Fejemet Black vállába nyomtam, miközben próbáltam minél közelebb kerülni a fiúhoz, azért, hogy Voldemort és a réten álló nő kevesebb eséllyel pillantson meg minket. Mindketten tudtuk, hogy egy rossz mozdulatért is akár az életünkkel fizethetünk. Ha a Sötét Nagyúr, ily kíméletlenül ölte meg az embereinek egyikét, akkor el sem tudtam képzelni, hogy mi várna akkor ránk Blackkel, ha felfedezne miket. Nagy eséllyel a halálnál is rosszabb sors. Nem egy történetet hallhatott már mindenki a halálfalók mocskos módszereiről. Náluk a gyilkos átok már egy fajta felmentés volt a fogjak körében, mivel a legtöbb embert megkínozták, akár az őrületbe is kergették őket ezzel, s csak utána ölték meg vagy hagyták hadd szenvedjenek.
– Úgy is utáltam – szólalt meg a nő. – Egy talpnyaló nyomorult kis halálfaló volt. Nem tudott semmit, amellyel hozzájárulhatott volna a mi tervünkhöz. És még azt a szerencsétlen kalapot is elhozta, mikor pontosan tudta nem arra van szükségünk!
– A tervemhez – javította ki Voldemort.
– Igen apám, a te tervedhez, de első szülött lányodként szívemen viselem, hogy sikerüljön végre hajtani minden egyes kis mozzanatot, amely ahhoz kell, hogy felemelkedve irányíts.
– Tudom, tudom lányom. Viszont vigyáznod kell magadra, fontos része vagy a terveimnek.
– Apám már nem az a 15 éves kis fruska varázsló vagyok, mint 2 éve. Felnőttem és készen állok arra, hogy segítselek. Nemsokára elfogjuk foglalni a Mágiaügyi minisztériumot is. Már alig várom a napot, mikor megtörténik.
– Legyél türelemmel lányom. Nem szabad semmit elhamarkodni. Rengeteg dolog és személy áll még az utunkba.
– Kire gondolsz apám, talán Harold Minchun-ra? Arra a vérszegény mágiaügyi miniszterre, se irányítani, se parancsokat hozni nem tud. Ha nem tudnám, hogy még nem áll az irányításunk alatt, azt hinném, hogy a halálfalóknak játszik. Olyan parancsokat hoz, amikkel csak feldühíti az embereket, s a mi oldalunk felé tereli őket. Előbb utóbb vagy mi öljük meg vagy a saját emberei fognak végezni vele – kárörvendő kacajt hallatott a Nagyúr leánya.
– Vagy talán Alastor Mordonra gondolsz? Az a szerencsétlen auror. Beismerem remek varázsló, annak a szarkupacnak egyik tartó oszlopa, amit Mágiaügyi minisztériumnak csúfolnak. A múltheti összecsapásnál, mikor felégettük azt a mugli falut ő is ott volt. Nagyon megszerette volna menteni azokat a mocskos kis senkiket, kár, hogy mind meghalt.
– Hét halálfalót is megölt. Ezt ne felejtsd el!
– Igen apám, de milyen áron? A szemét Anne egy gyönyörű átokkal lőtte ki. Kár, hogy nem az egész arcát vitte le, de nem is érdekes. Így is élvezet volt látni azt az egyszemű barmot – köpte gúnyosan szavakat. – És még nem is mondtam a legjobbat...Fleamont Potter az aurorok kényes kis parancsnoka.
Éreztem, ahogy Black karja megszorul a derekam körül. Olyan erővel szorított, mintha megakart volna fojtani, bár biztos voltam benne, hogy ezt a réten álló nő válthatta ki belőle. Fel sem tűnt neki, hogy mennyire dühödté vált. Ha nem kapaszkodok bele olyan erősen elképzelhető lett volna, hogy kiugrik a tölgy takarásából és ráveti magát a nőre, aki kint áll.
– Sh... – susogtam halkan a fiúnak, miközben nyugtatóan végig simítottam a karján, majd felpipiskedve a fülébe suttogtam. – Nyugodj meg!
Leereszkedve pillantottam fel a fiúra, aki csak megforgatta a szemeit mielőtt rám fókuszált volna. Ha tettem dühítette is kicsikét nem volt sokáig tartó, hisz kezeivel, úgy szorított, mint egy kisgyerek a kedvenc játékát, amelyet elakarnak tőle venni.
– ...Egyszerűen szánalmas az a pasas. Hányinger kerülget, mikor eszembe jut. Oly elhivatottan védi már a Mágiaügyi minisztériumot és az embereit, mintha jobban érdekelné a saját életénél is. Pedig biztos vagyok retteg a haláltól, mindenki fél tőle. És ahogy Merlin szolgája is mondja...
– A félelem nagyúr – mondtuk egyszerre, bár az én megszólalásomat pusmogásnak sem lehetett hívni, még is szinte átrázott a hideg, mikor kimondtam. Hirtelen elhallgatott a nő folytonos beszédjében, mintha meghallott volna, pedig még Black is csak egy kis morgást hallhatott.
– Gond van? Érzel valamit? – kérdezte Voldemort a nőtől, vagyis inkább lánytól, ha a kort néztük.
– Nincsen semmi baj. Kicsit kifárasztott az a sok mágia, amivel sötétbe borítottam a Roxfortot – halkabb lett a hangja. – A lényeg viszont az, hogy a tervünk nemsokára végre lesz hajtva. Már csak meg kell érkeznie Fleamont Potternek és Alastor Mordonnak. Őket ismerve pedig bármelyik pillanatban befuthatnak.
– A halálfalók?
– Egy részük a kastélyban, másik részük, pedig nem messze várakoznak. 10-et elküldtem a Roxmorts-ba is, hogy ha esetleg előbb érkeznek, akkor bírjanak jelezni.
– Minden úgy halad akkor, ahogy elterveztem.
– És ha az az öreg kattant varázsló megérkezik?
– Dumbledore-t bízd csak rám lányom – határozottan volt Voldemort, mint egy igazi vezető. Szinte előttem volt a sötét mágus elhivatott arca, ahogy rászorít a pálcájára a legnagyobb ellenségére gondolva, aki nem más volt, mint Dumbledore. – Induljunk, nem lenne szép dolog megváratnunk Anne-t és a többit. Így is fogytán az időnk.
– Erre lesznek! – indult el a lány készségesen. – Nagini is velük van.
A fa mögül óvatosan kilesve megpillantottam a hírhedt sötét mágus távolodó alakját és a mellette sétáló fekete köpenybe járkáló nálam idősebb lányát, akinek gondolatára is kirázott a hideg. Egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy ekkora mágusnak van egy hozzá hasonlóan erősebb lánya, aki láthatólag sokkal türelmetlenebb volt, mint az apja. Hozzá hasonlóan, viszont egy igazi kígyó volt. Hangjának hallatán is kirázott a hideg.
– Ez nem lehet igaz! – nyögte Black, miközben a földre bukva neki döntötte hátát a vaskos fának, mintha csak megsérült volna. Mondanom sem kellett, hogy egyből a fiú mellett termettem, aki csak tanácstalanul a haját tépte szinte. – Sokkal rosszabb a helyzet, ahogy gondoltuk. Már a Roxfortban is rengeteg halálfaló van. Ha kétszer ennyi mágus van az erdőben, akkor szinte reménytelen, hogy az iskola kiállja azt.
– Ez nem igaz – próbáltam nyugtatóan hatni rá, ahogy előtte térdeltem. Ő viszont csak hitetlenkedve tekintett vissza rám. Nem hitt a szavaimban.
– Hogy ne lenne igaz? Morgan ez maga Voldemort volt és egy egész sereg van mögötte, hogy elkapják Ágas apját és Mordont. Ezek mellett pedig elakarják pusztítani az egész sulit. És kifelejtettem még azt a tényt is, hogy Dumbledore-t is megakarja ölni. Ezt pedig senki sem sejti.
– Az a senki te és én vagyunk – mutattam magunkra – Ezek mellett pedig, ha elakarták volna tiporni a Roxfortot, szerintem nem vártak volna ennyit, főleg nem csalták volna el Dumbledore-t. Gondolkozz Black! Ha megtámadják az iskolát az igazgató tudta nélkül, akkor az hatalmas port fog kavarni az újságokban! Vitrol pedig előszeretettel ír becsmérléseket a mostani rendszerre és sokan emiatt állnak át Voldemort oldalára. Ez csak egy jól kidolgozott terv, amibe beleszőték, hogy eltávolítják a két nagy aurort Potter és Mordont, hogy még nagyobb felfordulást okozzanak az eddig is pocsék rendszerben! Ezt pedig a két híres aranyvérű családból származó első szülöttek, Rachel Morgan és Sirius Black átfogják húzni és széttiporják ezt az ördögien csodálatos tervet. Vagyis mi fogjuk megakadályozni.
– Mégis hogyan Rachel? Mi csak ketten vagyunk nem pedig 100-an.
– Csak 98 emberrel vagyunk kevesebbek. Nem nagyon nagy hátrány, ha okosan játszunk – vontam vállat.
– Ez nem egy játék! – vágta rá idegesen Black.
– De, az! Voldemort kis játszmája, amelyet oly régóta játszik már mindenki. Most pedig eljutottunk oda, hogy nekünk is meg kell mozdulnunk a játékban. Meg kell akadályoznunk a Sötét Nagyurat abban, hogy végre hajtsa tervét.
– És miért akarod te ezt Morgan? Hm...végül is a szüleid azt tanították, amit Voldemort is oly sokszor ismétel. Elvileg ugyanazt akarjátok, mint a Sötét Nagyúr – reményvesztett volt Black hangja, tekintetét a földre szegezte.
– Lehet Black, de most Voldemort nem csak a sárvérűeket veszélyezteti, hanem mindenkit, aki abban az iskolában van – mutattam el a Roxfort felé. – Ott van a családom, a barátaim, akiket több éve ismerek. Ott van a kis húgom, Alice és a te öcséd, Regulus is, aki ugyanúgy veszélyben van, mint a testvérem.
Kezemmel a fiú ingének nyakához kaptam, ezzel elérve azt, hogy felnézzen rám. Tekintetében egy pillanatnyi megdöbbenést láttam, de ezzel nem foglalkozva csak szorítottam a ruhadarabot, szinte már elszakítva azt.
– Gyerünk Black! Most mutasd meg a házadnak erényeit! Elvileg te vagy Griffendél Godrik házának kiemelkedő tagja. Ahogy hallottam Griffendél mindent meg tett a szeretteiért, meg is halt értük. Ha van annyi bátorság benned, mint nekem mutattad, akkor most felállsz és nem itt omlasz össze, amikor nekem és mindenkinek a legnagyobb szüksége van rád! Ha szeretted is valaha az öcsédet harcolsz érte, még ha nem is vagytok azok a tökéletes testvérek, de ha érte nem, hát akkor Potterért, Lupinért és Peterért, a barátaidért küzdj! – rántottam meg az ingét, amivel olyan közel került hozzám, mint még soha. Arcunkat csak egy leheletnyi tér választotta el egymástól, ami oly félre érthető is lehetett volna, még is egy centit sem mozdultam el, ezzel szavaimat megerősítve.
Black felpillantott rám, majd arcom minden centiét végig pásztázva. Végül szája sarkában megjelent egy laza mosoly, mire egy picit meghátráltam tőle.
– Mi a terv? – kérdezte meg újjult, mire én is elmosolyodtam. Sokkal jobb volt így látni a fiút, mint a remény vesztett oldalát.
– Szólnunk kell McGalagonynak minél előbb, hogy megtudjuk még akadályozni azt a mészárlást, amelyet a Roxmortsba terveztek. Utána pedig a faluba kell menni és figyelmeztetni Potter apját és Mordont a veszélyről.
– Ez túl lassú – gondolkodott el Black mélyen – A halálfalók már ott fognak várakozni rájuk. Időnk sem lesz szólni nekik, mielőtt azok a mocskok lecsapnak.
– Ezért is kell a halálfalókat feltartani.
– Ezt nem bírjuk egyszerre csinálni Morgan. – Sirius-nak teljesen igaza is volt ez esetben, viszont egy dolgot még nem tudott a tervből.
– Pont ezért is fogunk szétválni. Amíg te visszamész és figyelmezteted az aurorokat, addig én lelassítom a halálfalókat – vágtam rá határozottan, mire a fiúnak az arca egy fájdalmas grimaszba torzult.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan Morgan! – a fiú hitetlenkedett, de mikor meglátta a magabiztos tekintetemet, megrázta rosszallóan a fejét. – Figyelj Rachel tudom, hogy nagy varázsló leszel, hogy az egyik legnagyobb boszorkánnyá is válhatsz Angliában és még sok dologra fogod vinni, de te sem gondolhatod az, hogy megbírsz állítani több, mint 40 halálfalót és magát Voldemortot, meg a pszichopata lányát.
– Nem is gondolom, hogy megállítom őket. Csak addig megpróbálom őket hátráltatni, amíg te oda nem érsz a Roxmortsba az aurorokkkal, akik éppen a Roxfortban harcolnak.
– A vesztedbe fogsz szaladni Morgan! Nem teheted!
– Van más választásunk Black? Te ismered az erdőt és gyors is vagy, így könnyen visszajutsz a Roxfortba. Nekem pedig a mágiám nagy – emeltem fel a kezeimet – amivel ha csak egy kis ideig is, de hátráltatni tudom a halálfalókat.
A Griffendéles arcán láttam, hogy tiltakozni akarna mindenáron, de ő is pontosan tudta, hogy más lehetőségünk nincsen, ha megakarjuk állítani Voldemortot a tervében. Így sem volt biztos a siker, de ez volt a legjobb lehetőségünk.
– Menj nem vesztegethetjük az időt – noszogattam a mozdulatlan fiút, aki rám kapva a fejét mélyet sóhajtott, majd pálcáját felém nyújtotta.
– Vedd el! Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem most – adta a kezembe a jól kifaragott, rúnákkal teli pálcát, amit azonnal vissza nyomta a mancsaiba.
– Nem lehet. Attól, hogy én még biztos találkozok a halálfalókkal az nem jelenti azt, hogy te nem. Szükséged lehet rá és velem ellentétben te nem csiszol gyilkos átkokat az ujjaidból. De értékelem a gesztus – halvány mosolyra futotta csak tőle. Elfordultam gyorsan a rét felé, Voldemort árnyát kerestem, de ő már rég eltűnt. – Menj!
Black megmozdult, de ahelyett, hogy hátat fordított volna nekem egy szoros ölelésbe vont engem, amely nem kicsit lepett meg. Viszont ahelyett, hogy elhúzódtam volna közelebb húztam magamhoz a fiú, aki nemsokára felemelte a fejemet, hogy a szürke szemibe pillantsak.
– Vigyázz magadra, jó? Ha úgy érzed nem bírod megtenni csak tűnj onnan!
–Te is tudod, hogy nem így lesz.
-Sajnos igen, mivel olyan makacs vagy, mint egy Griffendéles – forgatta meg a szemeit.
– Ezt pont te mondod? – kérdeztem felvirultan.
– Igen, pont én – suttogta, majd egy leheletnyi csókot lehelt a homlokomra. – De tényleg légy óvatos, mivel nem nagyon örülnék neki, ha az elkövetkezendő tanévben egyedül kéne teljesítenem Lumpsluck feladatait.
– Óvatos leszek, de most menj Oroszlán fiú.
– Új becenév? Mi lett a mocskos vérárulóval? – kérdezte miután megtett pár lépést és megállt egy kövön.
– Lecseréltem.
Erre Black csak, ha lehetett, az eddiginél is jobban elmosolyodott és lepattanva a szikláról futva indult vissza a kastély fele. Pár másodpercig még láttam, de aztán a fiú beleveszett az erdő sötétjébe. Jómagam pedig egy nagy sóhajtással indultam meg Voldemort és a lánya utána, akitől még a hideg is kirázott. El nem tudtam képzelni, hogy születhetett annak a sötét mágusnak egy gyermeke, aki, ha lehetett, de még nála is sokkal jobban egy pszichopatára emlékeztetett. Biztos voltam benne, hogy olyan sötét mágiákat használt, mint az apja és ha jól hallottam, hogy ő borította be a Roxfortot a Mágikus Sötétséggel, akkor egy felettébb erős boszorkánnyal lehettem szembe, már abból kiindulva, hogy én és Julia mennyit szenvedtünk azon, hogy fent tartsuk a Mágikus Sötétséget, amivel a Mardekárosok titkos helyét védtük. Ha a lányt nem is vesszük figyelembe, akkor is ott van még az a rengeteg halálfaló, akikkel egyesével talán eltudnék bánni, de egyszerre annyival szinte lehetetlen, nem beszélve Voldemort Nagyúrról. Még sosem hallottam olyan emberről, aki egy igazi párbajt vele túl élt volna. Mindenki, aki eddig közvetlenül küzdött vele meghalt. Az aurorok közül oly sokan próbáltak párbajt vívni vele, de mind belehalt. És ha a kiképzett felnőtt mágusok meghaltak, akkor nekem 15 évesen roppant kevés esélyem lehetett vele szemben, főleg úgy, ha halálfalók veszik körbe. Bármerről is néztem az ügyet be kellett vallanom, hogy egyenesen a halálom felé közeledtem.
Vagy én halok meg vagy az a sok auror, akiket csapdába csalnak.
Semelyik választás sem volt jó, de tudtam mit kell tennem. A kisebbik rosszat, ami talán az én vesztemmel is járhatott. Sosem gondoltam, hogy a halálomon való gondolkozást 15 évesen kell megejtenem, de most egyre közelebbinek éreztem a témát. Ahogy egyre közeledtem megéreztem a torkomban keletkezett hatalmas gombócot, amely mindenáron próbáltam leküzdeni. Féltem, tagadni semmi értelme nem lett volna. Féltem attól, hogy meghalok, hogy maga Voldemort Nagyúr teszi meg ezt velem, féltettem a családomat tőle és a testvéreimet, akiket oly könnyen megbírt volna ölni, mint eddig bárkit, aki az útjába mert állni. Sose volt menekülő út vagy behódoltál, vagy eltapostak. Angliában már nem volt biztonság, bárki bármit mondhatott. Ha valakitől a Sötét Nagyúr akart valamit, azt vagy megölte érte vagy a saját rabszolgájává tette.
Az összeesés szélén állva támaszkodtam meg az egyik fába. Felpillantottam az égre, melyet a fák lombkoronái takargattak, de még így is tisztán látszott a fent lévő Sötét Jegy. A zölden világító kígyó a koponya körül kúszva pillantott le. Tekintetével, mintha felperzselt volna, de álltam nézését. Pár pillanat múlva tova siklott.
Elhatározottan követtem a nyomokat a fák takarásában, fejembe húztam taláromat, melynek csuklyával szinte az egész arcomat takartam, így alig, ha lehetett engem észrevenni. Világító kezem lehetett az egyetlen ok, amiért megpillanthattak volna, de azokat elbújtatva lopództam óvatosan előre, mint egy macska. Füleimet hegyeztem, próbáltam minden kis hangot befogadni és megállapítani merről jön, akárcsak maga Black jó néhány perce.
Egy halk kacagás, majd egy nála hangosabb nevetés. Minden tőlem jobbról jött. Lassan bujdosva haladtam előre, míg el nem értem őket. A halálfalókat, kik a fekete ruházatuk miatt szinte egymásba olvadtak, de még így is ledöbbentett a látványuk. Blackkel rosszul gondoltuk, mikor 20 vagy 40 halálfalóra tippeltünk. Jóval többen voltak, olyanok voltak, mint egy sereg, akik csak egy intéssel lebírtak volna mészárolni több száz sárvérűt. Vérfagyasztó volt a látványuk, ahogy ott álltak és nézték az urukat, a Sötét Nagyúrt. Voldemort egy sziklán állt, nyakán ott tekergett kígyója a híres Nagini, mellette ott volt a lánya, kinek arcát is valamilyen különleges maszk takarta. Kitűntek a tömegből, mivel mindenki csak őket figyelte. Csak abban a pillanatban döbbentem rá, hogy most láttam először élőben a sötét mágust. Szinte teljesen más volt, mint ahogy azt az újságokban ábrázolták. Arca markáns volt, s idős is, mégis volt benne valami fiatalosság. Sötét haja közbe fogta arcát, míg szemeivel a tömeget pásztázta. Tartása egyenes volt és parancsoló, mint egy igazi aranyvérűnek. Kétségkívül ő volt a Nagyúr, aki úgy festett, mint egy igazi kígyó.
Valamit beszéltek, de abból a biztos távolságból, amelyről én szemléltem őket nem hallatszott semmi kézen fogható. Még is biztos voltam benne, hogy most adják ki az utolsó utasításokat a csapda előtt, amelybe Fleamont Potter és Alastor Mordon egyenesen készült belesétálni.
Halkan lépkedve próbáltam egyre közelebb és közelebb jutni Voldemorthoz. Éppen csak a rét negyedét bírtam megkerülni, ezzel a Sötét Nagyúr oldalára kerülve, mikor a lány, aki eddig az apja oldalán állt lelépett a szikláról, s egy kisebb csoporttal indult el a Roxmorts felé. Nem tudtam ezzel már mit tenni, de szerencsémre kevesen voltak. Talán 20-an, amit a Blackkel lévő csapat még megbírt állítani reményeim szerint.
Gyerünk Rachel, tenned kell valamit! Nem állhatsz itt ölbe tett kézzel, miközben a halálfalók a Roxmorts felé tartanak már. Meg kell állítanod őket!
Hátamat neki vettem a mögöttem lévő fának, majd lepillantott a kezemre, amelyek oly fényesen világítottak. Nem tudtam irányítani ezt az erőt, mindig csak magától világított fel, most viszont nem volt elég az az energia, amit az ujjaim között éreztem. Több kellett ahhoz, hogy megállítsak egy egész sereget. Erősen kezeimre koncentrálva csuktam le szemeimet, majd a körülöttem lévő energiára fókuszáltam. Éreztem, ahogy a testemben áramlik a mágia, míg kívül körbe lebeg engem. A kezeimre próbáltam fókuszálni az összes mágiát, amely bennem votl, s mikor kinyitottam a szememet, hogy megnézem mi is történt meglepődve a tettemen vettem észre, ahogy a kezeim felragyognak szinte szemvakítóan. A kezemtől kiindulva az egész testemen egy jól eső meleg bizsergés futott végig, amely teljesen megváltoztatta a bennem uralkodó érzéseket.
Most vagy soha.
Kilépve a fa takarásából indultam meg előre, vagyis azt a mozgást, ahogy elindultam nem lehetett lépésnek nevezni. Úgy éreztem, mintha repülnék, még is kívülről egy vakítóan világító füstnek nézhettem ki. Olyan volt, mint a hoppanálás még is egészen más, még számomra is megmagyarázhatatlan volt.
Hirtelen azon kaptam magamat, hogy a halálfalóknak a tömegében vagyok. Körülöttem felordítottak fájdalmukban páran, mikor közéjük érkeztem. Sokak a földön feküdtek a becsapódásom miatt, amellyel megégettem őket, de így is jócskán vettek körbe. Páran teljesen lefagytak a megdöbbenésükben, amit kihasználva erő teljesen ütöttem feléjük. Kezeimből szinte csak úgy kirobbant a vakító, színtelen mágia, amellyel a jobb oldalamon lévőket hátra löktem. Gyors ünneplésre sem volt időm, mivel szinte azonnal csuklómnál fogva rántott magához közelebb egy férfi halálfaló, akinek mellkasára téve a kezem hangosan, szinte fülsüketítően felkiáltott fájdalmában. Fekete ruháján csak úgy parázslott ujjaim lenyomta. Nem is kellet több előre lépve, újra a fák mellett találtam magamat sokkal közelebb érve ezzel Voldemorthoz, aki fejét csak úgy kapkodta a halálfalók fejetlensége között. Mindenhol, még ott is, ahol nem sebeztem meg embereket, hangos kiáltások érkeztek, amely egy pillanatig is, de megzavarta a halálfalók vezérét. De nem kellett sok, hogy kiszúrjon engem, hisz egyetlen fényforrás ként világítottam be az eddig sötétségbe burkolódzó erdőt.
Csuklómat, mintha csak egy pálca lenne úgy suhintottam a férfi felé, akinek bal oldalára csapódott be az átkom, ezzel felrobbantva a sziklát, amelyen eddig állt.
– Elkapni! Kapjátok el azonnal! – hallottam meg a parancsot, aminek hatására nem kevés halálfaló indult el felém.
Merlin gubancos szakállára!
A rét szélén futva csúsztam be az egyik fa takarása mögé, mikor fejem fölött elrepült a töméntelen mennyiségű gyilkos átok. Kibújva egy gyengébb lökéssel estek hátra a hozzám legközelebb lévő halálfalók, akiken az őt követők legtöbbje átbukott ezzel még jobban megkoronázva a fejetlenséget.
Tökéletes, csak úgy kell tennem, mint Potter és Black a 4. év végén. Káoszt kell keltenem!
Fáról fára ugrálva küldtem egyre több és több átkot a halálfalók zavarodott csordájára, akik, mint az állatok, úgy taposták el egymást. Némelyikük átka meg sem közelített engem, mivel a saját társukba csapódott bele. A fejetlenség netovábbját még csak meghabozta az, hogy a rét körül futottam körbe. A legtöbb halálfaló fel sem tudta venni velem a lépést egyszerűen túl zsúfoltan álltak. Néhányuk viszont követett, bár legtöbbjük sorsát, társuk átkai pecsételték meg.
Már majd nem oda értem ahhoz a fához, amitől elindultam, mikor egy hatalmas nagy robbanás repített neki a növénynek. Fájdalmasan felnyögve, s szédülve álltam fel, próbáltam meg behúzódni a vastag fa mögé, mikor azt előttem tekerte ki egy átok a földből. Gyökerestől kiszakadva dőlt szinte rám, amit éppen, hogy csak kitudtam kerülni. Egyik átok a fülem mellett elrepülve égette meg azt, mire energiával teli kezemet gondolkodás nélkül lecsaptam, ez egy kisebb robbanást elő idézve, amely az engem követőket visszavágott a kidőlt fának. A porban pár pillanatig elbírtam tűnni, de még így is jócskán a nyomomba volt pár átok.
Nem is tudom, hogy a szaga vagy a recsegő hangja ért el hozzám először és értette meg velem, hogy tűz lobbant nem messze tőlem, csak azt láttam szemem sarkából, hogy mögöttem a vörösen és sárgán izzó lángok felcsapnak. S csak ekkor értettem meg igazán, hogy mit is kell tennem.
,,Egy két lábon járó mágia bomba.." – ugrottak be Olsen szavai, amelyek most talán nem is jöhettek volna jobban.
– Piroinito! – kiáltottam, s kezeimet végig futtattam futás közben a körülöttem lévő növényeken, melyek szinte azonnal lángra lobbantak.
Alig telt el pár perc, de már lángokban állt a rét körüli fák, bokrok nagy része, amely tovább terjedve egyre jobban emésztették fel a Tiltott Rengeteg egy kis részét. Nem csak az én átkom, hanem a halálfalóké is hozzá járult a tűzhöz, mely egyre-egyre csak növekedett. Voldemort szolgáinak többsége már nem is foglalkozott velem, hanem szinte fejvesztve próbált menekülni a kidőlő fák ütései elől. Voltak, akiknek talárjukat le kellett dobniuk, mivel azok lángra kaptak. A maszkok is nemsokára lekerültek, hiszen a füstben, amely a rétet beterítette alig lehetett levegőt kapni. Egy pillanatról a másikra kiesett a kezemből az irányítás. Az ötlet mely olyan jónak tűnt már nem csak a halálfalókat veszélyeztette, hanem engem is. Köpenyem alja lángra kapott, s alig bírtam eloltani, miközben menekültem az engem üldöző lángok között és a felém irányított egy-két átok elől.
Térdre borulva kezdtem el köhögni a porban. Torkomat marta a füst, s szemeimet csípte. Alig láttam már valamit a harcból. Kezeim ragyogtak, s az energia is csak úgy csapongott bennem, mégis bal kezem meglehetősen fájt. Nem láthattam, de tudtam, hogy látszik rajt az égés nyom, melyet menekülés közben szereztem. Szemeimből próbáltam kitörölni a könnyeket, miközben fájdalmasan felálltam, s körbe néztem a most már lángokban álló réten, ahonnan a halálfalók fejvesztve próbáltak eltűnni. Voldemort szavaira alig hallgattak páran, eszük helyett átvették az irányítást az ösztöneik. Maga a Sötét Nagyúr ölte meg azt az útjába állót, aki nem figyelve semmire rohant neki.
A Nagyúr ott állt a rét szélén, alig lehetett 15 méterre tőlem, így szinte egyből kiszúrt engem. Csak pár pillanatig szemléltük egymást, mikor is felém csapott egy zöld fénycsóva, amely telibe talált volna, hanem vetem magam arrébb. Válaszul a gyilkos átokra felé küldtem mágiám, amely az egyik szorgos, még épp észnél lévő halálfalóját találta el, aki macskanyávogás szerű sikításban részesítette a közel állókat. Szinte hallottam, ahogy a Nagyúr megcsikorgatja fogait dühében. Ha lehetett még ennél jobban is felidegesítettem őt, s biztos voltam benne, hogy nem fogok csak oly könnyen elmenekülni innen. Ezt pedig csak megerősítette az a tény, hogy Voldemort oda szólt az egyik halálfalójának, majd pálcáját elő véve felém indult meg.
A Sötét Nagyúr közeledésére pár pillanatra megdermedtem. Tudtam, hogy megakar engem ölni vagy legalábbis elkapni, de azt nem tudtam, hogyan fogom megúszni ezt az egészet. Futni nem futhattam el előle, hiszen Black kétségkívül csak most érhetett be a kastélyba. A Roxfortban pedig lehet még le sem verték azokat a halfalókat, akik ott voltak. Minimum kellett még nekik 30 perc, talán még több is. Viszont, ha Voldemortot akár egy kicsit is, de feltudom tartani akkor talán még nagyobb esélyt bírok szerezni annak, hogy még időben tudnak szólni Fleamont Potternek és Mordonnak.
Legalább félóráig kell feltartanom Voldemortot...
Egy átok csattant a fejem mellett. Voldemort vészesen közeledett, mire hátat fordítva kezdtem el az erdő sötétje felé rohanni.
– Capitulatus! – sziszegtem, majd az ujjaim közül kirobbanó vörös fény egyenesen Voldemort feje mellett csattant bele a közeli fába. Válaszul a Nagyúr egy újabb gyilkos átok küldött felém, amely lábam előtt csapódott bele a földbe.
– Voldemort nagyúr azért ennél többet vártam! – kiáltottam oda a sötét mágusnak, aki folyton követett engem, s sorozott meg az átkaival, amely megannyi fát robbantott ki a helyéről.
Egy olyan területre kell őt terelnem, amely elég nagy, s sötét ahhoz, hogy ha megsebesülnék megtudnák pár pillanatra pihenni, s eltudnák bújni. Egy végeláthatatlan helyszínre kell őt terelnem, ahonnan csak azok tudnak kijutni, akik ismerik a környezetüket. Pontosabban egy olyan helyre kellett Voldemortot terelgetnem, ahol esélyem nyílik túlélni egy csatát Anglia legerősebb sötét mágusával. Erre pedig tökéletes volt az a rét, amelyet a Mardekárosokkal csináltunk. Juliával megannyiszor erősítettük a Mágikus Sötétséget, amiatt már szinte vakon is ismertem a helyet. Tökéletes volt egy párbajhoz.
– Everte Statum!
– Avada Kedavra! – célzott meg engem, mire hasra vágódva kerültem ki a bűbájt.
– Confringo! – kiáltottam el magamat a földről, még mielőtt Voldemort újabb átka eltalált volna.
Közvetlen a Sötét Nagyúr előtt robbant a varázs, amely a magasba repítette az eddig ott lévő köveket és a földet, míg a mágus hátra tántorodva esett neki az egyik fának, amit kihasználva azonnal talpra pattantam.
– Alarte ascendare! – suhintottam hanyagul a felém igyekvő férfi felé, mielőtt berohantam a Mágikus Sötétségbe.
Kezeim valamennyire, de törték a sötétet, de még így is alig láttam egy kukkot. Csak reménykedni tudtam, hogy Voldemort kósza átkai nem találnak el az átkelés közben. Alig 30 méter múlva már kezdett tisztulni a körülöttem lévő terület. Egyre jobban kezdett el oszladozni a Mágikus Sötétség, míg végül a rét tiszta közepére értem, de nem álltam meg. Átfutva a túloldalra bújtam el a halovány, szinte füstként gomolygó ködben, amely a fák között uralkodott. Megbújtam az egyik fa mögött, majd taláromat megigazítottam, hogy minél jobban takarjon engem. Csuklyámat jobban a fejembe húztam, hogy arcomat minél jobban elrejtse, még egy bűbájt is használtam, hogy biztos rajtam maradjon. Igaz mindig is a tisztességes párbajnak a híve voltam, de most vagy bujdosva támadtam, vagy belesétáltam volna a gyilkos átkokba.
– Erre vagyok Voldemort! – kacagtam fel erőltetetten, még mielőtt kiért volna a Mágikus Sötétségből a Nagyúr, ezzel is idegesítve őt. Talán, ha felbosszantom nem fog azonnal leesni neki az, hogy csak elterelés vagyok. Viszont minél jobban feldühödik annál kisebb lesz a túlélési esélyem is.
A fák között lopakodva szemléltem a rétet, ahova a Sötét Nagyúr nemsokára kiért. Körbe-körbe fordulva keresett engem, miközben koncentrálva várta a következő támadásomat.
– Meglepően bátor, s vakmerő egy kölyök vagy, – jegyzete meg Voldemort – de nem tudod mibe keveredtél kislány. Tudod ki vagyok egyáltalán?
– Igen tudom – susmogtam, s egy egyszerű bűbáj segítségével az egész réten hallatszott az elvékonyított hangom, ezzel talán még inkább összezavarva a Nagyúrt. – Sokak úgy hívnak Tudjuk ki, mert te vagy az a varázsló, akit nem neveznek nevén, akik félnek tőled. Páran a Sötétség hírnökének neveznek. Mi aranyvérűek többségek Sötét Nagyúrnak szólítunk, míg páran, akik bátra a neveden hívnak, Voldemort.
– Aranyvérű vagy talán?
– Vérem igen nemes – feleltem, mire a Nagyúr leengedte a pálcáját.
– Tudod ilyen bátor, odaadó és nemes vérű halálfalókat keresünk. Illenél a seregembe, sőt idővel több is válhatna belőled – ajánlotta a Nagyúr. – A mágiád hatalmas és becsületre méltó, ritka egy virágszál lehetsz.
Hangja selymes volt, s nyugodt, mégis veszélyesebbnek tűnt minden egyes gyilkos átoknál, melyek elhagyták vékony ajkait.
– Majd akkor leszek én halálfaló Voldemort, mikor befagy a pokol! – vágtam rá, majd egy fa mögül kiugorva céloztam meg a férfit. – Capitulatus!
Voldemort egy egyszerű félfordulattal kerülte ki az átkomat, majd válaszul felém küldött egy gyilkos átkot.
– Hát rendben kislány, ahogy gondolod. Akkor maradunk az eredeti felállásnál. Gyors halálod lesz nem kell félned – mondata végén pálcájából egy újabb átok robbant ki.
– Azt majd meglátjuk Voldemort – morogtam, majd szinte egy füstként suhantam be az egyik fa mögé, s onnan küldtem átkaimat a Nagyúr felé.
Nem sokáig maradhattam egyhelyben. Állandóan futottam, alig bírtam egy kis pihenést tartani anélkül, hogy ne talált volna el Voldemort majdnem. Fáról fára ugráltam, olykor vetődtem vagy gurultam, épp úgy, hogy elkerülhessem a gyilkos átkok sokaságát. Bűbájaim, ha a nagyúr közelében is voltak vagy elrepültek mellette, vagy kivédte azokat. Gyilkost átkot nem mertem alkalmazni a kastélyban történtek utána többet már nem, így viszont a helyzetem rémes volt. A folytonos mozgás és koncentráció, amellyel összpontosítottam lefárasztott. Egyre gyengébbnek és gyengébbnek éreztem magamat. Kezdett a kilátásaim egyre rosszabbak lennie, s ezt, ha akartam volna sem tagadhattam volna le.
Nagyon remélem Sirius, hogy odaértél már.
Ekkor viszont a hátamba olyan fájdalom nyilallt, mint eddig még elég kevésszer. Elvesztettem az irányítást a testem felett és erőtlenül zuhantam a nyílt rétre, ahol párat gurulva megálltam a földön. Kiáltásokat hallottam, s oldalról felismertem a halálfalók ismerős hangját. Még elmenekülni sem tudtam, mert mikor felálltam Voldemort elkiáltotta magát.
– Avada Kedavra!
A zölden világító átok egyenesen suhant felém, s én ezt már csak tehetetlenül tudtam nézni. Pár pillanat alatt csapódott bele az átok a mellkasomba, amelyet fénylő kezemmel próbáltam védeni mindhiába.
Vártam, vártam a halált, amely pár pillanat után sem nyúlt értem. Nem sötétült el minden, ahogy azt a könyvekben írták. Nem történt semmi, csak egyszerűen megfagyott körülöttem a világ. A réten állók ricsaja mind elhallgatott, a halálfalók mozdulatlanul szemléltek minket, míg Voldemort önelégült képpel nézet rám.
A Nagyúr mozdult meg először, az arcán lévő vigyor lefagyott, majd mély döbbenet ült ki rá. Értetlenül pislogtam, hisz mindennel szembe ment, amit eddig tanultam, ami történt. Lepillantottam a mellkasom előtt tartott kezemet, ahol megpillantottam a szinte maguktól mozgó ujjaimat. Körülöttük ott áramlott zöld átok, melyet mágiám terelgetett, vagy jobban megfogalmazva inkább fogva tartott.
Egy ösztönösen jövő mozdulattal nyújtottam előre jobb kezemet, mely visszaszórta a bűbájt. Ekkor, viszont testembe, mintha villám csapott volna bele úgy rázkódott meg. Térdre borulva néztem a Sötét Nagyurat, akinek arcáról letörölni sem lehetett volna a döbbenetet, ahogy a megrekedt halálfalóknak sem, akik csak a rét szélén gyűltek össze, s vizslattak engem. Éreztem, ahogy felhevül a testem és a vérem forrni kezd bennem. Hatalmas hőséget éreztem a bensőmben, s hasonló nagyságú mágiát, amely, mint egy börtönbe zárt vadállat, úgy akart onnan kiszabadulni. Nem bírtam tenni semmit, teljesen átvette fölöttem az irányítást a mágiám. Felsikoltottam a fájdalomtól, melyet a Tiltott renget sűrűje mind elnyelt. Szemeimet erőlködve szorítottam össze és szinte könyörögtem azért, hogy végre legyen vége. Tehetetlenül vergődtem a saját testemben, amely felemelkedve állított újra talpra. Nem tudom én vagy esetleg más tette ezt velem te kezeimet kitártam, s elszabadítottam az összes mágiámat, amelyet eddig oly erős koncentrációval tartottam magamban.
Fény borította be az egész tisztást, vakítóan világos volt minden. A mágia kirobbanva csapta hátra az összes személyt a Tisztáson. Fájdalmas sikolyok érték el fülemet, amelyek a halálfalóktól érkeztek. Azok, akik nem fordították el még időben a fejüket talán elképzelhetetlen fájdalmakat is okozott nekik a fény, sőt némelyikük szeme világát is elveszthette. A tömény mágia senkit sem kímélt, mindent eltiport, ami az útjába állt. Lehetett ez ember, állat vagy növény. A közelembe lévő fák egy részét gyökerestől csavarta ki, némelyiknek a levelét megtépázta, vagy az egész lombkoronáját leszaggatta az ágaival együtt. Behatolt mindenhová, még az emberek bőrébe is. Voldemort Nagyúr éles kiáltását hallottam, de ajkain kiejtett gyilkos átka csak, mint egy egyszerű bűbájka pattant vissza felé, ezzel majdnem magát megölve. Testem felemelkedve lebegett tehetetlenül, nem tudtam mozogni, sőt semmit sem csinálni. Úgy éreztem olyan gátat szakított át a mágiám, amelyet már sehogy sem tudtam megállítani, egyszerűen felemésztett.
,,Rachel .... Nem felemészteni akar, hanem megvédeni, minden külső dologtól, amely téged ér." – hallottam meg Black nyugtató hangjának suttogását a fülemben.
Halkan, egy kisebb puffanás kíséretében érkeztem meg a hideg talajra. Arcomat a selymes fű csiklandozta. Vége volt. A hőség, amely fojtogatott ez idáig, s a bennem feszülő mágiának már csak kihűlt nyomait éreztem, helyette az egész testembe beleköltözött a mérhetetlen fáradtság, s erőtlenség. Alig bírtam magamat feltornászni, hogy megszemlélhessem az előző percek kárait, amelyet mind én okoztam. Körülöttem a fák mind meggyötrődve festettek, néhányuk kiborult. A fű egy része megperzselődött, míg a Mágikus Sötétségnek már csak gyenge értéktelen cafatkái maradtak meg. Voldemort Nagyurat egy tőlem jóval messzebb lévő fának csapta a mágiám. Ruháját, s haját is megtépázta az átok, úgy tűnt nincs teljesen magánál a sötét mágus. Jóval messzebb viszont a halálfalók kis csoportjának egy része feküdt a földön, fejüket minél jobban takarva tőlem, míg a többi kezdett magához térni, s felfogni az előbb történteket. Páran már talpon is voltak, de velem nem foglalkozva a Nagyurukhoz rohantak.
– Kap..kapjátok el! – nehézkesen jöttek Voldemort torkára a szavak. A parancs viszont parancs volt, a halálfalók felém vetették magukat.
Nekem sem kellett több ösztönzés az induláshoz. Fájdalmasat nyögtem, ahogy talpra álltam, majd ahogy tudtam az erdő felé rohantam, vagyis a Roxmorts felé tartottam, s mindennél jobban reménykedtem abban, hogy ott lesz már Black az aurorok társaságában és nem Voldemort lányába és a vele lévő halálfalókba futok bele.
– Keljetek fel ti nyomorultak! Indulás! – hallottam meg egy ismerős hangot, viszont nem ismertem fel. A fejem lüktet és úgy éreztem, hogy menten összeesek. Ha akartam sem tudtam volna egy kis bűbájt kicsikarni magamból, így csak mindennél jobban próbáltam menekülőre fogni, s elkerülni a felém küldött átkokat, amik, ha közelebb lettem volna könnyen eltaláltak volna. Túl egyszerű célpont voltam.
A fák között rohanva láttam meg a Roxmorts pislákoló fényeit, amelyeknek megpillantása egyre jobban ösztönzött. Már éppen mosolyodtam volna el, mikor egy, a fák között átsuhanó átok az oldalamnak csapódott, ezzel ott egy vágást ejtve rajtam, mire fájdalmasan felnyüszítve gurultam pár métert, majd talpra állva szorítottam a kezemet fájdalmas csíkra, mely nemsokára átáztatta ruhámat, s beszínezte a kezemet.
Gyerünk Rachel, már nem kell sok! Már nem kell sok!
Egy ugrással értem a Roxmorts területére, ahol elém tárult egy egész csatatér, hasonlóan a Roxfort földszintjéhez. Az esti eget beszínezték az átkaik, amikkel harcoltak egymás ellen a mágusok. Hangos kiáltások és káromkodások, akárcsak a Roxfortban, alakítottak ki egy hatalmas ricsajt. A kastély felől érkezők és a velük szemben lévő halálfalók harcoltak egymással. Utóbbiak tömegében megpillantottam Voldemort lányát is ki hátrébb állva adott parancsokat, míg előbbiben megláttam érintetlen Fleamont Pottert és Alastor Mordont, s azt a töméntelen mennyiségű aurort, akik a halálfalók eltakarításáért és elfogásáért küzdöttek.
– Sikerült – suttogtam boldogan, mikor is meghallottam a mögöttem lévő ágak recsegését. Egyből oda kaptam a fejemet, ahol már csak a felém támadó halálfalóval találtam szembe magamat, akinek átka a hasamnak csattant, s nagyot dobva rajtam egyenesen kirepített a harctérre. A Roxmorts utcáján elterülve mordultam fel, mikor megtapintottam a hasamat, amelyen egy vágás húzódott végig, felszakítva ezzel ruhámat is. Nem tudtam ezzel sokáig foglalkozni, mert miután kirepültem a házak takarása mögül és elterültem a harctér földjén szinte, azonnal belém csaptak a következő átkok mindkét oldalról. Nem tudták ki vagyok, hisz a csuklyám még valamennyire takarta az arcomat, kívülről pedig halálfalónak nézhettek az aurorok, míg a halálfalók egy auroronak.
Balra-jobbra estem, s úgy éreztem magamat, mint egy kvaff, amelyet összevissza dobálnak. Biztos voltam benne, hogy vágások tömkelege borította testemet, míg én csak tehetetlenül feküdtem a földön elterülve, erőmet vesztve. Alig láttam és éreztem már a külső dolgok történéseit, egyre homályosabb lett minden, mikor mellém pattant egy férfi. Fiatal volt, talán pár éve végezhetett a Roxfortban. Vörös haja volt és ruhájáról már felismertem, hogy auror. Lenézett rám, mire megpillantottam arcát és egyből felismertem, hogy az egyik Prewett fiúval van dolgom, aki elém beállva egy pajzsot hozott létre.
Hirtelen megéreztem két körém fonódó kart, amelyek felemelve beleültettek egy ember ölébe, s lábának neki támasztva fordítottak a személy felé. Ekkor megpillantottam két szürke szemet, majd egy egyre jobban kirajzolódó arc formát a homályban.
– Rachel, mi történt veled? – hallottam Black aggódó hangját, aki azonnal tudta a választ a kérdésére. – Mondtam meg mondtam, hogy tűnj onnan! Miért nem tetted?
– Mondtam Black, hogy feltartom a halálfalókat és Voldemortot – nyögtem fel fájdalmasan, majd megpróbáltam egy mosolyt erőltetni magamra.
– Nem vagy komplett Rachel. Nem vagy komplett – ölelt magához a fiú, amely biztos jól eset volna, de testem, melyet beterítettek a sebek most kimondottan jobban fájt emiatt. – Nem kellett volna ezt tenned, majdnem meghaltál.
– Hát még nem tettem – mondtam vicceskedve, bár hangomban érezhető volt az erőlködés.
– Nem akarok beleszólni a bájcsevejbe Sirius. Tudod, hogy bírlak, de a kis csajt nagyon szeretnék a haláfalók és nem vagyok biztos benne, hogy sokáig tudom ezt a pajzsot tartani. – kiáltott hátra, próbálva túl ordítani a ricsajt a Prewett fiú, mire Sirius egyből rákapta tekintetét.
– Azonnal megyünk Gideon! – felelte Black, majd a kezembe adta pálcáját, amelyet, mint utolsó erőforrás szorítottam. Ekkor megéreztem a fiú karjait, amelyek felemelve engem tartottak meg magabiztosan, mintha pihe könnyű lennék. – Fedezz Gideon!
– Én mindig Black, én mindig! – ismételte meg szórakozottan a fiú, de érezhető volt mennyire ideges is volt valójában. Ezután felállt, majd a pajzsot megszüntetve kezdte el kivédeni a felénk irányított támadásokat, miközben hátrált folyamatosan a fedezék felé.
Black a kezében velem futott, s nem tudtam merre tart, csak azt, hogy rettentően siet, mintha az élete múlna rajta. Csak az elhaló bűbájok csattanása ébresztett rá arra, hogy egyre távolodunk a Roxmorts-tól. Alig éreztem valamit, a hangok eltompultak, a tekintetem homályos lett, még az időérzékemet is teljesen elvesztettem, egyszerűen nem bírtam semmit befogadni a környezetemből. Csak két dologban voltam biztos, még pedig, hogy Black pálcáját szorongattam, amely mintha erőt adott volna az ébren maradáshoz, a másik pedig, hogy a gazdája cipelt és próbált lelket önteni belém vagy talán csak magát nyugtatta szavaival. De mindegy is volt, mivel szavai valamennyire, de megmelengették a zordnak mondott szívemet.
– Nemsokára ott leszünk Rachel. Minden rendben lesz, rendbe fognak hozni rögtön. Csak tarts ki! Kérlek csak tarts ki! – könyörgött egészen addig míg ki nem nyílt egy ajtó, amin átmenve hangos ricsaj fogadott minket. Kétségkívül a Roxfortban voltunk, ha jól hallottam már nem csak a tanárok, hanem jó pár diák is volt a folyosón, de érkezésünkre mind egyszerre halkultak el.
– Valaki segítsen! – ordított fel Black. – McGalagony professzor kérem...könyörgöm csináljon valamit!
– Mi történ... – hallottam meg a nőt, kinek hangja hirtelen elcsuklott. –Valaki azonnal hívja ide Madam Pomfrey-t!
– Annyira sajnálom Rachel! – suttogta Black, mire felpillantottam a fiúra.
– Nem a te hibád – motyogtam – De legközelebb majd jobban hallgatok rád, mert beigazolódott a jóslásod.
– Mim?
– Azt mondtad, hogy majd neked kell felszedned a földről – fulladoztam, de köhögni alig, ha tudtam volna már. –Tényleg neked kellett.
A teremben még hallottam tompán Olivia és Lucius kiáltását. S tudtam, szinte biztos voltam benne, hogy Blacknek az utolsó mondatom mellett, még pálcájának csattanása a földön, is visszhangzott a fülében, melyet erőtlenül ejtettem ki a kezemből, mikor teljesen elnyelt a hívogató sötétség.
__________________
Sziasztok!
Egy újabb késői részt hoztam, viszont remélem, hogy tetszett azért. Kicsit hosszú lett, jó nem tagadom nagyon hosszú lett a rész hozzám képest is. Remélem nem zavaróan lett hosszú, de ezt a részt már nem akartam tovább vágni két külön fejezetté, de a jövőben megpróbálok normális hosszúságú részeket hozni, nem 6000 szavasokat. Na mindegy is legkésőbb egy hét múlva újra érkezem egy résszel, és ezek mellett nemsokára megpróbálok egy régi kicsit elhanyagolt könyvemmel is foglalkozni. Szóval, ha valaki itt szereti az Éhezők Viadalát a profilomon megtalálható lesz egy ilyen könyv is, Sose voltunk ellenségek címmel. Tovább viszont már nem is rabolom az időtöket! Jó éjt vagy bármilyen napszakot, amiben olvasod! (Igen most már ez a köszönés minden rész alatt ott lesz szerintem 😅 )