Az egész testemet elöntötte a fájdalom, minden egyes ponton szúró és kínzó vágásokat éreztem. Idővel kezdett minden tompulni, néha újra visszatértek az érzések, viszont azután újra visszasüllyedtem a mély sötétségbe. Volt olyan alkalom, mikor elkaptam egy-egy oly messzink tűnő hangfoszlányt, amely mintha egy másik világból szólt volna hozzám, de gyorsan el is vesztettem azt, mintha csak tova szálltak volna a markomból. Úgy éreztem, hogy a halál és az élet között lebegek, s még nem döntöttek sorsomról. Bár jobban belegondolva még én sem tudtam melyik választás lett volna jobb. Mikor úgy tűnt végre ébren vagyok olyan volt, mintha kínoztak volna, s forró vasat nyomtak volna a testem összes szegletére, viszont mikor azt hittem meghaltam belesüllyedtem a mély magányos, de nyugodt és fájdalommentes sötétségbe.
Nem tudtam mi történik körülöttem, utolsó emlékeimet Black karjaiban éltem át onnantól csak a sötétség volt, s egy-egy elmosódott kép vagy hang. Sok idegennek hallottam érthetetlen szinte már egy másik nyelven folyó beszédjét, míg egyikben felismertem anyám hangját, bár nem tudtam mit mondott, de biztos voltam benne, hogy ott volt velem apámmal és öcsémmel együtt és harcolt azért, hogy láthasson, újra életben.
A semmiből érkezett meg az a halovány fény, amely az arcomat melengette meg, s ezzel véglegesen is visszahúzott engem az életbe. Fejem egy hatalmas párnába nyomódott, míg magom éreztem súlyos, de annál vastagabb takarót, mely kellemes, s kényelmes melegséget adott. Nem akartam felkelni, csak aludni és aludni akartam, visszatérve az álmok mezejére, de ebben meggátoltak a szobába beáramló idegen hangok. Lassan nyitogatni kezdtem szemeimet, s egyből az ismerősnek hitt plafonra tekintettem. A jól megszokott roxforti színek teljesen eltűntek, helyette a színtiszta fehérség uralkodott, amelyek már harsánynak is mondhatóak voltak szemeimnek. Fejemet feljebb emeltem, ám eme mozdulat hatására az eddigi tompa lüktetés átváltott nyilalló fájdalommá.
– Nyugodjon meg Miss Morgan! Csak óvatosan! Ne, hogy bántódása essen – hallottam meg mellettem egy idegen női hangot, aki a semmiből termett mellettem, majd megigazítva párnámat visszanyomott a puha ágyba.
– Ki maga és hol vagyok? – kérdeztem kertelés nélkül, mire a nő csak elmosolyodott, amellyel csak még jobban meglepett engem, hisz hangnemem kicsit sem volt kedves és lágy vele szemben.
– A nevem Daniella Boston és a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályában van. Én vagyok az egyik nővér vagy gyógyító inas, bár nemigazán tudom melyik is vagyok pontosan – hangja enyhe amerikai akcentussal szólt – Amúgy hívj csak nyugodtan Daniellának.
– Mit keresek itt? – faggattam a nőt rekedtes hangon, ki még mindig csak mosolygott. Jobban megnézve talán a 20 éveinek közepe felé járhatott. Szőke göndör haját egy kontyba fogta és gyógyító ruhát viselt, ezzel megerősítve szavait, bár még így is számomra egy elszabadult és energiával teli itteni betegnek nézett ki.
– Olyan hajnal kettő körül hozhatták be a sürgős esetekhez. Rendkívül rossz állapotban volt, rengeteg sebe és hasonló sérülései voltak. Az itteni orvosok nagyon sokáig küzdöttek, hogy végre stabil állapotban legyen, szinte az élet halál között lebegett. Csoda, hogy nem halt meg, pedig Munch azt mondta, hogy nagy eséllyel már nem tér vissza közénk és az orvos úr arról híres, hogy mindig igaza van. Tényleg egy igazi csoda, hogy életben van! – csacsogott a nő.
– Majdnem meghaltam? – suttogtam magamnak, mintsem az ápolónak.
– Igen, talán egyszer meg is halt, csak visszahozták. Már nem is emlékszem annyira izgultam! – mesélte, mintha éppen egy új színdarab fordulatáról tárgyaltunk volna.
– Öhm...én – ültem egy kicsit feljebb neki döntve a párnának a hátamat, így egy félig ülő fekvő pozíciót felvéve, amelynek kivitelezése egy pillanatra sem volt kellemes, amelyet a mellettem lévő nő is észrevehetett a hablatyolásában.
– Nem kéne így mozognia még! Csoda, hogy egyáltalán képes ezekre. Ugye jól van? Remélem jól van, mert még csak ez az első hetem és nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék egy újra élesztésre – sipákolt magas hangon, bár a rendes hangszíne is szinte üvegtörő volt.
Persze teljesen jól vagyok, csak éppen a halál szélén pattogtam. Ezek mellett nagyjából 10 tucatnyi sebet szereztem, de ezen kívül semmi bajom nincs.
– Igen jól vagyok, csak kicsit lüktet a fejem – vetettem el az előző válaszomat, hogy ne sértsem meg a nőt. Elég meglepő volt számomra, hogy csak ennyi fájdalmat éreztem most azok után, amely a Tiltott Rengetegben történt. Tényleg elég kitartóan harcolhattak az orvosok, ha ez a nő igazat mond.
– Az teljesen normális azután, hogy annyi nyugtató, altató, fájdalomcsillapítót és egyéb főzeteket kapott.
– Tessék?
– Ez az egyik mellékhatás, amelyet a Odwic főzetnek köszönhet, amelyet nagy mennyiségben kapott Miss Morgan miután behozták a Szent Mungoba és elvégeztük a szükséges varázslatokat, hogy életben tudjuk tartani. Pár napig sajnos ezzel meg kell küzdenie, hiszen szinte majdnem. hogy mérgező mennyiségben kellett kapnia ahhoz, hogy most itt fekhessen, s köztünk maradjon – állt meg egy férfi egy gyengébb, biztató mosollyal az ágyam mellett, kezében egy tábla volt, és maga mellett reptetett egy tollat. Egyik kezét rásimította a Daniellára, mire ő elmosolyodva üdvözölte az orvost.
– Üdvözlöm Miss Morgan, én vagyok az ön orvosa, Raymund Webster – mutatkozott be a talán 30-as éveinek elején járó orvos. Elég fiatalnak tűnt medimágusnak, de tapasztalt varázsolnak is látszott egyszerre. Külsője rendezett volt és felnőttes, még abban a gyógyítóknak készült ruhában is elegáns volt. Kihúzta magát, miközben beszélt, s úgy tűnt igazán jól bánik a szavakkal. Lemertem volna fogadni, hogy aranyvérű, bár a nevéből már számomra egyértelmű volt.
– Mint látom tudja a nevemet, szóval nem fogok bemutatkozni – felnéztem a férfire. – Merre vannak a szüleim?
– Otthon, ha hallgattak a szavaimra és nem fognak nemsokára beállítani. Már gondolom Daniella elmondta magának, hogy mi történt, de azért ezt kiegészíteném, ha nem bánja –mondta az orvos, ahogy lenézett a nőre, akivel nagy eséllyel bizalmasabb és mélyebb kapcsolata lehetett, mint egyszerű munkatársi viszony. Ezután rám kapta a fejét, és amint meglátta, hogy figyelmesen hallgatok a szavaira, azonnal hozzá is fogott a mondandójához. – Tegnap hajnalban hozták be elég rossz állapotban. Egyszerű, de annál veszélyesebb átkok találták el nagy mennyiségben, ezek miatt került ilyen válságos helyzetbe. Ezek mellett pedig volt önön egy nagyon ritka, több száz éve nem látott rontás is. Utoljára pontosan 347 éve volt ilyen beteg a Szent Mungoban. Tudja már akkor is nagyon ritka ártás volt, mivel jól kellett hozzá ismerni a sötét mágia alapjait annak, aki használni szerette volna ezt a bűbájt. Igazán meglepő, hogy ezt találta el magát és a párját.
– A páromat? – kérdeztem vissza, mintha rosszul hallanék. Szinte percenként adagolták nekem az új információkat, amelyek mindegyik meglepett.
– Igen, volt magával este egy fiú, ha jól tudom Orion Black fia, Sirius Black volt.
– Ő is itt volt? – Rajmund csak bólintott.
– Igen. Esetleg nem emlékszik rá?
– Persze, hogy emlékszek rá, hogy felejthetném el – felháborodottan szóltam, majd ahogy felfogtam a hevességemet lehalkítottam hangomat. – Ő viszont nem a párom, mi csak...
Merlinre! Már azt sem tudom, hogy pontosan milyen kapcsolat van köztem és Black között. Biztos valamilyen nagyon erős gyógyszert kaphattam...
– Ez esetben elnézését kérem.
– És mivel jár ez a rontás vagy mi?
– Tudja ennek az átoknak van egy különleges tulajdonsága, mégpedig az, hogy terjed, amely igen szokatlan. Az első pár percben, mikor megérintik az átok elszenvedőjét, ez esetben magát, átterjed a másik mágusra is, igaz a hatások egészen mások lesznek. Mostanában esetleg nem voltak rémálmai, alvás zavarai vagy gondjai a mágiájával?
– Voltak, de ezt csak a sok munkának tudtam be – feleltem, mire a férfi bólintott.
– Még csak az elején tartottak szerencsére, így könnyen levettük magáról az átkot. Tudja ez az átok csendes gyilkos, nem véletlen hívják így. Viszont ez már csak egy másik hátráltató dolog volt a sok seb kezelésében, ami ahhoz kellett, hogy itt legyen. Sokáig küzdöttek az életért, szóval csoda, hogy máris ilyen jó állapotban van – hozzáértő tekintettel nézett végig rajtam.
– És Sirius Black, ő hogy van? Ő is itt van?
– Természetesen rendben van. Az ártást leszedtük magukról, a fiút pedig sok vita árán, de visszavitték a Roxfortba. Nem esett bántódása.
– És mikor láthatom őt vagy a szüleimet?
– Nagy eséllyel délután már itt lesznek, jómagam küldtem haza őket, mikor már 1 napja itt voltak. Ön a sok gyógyító bűbáj, bájitalok és egyéb dolgok miatt egy napig teljesen ki volt ütve, amely ahogy látom jó hatással is volt magára. Ha nincs semmilyen problémája akár holnap is haza is mehet. Esetleg van egyéb kérdése?
– Nincs – feleltem, mire az orvos éppen indult volna tovább, mikor eszembe jutott még egy fontos dolog. – Vagyis lenne még valami.
Raymund Webster egy barátságos mosollyal az arcán visszafordult, majd várta a kérdést.
– Esetleg nem tud valamit a Roxfortban történtekről? A csatáról, amiben megsérültem?
– Kevés dolgot tudok sajnos, mivel egész este itt voltam. Egy-két pletykát hallottam, de biztos vagyok benne, hogy ön, mint ott lévő tanuló több dolgot tud, mint jómagam. Viszont, ha ezzel megtudom nyugtatni, a fiút, Sirius Blacket Fleamont Potter vitte el innen, vagyis nagy eséllyel a Roxfortban már mindenki biztonságban van, ha maga az auror parancsnok látogatott el ide.
– Rendben, köszönöm.
Ekkor az orvos tovább ment a többi beteghez, akik rajtam kívül a szobában voltak, bár elég kevesen voltak. Három ágyra tőlem egy nő feküdt, akinek egy szemfedő takarta el szinte a fél arcát a nyugalmas álom biztosításáért. Pár méterre tőlem egy fiatalabb alak feküdt, akinek arcán egy nagyobb heg tátongott, ezzel elcsúfítva azt. A szoba másik végében pedig egy alak feküdt, akinek szemeit eltakarták, de nem az alvás céljából, mint a nőnek, hanem egészen más okból. Úgy tűnt megsérült a szeme, talán el is veszthette az illető a látását, kezein sűrű kötés volt, ahogy a mellkasán is egyaránt. Nagyon megjárhatta az ember, bármi is történt vele.
– Drágám, drágám! – hallottam meg az ápoló hangját, aki pár pillanat múlva máris mellettem termett kezében reggelit szállítva. Elém tett egy kis asztalkát, majd rávarázsolta az élteket, amelyek szinte már az ölembe landoltak, annyira tele volt tömve a kis asztalka. – Nem tudtam melyiket szereted jobban, így mindenből hoztam egy kicsit. A gyógyszereidet beleöntöttem a limonádéba, amely talán kicsit savanyú lett, de ha kell ott van cukor is. Ezek mellett pedig vitaminokat is tettem bele, hogy minél előbb talpra tudj állni. Remélem nem probléma! Pluszba hoztam egy kis édességet is, bár ahogy látom elég sok ajándékot kaptál. Jó sok postát vettem át a baglyodtól és adtam neki jutalmat is.
Oldalra pillantva vettem csak észre azt a halom édességet és levelet, amely ott fogadott engem. Szinte már ledőlt a kis asztalról az a töméntelen mennyiségű csokoládé és egyéb varázs cukor, amelyet gondolom Daniella próbált meg elhelyezni úgy, hogy el is férjen az asztalon, ami a Roxfort egyik tornyára emlékeztetett engem.
– Köszönöm! – feleltem a nőnek, aki már suhogott is volna tovább, mikor megállítottam őt. –Várj Daniella! Van egy perced még?
– Kettő is akár – felelte felvillanyozva, majd helyet foglalt mellettem egy széken. – Ugye nincs gond? Esetleg fáj valamid?
– Nem, vagyis fáj mindenem, de gondolom ezek után ez normális. Tudod én csak azt szeretném kérdezni, hogy ki az az ember ott a sarokban – böktem az arcommal a pasas felé, akinek szemei le voltak kötözve.
– Oh...ő... – pillantott óvatosan a férfire, majd mielőtt válaszolt volna újra szét nézett. – Őt tegnap reggel hozták be, pár órával az érkezésed után. A teljese nevét nem tudom, csak a vezeték nevét. Bensonnak hívják elvileg. Ő is nagyon rossz állapotban volt, viszont rosszabbul járt, mint te. Megvakult, valamilyen nagyon erős fényt kibocsájtó átok okozhatta ezt vele. Ezentúl pedig a kezei korom feketék voltak, mikor behozták. Attól féltem, hogy már nem is tudja azokat használni, de elvileg tudni fogja. Igaz én nem tudok sok dolgot az állapotáról, de Webster úr azt kérte tőlem, hogy ne menjek hozzá közel.
– Miért nem mehetsz hozzá közel? – éheztem az információt.
– Nem mondta Mr. Webster. Gondolom azért, mert elég ügyetlen vagyok és a férfinek a testvére elég, hogy is mondjam...eléggé nem normális, kicsit agresszív és gondolom nem akarják, hogy elkezdjen balhézni, bár én se igazán tudom az okát.
– Hát persze – motyogtam, majd unottan körbe néztem a terembe. A medimágus már rég eltűnt a teremből, csak 2 ápoló volt rajtunk, betegeken kívül, még pedig az egyik Daniella volt, a másik pedig egy igazán mogorva nőnek tűnt, akit a mellettem ülő lány igazán próbált elkerülni. Az ápoló éppen a megégetett férfivel próbált beszélgetni, de az csak fájdalmas nyögéseken kívül nem tudott más hangot kiadni, azt az egy-két értelmes szót leszámítva, ami elhangzott.
– Daniella lehet itt valamit csinálni, ami nem ennyire...?
– Unalmas? – vette ki a számból a szót,
– Igen.
– Hát persze, hogy lehet csinálni! Ha akarsz lemehetsz a betegeknek kikészített parkba. Egy kicsi varázslatos park, tele csodás kis lényekkel. Szerintem egy jó elfoglaltság lenne, viszont van egykét bökkenő.
– Engem nem érdekelnek a bökkenők és a szabályok sem, ha kijuthatok erről az átkozott helyről – néztem körbe a szürkés fehér szobában, amely fojtogatóan vett körül. Azon kívül, hogy az a szerencsétlen ember csak olykor felnyüszített nem történt semmi érdekes itt, amibe szinte beleőrültem már, pedig alig keltem fel félórája.
– Látom határozott vagy – kacagott halkan – Tudod az egyik bökkenő az, hogy nem tudom, hogy lábra tudsz-e állni a történtek után. A másik pedig, hogy most vannak kint a kicsit zavarodott emberek és ilyenkor nem sokan szeretnek ott lenni.
– Zavarodott?
– Azok a mágusok, akiknek az elméjük, már nem teljesen tiszta és szükségük van segítségre, hogy éljenek.
– Szóval a kattantak – feleltem kertelés nélkül, tisztán. – Nem nagyon zavarnak.
Mivel már jómagam sem tudom, hogy én melyik csoportba tartozok, bár lehet csak ennek az egész baromságnak, ami mostanában velem történt az átok volt az oka. Sőt biztos is.
– Mondhatjuk annak is őket – bólintott egyet a nő. – Ha nem zavarnak akkor lekísérlek oda, de előtte edd meg a reggelid és utána meg nézem, hogy tudsz járni.
– Rendben főnök – egyeztem bele szem forgatva, majd hozzáfogtam az étkezéshez.
Nemsokára elfogyott minden a tányéromról, még az egyik ajándék békacsokoládét is megettem, utána pedig megpróbáltam járni. Nem gondoltam volna, hogy egyszer nehezemre esik, de mikor újra talpon álltam, majdnem összeestem, ha Daniella egyik bűbája meg nem tart. A lábam olyan volt, mintha zsörtölődő pudingra cserélték volna le, alig bírtam megtartani magamat. Kínkeserves percek árán sikerült nagyjából lábra állnom és rendesen sétálnom is, amelyet Daniella végig követett, s a végén győzködések árán, de rám varázsolt egy kinti ruhát, amibe a parkba mehettem.
– Biztos vagy benne, hogy nem fogsz elesni? Lehet vissza kéne feküdnöd.
– Ha kell még futni is tudok – próbáltam minél meggyőzőbben hangzani, bár én is tudtam, hogy nehezemre esett volna ez a cselekedett.
– Rendben, pár perc és jövök. Azután lekísérlek a parkba. Addig maradj itt! – kapta a kezeibe a tálcákat, míg pár mögötte lebegett el, s tűnt el az ajtóban, mikor kifordult onnan.
Mélyet sóhajtva pillantottam körbe a teremben, aminek a közepén álltam. Az eltakart szemű nő még mindig mélyen aludt, míg a sebhelyes arcú embert már elvitték erről az átkozott helyről. Pár lépésnyivel előrébb ott feküdt a megvakult férfi. Látványára teljesen lefagytam, szinte hideg zuhany ként ért a felismerés, mikor megláttam a halálfaló borostás arcát. Ott volt a Tiltott Rengetegben. Tisztán emlékeztem az arcára, amelyet azelőtt láttam, mielőtt elvesztettem volna a mágiám felett az irányítást.
Én vakítottam meg. Én okoztam ezeket a sebeket neki.
Valamiért nem borzadtam el, mint Lily vagy Sirius esetében, mikor megsebeztem őket. Mereven álltam a kiütött halálfaló mellett, s hallgattam az ütemes lélegzetvételét. Egy jó vastag takaró fedte el a testét, akár csak az enyémet nem rég. Kezein erős kötések volt egészen a csuklójáig, balján viszont ez a kötés sokkal feljebb húzódott, nem láttam tisztán a ruhája miatt, de legalább az alkarjáig biztos felért. Biztos voltam benne, hogy a kötés alatt ott lapult Voldemort jele.
Hogy nem ismerték fel? A medimágusok, hogy hogy nem látták a jelet?
Az ágya mellé állva néztem le a férfire, majd a személyes dolgainak szánt asztalra, ahová pár gyógyszer volt csak lehelyezve és egy igen erős altató. Semmi más cucca nem volt ott a kabátján kívül, ami fel volt akasztva egy fogasra.
Hirtelen ötlettől vezérelve léptem közelebb az ember ruhadarabjához, amely éj fekete színben pompázott. Belenyúltam a kabátba és elkezdtem kutakodni. A külső nagy zsebeiben nem találtam semmit a piszkon és az üres cukros papírokon kívül. Semmi olyan dolgot nem leltem meg, ami használható lett volna számomra.
Miért is teszem ezt? Végül is Voldemort majdnem megölt, én meg éppen egy halálfaló zsebeiben kutakodok, hátha találok egy nyomot, amely elvezet hozzá. Totálisan megkattantál Rachel Morgan!
Mérgesen hátra léptem a vadul mozgó kabáttól, amelyet szinte már széttéptem egy nyom reményében. Még a kabát is kinyílt, mikor keresgéltem a sok zsebben, ezzel feltárva a belsőjét, ahol ott tátongott még egy utolsó eldugott kis lyuk. Körbe pillantottam, attól félve, hogy bármikor visszatérhet Daniella vagy az a mogorva ápoló ezzel leleplezve engem. Majd ezután visszaléptem és kinyitottam a zsebet, amelyben rögtön kotorászni kezdtem, elsőnek azt hittem semmi sincs benne, de mikor kezem megérezte azt az öreg papír felületet visszarázódtam abba az elszántságba, amellyel az erdőben is harcoltam a halálfalók ellen.
Ekkor hirtelen mellettem fekvő férfi nyögött egyet, majd forgolódni kezdett.
– Merlin átkozott kalapjára, ne most kelj fel mert esküszöm kiátkozlak a Szent Mungo kapuján is! – morogtam halkan.
– Ki van ott? – a kérdésre megdermedve tanácstalanul körbe néztem, majd újra le a fejét kapkodó férfi felé.
– Csak az egyik ápoló vagyok Mr. Benson. Ne aggódjon mindjárt hozom a gyógyszereit! – vékonyítottam el a hangomat, amely leginkább Scarlett nyavalygására emlékeztetett, de egy kis undorítóan nyájas kedveskedéssel megfűszerezve elég elviselhető volt. Szinte már Hugrabugosnak tűnhettem.
A férfi válaszul morgolódott egyet, majd visszadőlt a párnái közé és pár pillanat múlva már úgy horkolt, mint jó pár perccel ezelőtt.
Nagyot sóhajtva engedtem ki a beszorult feszültséget, majd visszaléptem a kabáthoz, amelyet átfordítva újra elsüllyesztettem benne a kezemet. Kis keresgélés után már a markomban tarthattam egy kisebb papírt melyre egy cím volt felfirkantva. Írója sietve írhatta, de ennél többet nem bírtam megállapítani, mivel nem várt vendégek érkeztek.
– Ön meg mit keres ott ?! – csattant fel mögöttem egy hang, mire azonnal egy 180°-os fordulatot vettem, miközben zsebembe észrevétlenül elbújtattam a címet.
Előttem egy olyan 30-20-as éveiben járható férfi állt. Még egy pillanatba sem telt, hogy felismertem az arcát, ezzel megbizonyosodva róla, hogy egy igen agresszív halálfaló toporgott előttem, mögötte egy hozzá hasonlóan csúnya tekintetű ápolóval, akivel szinte kiköpött mások voltak. Előbb lehetett őket testvéreknek mondani, mint a mellettem kiütött állapotban lévő férfire.
– Mondom mit keres ott ?! – kérdezte meg fennhangon a férfi, mire feszélyezve még jobban kihúztam magamat, s ellenségesen pillantottam az előttem állókra. Nem volt okom félni tőlük, igaz nem volt nálam a pálcám, de pontosan tudtam, hogy megtudom védeni magamat anélkül is, ha meg más nem maradt, akkor ott vannak még azok a mugli módszerek is.
– Elnézését kérem, Miss Morgan csak véletlen került ide! – termett a semmiből hirtelen előttem Daniella, ezzel megakadályozva, hogy a halálfaló bármilyen módon is megsebezzen. – Éppen leakartam kísérni a pihenő parkba szegény lányt.
– Még is mit keresett ott? – vernyogott fel az ápolónő.
– Csak elejtettem... – hazudtam volna, mikor is a halálfaló közbe vágott.
– Morgan? Talán Edward Morgan egyik gyermeke vagy? – kérdezte tőlem, miközben engem vizslatott.
– Igen, Edward Morgan és Anne Corinson elsőszülött gyermeke vagyok, Rachel Morgan – feleltem határozottan, mire a halálfaló arca megenyhült.
– Rendben, sajnálom a félreértést Miss Morgan! Ön meg nyugodjon meg! – pillantott az ápolónőre, aki mellette állt. – Az nemes aranyvérű kisasszony csak keresett valamit.
– Persze – susmogta az orra alatt az ápoló, bár nem elég halkan ahhoz, hogy ne halljam.
– Menjenek nyugodtan! És még egyszer ezer bocsánat a kellemetlenségekért! – mosolyodott el a halálfaló mézes-mázosan, amitől még a hideg is kirázott, de a lényeg az volt, hogy utat engedett nekünk, ahogy félre állt.
– Köszönjük Mr. Benson – illedelmesen biccentettem, majd tetetett véletlenséggel löktem egyet az előttem álló ápolónőn, akit ezzel felébresztettem a merevségéből. Daniella kézen ragadva engem, irányított az ajtó felé, ahol újabb összeütközésbe kerültünk, viszont most egy sokkal barátságosabb emberrel, Mr Webterrel.
– Jó napot Mr. Webster! – köszönt Daniella vidáman, ahogy meglátta a medimágust.
– Daniella – biccentett barátságtalanul a férfi a nő felé, amely nem csak az ápolómat, hanem engem is meglepett. Úgy tűnt a mágus elég jó kapcsolatot ápolt Daniellával, nem pedig egy felszínes munkakapcsolatot. Lehet tévedtem.
– Éppen lekísérem Miss Morgant a pihenő parkba – mesélte a lány, mire az orvos ezt reakció nélkül hagyva rám pillantott. Én is felpillantottam a férfire és pár pillanatig teljesen összekapcsolódott a tekintetünk, míg a medimágus azt meg nem szakítva tovább lépet és egyenesen a halálfalókhoz sétált. Viszont ennyi is pont elég volt, hogy meglássam a sötétbarna, szinte éj fekete szemeit fedő szürke fátyolt. Túl jól ismertem és sokat is láttam már, hogy ne ismerjem meg azt a szürkeséget. A férfin Imperius-átok volt, valaki irányította az elméjét és nem kellett túl sok ész ahhoz, hogy rájöjjek ki tehette ezt.
– Tudod néha baromi jól jöhet neked, hogy nemes aranyvérű vagy – motyogta szótlanul a nő a folyosón, mire kurtán bólintottam egyet.
– Mielőtt megkérdeznéd én csak egy félvér vagyok – mesélte a nő csalódottan. – Az anyám aranyvérű, míg az apám félvér. Mr. Webster, pedig egy aranyvérű, biztos nem érek fel hozzá eléggé azért volt ilyen.
Ezután Daniella hozzáfogott a medimágusról szóló történetek mesélésébe, amelyt én csak pár hümmögéssel egészítettem ki. A vak is látta, mint például az a halálfaló, hogy fülig szerelmes a felettesébe a lány, még ha viszonzatlannak is tűnt a dolog, bár biztos voltam benne, hogy ez csak az átok hatása miatt volt, amely eléggé elgondolkodtatott. Bár a lány csak inkább értelmetlenül fecsegett, amelynek meghallgatása sose volt a kedvenc dolgom. Most is helyette inkább a sürgő forgó folyosót néztem, ahol a zöld ruhás emberek balra-jobbra futkorásztak, akik rendszerint mind köszöntek Daniellának, s legtöbbször még becézték is a lányt. Néhol betegek mászkáltak és beszélgettek egymással, voltak látogatók is, akik megkergült thesztrálokként futkostak le-föl, keresgélve a kiszemelt bent tartózkodó ismerősüket, amiért mindent megtettek. Szinte mindenkit megkérdeztek merre találják látogatásuk célját, még minket is értek ilyen kérdések, szinte már tömegesen. Számomra egy évszázad telt el, mire leértünk a nyugalmas parkba, ahol csak pár beteg sétálgatott, jó pár ember figyelve őket.
– Itt is lennénk! – mutatott körbe Daniella. – Menj nyugodtan amerre szeretnél. Az ebédig van még 3 óra, akkor lejövök és ha akarsz még maradni, akkor szívesen ide is hozom az ebéded, de délután viszont vissza kéne menned, mivel a szüleid meg az egyéb látogatóid is akkor fognak érkezni nagy eséllyel.
– Megérettem – bólintottam egyet, majd Daniella már is elsuhogott mellőlem, mint az aranycikesz. – És én még azt hittem James Potter a túl cukrozott óvodás.
Megindultam a parkban, amely lényegében egy hatalmas erdő volt ki kirakott köves utakkal, amelyen egy jó nagy patak csordogált keresztül, néhol tavak is voltak el-el szórva, amelyekből mágikus állatok ugrándoztak ki. Az utak kis fahidak kötötték össze, míg a fák között rengeteg pad volt szét szórva. Volt pár mozgó szobor, amelyek mellett, ha elhaladt az ember, azok boldogan köszöntötték őt. A fák kellemes hűvösséget kölcsönöztek a helynek, bár már nemsokára november elején jártunk, még is rettentően meleg volt, amelyet biztosan mágiával oldottak meg, hisz olyan volt az időjárás, mintha még csak az augusztus elejét taposnánk. A fák lombkoronái között madarak daloltak és versenyeztek, volt olyan, amely még kisebb színes csíkot is húzott maga után ezzel boldogítva az embereket. Apropó mágusok, elég kevesen voltak kint, de akiket láttam, azok sem voltak a legjobb állapotban. Rendszerint mindegyik zavarosabb állapotú mellett állt egy ápoló, aki gondját viselte az embernek, viszont voltak olyanok, akik egyedül vagy társaságban sétáltak, ezek vagy teljesen normális varázslók és boszorkányok voltak, vagy nem voltak magukra veszélyesek, vagyis ezt vettem észre az első félórában, amelyet a park körül járásában töltöttem. Sokat gondolkodtam közben a címen, amelyet itt nem mertem elővenni.
Kezdtem unatkozni, társaságra vágytam. Még Daniella fecsegésének is örültem volna, de nem hívhattam a nőt, hiszen biztos voltam benne, hogy rengeteg dolga van az én pátyolgatásom mellett is.
Nemsokára kiszúrtam egy piszkos szőke hajú nőt, aki egy nagyobb kövön ült a patak partján. Jó társaságnak tűnt elsőnek. Nem látszott kattantnak, sem egy beképzelt személyiségnek, csak simán normálisnak. Már épp megindultam volna felé, mikor egy hang állított meg engem.
– Én nem mennék oda helyedben – állt meg mellettem egy nő.
– Tessék? – kérdeztem furcsállva az idegent, aki letámadt engem.
– Azt mondta, hogy nem menne oda helyedben – magyarázta a barátnője, mintha kattant lennék és nem értettem volna meg elsőre is azt, amit mondott.
– Mégis miért?
– Ő a legkattantabb ezen a helyen. Soha senkihez sem szól és kicsit...kattos is – mesélte az első.
– Állandóan magához beszél és magával kommunikál, vagyis a hangjaival, amik a fejében vannak – folytatta barátja, mire csak felháborodva pillantottam a hirtelen jött párosra. – Ne menj oda!
Nekem aztán ne mondják meg mit csináljak!
– Jó, kösz a figyelmeztetést – hagytam ott a furcsa párost, majd elindultam a szőke 20-as éveiben járó felé, még akkor is, ha talán nagy hibát követtem el ezzel, de akkor sem hagytam volna, hogy parancsolgassanak nekem jöttment idegenek.
– Ez is kattan – hallottam még meg, mielőtt helyet foglalhattam volna a nő mellett, aki a parton ült.
Úgy tűnt a szőkének fel sem tűnt az érkezésem, vagy csak nem akart róla tudomást venni, hogy itt vagyok mellette.
– Szia! – köszöntem barátságosan.
– Tényleg igaz ám a hír. Elég önfejű vagy, ahogy azt emlegetik. Még annak a két liba figyelmeztetésére is ide jöttél – suttogta a nő, majd lesimított a vízre, mintha valamilyen kis állat lenne. – Igazi aranyvérű vagy, akinek nem parancsolhat senki, jól mondom Rachel Morgan?
– Igen, jól gondolod – válaszom kimért és határozott volt.
Honnan tud ez ennyit rólam? Csak nem egy halálfaló?
– Nem, nem vagyok halálfaló, de azok az emberek, akikkel találkoztál fent azok voltak. Mind a 3-an. Az ápoló és a két pasas, de gondolom erre rájöttél. Okos lánynak tűnsz Rachel. Vagyis okosabbnak, mint az a kettő – tekintete keresztül szúrta a két nőt – nagyon gyenge az elméjük.
Kuncogva figyeltem a ravasz tündért.
– Egy legilimentor. Nem gondoltam volna, hogy egy igazi elmeboszorkánnyal fogok találkozni itt. Érdekes – a nő csak apró mosolyra húzta száját. Megállapításomra pedig helyeslően bólintott. – Szóval te befolyásoltad az elméjüket és küldted oda hozzám őket.
Pár pillanatra is, de megdöbbentett a nő jelenlétén, kicsit feszélyezett is. A legilimetorok nagyon ritkák voltak mindig is, főleg az ilyen erősek, akik szinte egy szempillantás alatt törték fel az emberek védő vonalát és olvastak gondolataikba úgy, hogy az a másik személy nem is érzékelte azt. Ez a nő pedig nem csak, hogy olvasni tudott bennük, hanem úgy tűnt még megtéveszteni is őket. Jómagam is részesültem egy nagyon erős okklumencia tanfolyamban, amelyre anyám tanított és ha valaki ismerte a nőt tudta, hogy Anne Corinson egy remek legilimentor és okklumentor. Nem is kellett ezt tagadni. Viszont ez a nő pillanatok alatt zúzta szét a védőfalaimat, amelyeket évek alatt bírtam csak kiépíteni. Még csak fel sem tűnt nekem.
Veszélyes ez a nő.
– Igen, néha szeretek eljátszadozni az elméjükkel, annyira gyenge, gyámoltalan az a kettő – pillantott a távolban sétálókra, akik szinte már szánalmasan magas hangon visítoztak valamilyen viccesnek talált dolgon.
– Nem gondoltam volna, hogy egy legilimentorral fogok találkozni itt – néztem körbe. – Főleg nem egy ilyen erőssel, amilyen te is vagy.
– Én sem gondoltam, hogy egyszer találkozni fogok egy olyan mágussal, aki legyőzte magát Voldemort. Érdekes egy lány vagy Rachel, hatalmas mágiával rendelkezel, emellett pedig az én kis képességem eltörpül.
– Hallgass el! Nehogy ki mond még egyszer! – parancsoltam a nőre idegesen. Meg is ölethetnek akár, ha megtudják, hogy én voltam az nap ott a Tiltott Rengetegben és én tettem tönkre a tervüket.
– Oh mert mi lesz Rachel? Talán beárulsz a kis barátodnak, Daniellának? – kérdezte nyugodtan, hangjában mégis ott bujdosott a fenyegetés.
– Biztos nem örülnél neki, ha rájönnének a medimágusok, hogy a kis kattant szőke nő lényegében egy roppant erős legilimentor, olyan, amely akár Voldemort képességével is vetekedik – egy győzelem ittas mosollyal az arcomon kontráztam rá a fenyegetésére az elmeboszorkánynak, kinek a nevét még mindig nem tudtam. A legilimentor, viszont szavaim hatására is csak lazán mosolygott, mintha mi sem történt volna, amely pár másodperc múlva letörölte a vigyort a képemről.
– Nem fogod elmondani, hisz mindent tudok már rólad. A medimágusok pedig biztos meglepődnének, ha egy tolvaj aranyvérű kerülne a kezük közé, aki olyan veszélyes, mint Voldemort, mert nem tudja irányítani a mágiáját.
– Tudom irányítani már a mágiám! Minden csak az átok miatt volt! – feleltem haragosan, de a nő erre csak halkan felkacagott.
– Hát akkor pillants a kezedre kislány.
Ujjaimra kapva a szememet megláttam a körülöttük folydogáló mágiát, amelyek olyan erős fényt bocsájtottak ki, mint aznap este, mikor megküzdöttem Voldemorttal. Megdöbbenve, s ijedten pattantam fel a helyemről, s ráztam meg a kezeimet, mintha csak egy rossz bűbáj hatása lenne ez.
– Nem ez, nem lehet! – suttogtam ijedten, miközben vizsgáltam a ragyogó kezeimet.
– Pedig igaz, világít a kezed, mint egy rossz mugli lámpa. És megnyugtatlak nem egy rossz álomban vagy. Tudod sokan akarnának olyan rossz álmot, amelyben olyan hatalmas boszorkányok, mint te – jegyezte meg vicceskedve, de valahogy nem volt kedvem ehhez a humorhoz.
– Még is ki a fene vagy te? –kaptam szikrázó tekintetemet le, egyenes rá.
Veronica Frostwood, személyesen.