Elsötétedett előttem minden, majd megéreztem a körülöttem lévő ismerős nyomást, amely már szinte fel sem tűnt egy-egy hoppanálás folytán. Mégis valahogy most a hasam az érzéstől szinte teljesen felfordult. Ahogy földet értem azonnal elvágódtam és hangos köhögések közepette próbáltam visszatartani magamban a gyomrom tartalmát, miközben egyre távolabb kúsztam a támadómtól.
Hirtelen megéreztem egy kezet a vállamon, mire szinte azonnal felpattantam és arcon ütöttem az illetőt. Körmeimet próbáltam minél jobba belemélyeszteni a támadómba, aki erre elkáromkodva magát hátraesett, ezzel magával rántva a mögötte lévő személyt, viszont úgy tűnt nemsokára már újra talpon volt. Az éj sötétje alatt a mágus csak egy hatalmas folt volt számomra, amitől ahogy tudtam csak hátráltam, egészen addig míg lábam bele nem ütközött egy kisebb még derékig sem felérő falba. A gyorsaságom miatt csak átlendültem a korláton, s egyenesen belezuhantam az alattam elterülő mélységbe.
Alig fogtam fel, hogy zuhanok, de máris, szinte ösztönösen kiáltottam el magamat.
– Arresto momentum! – ordítottam felhangosan, mire a kezeimből előtört az a bűvös fény. Az egész testem hirtelen megdermedt, s csak néztem a tőlem pár centiméterre lévő betont. Pár pillanat múlva egy kis puffanással érkeztem le a talajra, majd szinte azonnal talpra pattanva pillantottam fel a magas ház tetejére, ahonnan egyenesen lezuhantam. Fent két ember állt sötét ruhában, de arcuk egyáltalán nem láttam, mégis a kezükben látott pálca elég ösztönzés volt számomra, hogy minél gyorsabban eltűnjek a helyszínről.
Hátat fordítottam és rohanva vetettem bele magamat a sötét kis sikátorba, ahonnan kiérve egy kivilágított ismeretlen utcában találtam magamat. Az épülettel ellentétes irányban indultam, hogy minél messzebb és messzebb kerüljek attól a mágusoktól. Utcákon, utakon és sikátorokon átrohanva futottam balra-jobbra. Már azt se tudtam, honnan jöttem csak az volt bennem, hogy futnom, menekülnöm kell attól a két halálfalótól. Alig láttam valamit a szakadó esőtől, amely teljesen átáztatta a ruháimat, így jó párszor ütköztem falakba vagy egy-egy kukát is elsodortam.
Próbáltam felfogni hol vagyok, de környezetem számomra ismeretlen volt. Teljesen biztos voltam benne, hogy egy olyan mugli városba kerültem, ahol még sosem jártam ezelőtt.
Hangos ricsaj törte meg a figyelmemet. Egy kereken guruló mugli szerkezet tartott felém, s szemeimet szinte teljesen elvakította fénye. Az ijedtségtől teljesen megfagytam még mozdulni sem tudtam, csak felsikítva nyújtottam ki kezeimet magam elé tompítva az ütést. Egy férfi ordítása töltötte be az utcát, miközben én a hideg és nedves földön ültem, amelyet a zuhogó eső áztatott. Reszketve pillantottam fel, ahol megláttam azt a mugli szerkezetet, vagyis inkább a darabjait, ami maradt belőle, miután neki csapódott a közeli házfalába. Az egész szerkezet füstölgött és furcsa, számomra ismeretlen hangokat hallatott magából. Nem messze tőlem emberi ordítások és kiáltások hangját hallottam, már is megláttam az első muglit, aki felém rohant. Ijedtemben összerezzentem, s felpattanva elszaladtam onnan. A legközelebbi utcába fordultam be, majd ott még egyet kanyarodtam, bár azt sem tudtam merre mentem csak minél messzebb akartam kerülni mindentől.
Földre rogyva kuporodtam össze az egyik csöndesebb utcában. Térdeimet magam elé húzva karoltam át, majd hajtottam fejemet rájuk. Próbáltam normalizálni a kapkodó levegő vételeimet, miközben erősen köhögtem is. Egész testemben reszkettem, bár nem tudtam, hogy a hidegtől vagy a félelemtől. Nagy eséllyel mindkettő rájátszhatott. Ruháim teljesen átáztak, arcomról pedig folytak a vízcseppek a könnyeimmel keveredtem. Nem tudtam hol voltam, hogy mi történt és csak remélni mertem, hogy üldözőim nem fognak megtalálni.
– Kisasszony! Elnézést kisasszony baja esett? – állt meg valaki mellettem, kire ijedten pillantottam fel. – Nyugodjon meg nem akarom bántani!
Egy idős férfi állt előttem, kezében sétapálca volt, s fején kalap. Egy kabát volt rajta, míg a másik kezében egy mugli esernyőt tartott. Arca kicsit nedves volt, bajszán meglátszott az eső, ahogy az arcán is az idő múlása. Gyengéd, nyugtató mosolyra húzódott ajka, mikor lepillantott rám, ezzel akarva akaratlanul is, de megnyugtatott egy kicsit.
Némán figyeltem a férfit, fel sem tűnt az első pillanatokban, hogy nem angolul, hanem egy teljesen másik nyelven beszél hozzám.
– Hol vagyok? – kérdeztem meg suttogva.
– Oh ez itt az egyik kis utca. Sajnos én sem tudom megmondani, pár hónapja költöztem csak ide és ha hiszi, hanem de rendkívül rossz a tájékozódási képességem. Annyit tudok csak, ha arra tart, akkor kijut az egyik főbb útra – mutatott a férfi arra az irányba, amerről ő jött.
– Melyik városban vagyok? – hagytam figyelem kívül a válaszát, mire az úr csak összehúzott szemöldökkel méregetett engem.
– Hát Párizsban! Mégis milyen kérdés ez? Talán nem hallott még az Eiffel toronyról? –mutatott a híres magas toronyra, mire megdöbbenten pislogtam csak magam elé.
Nem, az nem lehet! Mégis mit keresnék Európában? Kizárt, szinte lehetségtelen, hogy itt legyek. Ekkora távolt hoppanáli rendkívül rizikós, szinte már őrültség. Nem lehetek itt, hisz pár perce még Londonban voltam. Kizárt!
Pedig a torony ott volt. Rendíthetetlenül állt és magasodott Párizs fölé a hatalmas nagy szerkezet, ezzel is bizonyítva, hogy éppen Franciaországban állok.
– Biztos jól van hölgyem? – pillantott felém az ember, mire felálltam a földről.
– Igen, köszönöm az útbaigazítást. Kicsit fáradt vagyok csak – mentegetőztem, majd szinte azonnal ott is hagytam a tanácstalan urat, aki sokáig engem kémlelt távozásom után.
Pár utcát sétáltam, míg be nem álltam egy fényesen világító lámpa alá. Nedves és hideg ujjaimmal megfogtam a fémoszlopot, majd elkezdtem vizsgálgatni az Eiffel tornyot, mintha csak egy lidérc lenne.
Nyugodj meg Rachel! Gondolkodj! Megtudod oldani ezt a helyzetet is ahogy a többit. Nem sírhatsz, ez nem egy Morganhez méltó! Te pedig egy Morgan vagy nem pedig egy kis suhanc senkiházi sárvérű, hogy bepánikolj!
Mélyet lélegezve tereltem tekintetemet a házakra, amelyek többségében, már a fények is le voltak kapcsolva. Későre járhatott, de ez nem állíthatott meg a tervemben. Ha Párizsban vagyok, már pedig biztos ott vagyok, akkor itt kell lennie a Beauville-ek egyik birtokának, amiben bár biztos nem tartózkodott most senki, ott kellett lennie egy házimanónak, aki házat őrzi és takarítja. Ő, ha minden igaz meg kell, hogy ismerjen, utána pedig eljuttat Louis szüleihez. A Beauville-eknek meg aranyvérű kötelességük segíteni rajtam, hogy visszajussak Angliába. Már csak meg kell találnom a házat.
– Végre itt vagy! – szólalt meg egy magabiztos hang mögöttem, mire egyből rákaptam fejemet. Egy nő volt, ugyanaz, aki elrabolt engem nem régiben.
Kezeimet ösztönösen felé nyújtottam, amik hirtelen felragyogtak. Készen voltam bármelyik pillanatban megsebezni a támadómat és ha úgy adódott volna meg is ölni őt. Ezt pedig úgy tűnt ő is látta, de tekintetét, így se vette le rólam. Talán mosolygott is fekete maszkja alatt, amelyet a csuklyája takart el. Nem tanúsított semmilyen félelmet.
– Brooklyn azért én vigyáznék vele! Voldemortot is megsebezte, szóval téged akár egy pillanat alatt is megölhet – érkezett még egy hang mögöttem, mire oda kaptam a fejemet és értetlenkedve pillantottam magam elé.
– Veronica? – néztem a nőre, aki egy fekete ruhában állt meg előttem. Utazó talárt viselt, amely szinte teljesen eltakarta testét. Kezében pálcáját tartotta, amelyet eddig nagy valószínűséggel az igen drága sárkánybőrből készült tokjában tarthatott. Úgy nézett ki, mint egy auror, akit távoli munkára küldtek.
– Szia Rachel! – intett egyet lazán felém, majd átnézett a vállam felett. – Nem veszed le azt a maskarát? Úgy sem fog senki sem felismerni.
– Mondod ezt te, akinek még a nevét sem tudják Franciaországban – felelte az elrablóm.
– Igazából a te igazi nevedet sem tudják, sem azt, hogy nézel ki szóval nem kell tartanod semmitől – vont vállat a nő, majd tekintetét visszavezette rám. – Viszont jobb félni, mint megijedni, szóval tűnjünk innen.
Veronica megrántotta a karomat, majd már csak a magam körüli nyomást éreztem, s landoltam egy ház belsejében. Egy hálószoba szerűségben álltam, amelynek nagy részét egy nagy franciaágy egy-egy éjjeliszekrénnyel az oldalán és egy hatalmas ruhásszekrény foglalta el. A krém színű falakon rengeteg kép és festmény lógott, míg egyik részére egy könyvespolc volt felfüggesztve, rajta számtalan könyvvel. Ettől nem messze egy kis szék állt, ami előtt egy hatalmas szőnyeg terült el, amely szinte a fél padlót lefedte, jómagam is ezen álldogáltam. Nem messze tőlem meghallottam még egy pukkanást, mire újból megpillantottam az elrablómat, vagy inkább elrablóimat.
– Most azonnal mondjátok el mi történik, vagy esküszöm, hogy kiátkozlak ebből a Merlin csapta házból, úgyhogy csak Angliában érsz földet! – fenyegettem meg őket, ahogy stabilan megálltam.
Erre csak felnevetett a számomra ismeretlen nő, majd elkezdett szó szerint vetkőzni előttem. Talárját és ruháit csak úgy ledobta magáról, s pár pillanat alatt már csak fehérneműk voltak rajta, amiket látszólag nem szándékozott levenni.
– Annyira aranyos kis aranyvérű lány – mondta szórakozottan Veronica-nak, aki csak unottan leült az egyik székre és onnan nézte a nőt. – Látszik, sőt szinte már első pillantásra lehet tudni, hogy egy Morgannal van dolgunk.
– Igen, a Morganeknek van egy fajta stílusuk – jegyezte meg finoman Veronica.
– Elég harcias is – fűzte tovább a másik, miközben egy fiókban keresgélt, majd nemsokára egy fekete szoknyát húzott elő. – Mondjuk még mindig örülök neki, hogy őt hoztad Nica. Nem is tudom, hogy ő vagy a testvérei lettek volna nehezebb esetek és mint tudod szeretem a kihívásokat.
– Na jó! Most azonnal mondjátok meg mégis mit akartok tőlem vagy...!
– Vagy esküszöl, hogy kiátkozol minket, erről az átkozott helyről és a többi dolog. Bocsi nem nagyon figyeltem, mikor beszéltél – vágott közbe a nő, miközben a szoknyáját igazgatta a tükörben.
– Örülök neki Brook, ha szereted a kihívásokat, de amúgy határozottan az anyja és az apja nehezebb eset lett volna – szólalt meg Veronica is. – Te meg Rachel ülj le és nyugodj meg! Mindjárt elmondjuk, mi van és adunk ruhát, mert úgy nézel ki, mint akit most vágtak bele a Szajnába!
– Mit szeretnél jobban szoknyát vagy gatyát? – mutatott fel a két ruhadarabot a nő.
– Elsőnek azt, hogy ki vagy – húztam ki magam dühödten.
– Brooklyn Holland – kapta el a kezemet, majd megrázta azt. – Szóval szoknya vagy gatya?
Kérdését inkább csak ignoráltam és inkább Veronica felé fordultam válaszokat keresve.
– Rachel ő Brooklyn Holland, jó barátnőm, akiről beszéltem is neked ma a parton.
– Ő az? – pillantottam fel az említettre, mire az csak kacsintott egyet.
A nő hasonló korosztályba lehetett, mint Veronica, mégis sokkal fiatalosabbnak nézett ki. Arca szögletes volt, amelyet sötétbarna begöndörített haja keretezett. Sötét szemével ravaszul pillantott felém, amelyet sminkje még inkább kihangsúlyozott. Száján lévő vörös rúzs csak még inkább erősítette a megjelenését, úgy nézett ki, mint egy igazi fiatal aranyvérű, mégis személyisége teljesen másról árulkodott, vagyis az, amit láttam eddig belőle biztos. Rendkívül cserfesnek tűnt és még Blackkel összehasonlítva is nagyobb bajkeverőnek látszott, mint az Oroszlán fiú.
– Ja, bármilyen meglepő is – nevetett fel Veronica.
– Nem gondoltam volna, hogy ő az. Sőt az se gondoltam volna, hogy ilyen barátaid vannak – pillantottam végig rajta, mire csak a szőke nő még hangosabban kacagott a székben.
– Tudod néha én is elgondolkodok ezen – törölte meg a szemét a szöszi.
– Ha-ha mondhatom nagyon vicces – forgatta meg a szemeit Brooklyn, majd letett az ágyra egy fekete szoknyát egy fekete harisnyával, mellé egy csipkés karú bordó felsőt tett, amely egy igazán merész darab volt. Pár pillanat múlva még egy talárt dobott le oda egy csizmával párosítva, majd egy bordó rúzst és valamilyen fekete cerkát.
– Brook nem divatbemutatóra megyünk! – szólt a barátnőjére Veronica.
– Attól még nem nézhetünk ki úgy, mint az utcára dobottak – felelte a nő, majd vállat vonva felém pillantott. – Na öltözz!
–Nem, most azonnal mondjátok meg mit akartok tőlem és mi a tervetek!
– Őszintén? – kérdezett vissza Brooklyn, mire bólintottam.
– Befogunk törni a franciai Mágiaügyi Minisztériumba – felelte lazán a nő, miközben egy fekete melltartóban nézegette, hogy éppen melyik ruhát vegye fel. Meghökkenve meredtem rá, egyszerűen nem hittem a füleimnek, azt hittem elsőnek rosszul hallottam, mikor kimondta, hogy mit akar tenni.
– Még is miért? És..és egyáltalán mi a fenének raboltatok el engem?! – kérdeztem felháborodottan, miközben a két nőt kémleltem.
– Szükségünk van rád – válaszolta egyszerűen Brooklyn, ahogy felhúzta magára az egyik fekete testhez álló felsőjét. – Vagyis pontosítva egy Morgan kell nekünk és épp kapóra jött, hogy a Szent Mungoba kerültél szóval, így esett rád a választás, amúgy a kis öcsidet hoztuk volna.
– Ha hozzá mertek nyúlni a kistestvéremhez esküszöm, hogy mindkettőtöket megölöm, mint Voldemort a Holland-eket! – vágtam dühödten neki, mire a két nő egyszerre pillantott rám, ezután Brook felém fordult, de az eddig kaján mosolya helyett, vörös ajkait erősen szorította össze.
– Lehet kislány, hogy egy Morgan vagy és rendkívül erős mágus is, elismerem a hatalmad, viszont vigyázz arra mit mondasz, mert még megbánod! – sziszegte a nő. – Az erő nálad van, de az évek és a tapasztalat mellettem szólnak.
– Miért mi vagy te? – húztam fel a szemöldökömet lenézően, miközben végig néztem a nőn.
– Franciaország, Anglia, sőt Európa legismertebb mágus fejvadásza vagyok – válaszolta megfordulva, s kezében már egy pengét tartott, amelyet a nyakamnak szegezett, mégis nem ez döbbentett le legjobban.
– Az nem lehet, kizárt, hogy te vagy a Francia fejvadász.
– Oh, de kislány én vagyok – mosolyodott el magabiztosan, majd leengedte kezét és elkezdte magát igazgatni a tükörben. – Senki sem rám gondol, mikor meghallják a nevemet, hisz ki gondolna egy vékonyka, törékeny és fiatal nőre? Viszont minden ember, aki megtudta az igazi nevemet és látott engem az igazi valómban, már a föld alatt van egy sírban. Kivéve a barátaim és azok, akikben bízok, szóval ne adj okot arra, hogy megvágjam ezt a szép kis pofit! –veregette meg az arcomat.
– Miért segítenék egy gyilkosnak? – kérdeztem meg tőle szenvtelenül, hisz tudtam szükségük van rám, s úgy sem bántanának most.
– Vagy magadtól teljesíted, amit akarunk, vagy ott a székben – mutatott Veronicára – ül egy igen erős legilimentor, aki egy pillanat alatt átveszi az elméd fölött az irányítást és teljesítteti minden kívánságomat veled és bármennyire is ellenkeznél nem sikerülne, sőt bele is őrülnél abba a pár órába. Gondolom nem akarsz a Szent Mungoban arra a részlegre kerülni, ahol azokat ápolják. Szóval most adok egy választási lehetőséget vagy elkészülsz 20 perc múlva magadtól és segítesz nekünk vagy Nica fogja elintézni, hogy teljesítsd a parancsaimat. Dönts okosan kis Morgan! – fenyegetett majd kiviharzott a szobából és becsapta maga mögött az ajtót.
Egy ideig utána néztem, majd meghallottam Veronica mély sóhaját és rákaptam megvetően a szemeimet. A szőke nő fáradtan masszírozta a halántékát, úgymint egy megfáradt öreg varázsló.
– Tudod Brooklynt nem egyszerű felidegesíteni, sőt a világ egyik legnehezebb dolga. Csak egyetlen egy dologgal lehet, te pedig pont beletaláltál, szóval gratulálok, te vagy az első ember, aki ilyen kevés ismeretség után felbosszantotta – motyogta a nő majd végig nézett rajtam.
– A legjobb barátnőd a Francia fejvadász, aki megölt számtalan embert és ha most nem lenne Voldemort, nagy eséllyel a francia és az angol aurorok is őt keresnék – feleltem undorodva.
– Nem ismered Brooklynt, és hogy ki ő. Alapvetően egy jó ember, de sok olyan dolog történt vele, amely megrázta őt.
– És ez tette egy gyilkossá? Ne nevettess Veronica! Már szánalmas, hogy hittem neked egy percre is, hogy a halálfalók miatt érkeztél a Mungoba – karoltam át magamat, miközben a szobát nézegettem.
– Pedig miattuk jöttem. Csak véletlen egybeesés volt, hogy pont találkoztam veled, ezt az alkalmat, pedig meg is ragadtam – kelt fel a fotelből. – De hallgass meg mielőtt mondanál bármit is.
– Miért kéne meghallgatnom téged?
– Mert akkor talán jobban megértenéd a helyzetünket, meg amúgy sincs választásod.
– Akkor meg minek vársz? Kezd! – parancsoltam a nőnek, aki csak megforgatta szemét.
– Tudod a szüleimet kiskoromba megölték. Ők voltak az elsők között, akiket Voldemort és a halálfalók meggyilkoltak, persze akkor ezt még nem tudhattuk, hisz Voldemortról is alig tudtunk valamit, ezért egy lezáratlan ügy lett. Egyedül maradtam a bátyámmal, csak ő volt nekem, aztán a Roxfortban találkoztam Brooklynnal. Egy tökéletes aranyvérű volt egy annál jobb családdal, vagyis csak annak tűnt. Meséltem már neked, hogy mit tanított nekem ő, és hogy mennyit jelentett számomra, hogy segített nekem. Jobbá tette az életemet és egyszerűen tökéletes volt minden a Roxfortban, de nem sokáig. Brookot kitagadták, mikor a 7. év végén egy sárvérű fiúval szűrte össze a levelet. Szerelmesek voltak egymásba, sőt konkrétan egymásért éltek szinte. A fiúval idejött Párizsba, itt lakott az utolsó családtagja, aki még támogatta őket. Összeköltöztek, házasodtak és a szokásos dolgok, amit egy elválaszthatatlan szerelmespáros szokott csinálni. Jómagam Angliában éltem, de rengetegszer meglátogattam őket, úgy tűnt minden rendben van, boldogok voltak, volt saját házuk és Brook teherbe esett ikrekkel. Aztán viszont az egyik látogatásom során a tökéletes francia házat romokban találtam, teljesen összedőlt az épület még fel is égették. Brookot a házában találtam és a Mardekár királynője helyett, akit oly régóta ismertem, csak egy darabokra tört nőt láttam, aki a hallott férjét és nagybátyját szorongatta, miközben sírt keservesen. Francia aurorok végeztek velük, Brooklyn belekeveredett valamibe. Az a tökéletes családi látszat és a boldogság csak felszínes hazugság volt, amit felém mutatott. A mélyén csak olyan ügyek voltak, amikről Brook a mai napig nem beszél szívesen. Ilyen volt például a mágiaügyi miniszter megölése is. Az egész csak egy bosszúhadjárat volt, amelyet Brooklyn indított miután kiderült, hogy nem csak a férjét, a nagybátyját vesztette el, hanem a két kisbabát is. Elvetélt és a legszomorúbb, hogy valamilyen bájital vagy méreg váltotta ezt ki. Így vált belőle a híres Francia fejvadász. Tudom, hogy ez borzalmas, de mellette szólva nem ölt ártatlan embereket csak rosszakat.
– Attól még ők is mágusok voltak – mondtam halkan.
– Tudom és igazad van, nem vagyunk jók, sőt rosszak vagyunk, akiket az Azkaban falai közé kéne zárni, elismerem.
– Tudod biztató, hogy fejvadászok vagyok összezárva, akik elraboltak engem.
– Én sosem voltam az, bár én is tettem egy-két dolgot, de Brooklyn egy ideig még folytatta, miközben én befogadtam őt – ekkor csak rosszallóan rápillantottam. – Ne nézz így rám! Ő volt a legjobb barátnőm és segítenem kellett rajta. Elvesztett mindenkit, akit szeretett. Kötelességem volt befogadnom, miközben ahogy tudtam megpróbáltam visszafogni őt, de végül más váltotta ki ezt. Biztos hallottál a Hollandok véletlen balesetéről, főleg, hogy ezzel hoztad ki Brookot a sodrából.
– Mindenki tudja, hogy azt a családot megölték és nem balesetben haltak meg véletlen –mondtam ki a nyilván valót, amelyet szinte már mindenki tényként kezelt az aranyvérűek körében. – Egy fertőzött vérű család voltak, hazug kis dögök, akiket kiirtottak.
– Igaz, bár senki nem foglalkozott vele. Máig napig nem találták meg a tettest és nem lakolt meg azért, amit tett. Tudod Brooklyn sose volt jóban a családjával, viszont nem utálta a Hollandokat, ha még egy kicsit is, de szerette őket és a haláluk nagyon felzaklatta. Azóta keressük a gyilkost együtt.
– Voldemort ölte meg őket – jelentetem ki, bár ezt már ők is tudták. Nyilvánvaló tény volt.
– Tudjuk és pont ezét kell a segítséged. Az a sötét mágus megölte mindkettőnk családját és még több száz, talán ezer muglit és varázslót fog megölni, hogy elérje a célját, ha nem teszünk ellen valamit és nem állítjuk meg. Rachel, mi több éve Brookkal azon küzdünk, hogy megakadályozzuk azt a mágus, még ha csak kicsit is. Rengeteg áldozatot hoztunk az ügyünkért és tudom, úgy tűnhet, hogy csak két bosszúszomjas boszorkány vagyunk. Bevallom talán az elején tényleg azok voltunk, sok rossz hibát vétettünk, viszont aztán láttuk mit tett Voldemort és a halálfalói a muglikkal, sárvérűekkel. A szemünk előtt égettek fel egy mugli falut, hallottuk a kisgyerekek sírását és a felnőttek sikolyait. Olyan dolgokat láttunk, amiknek nem szabadott volna, hogy megtörténjenek. Azért küzdünk Rachel, hogy megállítsuk azt az őrületet, amely körülöttünk folyik. Ehhez viszont kell a te segítséged is.
– Mégis mit akartok tőlem?
– Gondolom hallottál Merlinről – mondta, mire csak bólintottam egyet, hiszen mindenki hallott már a nagy mágusról. – Szóval volt egy segédje, annak volt egy jóslata, amely elvileg egy mágusról szól, aki segíthet nekünk megállítani Voldemortot.
– Ha el is nézem ezt a teli feltételezésekkel lévő tervet, amely nagy eséllyel egy hatalmas baromság, akkor is felötlik egy kérdés. Mégis mi a fenének kellek ehhez?
– Annak a mágusnak a leszármazottjai közé ti is beletartoztok. És mint azt elég kevesen tudják nem csak azok az emberek vehetik el a jóslatot, akikről szól, hanem azok is, akik a jóslatot elmondó mágus leszármazottjai.
– És miért nem szereztétek meg azt kesztyűt vagy mit, amivel a jóslatokat szokták pakolni ide-oda? Nem lett volna egyszerűbb, mint elrabolni engem, úgy őszintén? Meg amúgy is az egész tervetek egy hatalmas baromság. A Morganek családját visszabírjuk vezetni Merlin idejére és meglepően egyetlen egy rokonom sem pattogott Merlinnek.
– Pedig a vérmágia nem téved – felelte a szőke nő, mire mély döbbenettel kaptam rá a tekintetemet.
– Ti vér mágiát alkalmaztatok?
– Igen és ne is mondd! Pontosan tudjuk, hogy több száz éve tiltva vannak az efféle bűbájok, de így te is láthatod, hogy ez nem csak egy pocsék vicc. Te vagy a Morganek leszármazottja és annak a mágusnak is a vére folyik benned, ha akarod, ha nem. Nem akarlak bántani Rachel, de ez nekünk fontos és ha nem vagy képes komolyan venni vagy ellenkezel akkor egy pillanatba sem telik, hogy átveszem az irányítást feletted és egy pici hiba vagy egyetlen egy kis baki árán véged, az elmédet icipici darabokra törhet szét vagy ha én azt akarom, de azt még a rémálmodban se érd el, hogy erre a szintre jussunk. Remélem érthető voltam – Veronica rám pillantott, majd a bordó felsőt, amely a többi ruhadarabbal az ágyon pihent, visszareptette a szekrénybe, helyette pedig egy fekete felsőt tett vissza az ágyra. – Ez kényelmesebb lesz. Kapsz öt percet és dönts okosan!
Némán figyeltem egy ideig a becsukott ajtót, amin kiment a legilimentor. Nagy eséllyel Veronica és Brooklyn álldogálhatott rám várva a mellettem lévő szobába már. Nem tudtam mióta állok ott, csak a testem hirtelen összerándulásra ébresztett fel a nedves és hideg ruha miatt, amely rajtam volt. Lepillantottam az ágyra, majd vetkőzni kezdtem. Bármennyire is elhatározott voltam a véleményem mellett, nem akartam megfagyni az átázott ruhában, még ha helyette is egy kicsit számomra túl kihívó ruhát kaptam. Megszárítkoztam valamennyire, majd felhúztam a melegnek mondható harisnyát, utána túlontúl rövid szoknyát, amelyben talán, ha anyám megpillantott volna sokkot kapott volna. Fekete felsőmet is rávettem, majd egy újabb ruhadarabot. Felhúztam az új csizmámat, majd az utazó talár is magamra kaptam, amely meglepően a többi darabhoz hasonlóan is fekete volt. Úgy tűnt csak két opció létezett Brooklyn szótárába a ruhák színében: fekete vagy vörös. A vörös rúzst az ágyon hagytam, semmi értelme nem volt a kenceficéknek, főleg most, amikor valami teljesen őrültségre készültem.
Nem vagyok komplett, de meg kell próbálnom.
Mélyet lélegezve tettem a kezemet a kilincsre, majd egy kis győzködés után, de végre lenyomtam azt, így találva magamat egy konyha és egy nappali szerűségben, aminek a közepén Brooklyn és Veronica állt. Mindketten felém fordultak, majd Brook elmosolyodott.
– Nem kell félned Veronica óvatos lesz – mondta ravaszul elmosolyodva, mire felemeltem a kezeimet.
– Nem, nem fogtok önkényesen irányítani engem! Annyira még nem őrültem meg, hogy két gyilkosra bízom magamat. Viszont lenne egy kérdésem, szóval fogadjátok, úgy mintha egy csoda történt volna, hogy két hozzátok hasonlóval tárgyalok miután elraboltatok – feleltem öntelten elmosolyodva.
– Hát mi lenne az? – húzta fel ívelt szemöldökét Brooklyn.
– Mikor indulunk a jóslatért?