamat, teljesen rá voltam utalva a fiúra, akivel nemsokára újra harcolnunk kellett a kátrány lények ellen. Azt pedig meg sem említettem, hogy elrabolt egy fejvadász, majd betörtem velük a Francia Mágiaügyi Minisztériumba, ahol megtámadott egy kattant lény, amit elkergetve megbírtam szerzeni egy jóslatot, amelyben Voldemort jövendőbeli ellenfeléről volt szó.
Mondanám, hogy ennél nem történhet rosszabb, de nagy eséllyel elszólnám magamat.
– Rachel... – éreztem meg a Wade kezét az arcomon, amire felkaptam a fejemet. – A sebed...
A vágásra pillantottam, aminek helyén tiszta, sértetlen bőrfelület húzódott. A lény pengéje által okozott sebet teljesen meggyógyította az összekapcsolódott mágiánk. Kívülről úgy tűnt, mintha semmi sem történt volna velem, viszont még maradt egy kellemetlen szúró érzés mellette, igaz ez már sokkal elviselhetőbb volt.
– Lábra tudsz állni?
– Igen, vagyis szerintem igen – feleltem, majd a fiú segítségével könnyen talpra tudtam állni. – Most mit fogunk csinálni?
Tekintetemet a pajzson kívüli szörnyekre szegeztem, akik azóta sem adták fel a próbálkozásokat. Némelyikük ütötte, aminek következtében hátra estek, elsodorva jó pár társukat, de voltak olyanok is, akik neki rohantak vagy éppen türelmesen vártak a falon kívül. Mindannyian tudták, hogy úgy sem maradhatunk örökre a pajzson belül, sőt a próbálkozásaik még gyorsították is a folyamatot, mivel a varázs egyre gyengébb és gyengébb lett. Ezt pedig a már közelebb álló Kane is észrevette, aki csak buzdította a seregét.
– Olyan, mintha egyre többen és többen lennének – jegyeztem meg.
– Azért, mert egyre többen és többen vannak – válaszolta Wade, szinte azonnal. – Amíg a fő szörnyeteget, Kane-t nem pusztítjuk el addig nem is lesznek kevesebben.
– És hogy tervezed elpusztítani? Csak mert jó pár méterre van tőlünk és amíg te eljutnál oda, addig azok széttépnek – böktem a kátrány szörnyek fele.
– Nem kell kötelezően elpusztítani, csapdába is ejthetjük őt.
– Hogyan gondoltad ezt?
– Látod azt a kőfalat? – bökött fejével óvatosan a titkos helyet rejtő fal felé, ahol pár órája is jártam.
– Van valami abban a rejtekhelyben vagy miben, ami segíthet – folytattam a gondolat menetét.
– Te jártál ott? – kérdezte meg lepetten, mire csak bólintottam egyet.
– Pár órája, amikor kijöttél onnan, én voltam ott bent. Csak véletlen találtam rá, nem ismerem a helyet.
– Mindegy is – legyintett egyet türelmetlenül. – Bent van egy olyan szerkezet, ami segíthet nekünk nagy eséllyel.
– Nagy eséllyel?! Wade itt az életünkről van szó! – akadtam ki sipítozva.
– Van jobb ötleted? – kérdezett vissza.
– Nincs – morogtam, ahogy elfogadtam azt a tényt, hogy talán tök feleslegesen visszük vásárra a bőrünket.
– Jól van, akkor maradt ez. A terv az, hogy átjuttatunk téged azokon a lényeken, amik védik a helyet.
– És azt mégis, hogy akarod kivitelezni? – kérdeztem fennhangon. Biztos voltam benne, hogy a fiú terve annyit sem ér, mint egy mocskos sárvérű élete.
– Van még, amit azok a szörnyetegek sem láttak – mondta sejtelmesen, majd ránézett a falra. – Amint átjuttatlak egyedül kell tovább menned. Nem tudom mennyit láttál a helyből, de amikor átlépsz a falon ott lesz egy hosszú folyosó, amin átérve egy nagy asztalt találsz 3 nyitott ajtóval. A jobb oldaliba kell bemenned, amely az asztalfővel szemben lesz. Ott egy konyha vár majd, egy nagy nyitott ajtóval, azon keresztül kell bemenned, ahol hasonlóan egy hosszú folyosóval találod magad szembe. Azon a helyen rengeteg ajtó lesz, de neked a legvégén lévő jobb oldali kell.
– A hosszú folyosó végén a legutolsó jobb oldali ajtó – ismételtem meg, mire Wade bólintott egyet.
– Nem az, amely veled szemben lesz, hanem a jobb oldali – mondta el még egyszer. – Abban a teremben hatalmas polcsorok fognak sorakozni, rengeteg és rengeteg mágikus tárggyal. Neked egy ládát kell keresned.
– Hogy néz ki? – kérdeztem szinte azonnal.
– Egy nagyjából ekkora, téglatest alakú láda, – mutatta kezeivel a doboz méreteit – arany díszítésekkel rajta. A tetején egy címer féleség lesz, mint ami nektek Morganeknek is van. A lényeget viszont az oldalán kell keresned. Rá lesz írva egy pár sor, amellyel lehet aktiválni a ládát, ezt viszont nehogy ki mondd, amíg annak a közelében – sandított ki Kane-re – nem vagy. Az a doboz bezárja azt az élőlényt, amely a legközelebb van az aktiválójához. Choi ládájának hívják, amely jelen pillanatba az utolsó esélyünk.
– Megszerzem – mondtam határozottan, miközben magamban megismételtem mindent, amit a fiú mondott.
– Ti meg mit suttogtok ott? Talán végrendeletet írtok? – kérdezte meg kacagva Kane.
Nem félj Kane nemsokára letöröljük azt a vigyort onnan!
– Készen állsz? – terelte vissza a figyelmemet Wade, mire bólintottam. A fiú ekkor felnézett a pajzsra, majd éppen deaktiválni akarta, mikor is a kezére fogtam.
– Veled viszont mi lesz? Ugye nem fogsz... – beleharaptam az ajkamba, miközben felnéztem Wade, aki kicsit meglepődve fordult felém.
– Nem ígérhetem, viszont valakinek fedeznie is kell téged. Szóval, ha lehet haladj majd – mosolyodott el halványan, majd felnézett a pajzsra, amelyre egyre halványodni kezdett. – Készen állsz?
– Igen – bólintottam határozottan.
Ha pusztítanom kell hát, akkor pusztítok.
– Azért ne vágasd most szét magad! – majd végszóként megszüntette a körülöttünk lévő falat.
A lények abban a pillanatban, ahogy a fal lezuhant özönleni kezdtek felénk. Úgy vetették ránk magunkat, mint éhező vad a prédájára.
– Expulso! – céloztam magam elé, ezzel felrobbantva legalább 10 kátrány szörnyet.
– Reductosa! – tisztította meg az utat valamennyire a fal fele.
Kane szörnyei viszont csak özönlöttek, újra és újra ott voltak előttünk. Nemhogy a búvóhelyre nem bírtunk bejutni, de még meg sem bírtuk közelíteni a kőfalat. Pár pillanat múlva újra abba az ördögi körbe találtuk magunkat, mint pár perccel ezelőtt. Támadtunk és támadtunk, de az ellenfeleink nem fogyatkoztak, mi viszont fáradtunk. Egyre pontatlanabbak és kétségbeesettebbek voltak az átkok. A percek elteltével már szinte egymásnak vállvetve harcoltunk. Wade elkezdett fáradni, már koránt sem mozgott annyira harciasan, mint a párbaj elején. Én is hasonlóan lassultam be, sőt már a fejemben is megfordult ennek az egész harcnak a feladása. Bármennyire is rossz volt bevallani, de minden olyan volt, mint a sebesülésem előtt.
Tennem kell valamit!
Utolsó kétségbeesésemben lepillantottam a kezeimre, ami a legvégső lehetőséget szolgáltatta számomra. Nem tudtam ennél pusztítóbb fegyvert mondani most, minden átkom, amit eddig alkalmaztam használhatatlan volt. Bármennyire is féltem a mágiám szabadon engedésétől, most meg kellett tennem.
– Fedezz! – kiáltottam Wadenek, akivel egy pillantást váltva is megtudtam beszélni mindent most, mintha régi barátok lettünk volna.
Pálcámat pillanatok alatt elraktam, majd kezeimet magam elé emeltem és lehunytam szemeimet. Nem tudtam, hogy csalogathatnám elő mágiámat, sőt arról csak álmodhattam, hogy irányítani is tudjam. Egyszerűn nem tudtam, hogy működik vagy inkább jobban megfogalmazva működök. Alig telt el pár nap azóta a hétfő óta, mikor elsőnek kitört a mágiám. Igaz olyan, mintha több éve volt volna már az a mágiatörténelem óra, mikor teljesen elvesztettem a vezetést az erőm felett. Viszont azóta se tudtam irányítani, csak annyit tudtam, hogy hatalmas pusztítást tudok okozni vele. Néha úgy éreztem magamat, mintha egy néma, zsémbes társsal kellene együtt dolgoznom, mikor pálca nélkül próbálok meg varázsolni. Azt sem tudtam megmagyarázni, hogy miért épp Black az egyetlen ember, aki letudott állítani, mikor túl mentem a határaimon. Viszont ezeken a kérdéseken talán nem a legmegfelelőbb pillanatokban kezdem el elmélkedtem.
Menni fog Rachel!
Mély levegőt vettem, majd igyekeztem minden körülöttem lévő dolgot kizárni. Nem figyeltem a hangokra, mozgásokra, sem másra. Még a kattogó gondolataimat is eltereltem, arról a tudatról, hogy bármelyik pillanatban leszúrhatnak. Megpróbáltam a csak is a mágiámra koncentrálni, keresni a magamban lévő erőt, amelyet felszínre akartam hozni. Igaz éreztem a mágiát, de olyan messzinek tűnt, mintha kilométerek választottak volna el minket. Pedig ott volt, ott volt mindenben, amely körülvett, némelyikben csak egy cseppnyi, míg párból szinte már áramlott a mágia. Hosszú percek teltek el, de lehet csak másodpercek töredéke volt, míg összebírtam gyűjteni a testemben áramló mágiát, amelyet egyenesen a kezembe próbáltam összpontosítani.
Az eddigi bent tartott levegőt lassan fújtam ki, majd szemeimet is felnyitottam és rápillantottam a csuklómra, amelyet szinte már látni sem lehetett a fénylő kezeimtől. Szélesen mosolyodtam el és szinte már azonnal fordultam volna Wade felé, aki nagy lendülettel vetődött rám.
– Vigyázz! – jött újra a jól ismert kiáltás.
– Avada Kedavra! – ordított fel a távolból Kane kétségbeesetten, egyenesen rám célozva. Wade viszont gyorsabb volt, igaz mindketten hatalmas lendülettel terültünk el a földön, de a zöld gyilkos átok csak a fejünk felett suhant el, elpusztítva ezzel az egyik szolgálóját.
Ahogy felpillantottam a földről megláttam a Kane kétségbeesett tekintetét, amelyről eltűnt az összes vidámság. Az a hatalmas vigyor, ami eddig elterült hosszúkás arcán teljesen felszívódott és helyette száját egy éles vonallá préselte. Fekete, szakadt ruháiba öltöztetett teste megfeszült, nem tudta már rejtegetni az idegességét és a dühét.
– Reductosa! – tártam szét kezeimet, amelyből kirobbant az átok, elpusztítva legalább két tucat szörnyeteget. A mágia erőssége még Kane-t is hátra lökte, aki nagy lendülettel zuhant neki egy közeli fának. A lényei abban a pillanatban vették őt körbe, védve gazdájukat a pusztulástól, amely rá várt.
– Emésszük fel ezeket a szörnyeket – mondtam bátran Wade-nek, aki ezen csak elmosolyodva sorozta meg a közeli lényeket átkokkal.
Úgy tűnt ez a kis siker visszafordította a harcot. Nem csak én küzdöttem elhatározottabban, újult erővel, hanem társam is. Az animágus forgott, pattant és ha éppen nem egy tucat ártással ajándékozta meg támadóit, akkor mugli módszereket bevetve, törte be a lények orrát. Sokkal gyorsabb iramban irtottuk már a lényeket, a mágiám szó szerint pusztította el a körülötte lévő dolgokat. Egy-egy ártással akár 3-szor annyi lényt tűntettem el, mint azelőtt. A kör, amelyben álltunk egyre nagyobb és nagyobb lett, de még mindig nem volt elég helyünk ahhoz, hogy megfordulva, csak is egyetlen oldallal foglalkozva, törjük át az utat, egészen a falig, hogy bejutva megszerezzem Choi ládáját.
Nagyobb pusztítást kell csinálnom.
Kezeim között szorgosan áramlott a mágia, s tudtam képes vagyok ennél többre, ha nem is bírok akkora mágiát újra szabadon engedni, mint a Voldemort elleni harcnál, talán tudok ahhoz hasonlót.
– Wade mennyit bír ki a pajzsod? – kiáltottam hátra egy átok közben.
– Miért kérded? Expulso! – hallgatott figyelmesen engem.
– Azért, mert lehet elbírom pusztítani ezeknek a lényeknek a felét legalább. És onnantól győztünk – kipillantottam Kane-re, aki szorgosan gyártotta a szörnyeit.
– Kibírja, talán – felelte, de egyáltalán nem hangzott úgy, mintha ezt ő is elhinné. – De, ne félts! Jól bírom a strapát.
– Attól tartok én is – jegyeztem meg halvány vigyorral, majd nagyot taszítva ellenfeleimen meghátráltam.
Múltkor, mikor a mágiám átvette az irányítást felettem a Voldemort elleni harcban minden magától jött. Nem csináltam semmit, csak tehetetlenül néztem, ahogy az erőm kitör belőlem, megsemmisítve és sebesítve mindent és mindenkit, aki az útjába állt. A várakozás, viszont most kötve hiszem, hogy segített volna.
– Készülj! – figyelmeztettem Wade-t, aki csak bólintva harcolt tovább félszemmel engem vizslatva.
Ujjaimat megropogtattam, majd elkezdtem ösztönszerű mozdulatokkal körbe-körbe terelgetni a mágiát. Megpróbáltam formálni és építeni belőle valamit. Az első pillanatokban nem történt semmi, viszont azután egy szemhunyásnyi másodperc alatt szabadult el minden. A két tenyerem között elkezdett ki alakulni egy kis fehér gömb, amely elsőnek csak egy mugli labdára emlékeztetett. Az összeterelt mágia, egyre jobban csak növekedni kezdett, ahogy bennem is a félelem. Éreztem, ahogy kezdem elveszteni az irányítást. A kezdeti ösztönszerű mozdulatok, amellyel kordában tartottam az energiámat, átváltottak kapkodó, kétségbeesett hadonászásokba. Nem tudtam egyenletesen növelni már, sem kordában tartani. Égetni kezdte kezemet, sőt ujjaimat néhol meg is perzselte. Bármennyire is próbálkoztam nem sikerült megfékezni, átvette az irányítást.
– Wade! – sikítottam fel fájdalmasan, jelezve a fiúnak.
Nem láttam, ahogy az animágus felemelte a pajzsát, de már nem is tudtam volna bezárva tartani tovább az energiát. Kezeimet egy elhaló sikoly kíséretében kitártam, mire a mágiám egy hatalmas robbanás közepette terítette be a rétet. Pillanatok alatt vakító fény lepte be a körülöttem lévő tájat, mindent és mindenkit elsöpörve az útjából. Hallottam Kane kiáltását és a szörnyeinek szenvedő hörgéseit, Wade káromkodását, akiről csak remélni tudtam, hogy nem esett baja. Testem a legutóbbi alkalommal ellentétben nem emelkedett fel. Nem voltam erőm által megkötözve, viszont így állni sem tudtam. Térdre rogyva dőltem bele a fűbe, amelybe az arcomat is nyomtam. Fájt, rettentően fájt. Mágiám nem csak a körülöttem lévőket pusztította el, hanem engem is marcangolni kezdett. A lábujjhegyemtől elkezdve, egyre feljebb és feljebb haladva bizsergető érzés töltött be mindenhol, amely szép lassan váltott át a kínok kínjába. Az erő, azaz irdatlan mágia, amely bennem volt ellenem fordult és elkezdett felemészteni.
Elég, elég hagyd abba! – könyörögtem magamba.
Arcom egyre nedvesebbé vált, míg a lábamat egyre inkább nem éreztem már, mintha megszüntek volna létezni.
– Segítsen, valaki segítsen már! – nyögtem ki magamból fájdalmasan.
Black hol a csudába vagy most? Segíts, kérlek segíts! Állíts meg!
A fájdalmat lassan kezdte átvenni az elzsibbadást, amelyet elsőnek a végtagjaimba kezdtek beköltözni. Nem tudtam már mozogni és nem azért, mert nem volt erőm. Nem bírtam használni kezeimet és lábaimat. Akkor ott tudatosult bennem, ha nem teszek gyorsan valamit ott lesz vége a történetemnek.
– Elég legyen kérlek, kérlek! – könyörögtem, de még Merlint sem hatotta meg a siralmas kéréseim.
– Rachel! Ne add fel! Veled vagyunk! – hallottam Wade hangját, amely egy nőével keveredett. – Állj ellent a mágiádnak.
– Elég legyen! – emelkedtem talpra ordítva, majd szinte azonnal kitártam karjaimat. – Vége!
Kezeimet összecsuktam és abban a pillanatban a fénylő mágia, amely belőlem áramlott ki szépen lassan visszatért testemben. A vakító fények egyre halványodni kezdtek, míg végre minden visszanyerte a rendes színét. A réten viszont még így is maradt egy megmagyarázhatatlan világosság, ami által tökéletesen beláttam a helyet és a pusztításaimat. A fák koronáját rendesen megtépázta a mágia, ősz lévén a maradék levelüket is leszaggatta. Végig perzselte a bokrokat, néhol a füvet, de még így sem a növények szenvedték a legnagyobb kárt. A körülöttem tartózkodó élőlények egytől egyig megsemmisültek. Kane szörnyeiből alig maradt egy-két darab, azok is csak azért úszták meg, mert kellő távolságban a fák takarásában bujkáltak. Gazdájuk, bár megsebesítve, de ő is túlélte a mágiám okozta pusztítást.
– Merlinre! – esett térdre társam.
– Wade! – pattantam mellé abban a pillanatban, igaz ügyetlenül borultam én is oda mellé.
– Ne aggódj, jól vagyok! – intett le, miközben döbbentem vizslatott engem.
Az animágus hevesen lélegzett, külseje az eddiginél is megviseltebb volt. Arca piszkos volt, néhol még látszott a megalvadt vére is. Haja kócosan össze-vissza állt, talán meg is égettem néhol, ahogy a ruháját is. Itt-ott megvolt perzselve elegáns öltözete, amelyet vágások is borítottak. Örömömre viszont ennél nagyobb baja nem esett. Nem vakítottam meg és nem égettem szénné testét, ahogy annak a halálfalónak is a Mungoban.
– Te viszont hihetetlen vagy. Úgy hiszem még Choi ládája se kell, elég vagy te magad – nevetett fel halkan, hitetlenkedve, majd elkomolyodott. – Ugye nem esett bajod?
–Jól vagyok, vagyis azt hiszem – bólintottam egyet, majd elfogadtam segítő kezeit, amelyek újra lábra állítottak.
Mindketten Kane felé fordultunk, aki undorodva tekintett rajtunk végig. Wade kihúzta magát és a sérülései ellenére is, olyan fenyegetőnek és veszélyesnek nézett ki, mint mikor megláttam bent. Ezzel ellentétben ellenfelünk csak lazán álldogált újra a rét szélén, olyan volt mintha tudomást sem vett volna arról, hogy éppen másodpercek töredéke alatt égettem el teremtényeit.
Talán nem is kell már Choi ládája, így is győztünk.
– Vége van Kane, vesztettél – jelentettem ki a nyilvánvalót, miközben a társamnak dőlve próbáltam meg talpon maradni.
– Jaj, de undorítóan édes ki párocska vagytok! – hagyta figyelmen kívül válaszomat, miközben erősen Wade kezét fixírozta, ami a derekamnál fogva tartott.
– Nem fogod fel, hogy vesztettél? Vagy talán túl nehéz ezt megértened cirkuszi bohóc? – gúnyolódtam rajta elmosolyodva.
– Ahj Wade fogd már be a barátnődnek a csőrét vagy én fogom bevarrni a kis Astridunk nagy száját! – forgatta meg szemeit, majd lazán egy fának dőlt. – Vicces! Meglehetősen vicces! Ti komolyan azt hittétek, hogy ennyit tettem? Astrid...Astrid...Astrid. Komolyan azt hitted nem ismerem mágiád hatalmát?
A férfi, vagy inkább szörnyeteg szinte hisztérikusan nevetett fel.
– Jó, bevallom nem számítottam rá, hogy élőben nézhetem végig, ahogy egy hajszál híján felemészt a mágiád, de meglehetően szórakoztató volt – törölgette álkönnyes szemeit, amit csak meglepődve vizslattam.
Ez az lény kattant. Teljesen elment az esze. Mégis mit akarhat ezek után tőlünk?
– Nincs vége – suttogta az engem karoló fiú a fülembe, ezzel választ adva a fel nem tett kérdésemre.
– De, kíváncsi vagyok még Astrid rád, hisz oly rég találkoztunk a rendes formádban. Ez a megtört kis aranyvérű lányka nem illik hozzád. Igaz az össze-vissza nevetgélő külsőd sem volt jobb.
– Nem tudom miről beszélsz – ismételtem meg magamat sokadjára.
– Na igen. Ez a semmit tudó, buta liba alkat is elég unalmas már. Hol van az igazi Astrid hm? Tudod a mindenkin áttaposó, gyilkos, sötét mágus, aki még a hatalmas Sötét Nagyurat is manipulálni tudta. Hol van az a felvágott nyelvű, bosszúszomjas lány? – húzta fel érdeklődve a szemöldökét.
A férfi kérdése visszhangzott a réten, amelyre sem én, sem Wade nem válaszoltunk. Szótlanul vártuk az újabb ütközetet, amely pillanatról pillanatra egyre jobban érett már.
– Mutasd meg Astrid, mutasd meg ki vagy te! – ordította teljesen kikelve magából. – Mutasd meg a valódi éned, te sötét boszorkány!
Tombolt bennem valami. Mégpedig a mágiám, amely, mint egy vadállat kiakart szabadulni börtönéből. A percek elteltével egyre erősödött bennem az energia, amelyet egy magam, aligha kordában tudtam volna tartani. Olyan volt, mintha megérzett volna valamit, valami veszélyeset.
– Közeledik valaki vagy valami – suttogtam halkan Wade-nek, aki egyetlen támaszpontomként szolgált. – És ezek most nem az előző lényei.
– Megoldjuk – mondta, de nem engedett el, ő is érezhette, hogy még alig tudok lábaimon állni.
Az ágak halkan reccsentek meg a fiú szavára. Mindenhonnan hangos lépések hallatszottak, amelyek egyre közelebbről érkeztek. A sötét erdő rengetegében közeledtek a lények, akik a hangokból kiindulva nem lehettek kevesen. Szemeimet a fák között kapkodtam, ahogy társam is, akivel megfeszülten kapaszkodtunk egymásba. Igaz nem volt még súlyosabb vagy halálos sebünk, de nem voltunk már biztosak abban, hogy ezt a kört is túlélhetjük.
Kell az a láda.
Akaratlanul is, de a búvóhely felé fordultam, ahol már ott állt egy ember. Egyszerű muglinak nézett ki, nem volt rajta semmi különös, olyan volt, mint akiket a faluban lévő kocsmában is láttam. Egyetlen furcsa jegy, amely megkülönböztette őt a szemei voltak, amelyeket beborított a fekete kátrány. Ugyan ilyen volt az összes többi ellenfelünk is. Mind varázstalanok voltak, amit elsőnek nem nagyon értettem, de mikor megláttam a nagydarab embert, aki pár órája leszólított, döbbenten fordultam körbe megpillantva még jó pár ismerős arcot.
– Ők a faluban élők muglik – suttogtam inkább magamnak, mint Wadnek, mikor észrevettem a tömegben megbúvó pultos fiút és a nyúlánk srácot, kinek az orra azóta is elferdülten állt. – Nem ölhetjük meg őket.
– Nem is fogjuk. Próbáld kiütni vagy lekötözni őket, és mikor azt mondom rajta, indulj. Még is szükségünk lesz Choi ládájára.
– Rendben.
– Ugye van erőd még futni? – mért végig engem óvatosan.
– Legszívesebben itt összeesnék és aludnék, de ahogy látom nincs más választásom – vontam vállat elterelve az én kétségeim felől a figyelmét.
– Vigyázz magadra azért – jegyezte meg Wade, mire bólintva előhúztam pálcámat, majd kibújtam a fiú kezei közül.
– Stuport! – lőttem ki íves mágiám.
A férfi, akit eltaláltam hátra esve terült el a földön, miközben hozzá hasonlóan újabb két ember feküdt el ott. Leginkább kábító átkok sokaságát használtam, de néha egyszerűbb kötöző vagy lábbilincselő bűbájt is alkalmaztam. Viszont a Perselus által kitalált testlebegtető bűbáj tűnt a leghasznosabbnak, amit használhattam rajtuk.
– Most komolyan? Hol van a vér és halál, amit vártam, ez így nem élvezetes – forgatta meg a szélen a szemeit Kane. – Végezettek velük gyorsabban!
– Levicorpus! – lógattam fel a felém rohanó személyt, miközben egyre jobban hátráltam.
– Rachel! – kiáltott Wade rám, mire egyből felé kaptam fejemet. Sötét szemeibe pillanatba szavak nélkül is tudtam, hogy nemsokára indulnom kell.
– Melicio! – repült el átkom a társam válla felett, megvakítva ezzel a rátámadó férfit.
– Tudod a tervet? – kérdezte, amint mellé értem, nem is foglalkozva azzal, hogy kis híján leszúrták őt.
– Hosszú folyosó jobbra, át a konyhán, legtávolabbi ajtó jobb oldalt. Egy láda arany díszítésekkel, szöveggel az oldalán és címerrel a tetején. Még valami? – kérdeztem, miközben hárítottam a muglik támadásnak csúfolt próbálkozásait.
– Pontosan, most pedig figyelj és tanulj kislány!
Wade előre lépett egyet, miközben ökle egy mugli arcán csattant, azzal elterítve őt a fűben. Ezzel nem foglalkozva kezeit a magasba tárta, miközben ujjait megropogtatta és elkezdett suttogni. Számomra érthetetlen szavakat formált, de csak jó pár másodperc múlva jöttem rá, hogy a kígyók nyelvén beszél. Ugyanazt a sziszegésre hajazó mondatokat ismételgette, miközben ujjai között megjelent a zöld színben pompázó mágiája. Oldalról nézve szemei is hasonlóan világítottak, ahogy az összes előtte álló muglinak. A varázstalan népség elbűvölve figyelte a fiút, aki úgy tűnt majdnem mindenkit elkábított rajtam kívül. Igaz jómagam is legszívesebben csak élveztem volna Wade mágiáját.
– Rachel rajta! Menj! – rázott ki a pillanatnyi kábulatból, mire fejemet felkapva iramodtam neki. – Fuss!
Nem kellett több ennél. Szaladva vetettem be magamat a kábult muglik soraiba, akik még az én váll lökéseimre sem reagáltak, nemhogy arra, hogy körülöttük futkározok. Igaz nem volt egyszerű átvágni közöttük, de próbáltam minél gyorsabban átjutni és ebben csak ösztönzött Kane kiáltása.
– Kapjátok el! – mordult fel dühödten, de ez a parancs már nem a muglinak szólt, hanem az erdőből kirohanó, visszatérő kátrány szörnyeinek, akik még az eddiginél is gyorsabban tartottak felém.
Nem átkoztam, semmilyen varázslatot nem használtam, amellyel lassítottam volna magamat. Csak futottam a fal felé, amely alig volt már tőlem alig 20 méterre.
Már csak 20 méter Rachel! Fuss!
Alig 15 méter, nemsokára ott leszek!
Nem több, mint 10 méter, ne add fel!
Csak 5 mé...
Nagy erővel csapódott belém oldalról Kane egyik kátrány szörnye, leterítve engem lábamról. Gurulva egyet, terültem el a fűben, mikor is a lény fölém pattant. Kezeit a nyakamra kulcsolta és annál fogva nyomott le erősen a földre. Szorítása egyre keményebb lett, míg én alig kaptam már levegőt. Kezeit ütlegeltem, de semmi haszna nem volt, tehetetlen voltam.
– Confringo! – csapódott be Wade átka a felettem lévő szörnybe, amely felrobbanva, terített be engem kátránnyal.
Köhögve töröltem le arcomat, miközben felállva léptem a falhoz.
–Stuport! – pusztítottam el a felém rohanó lények sorát, majd hátra néztem. Wade mugli bűvölő mágiája egyre jobban kezdett feloldódni, mivel a kátrány szörnyek őt vették leginkább célba, így védekeznie kellett már.
Sietnem kell!
Ahogy kinyílt a titkos ajtó azonnal berohantam rajta. Meg sem álltam az ismerős hosszú asztalig, ahol egy pillanatra torpantam csak meg, hogy hátra lesve felmérjem az utánam igyekvő ellenfeleim létszámát.
– Reductosa! – mágiám viharként söpört végig a folyosón, magával rántva és szétszabdalva az útjába kerülő lényeket.
Az asztalon átvetve magamat érkeztem a konyhába vezető ajtó elé. Belépve pár pillantásból is megtudtam mondani, hogy takaros kis hely volt. Barátságos konyhapultok és kis szekrények sokaságán túl, amelyekben nagy eséllyel különféle étkészletek voltak, egy jóval kisebb étkezőasztalt is elhelyeztek. Falakon kisebb-nagyobb mágikus képek fogadtak, melynek gazdái békésen aludtak, néhányukat még az én hangos belépőm sem vert fel, azok, akik viszont felkeltek döbbenten huhogtak pár sort. Nem sokat időztem a konyhában, szinte azonnal bevetettem magamat a sok ajtóval ellátott folyosóba, amely kicsit talán a Roxfortra emlékeztetett. Igaz az iskolám koránt sem volt ennyire zsúfolt, mint ez a hely, ahol egy szabad falfelület sem maradt a hosszú ajtó sorok miatt.
– Szentsége Merlin! – hallatszott ki a konyhából egy fülsértő kiáltás az egyik kép lakójától, amelyt már nem én, hanem az engem követő kátrány lények váltottak ki, akik nem akartak leszakadni rólam.
Lépteimet megsokszoroztam, nem álltam le harcolni az engem üldöző szörnyek kisebb seregével. Az idő most életet érhetett, hisz Wade talán ezeknek a lényeknek a többszöröseivel harcolhatott, lehet Kane is rátámadt már, hisz őt akarta megölni leginkább, nem engem.
Egy gyors csukló mozdulattal nyitottam be a megfelelő ajtón, majd azonnal vágtam is be azt egy záró bűbájjal egyetemben, amely valameddig megállítja a kátrány szörnyeket reményeim szerint. Kapkodva fordultam meg, szemeimmel a ládát keresve, még is az állam este le a látványtól, amely bent várt.
– Oh Merlin büdös lila gatyájára is! – káromkodtam el magamat, mikor megfordultam.
A helyiség leginkább egy raktár féleségnek nézett ki, hasonló volt a Francia Mágiaügyi Minisztériumban látott jóslat szobához. Hatalmas polcsorok nyúltak fel – a szerencsémre nem magas – plafonig. Mindegyik tele-tele volt varázstárgyakkal, amelyekbe oly könnyen olvadhatott bele az általam keresett láda. Miközben belevetettem magamat a keresésbe furábbnál furább tárgyakat fedeztem fel. Volt itt szinte minden. Troll fülektől elkezdve, a megporosodott és leláncolt könyveken át mindent meglehetett találni.
– Nem, nem, nem – futkostam oda-vissza, mikor is megakadt a szemem egy tárgyon. Nem Choi ládája volt, mégis megörültem az öreg főnix tojás és a régi méregzöld színű bájital között lévő késnek, melyet egy kis üvegtárolóban tároltak.
Ez még jól fog jönni.
Az üveget felhajtva kivettem a fényesen csillogó kést, mely hibátlanul díszelgett kezembe. Szinte olyan volt, mintha kifejezetten nekem készítették volna. Markolata gyönyörű volt, még sem volt túl csicsázva, ami miatt leginkább a
A bámulásból dörömbölés zökkentett ki. Megállíthatatlanul csapkodták a kintiek a régi fából készült ajtót, ami félő volt, hogy bármelyik pillanatban megadja magát és beszakad.
Haladnom kell! – suttogtam magamnak, majd felillesztve az oldalamra a fegyvert kezdtem el lázasan keresni a ládát.
Tényleg szinte mindent láttam, amit eltudtam képzelni, de a láda sehol sem volt. Helyette megannyi fölösleges és undorító dolgot találtam, mint például pár vámpír fog vagy kitépett farkas szőr. A sorok között szaladtam le-föl, hátha ráakadok, de szemem vagy átsuhant rajta, vagy talán nem is volt itt sohasem az az átkozott doboz, amit most legszívesebben kiátkoztam volna a világból. Ezen még az ajtó, szinte már fájdalmas nyikkanásai sem segítettek, amelyek emlékeztettek arra, hogy fogytán vagyok az időmből.
– Merlinre is! Hol a fenében van Choi ládája?! – kiáltottam fel dühömben, mire az eddig halvány fényben úszó szoba, hirtelen ragyogott fel. A kialvóban lévő fáklyák szavamra villantak fel, meleg fényt árasztva magukból. Pár pillant múlva pedig egy doboz esett a kezembe. – Ezt nem hiszem el! Wade ezt is mondhattad volna...
A láda tökéletesen megfelelt Wade leírásának. Tetején részletesen kidolgozott címer ékeskedett, amely egy számomra ismeretlen csúszómászó varázslényt is megjelenített. A szerkezet élein és csúcsain végig részletesen kidolgozott arany indák tekeregtek, szinte már teljesen be is fedték, mégis oldalán ott volt a hosszú varázsszó, amely aktiválta a ládát.
,,Ki kint az bent, ki bent az kint.
Choi ládájának szolgálatába és fogságába vonlak,
míg én, a láda ura, parancsolója szabaddá nem bocsátlak.
Ki kint az bent, ki bent az kint.
Ez Choi ládájának titka."
Szemeimmel átfutottam a bűvös sorokat, majd mellemhez szorítva pillantottam fel tanácstalanul. Sarokba voltam szorítva, mint egy kisegér. A hosszú szobából csak egy kiút volt, amely mögött megannyi szörny éhezhetett rám, akik egy pillanatig sem haboztak volna, ha szívembe szúrhatnák éles, sötét fegyverüket. Talán az megmentett volna, ha a sorok sokasága között kerestem volna menedéket, mégis rengeteg időt emésztett volna fel, nekem meg pont nem volt elég időm, lehet már el is késtem. Lehet Wade meghalt már, Kane pedig felém tartott, hogy végre elvégezhesse, furcsa – számomra még mindig érthetetlen –, sötét tervét.
Fejemet megráztam. Butaság volt arra gondolnom, hogy elvesztettük a harcot, hiszen ott volt a láda a mellkasomnak préselve, amely a győzelmünk kulcsa volt. Másrészről, pedig Wade nem egy könnyen térdre kényszeríthető embernek tűnt, biztos voltam benne, hogy az utolsó szusszanásáig, keményen harcolna az életért. A rövid ismeretségünk ellenére, tudtam, hogy a fiú tartogat még meglepetéseket. Nem volt egyszerű mágus, különleges volt, különleges mágiával és hatalommal.
Az ajtó hirtelen robbanással dőlt ki a helyéről, kisebb-nagyobb darabokra szakadva repült el egészen a lábaim elé. Némelyik szilánkja még a lábamat is felsértette, de ez abban a pillanatban a legelhanyagolhatóbb tény volt. Az ajtó előtt – és a földön elterülve – Kane lényei toporogtak, áldozatukat keresve. Lemertem volna fogadni, hogy elmosolyodott valamennyi, mikor megláttak engem.
Fogaimat csikorgatva kaptam pálcám után, majd éles, gyors és könyörtelen suhintásokkal ajándékoztam meg hívatlan vendégeimet. A padlót, a másodpercek töredéke alatt, terítette be a kátrányra emlékeztető szutyok. Nem egy lényt sikerült megsemmisítenem, mielőtt még fel is foghatták volna, dühöd, de leginkább kétségbeesett menekülési próbálkozásomat. Bármennyire is szerettem volna minél előbb és gyorsabban végezni szörnyekkel, azok elértek engem. Próbáltam menekülni, de már csak azt fogtam fel, ahogy az egyikőjük egy gyors mozdulattal üti ki kezemből tiszafa pálcámat, amely több méterre gurult el tőlem.
– Merlinre! – kiáltottam, ma már sokadjára, a nagy mágus nevét, miközben lehajolva kerültem el a fejemet célzó ütést. Szabad kezemmel az utolsó fegyverem, a kés felé nyúltam, majd nagy erővel vágtam bele az előttem állóba. A tőr, ahogy arra számítottam is, megsemmisítette a támadómat, majd ahelyett, hogy erőtlenül földre hullott volna, nagy lendülettel tért vissza kezembe. Döbbenten hátráltam pár lépést, mikor is a kezemben lévő fegyver, önmagát irányítva repült fejem fölé, mintha életre kelt volna. Fél szemmel felpillantva, szinte leesett állal konstatáltam a sok éles, kis pengét, amely mind egytől egyig felettem lebegett, az én eredeti fegyverem másolata volt, az igazi darab is ott lebegett elől, nem lehetett eltéveszteni. Parancsra készen vártak rám, az utasításomra. Nem tudtam mit kéne tennem, mégis a válasz úgy jött, mint egy halk kis fuvallat a sötét erdőben. Szabad kezemet ütésszerűen nyújtottam ki, melyre a kis fegyverek a pillanatok töredéke alatt repültek előre, megsorozva ezzel támadóimat.
Az egyik pillanatban, még több, mint egy tucat ellenféllel álltam egy szobában, a másikban pedig már egyedül voltam, kezemben – a már majdnem – barátként szeretett tőrrel. Nem kellett több ösztönzés. A hirtelen jött siker mámora teljesen felmelengette testemet, az eddig félelmeim, kétségeim egy pillanat alatt felszívódtak. Kane rám vetülő sötétsége és árnya, már nem hatott többé. Helyébe elhatározottság és bátorság felfokozott kavalkádja került, amelyt még maga Griffendél Godrik és annak összes tanítványa megirigyelt volna.
Pálcámat oldalamra csatolva vágtam neki a folyosóknak. Úgy éreztem senki nem állíthat meg abban, hogy kijussak erről a helyről és végre megállítsam és bezárjam azt a sötét szörnyet. Ez pedig így is volt. Nem egy kátrány lény próbálta utamat állni, viszont ezek mind meg semmisültek, mielőtt még felfoghatták volna jelenlétemet, az éles penge testükön átrepülve alakította át őket, padlón lévő kosszá. Egyetlen egy dolog kényszerített megtorpanásra pár másodpercig, mégpedig a hatalmas kőfal ajtó, amely parancsolóan és vészjóslóan lassan nyílt ki, elém tárva a kint szörnyűséget.
A rét, ahol eddig harcoltam megtelt sötét lényekkel és árnyakkal, amelyek egyedül is vérfagyasztó látvány lehettek, de így együtt összegyűlve, vagy inkább jobban fogalmazva összetömörülve, minden mágusban megállította volna egy pillanatra azt a bizonyos ütőt. Elképzelhetetlennek tűnt, hogyan lehetett ilyen lényeket kigondolni és megalkotni, de még inkább letaglózóbb volt az a szintű mágia, amely ehhez kellet. A tisztás szinte árasztotta magából a különféle mágiák keveredését. Éreztem a hely igazi, tiszta természetes mágiáját, amely a fákból és a növényekből származott, ezt viszont szinte teljesen elnyomta a sötét lényekből áradó koszos, beszennyezett energia, amely keveredett az én el-el halványuló kitörésemből és Wade varázslataiból származóéval, mégis volt valami még a környezetemben, amely még engem is megállított pár pillanatra, megdermesztett.
Még az előtt, hogy láthattam volna, hogy mi történik, tudtam, sőt éreztem, hogy nagy gond van. A réten két hatalmas nagy erő hadakozott egymással, mindketten céljukként kitűzve a másik megsemmisítését, felemésztését. Egyikőjükben mély, szinte határtalan sötétség lakozott, amely úgy tűnt kifogyhatatlan energiával bír, benne keveredett egyfajta egyszerű, átlagosnak mondható varázsló ereje, ami mintha fogságba esett volna benne, ezzel hadakozott a másik érdekes, magához vonzó erő, amely egészében azonnal ráismertem Wade vad mágiájára. Ahogy tudatosult bennem társam hatalmas ereje végig áradt bennem az aggodalom hulláma. Szemeim szinte azonnal felpattantak, keresve a fiút.
A réten az összes szörnyszülött egy pont felé fordult, ahol fények villództak időnként fel. Onnan eredt a különféle mágiák könyörtelen összecsapása. Ott állt Wade és Kane, alig 10 méterre egymástól, miközben a töméntelen mágiájukat használva törekedtek a másik felemésztésére. Wade zöld színű és Kane sötét szürke, szinte már fekete ereje egymással keveredett, kisebb robbanásokat okozva harcuk során. Társam fáradtan tárta ki kezét, amelyből áramlott az egyre gyengülő mágia. Éreztem, ahogy pillanatok alatt borul fel a harcuk állása, Wade egyre fáradékonyabb volt, amelyt Kane kihasznált és szinte felemésztette a fiú erejét, alig pár méter tartotta vissza attól, hogy megölje a társamat.
Oda kell mennem azonnal! Bármelyik pillanatban meghallhat.
Tágra nyílt szemekkel szinte gondolkozás nélkül emeltem fel pengémet, amelynek kis másolatai halomra pusztították el egy sugárban Kane szörnyeit, akiket a támadás váratlanul ért. Ez volt az egyetlen előnyöm, a meglepetés ereje, amelyt bármilyen lelkiismeret-furdalás nélkül használtam ki, hogy minél közelebb jussak a társamhoz. A kések gond nélkül megtisztították előttem az utat, maguk után csak fekete piszkot hagyva. Csendes gyilkos voltam, mégse foglalkoztam a feltűnésmentességgel. Csak rohantam és rohantam, miközben szememet le sem vettem Wade-ről, akinek alakja egyre jobban rajzolódott ki előttem. Testét sebek sokasága terítette be, a fiú szinte már alig állt a lábán, utolsó erejét is felemésztette a Kane-nel vívott harc. Az eszeveszett futásomat viszont váratlanul törték meg, félig meddig előre esve állított meg több erős kar, visszafogva engem.
– Engedj el! Engedj el te szörnyeteg! – ordítottam rá az engem visszafogó lényekre, akik alig 5 méterre állítottak meg engem, szinte már egy karnyújtásnyira voltam a célomtól.
Kiáltozásaim nem hatottak a szörnyekre, viszont a két mágus figyelmét egyből magamra vontam. Kane sötét szeme felvillant örömében, ahogy meglátta erőlködő alakomat. Szájára boldog vigyor költözött ki, mintha mindent elért volna az életében, amit eddig akart. A vele harcoló fiú, viszont szomorú, bús komor tekintettel mért végig engem. Szemébe pillantva megannyi érzelmet tudtam kiolvasni: fáradtságot, bánatot, keserűséget, tehetetlenséget és egy leheletnyi ijedtséget. Egy érzés viszont mindent elsöpört, még pedig feladás. A fiú feladta és olyan volt, mintha már elfogadta volna és megbékélt volna azzal a tudattal, hogy ma meg fog halni.
– Milyen vicces! – nevetett Kane – Megérte az a sok év szenvedés, amit okoztál nekem te kígyó! Most, hogy már a kis barátnőd is itt van, a szeme láttára foglak végre kivégezni és a gazdám elé vinni a lelkedet!
– Nincs akkora szerencséd Kane! – vicsorogtam a férfira, majd Wade-re néztem.
– Vége van Wade, ennyi volt! Add fel a harcot és akkor talán őt megkímélem! – bökött fejével felém az az álnok alak, miközben félszemmel, de a fiú arcát pásztázta és az ott lévő érzelmeket, amelyekbe talán ő is felfedezte azt az elfogadást.
– Nem adhatod fel! – kiáltottam a társamnak a sírás szélén állva, de amikor tekintetünk összekulcsolódott már tudtam, hogy szavaim mit sem érnek. – Harcolnod kell! Nem adhatod fel! Wade!
– Sajnálom – lehelte Wade, majd abban a pillanatban Kane mágiája elérte a fiú kezét és egy robbanással összekötve hátra vetette őt. Az animágus a földön gurulva, a fekete mágiától megégetve és megsebesítve terült el a fűben, szinte félholtan.
– Wade! – sikítottam kétségbeesetten, miközben a lények karmai között vergődve próbáltam oda rohanni hozzá.
– Milyen drámai! – ásított fel Kane. – Azt hitte megmenthet téged, kár, hogy nem tudta, hogy miután végeztem vele te jössz. Na, de végezzünk örökre ezzel. Vár rád a halál Wade Kwon, tárt karokkal fog fogadni téged.
Kane hirtelen egy tört húzott elő ruhája eldugott szegletéből, majd lassan a vergődő fiú felé kezdett sétálni. Wade próbálkozott, egyik – még használható – kezével próbálta magát feltornászni a földről, de minduntalan visszaesett a poros földre.
– Ne érj hozzá! Engedd el! Ne tedd! Kérlek! – könyörögtem Kane-nek tehetetlenül. Hisz mit tudtam volna csinálni? Ott voltam alig pár méterre tőlük, több szörnyeteg erős fogáságban lefegyverezve. Tőröm valahol a rét füvében tűnhetett el a csata folyamán, míg pálcám az egyik távolabbi lény vette el és vasöklében tartotta, tőlem a lehető legtávolabb. Mágiám, mintha visszavonulót fújt volna, kezeim nem fénylettek fel, mintha erőm Wade-vel együtt tűnt volna el. Legyőzve és tehetetlenül néztem végig azt, ahogy Kane végez egyetlen társammal, Wade-del.
– Ne add fel!
– Még nincs minden veszve!
– Harcolj!
Lehorgasztott fejemet felkaptam az idegen, suttogás szerű hangfoszlányokra, amelyeket, mintha csak a szél söpört volna el hozzám. Halkak voltak mégis én tisztán hallottam őket, sőt csak én hallottam, mintha az én fülembe suttogták volna csak.
– Harcolj érte! Nem adhatod fel!
– Légy bátor! Mi veled vagyunk, ahogy mágiád is, ott van benned!
– Csak fel kell ébresztened! Ébreszd fel a mágiádat!
Kane, Wade felé tartott és a vergődő fiúba rúgott egy hatalmasat, élvezve annak fájó nyögését és szenvedését, amit én lefegyverezve néztem.
– Mi segítünk! Segítünk a mágiád használatában! Csak ne add fel! Indítsd be Choi ládáját és győzd le a Lélekfalót! Mentsd meg testvérünk! – egyre hangosabban és tisztábban hallottam mindent, de a legérthetőbb az utolsó volt. Az utolsó, ismerős női hang.
Éreztem, ahogy szemem felvillan, kezeimmel egyetemben, amelyek hirtelen égették meg a sötét lényeket, akik egyszerre engedtek szabaddá. Az ujjaimat szélesre tártam és egy gyors pördülés közepette elpusztítottam, sőt felégettem az engem hátráltató alakokat. A szörnyetegek elindultak felém, hogy minél előbb földre lökhessenek és lefegyverezzenek, de egy valamire nem számítottak. Nem voltam egyedül.
Az egész testemben hideg bizsergés futott végig, ahogy az idegen mágiák sokasága összekapcsolódott az enyémmel. Emlék foszlányok tódultak a tudatomba, számomra idegen nevekkel és gondolatokkal párosítva.
– Végre valamilyen buli is van! – nevetett fel egy öblös férfihang.
– Nem is te lennél Waylon! – kacagott vele szinte fel egyszerre egy nő.
Bal kezemet irányításuk alá véve, nyújtották ki és egy egyszerű csukló mozdulattal állították meg a felém közeledő kátrány lényeket, kiknek szemei sötét- és ibolyakék színben villantak fel. A szörnyek lábai földbe gyökereztek, miközben testük körül halvány kék színek pompáztak.
– Pusztítsuk hát akkor el őket! – szakad ki a torkomból egy újabb férfihang, amely kísértetiesen emlékeztetett engem Wadé-re.
– És mentsük meg a testvérünket! – tette hozzá az a nő, kinek hangja egyre ismerősebben csengett.
Testem minden ízben engedelmeskedett az elfoglalóinak, akik mindenhol ott voltak. Cikáztak gondolataimban, irányították tetteim, gyógyították sebeimet, s növelték az erőmet. Szemeimmel százszor pontosabban láttam, gyorsabb voltam és erősebb, mint valaha. A félelem kis cseppjét is elfojtották, ahogy a fájdalomét és fáradságét is, amely bennem bujdosott. Mágiám a sok-sok ismeretlen erő hatására, mintha újra felélénkült volna. Ott táncolt ujjaim hegyén, mint a lelkek különböző színű energiája. Mind-mind külön mágushoz tartozott, különféle érzelmekkel, erőkkel és gondolatokkal, amiket én mind hallottam és éreztem. Megvédtek engem és óvtak, azért, hogy azt az egy célt bebírjam teljesíteni, amit én is és ők is akartak. Még pedig megmenteni Wade-t.
Elléptem eddigi helyemről, miközben az egyik férfi méregzöld mágiája felemésztette a lefagyasztott lényeket, ezzel szabad utat hagyva nekem. Eközben többi társa mind megállította a mozgásba lendülő lényeket. Olyan transszerű állapotba helyezték őket, mint amilyenbe Wade is az embereket. Nem volt már akadály köztem és Kane között, ki a mámortól elvakulva csak Wade szenvedésével foglalkozott.
– Innentől már a te kezedben van a győzelem kislány! – mondta egy fokkal mélyebb hang Wadé-nél.
– Mi is itt vagyunk, de többet nem segíthetünk!
– Győzz! Zárd be a Lélekfogót! – kiáltotta a nő.
Egy-két nagyobb lépés után egy ugrással vált súlytalanná a testem, s mint valami varázs füst úgy száguldottam Wade és Kane közé. A másodpercek törtrésze alatt teremtem a két férfi között, ezzel megállítva a sötét lény mozdulatát, ki kését magasba emelve készült lesújtani a barátomra. A jobb kezemben szorongatott ládának zárát egy ujjal oldottam ki, majd nagy lendülettel emeltem fel Kane felé tárva.
– Ki kint az bent, ki bent az kint – keveredett hangom a segítőimével, kik nagy hévvel és elszántsággal zengték a sorokat.
Kane megdermedve hátrált pár lépést, kezét leejtette és úgy tűnt megfutamodni készül, ebben viszont a bűvös sárga mágia, amely, mint egy bilincs fonódott lábaira, megakadályozta.
– Choi ládájának szolgálatába és fogságába vonlak, – folytattuk elszántan, Kane hadakozásait kizárva – míg én, a láda ura, parancsolója szabaddá nem bocsátlak.
A kezemben lévő doboz belseje fokozatosan árasztotta magából a meleg fényt, amellyel párhuzamosan kezdett az előttem álló szörnyeteg teste átalakulni. Elsősnek halvány, majd egyre erősödő szürke köd áradt a férfi testéből, míg lába szinte teljesen elvesztette szilárdságát, s gomolygó füstként szállt a láda rejtett belsejébe.
– Ne, nem teheted ezt! Eressz! – ordította kétségbeesetten, amint hanyatt vágódott a szörnyetegei által bemocskolt talajon.
– Ki kint az bent, ki bent az kint – folytattuk megrendíthetetlenül. Az undor és a gyűlölet, amely a szavaim mögött lakozott, a felkavaró látványt is elnyomták. Nem tudtam sajnálni az egyre elgyötörtebb alakot, aki utolsó reményében a fű szálait tépte, azokon fogást keresve.
– Megöllek! Elpusztítalak Rachel Morgan! Minden el fogok pusztítani, amit szeretsz! – kiáltotta utolsó szavaként, mielőtt még befejezhettem volna az átkot.
– Ez Choi ládájának titka.
Kane egy fájdalmas hördüléssel alakult át sötét füstté, amelyet a láda magába szippantott. Próbálkozott. Az utolsó másodpercig harcolt ellenem és a láda ellen. Ujjaival össze-vissza kapkodott és utolsó próbálkozásaként, még a doboz szélére is rámarkolt, de mindhiába. Keze pillanatok múlva halvány ködként tűnt el a fényben. Choi ládájának fényében és immár fogságában.
– Vége – lélegeztem fel, ahogy Choi ládája nagy csattanással záródott be, lezárva ezzel egy csatát – győztünk.
– Győztünk hát kislány! Talán volt valami kétséged efelől? – kiáltott fel boldogan és öblös hangon a férfi.
– Nem, senkinek nem volt efelől kétsége Waylon. Inkább attól tartottunk, hogy kilyukasztod szegény lányt azzal a hatalmas nagy egóddal!
– Na nézzenek csak oda megszólalt a Napsugár Yvie! Rég hallottunk Sugárka! – szállt az éles hangú nővel szembe az előző gondolatok tulajdonosa.
– Az a te szerencséd is Waylon! – kacagott fel egy másik férfi, vagy inkább fiú.
– Bármennyire is jól esik ebben gyönyörű, bátor és erős lány testében lenni, úgy érzem ideje lelépnünk! – vágott közben a kimondottan Wade hangjára hajazó lélek.
– Egyetértek Maverickkel! Ideje mennünk! – helyeselt a számomra, – még mindig –ismeretlen nő, kinek hangja talán a legerősebben szólalt meg eddig bennem. – Köszönjük Rachel, megmentetted testvérünket!
– Köszönjük! – visszhangzott egyszerre bennem a sok lélek hangja.
– Inkább én köszönöm! – mondtam ki hangosan, miközben kezeim között ott szorongatta Choi ládáját és annak foglyát. Tekintetemmel viszont még a körülöttünk álló szolga lényeket kémleltem, akik még mindig jelen voltak, s úgy tűnt gyilkolásra készek – De úgy tűnik még nem végeztünk!
– Hagyd csak kislány, majd mi megoldjuk! – kurjantotta Waylon.
Mint egy végszó, úgy hatott a férfi hangja. Egyik pillanatban még tisztán éreztem a bennem lévő lelkek gondolatait és a büszkeséggel teli érzéseiket, meg persze a hatalmas erejüket, amellyel megtöltöttek engem, a másikban viszont már ez mind eltűnt és fényes villanásokat véltem felfedezni körülöttem. Ahogy kiléptek belőlem mérhetetlen nagy fáradság lepett el. Nemhogy varázsolni, de még megtartani sem tudtam magamat. Lábaim megremegtek, s csak azt vettem észre, hogy előre esve dőlök el, egyenes Wade karjaiba, aki szemhunyásnyi idő alatt termett ott.
– Wade!
– Sh...nyugodj meg! Tartalak! – hallottam meg a férfi fülembe suttogó elgyötört szavait. A társam gyengéden ölelte át egyik karjával a derekamat, amellyel mellkasához szorítva tartott engem, míg másikkal óvatosan vette át Choi ládáját, hogy véletlen se nyíljon ki.
– Igazából azt akartam kérdezni, hogy jól vagy-e? – suttogtam fáradtan felnézve rá.
– Őszintén? Volt már jobb éjszakám, bármennyire is furcsa – kacagott halkan fel. – Pihenj! Most már nincs semmi baj!
Fejemet ráhajtottam vállára, majd körbe pillantottam. Körülöttünk mindenhol fényes szikrák szálltak. Lila, kék, zöld, piros és még más fények villództak és repültek, egyfajta fura, ám annál érdekesebb táncot járva. Másodpercek alatt pusztították el és űzték ki az emberekben lakozó szörnyetegeket, kik még mindig elhivatottan pusztítottak volna, gazdájuk parancsára. A fekete kátrányszerű, sötét anyagot is felégették a földről, megtisztítva ezzel a rétet és a növényeket, amiknek mágiájuk felszabadulva ragyogott fel, egyfajta köszönetet mondva neki, nekünk. A gyors keringő végén, minket körbe véve álltak meg. 12 darab fényesen ragyogó gömb, amelyek egy villanással alakultak át fakó, különböző színben pompázó emberekké.
Nők és férfik keveredve mosolyogtak ránk vidáman, némelyikük összekapaszkodva, egymást átkarolva villantották ránk boldogságban csillogó szemeiket. Olyanok voltak, mint a régi társak, kiknek kötelékei mái napig szorosak voltak. Nem tudtam biztosan milyen kapcsolat volt közöttük, csak éreztem, hogy szoros és ebbe az engem karoló fiú is beletartozott. Barátjuk volt, sőt testvérük.
– Na megint mi mentjük meg a seggedet barátom! – kiáltott fel egy kék fényben álló férfi, kiben Waylonnak nevezett férfit véltem felfedezni.
– Azért nem mindig – pöckölte meg az orrát egy ibolyakék nő, majd lágyan megcsókolta.
– Olyan jó végre téged csókolni Tabitha! – mormogta Waylon a csók közben.
– Jaj már megint kezdik a nyali-falit! – forgatta meg a szemeit a sárga, fiatal lány, akit ha jól emlékeztem Yvie-nek neveztek.
– Hagyd már őket Morcogi! Inkább gyere ide! – tárta szélesre a karjait a piros fényben tündöklő férfi, aki végül átkarolta Yvie-t.
– Semmit sem változtatok! – nevetett fel fejét óvatosan rázva az engem karoló Wade, kinek teste körül egy hasonló, de annál halványabb zöld mágiát fedeztem fel, amelyet kétségkívül a lelkek idéztek elő.
–Te sem változtál sokat öcsém! – válaszolta egy férfi, aki szinte Wade mása volt, egy-két vonást leszámítva. – Bár igaz, ahogy látom időközben összeszedtél egy csinos, de annál ravaszabb lányt. Ahogy éreztem igazi aranyfogást fogtál meg, bátor harcos.
Az engem karoló fiú tekintete azonnal oda suhant az egyik lila fényben álló, boldog lányra. Vágyakozva pillantott rá és úgy tűnt akar valamit mondani, talán mentséget kitalálni, de mintha a másik a gondolatában olvasott volna, csak leintette.
– Nem kell mentegetőznöd Wade! Nem szükséges. A testvéreid vagyunk, a barátaid. Mi akkor vagyunk boldogok, ha te boldog vagy. Az, pedig már régen volt, így nem éri meg szavakat fecsérelni rá – vette le a számomra ismeretlen terhet Wade válláról a lány, vagy inkább nő, akinek szavai leginkább hatottak rám a harc során.
– Tudom Kala, tudom – horgasztotta le a fejét pár pillanatra Wade, majd azt megrázva, nevetve felpillantott, mosolyát nem lehetett volna letörölni. – De hogy? Hisz ti...ti meghaltatok. Hogy lehettek még mindig itt?
– Meghaltunk, igaz...– kezdte el Maverick, Wade testvére, akinek szavát Tabitha folytatta.
– De az nem azt jelenti, hogy eltűntünk...
– Nem hát! – vágott közbe Waylon vigyorogva.
– és egyedül hagyunk – fejezte be Tabitha, majd meg cirógatta a szerelme arcát.
– Sajnos nincs akkor szerencséd, hogy Waylont és minket lekaparj magadról – kacsintott a férfire Yvie, kinek hangja már sokkal barátságosabb volt, ahogy átkarolta párja.
– Megígértem, hogy sose hagyunk el senkit Wade. Hát nem emlékszel? – kérdezte a bátyja meg kedvesen.
– Na kösz Wade! Most elárultad a kis hölgynek, hogy milyen vén szatyrok vagyunk mi – rázta meg a fejét rosszallóan Waylon.
– De az a lényeg, hogy betartottam, sose hagytunk el. Mindig ott voltunk.
– Maverick igazat mond. Mindig ott voltunk, még ha nem is láttál bennünket – vette át a szót Kala, akivel úgy tűnt sokkal mélyebb kapcsolata van Wade-nek, mint azt gondoltam. – Sajnos viszont nemsokára mennünk kell! Nem maradhatunk sokáig, így is egyre gyengébbek és gyengébbek vagyunk.
– Elmentek, újra? – csengett fájdalom a hangjában az animágusnak.
– Mennünk kell, viszont soha nem hagyunk el! – lépett közelebb Kala, majd a keze közé fogta Wade arcát. – Jegyezd meg Wade jól, amit mondok! Még ha nem is látsz minket, mi ott vagyunk, veled leszünk mindig. Nem hagyunk el soha, ezt pedig fontos tudnod. A testvérünk vagy és ahogy az eskünk is szól, sose hagynánk hátra téged. Ha bajban vagy, vagy szükséged van ránk, mi melletted állunk, bármi történjen. Lehet így, mint most nem leszünk, viszont ott – tette ujját a fiú szívére – örökre ott leszünk. Sose hagyunk el és szeretünk téged. Ha hiányzunk csak gondolj ránk és minden megoldódik, mert minden megoldódik egyszer. Ezt sose felejtsd!
– Nem fogom – bólintott határozottan, mire a lila fényben ragyogó nő elhátrált tőle és visszatért a társaival alkotott körbe.
– Ideje indulni testvéreim! – nézett körbe Kala, majd tekintete rajtunk állapodott meg.
– Hát akkor csak annyit mondhatok, hogy vigyázz magadra haver! Aztán meg nem akarok én itt újabb bulit azzal a Lélekfalóval, mert a végén még szét kell rúgnom újra a seggét! – kacagott fel Waylon – Ja és vigyázz a kis hölgyre! Elbűvölő egy teremtmény.
– Legyetek jók és vigyázzatok magatokra! – mondta Tabitha, majd a párjával egy pörgéssel alakultak vissza fényes gömbökké, amelyek eredetileg is voltak.
– Aztán nekem nehogy megszegd Waylon szavát, mert Kane után a te fenekedet poroljuk ki az öreg emberrel! – csengett Yvie éles hangja, amelyeket a jó kívánságok sokasága követett a többi társától.
Már csak két emberi alak állt a réten, minket leszámítva, ez pedig Maverick volt, Wade testvére és Kala, akik hasonló ábrázattal kémlelték a fiút.
– Fogadd meg Waylon és Yvie szavait Wade és vigyázz magadra! Jól volt látni téged újra és beszélgetni veled, a hölggyel pedig örülök, hogy találkozhattam – hajtotta fejét előttem. – Légy boldog és élj!
– Mindenképp Maverick! – engedett el óvatosan egy pillanatra Wade, majd bátyját baráti ölelésben részesítette.
– A ládát pedig jó helyre dugd el! – engedte el az öccsét, majd egy félpörgéssel ő is már csak egy zöld fény gömbként lebegett. Ezzel már csak Kala állt a réten, aki kezeit maga előtt leengedve lágyan végig mért minket.
– Ég veled Wade! S szavaimat ne feledd! Soha nem hagyunk el! – emlékeztette a fiút, akivel az utolsó sort szinte egyszerre mondta.
– Sose hagytok el...! – bólintott Wade egyet gyengéden.
–...amíg a világ a világ – fejezte be Kala, majd ő is társaihoz emelkedett.
A 12 fényes gömb egymás körül keringőztek, majd minket célba véve táncoltak körülöttünk. Robbanás szerűn szálltak szét, s elmentek. Eltűntek, de nem örökre. Valami azt súgta még találkozni fogunk velük személyesen és addig is, ahogy Kala is mondta velünk lesznek, hanem is testileg, de lélekben mindig ott lesznek a társamnak, Wade-nek, a szívében rejtőzve.
– Na és most? – törtem meg a nyugodt csendet, amelybe burkolództunk.
– Most? – kérdezett vissza Wade, majd felém fordulva mélyen felsóhajtott. – Arra gondoltam talán megihatnánk egy teát bent és beszélgethetnénk, hisz még nem olyan mély a kapcsolatunk és úgy érzem sok kérdésed is van. De ha fáradt vagy, akkor nyugodtan pihenhetünk is, úgy érzem ránk fér.
– Az biztos – értettem egyet vele álmosan. – Velük viszont mi lesz?
Fejemmel a sok kiütött ember felé böktem, akik a fűben feküdtek és úgy tűnt ébredezni kezdenek.
– Lehet őket le kéne tudnunk a tea előtt.
– Lehet – döntöttem a fejemet kicsit oldalra, ahogy kémleltem az egyre éberebb muglikat.
– Ne félj gyors leszek! – lehelt egy gyors csókot a kézfejemre, majd oda sétált az egyik muglihoz, akiben a pultos figurát véltem felfedezni a kocsmából.
– Haver mégis mi történt? – fogadta el Wade segítő kezét a mugli, aki a fejét vakarászta értetlenül.
– Hát kicsit sokat ittatok. Meg szerintem volt valami az új sörben, amit vettél – jegyezte meg a mágus óvatosan, mire a nyúlánk srác bólintva egyetértett. Úgy tűnt az eltűnt emlékeit kutatja, amelyet talán Kane vett el tőlük, de lehet Kalaék voltak. Ez nem lepett volna meg, hisz oly sok dolgot tettek értünk ma. Megmentették mindkettőnk életét. Segítettek rajtam, mikor szükségem volt rájuk. Erőt adtak és támogattak engem és Wade-t. Biztos voltam benne, ha ők nincsenek, akkor már nem élnénk. Kane végzett volna Wade-del, azután velem szórakozott volna el a kínják kínját okozva nekem. Ehelyett viszont én és Wade éltünk, Kane pedig egy olyan helyre került, ahol nem bánthat senkit és reményeim szerint nem is szabadul onnan egykönnyen. Teljesen fel sem fogtam még épp ésszel, hogy mennyire is hálásnak kéne legyek azért, mert segítettek rajtunk azok a halott lelkek, mentségemre szóljon nem voltam épp az a hálálkodó fajta boszorkány, ezek mellet pedig alig álltam meg a lábamon a fáradtság miatt, teljesen lemerített a harc.
– Min gondolkozol ilyen mélyen? – fogta meg a derekamat Wade megtámasztva engem.
– Csak gondolkodtam. Már is elintézted a muglikat? – kaptam fel a fejemet fáradtan a varázstalanokat keresve, akik visszaindultak a falujuk felé.
– Egy kis bűbáj segítségével.
– Neked még volt arra erőd? – kérdeztem meg hitetlenkedve, miközben csak a fejemet ingattam halk kacajjal.
– Őszintén hulla vagyok. Szerencsére nem szó szoros értelmébe – csengett Wade hangja a fülembe és talán csak akkor fogtam fel, hogy tényleg győztünk, amikor már csak egyedül ketten álltunk a réten.
– Győztünk – suttogtam magamnak, miközben megöleltem a fiút.
– Tényleg kikészíthetett a harc, ha ezt csak most fogod fel. Ennyire lelassultál volna? – tolt el kicsit magától.
– Ha-ha, de kinyílt a szánk – forgattam meg a szemeimet, majd lehajtottam a fejemet a vállaira. Csak pihenni akartam már. Semmi másra nem vágytam jobban, mint pár óra alvásra.
– Ezt neked köszönhetem – törte meg a csendet.
– Azért nem egészen, ha én nem lettem volna már az ágyadban aludnál sebmentesen.
– Igaz – értett egyet.
– Mondjuk azért meghálálhatod nekem. Teljesen meg lennék elégedve egy puha ággyal és egy meleg teával szolgálataimért cserébe – incselkedtem ellenállhatatlan mosoly kíséretével.
– Kérésed számomra parancs – hajolt meg eltúlozva a szerepét. Mozdulatára mindkettőnkből kitört a nevetés, s ez a boldog kacaj beleveszett az éjszaka nyugodt, de annál veszélyesebb sötétjébe, amelybe már eggyel kevesebb gonosz bujkált.