~Wooyoung~
Még mindig nehéz elhinnem, hogy sikerült megtalálnom Sant, azt meg még inkább, hogy meg is bocsájtott nekem. Az elmúlt két napban minden lehetőség átfutott a fejemben, hogy mi lehet majd annak a kimenetele, ha egyszer újra látni fogom őt, de ezek között egyáltalán nem szerepelt az, hogy összejövünk. Bevallom, még magamat is megleptem azzal, hogy elmondtam neki az érzéseimet, de rájöttem, hogy ez volt életem eddigi legjobb döntése.
- Min goldolkozol?- nyomott egy puszit hajamba San, mire én még jobban mellkasába fúrtam arcomat és mélyen beszippantottam jellegzetes illatát. Már több, mint fél órája fekszünk a kanapén néma csendben, de egyikünket sem zavarta a szótlanság, ezért is lepődtem meg annyira, amikor San halkan megszólalt.
- Éhes vagyok.- motyogtam pólójába, mivel eszem ágában sem volt elárulni neki azt, hogy egészen eddig azon agyaltam, hogy mennyire is tartottam attól, hogyan fog reagálni felbukkanásomra.
- És ennyi időbe telt, mire kitaláltad, hogyan fogod velem ezt a hírt közölni?- nevetett fel halkan, miközben óvatosan kimászott alólam és elindult konyhája felé.- Mennyire vagy éhes?- fordult vissza felém a helyiség ajtajából.
- Kicsit.- rántottam meg a vállamat, ugyanis az előbbi kijelentésemmel inkább csak ki akartam kerülni a valódi válaszadást.- Ha megmutatod, hol vannak a rágcsáid, keresek én magamnak valamit.- másztam le a kanapéról és bementem a konyhába, aminek a közepén kérdő tekintettel néztem vissza Sanra, aki az ajtófélfának támaszkodva, egy apró mosollyal az arcán biccentett, hogy mondhatom.- Szóval... Hol vannak?
- Keresd meg őket!- ült le az étkezőasztalhoz és onnan figyelte, ahogy durcásan dobbantok egyet lábammal és karjaimat keresztbefonom magam előtt.
- Honnan kéne tudnom, hol vannak?- ültem le a konyhakőre és tehetetlenül néztem az engem szórakozottan figyelő fiúra.
- Azért nem olyan nagy ez a hely, szóval nem egy lehetetlen feladatot adtam neked.- rántotta meg a vállát, majd hátradőlve folytatta.- Segítsek?
- Nem kell.- keltem fel morcosan és elkezdtem kinyitogatni az összes konyhai szekrényt és fiókot.
- Már közel jársz!- mondta, amikor már csak egyetlen ajtó maradt csukva. Szememet forgatva nyitottam ki és végre megpillantottam azt, amit már percek óta keresek. Rengeteg zacskó chips, különféle csokik és cukorkák voltak elhelyezve a szekrényben. A probléma csak az volt, hogy mindez a poharak felett, a lehető legmagasabban lévő polcon pihent, amit én még akkor sem érnék el, ha 5 centivel magasabb lennék és lábujjhegyre állva próbálkoznék a megkaparintásukkal.
- Te most szórakozol velem? Minek teszed oda?- mutogattam a magasban lévő finomságok irányába.
- Nincs máshol hely.- felelte védekezően.
- Jaj, ne mondd már! Ez teljesen üres, ráadásul emberi magasságban van.- böktem a konyhapultban található poros polcra.
- Jó, na!- nevetett fel és már indult volna, hogy segítsen nekem, de megállítottam ebben.
- Hozd azt a széket is!- biccentettem az ülőalkalmatosság felé, amin az imént ült.
- Minek?- nézett rám értetlenül, ennek ellenére mégis visszament, hogy elhozhassa azt, ami nagy segítségünkre lesz a nasik megszerzésében.
- Ha én nem érem el, te sem fogod.- jelentettem ki és letettem a polc elé a széket, majd San vállába kapaszkodva léptem fel rá.
- Én elértem volna.- motyogta, mialatt sorban adogadtam le neki a kisebb-nagyobb zacskókat.
- Persze, persze.- dünnyögtem, viszont a következő pillanatban felcsillantak szemeim.- Úristen! Te is szereted?
- Mit?- ráncolta szemöldökét, de azonnal választ is kapott kérdésére, ugyanis lekapva a polc legbelső sarkából egyből a kezébe nyomtam a mézes-vajas chipset.- Ja, hogy ez.- nevette el magát zavartan.- Nem tudom, hogy szeretem-e. Nem ettem még.
- Akkor minek vettél egy egész zacskóval, ha még sosem kóstoltad?- léptem le a székről és a hűtőben kutakodtam tovább.
- Miattad.- felelte halkan.
- Miért? Talán előre tudtad, hogy össze fogunk veszni, hogy utána idejövök és még mindemellé ki is fosztalak?- vettem ki két üveg üdítőt, majd a mélyhűtőben folytattam a keresgélést.
- Nem, csak azt terveztem, hogy majd egyik nap beviszem neked. Vagy hogy megkóstolom és azt mondom neked, hogy én is imádom, még akkor is, ha egy kicsit sem ízlett.- vallotta be egy apró mosollyal az arcán.
- Miért? Miért hoztál volna nekem a munkahelyemre rágcsát? Miért hazudtad volna, hogy szereted, ha nem is? És miért tetted olyan magasra, ha elvileg olyan elképzelésed is volt, hogy te eszed majd meg?- kérdezősködtem megállás nélkül.
- Huh, várj, ez egy kicsit sok volt egyszerre!- kuncogott fel, de egész idő alatt éreztem magamon tekintetét.
- Akkor gyorsan gondold át, aztán szépen válaszolj mindegyikre!- vettem ki egy doboz fagyit, ezután pedig nekiálltam keresni két kanalat.
- Jó, szóval ömm... Azért vittem volna el neked, hogy feldobjam a napodat és, hogy ezáltal közelebb kerüljek hozzád és tudassam veled, hogy figyelek rád. Azért mondtam volna, hogy finom, hogy legyen egy közös pontunk, de aztán rájöttem, hogy én nem ehetek ilyeneket.- mondta és bár tudtam, hogy egy kérdésre még nem adott feleletet, mégis közbevágtam.
- Miért?
- Wooyoung, légy türelmes! Még nem fejeztem be! Tehát azért tettem elérhetetlen helyre az összes nasit, hogy ne essek kísértésbe. Így, hogy ott fent vannak és nem látom őket, eszembe se jut, hogy vannak itthon ilyenjeim, emiatt pedig meg se fordul a fejemben, hogy unalmas perceimben kinyissak egyet-egyet. Formában akarok lenni. És ez az oka annak is, hogy nem nassolhatok csak úgy.- magyarázta.
- Miért?- kérdeztem ismét és már magamat kezdtem idegesíteni azzal, hogy csak ezt tudom hajtogatni.
- Csak elég jó akarok lenni a számodra.- nézett mélyen a szemeimbe, de nem tartott sokáig ez az idilli pillanat, ugyanis alig telt pár másodpercbe az, hogy pilláimat lesütve felkapjam a fagyit a kanalakkal és az üdítőkkel együtt és vöröslő fejjel visszamenjek a nappaliba. Ezt San persze jókedvűen kísérte végig tekintetével, majd követett is az említett helyiségbe, ahol ő is, pont úgy, mint én, lepakolta az általam a kezébe adott kajákat a kanapé előtt lévő dohányzóasztalra.
- És most?- pillantott rám, miután mindketten lehuppantunk a kanapéra.
- Nézünk valami filmet?- dobtam fel az ötletet, miközben kibontottam az egyik chipses zacskót.
- Dolgozol holnap?- kérdezett vissza San, mire én értetlenül nézve rá nyúltam bele a teli tasakba.
- Mi köze van a kettőnek egymáshoz?
- Addig nem mondom meg, ameddig nem válaszolsz.- húzta játékos mosolyra ajkait.
- Dehát én kérdeztem előbb!- fújtam fel morcosan az arcomat, mialatt elkeztdem enni.
- Jó, akkor nem árulom el.- fordult el a TV felé.
- Nem, nem dolgozom.- mondtam teli szájjal, mire San vigyorogva húzódott hozzám közelebb.
- Akkor egyezzünk meg abban, hogy akkor nézünk filmet, ha ma itt alszol.- kezdte el karomat simogatni, arca pedig már olyan közel volt enyémhez, hogy orrunk majdnem összeért.
- Felejtsd el!- tettem mellkasára tenyeremet és így toltam el magamtól.
- Jó, akkor mindegy... Mit akarsz nézni?- húzott egy csalódott görbét ajkaira.
- Mindjárt keresek valamit.- mondtam boldogan, majd miután kezembe vettem a távirányítót, fejemet San ölébe hajtva kíséreltem meg valami olyan filmre rábukkani, ami mindkettőnknek tetszhet.
Már egy ideje néztük a filmet, amikor egyik percben, amikor felnéztem Sanra, hogy megtudjam, neki hogy tetszik a képernyőn lévő vígjáték, arra lettem figyelmes, hogy a telefonját bújja.
- Keressek mást?- kérdeztem halkan, mire elemelte arca elől a készüléket és egy hatalmas mosoly kíséretében túrt tincseim közé.
- Nem kell, nagyon jó.- hajolt le hozzám és egy puszit nyomott homlokomra.
- Biztos?- fürkésztem hunyorítva, de ő csak bólintott egyet és ajkaimra is adott egy rövid csókot.- Akkor miért nem nézed?
- Csak egy régi barátom írt, de esküszöm, gyorsan lerázom.- kezdte el simogatni arcomat, mire én még mindig gyanakodva, de visszafordultam és minden figyelmemet próbáltam a filmnek szentelni. Ezt viszont San gyengéden cirógató ujjai tették számomra lehetetlenné, ugyanis pár perc elteltével akarva-akaratlanul is egyre nehezebbnek éreztem azt, hogy nyitva tartsam szemeim és nem sokkal később el is aludtam.