Belépve az ajtón megpillantottam az igazgatót. A szoba minden zugát dohányszag járta be. A főnök tehát ismét feszült volt valami miatt, legyen szó magánéletről vagy munkaügyről. Megszokott, hogy ilyenkor fogynak pár dobozzal. A növények az utolsó látogatásom óta is ott tekeregtek a fehérre meszelt falon. A világosszürke kanapé is ugyanott díszelgett, ahol már 6 éve is, – a szoba középen a hozzápasszoló vörös perzsaszőnyeggel. A szoba jobb oldalára kiépített nagy ablakokat belepték a kint zuhogó eső cseppjei, esélyem se volt kilátni rajta. A perzsaszőnyegen álló kerek üvegasztalon hevertek hamutartóban a dohányszag okozói, amik nem mellesleg kezdtek egyre jobban fullasztani.
– Jó napot kívánok! – köszöntem mosolyogva, de a remegő hangom árulkodott arról, hogy koránt sincs minden rendben, pedig aztán engem nem úgy ismernek az emberek, mint aki fél a kihívásoktól. Talán nem is, de ez most nem csak egy kihívás. Ez valami olyasmi, ami elérthetetlenebbnek tűnt, ahogy mélyen belebámultam Bang Si-Hyuk szemébe. Itt már a megjátszott mosolyom sem ért sokat.
– Szia, Jungkook! – köszönt vissza, miközben végigmért szemeivel, mintha tudná a látogatásom okát, pedig semmilyen utalást nem adtam arra a telefonban, hogy bármit is feltételezhessen. – Ülj le!
Mint a kiskutyák, szót fogadtam, és elfoglaltam a kanapé azon részét, ahol a legszívesebben szoktam ülni a megbeszéléseken.
– Szóval halljam – tette le a tollat kezéből, és ült át az íróasztalától velem szembe, amitől még inkább az egekbe szökött a vérnyomásom. Az az ablak elmesélheti majd, hogy hogyan haltam meg agyvérzésben ott, ahol minden elkezdődött. – Minek köszönhetem, hogy felhívtál? Talán valami baj van? – nézett rám jelentőségteljesen.
A kezeim remegni kezdtek, a fogaim vacogtak idegességemben, és a lábaim dobolását sem én irányítottam többé.
– Jungkook! – hajolt közelebb hozzám. – Miért jöttél ide?
Nyilvánvaló volt, hogy nem csak egy átlagos beszélgetést jöttem folytatni unalmamból. El akartam kezdeni a mondandómat, amit olyan jól összeraktam a fejemben, de valahogy megszólalni sem volt erőm most, hogy szembetaláltam magam a valósággal.
Kezdtem észrevenni az igazgató türelmetlen arckifejezéseit. Én próbáltam elmondani neki. Én próbáltam elkezdeni, de minden egyes alkalommal összeakadt a nyelvem.
– Lehet, hogy jobb lesz, ha most mész – mondta már-már dühös tekintettel.
Már állt volna fel, ám ekkor erőtlen hanggal szólaltam meg.
– Várjon! – mondtam alig hallhatóan, de megszólalásomra Bang Si-Hyuk odakapta a fejét, majd visszaült a helyére. – A-az az igazság, hogy...
– Mi? Mi az igazság, Jungkook? – próbálta kiszedni belőlem a szavakat, mivel minden egyes szavam után hosszas szünetet tartottam, nem bírtam egyenletesen venni a levegőt.
– Hogy... Nem bírom már... – a mellkasomban olyan erősen vert a szívem a kimondott szavaim után, hogy szó szerint hallani lehetett. – Nem bírom azt, hogy be vagyok zárva – felnéztem az igazgatóra, aki mélyen a szemeimbe nézett. – Nem tudom elviselni, hogy annyi mindenben más az életem, mint azoknak a kint élő embereknek – éreztem, ahogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon. Hallottam, ahogy a földre csapódik, és felszívják a szőnyegszálai. – Tudja... Bár szavakkal elmondva nem tűnik soknak, de ez a 6 év megmutatta, hogy mennyi mindent kell elviselniük a hírességeknek. Csak, mert nem egy egyszerű irodába mennek dolgozni, hanem fellépnek a színpadra, ahol ezer szem figyeli őket, már nem élhetnek teljes életet. Miben vagyunk mások? Miért várnak el tőlünk több dolgot azok a szemek? Miért jó nekik, ha meg van kötve a kezünk? Miért jó az, hogy ők szabadok, de mi nem? Mi is csak emberek vagyunk. Nekik miért lehet barátnőjük, barátjuk? Miért foghatják valaki olyannak a kezét, akit szeretnek, ha mi nem? Ha nekünk nem lehet, nekik miért? – a számból záporozni kezdtek a szavak. Képtelen voltam abbahagyni, nem tudtam megállítani magam. – A rajongóink miért nem boldogok, ha mi azok vagyunk valaki más mellett? Dolgozzunk napi huszonnégy órában, de ne lássuk a családunkat se. Szűnjön meg minden, csak azért mert éneklünk a színpadon, és nem a billentyűzetet nyomogatjuk életünk minden egyes napján – olyan gyorsan kezdtem el beszélni, és kimondani azokat a dolgokat, amik nyomták a szívemet már hónapok óta. Egy percre elhallgattam. Vártam az igazgató reakcióját, de csak a padlót bámulta, mint aki azon gondolkozik, hogy mindjárt kirúg a cégtől.
Ám ekkor megszólalt a vezetékes telefon. Vártam, hogy odasétáljon, felvegye, majd kirakjon az ajtón, mondva, hogy van ennél fontosabb dolga, de meg se mozdult. Csak bámulta a földet. Felváltva néztem a főnökre és a telefonra, aminek hangja már kezdett megőrjíteni. Így ültünk perceken keresztül, mire a csörgés elhallgatott. Figyeltem az igazgatót, figyeltem, hátha végre megszólal. Hátha mond valamit, de reménytelennek tűnt. Már én is a földet bámultam, amikor megtörte a csöndet mély hangjával.
– Mit akarsz, mit csináljak? – nézett fel rám a sötét, rejtélyes tekintetű szemeivel, amik most azonban zavarodottak voltak.
Nem tudtam, hogy mit kellene erre válaszolnom. Mintha számítana bármit is az, hogy mit akarok én.
– Változtassam meg a szabályokat? Hidd el nekem, Jungkook, hogy nem akarom, hogy más életet élj, mint ők ott kint, hogy korlátozva érezd magad, de tudtad, mire vállalkozol, hogy mindennek ára van. Akkor miért nem maradtál egy azok közül odakint? – tette fel a kérdést, amitől úgy éreztem, mintha egy hülye kis gyerek lennék, aki felelőtlenül a saját feje után ment, és most elrontott mindent.
– Mert hittem a változásban. Hittem és hiszek is – nem tudom, hogy milyen választ várt, azonban azt láttam a legmegfelelőbbnek, ha minden, ami elhagyja a számat itt, őszinte legyen. Nincs szükség hazugságokra. Itt nincs jó és rossz válasz.
– Tudod, hogy mennyit vesztenél azzal, ha ez lehetségessé válna? Rajongóitok milliói fordulnának el tőletek – kezdte felemelni a hangját.
– Csak azt mondja meg, hogy miért? Ha szeretnek minket, akkor miért húznak ők maguk határt mindannyiunknak?
– Tudod te jól, hogy miért. Itt minden róluk szól, és a cégről. Ez így volt mindig és lesz is.
És a pénzről. Minden a pénzről szól, de ezt mégsem mondhattam ki hangosan. A mai világban minden a pénzről szól, hogy a cég milliókra tehessen szert, nekem kell szenvednem és a tagoknak.
– Nem kell tudniuk róla. Nem kell tudniuk, hogy, csak mert többször leszünk szabadságon, az azért van, mert van valakink és a családunkkal töltünk több időt.
– Látom már mindent elég jól kiterveltél.
– Maga szerint nem igazságtalan ez így? – a kérdésemre őszinte választ vártam. Az igazságot akartam hallani az igazgató szájából. Azt, amit ő gondol.
– Persze, hogy igazságtalan, de nem kivételezhetek veled és a többiekkel sem. Én a ti érdeketeket veszem figyelembe, amit neked is kellett volna, mielőtt idejöttél – láttam a szemében azt, amit én is gondoltam ebben a pillanatban magamról. Önző módon kockára teszem a többiek munkáját és karrierjét, amiért annyit fáradoztak és küzdöttek. De ezzel a lépésemmel utat is nyitottam afelé, hogy nekik is több legyen a lehetőségük az életben. Ha nem is láttam rá sok esélyt, próbáltam kiutat találni ebből a bezárt világból.
– Átgondoltam. Ezerszer átgondoltam, hogy miért lenne veszélyes és hasztalan. De tudja, ahányszor lebeszéltem magam róla, annyiszor fordultam vissza, és gondoltam át újra. Újra és újra. Rájöttem, hogy néha áldozatot kell hozni magunkért és másokért. Néha nem szabad csendben maradni és eltűrni dolgokat.
– Kezdesz tiszteletlen lenni, ugye, tudod? Ez már kezd sok lenni! – éreztem, hogy kezdem kihozni a sodrából. Az őszinte szavak sosem vezetnek jóhoz, de akkor mit kellett volna tennem?
– Kérem... Kérem, nem tudna találni megoldást arra, hogy az legyen, ami régen is volt?
– Mi legyen? Jungkook, mi legyen? – kiabált rám.
Innentől kezdve már nem csak magamról szólt ez az egész, éreztem. Már a többiek nevében is beszéltem, ami még inkább nagyobb súlyt helyezett a vállamra, de mélyen tudtam, hogy nekik is fáj az, ami nekem, csak próbálják enyhíteni a hiányt más dolgokkal.
– Szabadság... Hadd, lehessünk a családunkkal! Hadd, lehessünk szerelmesek! Hadd legyünk boldogok! – a könnyező szemeim már szánalmasan könyörögtek a főnöknek, de most az egyszer az volt a jobb, ha félretettem a büszkeségem, így érhettem el valamit is.
Sokáig ismét csak a földet bámulta. Nem tudtam, hogy ebben az esetben jó dolog-e az, ha gondolkozik. Most át akarja gondolni a dolgokat, mellém akar-e állni és segíteni, vagy sem. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem, szóval inkább hallgattam. Esélyt adtam arra, hogy a nagy csend annak az eredményévé váljon, hogy kigondolja, hogyan találhatnánk erre megoldást. És itt nem a kirúgásomra célzom. Ellenkezőleg. A szabadságomra hírességként.
– Szóval ezt szeretnéd... és ki az? – nem tudtam hova tenni a kérdést, de tudtam, hogy rájött valami másra is a mondandómból, szóval nem tettetem a hülyét, de nem is hagytam, hogy elvigye a téma lényegét.
– Nem az számít. Nem csak. Bár egy azok közül az okok közül, amiket felírtam a listára, és amik miatt megtettem ezt a lépést, de itt nem csak ő a lényeg. A család és mindenki más.
– Nem terelheted a témát! Kibe szerettél bele? Ki az a lány, Jungkook?! – nézett rám kérdőn. Láttam, hogy erősen töri a fejét a válaszon, és a szemét lassan elönti a düh.
Lehunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet, amivel próbáltam megállítani a kezeim remegését és a szívem heves verését.
– Lee Ji-eun...