| ETHAN |
A tükörképemmel szemezgetten. Egy kicsit elhúzott szájjal, kicsit mosolyogva húztam meg a pólóm szélét. Az egyik kedvenc zenekarom logója díszelgett a közepén, a póló egy kicsit már viseletes volt, talán nemis volt egy mai darab, végülis a Nirvana sem egy mai zenekar, de annyira a szívemhez nőt, annyira szeretem azt amit csináltak, hogy ezt a ruhadarabot nem tudtam otthon hagyni. Viszont a farmeremre rá sem mertem nézni. Előre felkészültem arra, hogy megfognak szólni azért, mert a tegnapi farmerem volt rajtam. Az életem során, nagyon sok dolgot megtanultam. Tapasztaltam jót, és rosszat is. Sajnos pont a rossz emlékeim azok, amik gyökeresen megváltoztatták az életemet: ( a múlt )
....♡...
Kilenc évesen kerültem át egy második árvaházba. Emlékszek, hogy könnyes szemmel, kicsit bizonytalanúl néztem szét az új szobámban. A néni, akit még nemis ismertem, halvány mosollyal az arcán nézett rám, a kezét a vállamra tette, mintha erőt akarna adni. Erőt ahoz, hogy tovább harcoljak. Soha nem volt egyszerű. Mindenhonnan kitaszítottak, mindenhol bántottak. Emlékszek, hogy szipogva töröltem meg a szemem a kezemmel, és leültem az egyik ágyra. Az ágy kényelmetlen volt, csak egy vékony takaró volt ráterítve. Ez volt a második nevelőotthon kilenc év alatt. Annyira idegen volt, annyira nem tetszett a szoba, hogy a táskámat, az egyetlen koszos táskát ami mindig velem volt, a mellkasomhoz szorítottam. A cipzárt kihúztam, néha megakadt, de amikor a végéhez értem, kivettem a táska mélyéről a plüssmacimat, és magamhoz öleltem. Ez volt az egyetlen dolog, ami a születésem óta velem van. Ez az egyetlen dolog, ami mindig mellettem volt a nehéz időszakokban. Az egyik gombszeme már nem volt meg, a nyakában díszelgő masni már színtelen volt, a hátán pedig egy apró résen, fehér vattapamacs szerű valami látszott ki. Ez a maci, ez az élettelen tárgy annyira a szívemhez nőt, hogy gyerekkoromban ő volt az egyetlen barátom. A párnámra tettem. Titokban beszéltem hozzá, nem akartam, hogy a néni, vagy az ágyon ülő gyerekek bolondnak nézzenek. Csak annyit láttam, hogy a néni leengedte a kezét a kilincsről, és angyali mosollyal pillantott a többi gyerekre akiktől már megszokott pillantásokat már felismertem. Ki ez? Úristen, miért van egy plüssmacija? Miért foltos a nadrágja? Vajon ez az egyetlen pólója? Ha nem kerültem volna nevelőotthonba akkor nagy valószónűséggel utcagyerek lettem volna.
- Ő itt Ethan Beverly - rám mutatott, szégyenlősen szemezgetten a koszos cipőm elejével. A kicsi kezemet egy kicsit összeszorítottam, talán szégyenlős voltam. Hiszen itt már mindenkinek van barátja. Én voltam az egyetlen, akinek volt egy koszos, régi plüssmacija.
Emlékszek, hogy az első éjszakám sem úgy telt ahogy kellett volna. Talán már mindenki aludt, talán még ők sem aludtak. Csend telepedett a szobára, csak az éjszaka neszeit lehetett hallani. Annyira barátságtalan, annyira hátborzongató volt, hogy magamra húztam a vékony takarót, a plüssmacimat a mellkasomhoz szorítottam. - Semmi baj Brumi. Itt jobb mint ott kint - sziszegtem, és tudtam, hogy ő nem fog válaszolni. Tudtam, hogy nem ölel magához. De Brumi az egyetlen aki a születésem óta ugyan úgy néz rám. Hiszen akárhányszor a szemébe nézek, mintha mosolyogna rám. - Itt sokkal jobb nekünk - próbáltam lehunyni a szemem, de ekkor hírtelen lehúzták rólam a takarót amit a padlóra dobtak. A gyerekek nevetve szakították ki a plüssmacit a kezeim közűl. Baba korom óta vigyáztam Brumira, ezért pattantam fel az ágyból, és az után nyúltam ami az enyém. Egy magasabb fiú tartotta a plüss fülét, én szorongattam a testét.
- Milyen röhejes! Beszélsz egy ócska plüssállathoz? - kérdezte. Emlékszek, hogy az arcát szeplők borították, a haja vörösebb volt mint a naplemente színe. Hiába féltettem azt ami az enyém, abban a pillanatban azt hittem, hogy szétszakítja.
- Add vissza! Elfogod szakítani! - már könnyek csurogtak az arcomon. A gyerekek csak nevettek és nevettek. Ha tehették volna még belém is rúgtak volna, a lelkem mélyére is tiporhattak. De akkor úgy éreztem, hogy ez mindennél rosszabb volt. Mert egy plüss volt számomra minden.
- És akkor mit csinálsz?! - nevette el magát. Hallotam, hogy az anyag elszakadt. Éreztem, hogy sokkal könyebben tartottam a plüssállatott. A füle a vörös hajú fiúnál, a maci teste nálam maradt. Alig láttam a könnyeimtől. Nézegettem a macimat, aminek már csak egy füle volt.
- Ez most mire volt jó?! - kiabáltam, és sírva ültem le az ágyamra. Úgy öleltem azt a macit, mintha a világot jelentené a számomra. - Megfogsz gyógyúlni! Minden rendben lesz - suttogtam és öleltem. Lehet, hogy csak egy picike plüss volt. De az enyém.
- Gyerekek! Mindenki menjen aludni! - nyílt az ajtó, és Agatha néni lépett be rajta. A mosolya abban a pillanatban is ragyogó volt, nem zavarta az, hogy késő éjszaka volt. Amikor a többiek lefeküdtek, Agatha csak akkor vett engem észre. Leguggolt elém, szomorú mosollyal az arcán nézett rám. - Mi történt Ethan? - tudtam, hogy nem szabadhatott volna megmondanom. Tudtam, hogy hibát követtem el. De mégis a vörös hajú fiura mutattam, aki vörös arccal nézett engem. Másnap reggel megvert. Az első igazi napomon, az első monoklimmal ültem egyedül a szobában. Csak Brumi volt mellettem aki szintén megsérült. Az ablak felé pillantottam. Mint mindig, most is szemezgettem a kék végtelenségig nyúló színnel. Csak egy felhő volt az égen. Emlékszek, hogy azon a napon minden gyerek kint játszott az udvaron. Én voltam az egyetlen, aki a szobában ücsörgött.
....♡....
Nagyokat pislogtam, hogy visszatérjek a jelenbe. Nem tudtam, hogy pillanatokra, esetleg percekre bambultam el. Azt tudtam, hogy ennyi év után még mindig fájt a szívem. A kezemet a mellkasomra simítottam, hogy enyhítsek a fájdalmamon. De azt hiszem, hogy ez a fájdalom soha nem fog megszünni. Erőltettem magamra egy mosolyt. Valami az ágyamhoz vonzott. Oda sétáltam, és leültem rá. Automatikusan halásztam ki az ágyam alatt heverő táskámat. Kihúztam, és kivettem onnan a plüssmacimat. Sóhajtva szemezgettem vele. Egy kicsit mosolyra húztam a számat, néha megigazítottam a nyakkendőjét ami már lógott a nyakáról. Akkor kaptam fel a fejem, amikor nyílt a fürdőszoba ajtaja, és Jed lépett ki rajta. Amint észbe kaptam, a szememet letöröltem, és próbáltam takarni az öreg plüssmacimat.
- Nemár! Van egy plüssöd? - sétált egyenesen felém. Az elmékeim miatt, csak jobban szorítottam a plüssmacit magamhoz. Leült az ágyára, a szemembe nézett, és lassan felemelte a takaróját. - Nekem egy Minyonom van. Menő mi? - mutatott felém egy sárga színű plüsst. Megkönnyebbűlten elnevettem magam, a macit a párnámra tettem.
- Ja! Menő! - összeráncolt szemöldökkel nevettem el magam, a táskámat a vállamra dobtam, a kezemet a zsebembe süllyesztettem. De mielött kiléptem volna az ajtón, megtorpantam Jed asztala mellett. Kettő darab könyv hevert rajta. Mellette tollak és kisebb jegyzetfüzetek. Nemis értettem, hogy az irodalom szakra minek kell könyv. - Kötelező? - böktem a könyv felé. A borítóján hallgatók ültek a padban és a kezüket magasba tartották. Jed csak bólintott, a cipőjét felhúzta a lábára és rám mutatott.
- Ha neked nincs akkor minnél hamarabb szerezd be. Elég komolyan veszik - húzta össze a szemét. Mintha izzadni kezdett volna a homlokom. Mintha lasabban vettem volna a levegőket. A pénztárcámban így is pókáhló lapúl, biztos, hogy nem fogok tudni könyvet venni.
- A könyvtárban van? - a kezemet a tarkómra tettem, a számat halvány mosolyra húztam, de mégis tudtam, hogy ezel akarom leplezni a zavartságomat.
- Nem tudom. Én megvettem. Szerintem jobb - megrántotta a vállát, mire erőltettem egy mosolyt magamra. Ez miatt az első utam a könyvtárba vezetett. Kilöktem magam elött a kollégium ajtaját, és átsétáltam az egyetemre. Majdnem mindenki kint beszélgetett és kávét ivott. Én voltam az, aki gyorsan belépett az ajtón, és felsétáltam a bal oldali lépcsőn. A második szinten található könyvtár elött megálltam, és elolvastam a posztokat amit a faliújságra tűztek ki. Beléptem a könyvtárba, és illedelmesen köszöntem a púlt mögött ácsorgó hölgynek, aki mosolyogva visszaköszönt. A könyvtár az egyetlen hely, ahol az ember automatikusan suttog. Még akkor is ha egy lélek sincsen bent. Ez most sem volt másképp. Szinte hallotam a szívem dobogását, annyira nagy volt bent a csend. Hallkan, szinte hangtalanúl sétáltam a sorok közt. Hírtelen aprónak éreztem magam a magas, szigorú könyvespolcok miatt. Emlékeztem a könyv címére, és a borítójára ezért tudtam, hogy hol keressem. Hírtelen zuhant a nyakamba az, hogy én nehezen fogok tudni beilleszkedni ide. Nem keresem a társaságot, és nem járok ki az egyetem elé cigizni. Tegnap este az ablakból néztem a hallgatókat akik bemutatkoztak egymásnak. A két legjobb haverom is jelen volt. A telefonom megálás nélkül rezgett, üzenetekkel bombáztak, hogy beakarnak mutatni egy - két jó csajnak. Cooperék szerint ha kitolnám oda a képem, akkor biztos, hogy tapadnának rám a csajok. Természetesen csak vállat vontam. Megálltam a megfelelő betűnél, az ujjammal végig simítottam az összes könyvet. Megállapodtam a piros színű könyvnél, kivettem és kinyitottam. Sok apró betű, gondolatábra, öt perces feladatok, gyors tesztek. Sehol egy kép, egy mosolygós arc. Igen. Ez lesz az. Mivel még sok időm volt, leültem a padlóra a hátamat a könyvespolcnak támasztottam és kinyitottam a könyvet az első leckénél. Szerencsére mindent értettem belőle, ezért apró pontokban jegyzetet készítettem a spirálos füzetembe. A füzet kemény borítású volt, egy kék sportautó volt az elején. Legszívesebben letéptem volna a borítóját. Amint Cooper megtudta, hogy felvettek az egyetemre egy csomó olyan dologgal halmozott el mint például a postitek. Minek egy pasinak színes rózsaszín és sárga postit? Ezért a táskám mélyére dugtam, hogy még véletlenűl se keljen használnom. Az írást akkor hagytam abba, amikor pontosan a hátam mögött hangokat hallottam. Illetve nagyon ismerős hangokat. Egy kicsit hátra fordúltam, az egyik könyvet oldalra tettem, hogy átlássak a másik polchoz. Rachel. Rachel beszélgetett telefonon valakivel. Mivel egyenesen mögöttem ült, így a férfi hangját is hallottam. Az apukájával beszélt.
- Rendben apa! Akkor megbeszéltük! Puszillak, és igérem, hogy este hívlak! Szia! - amint letette a telefont, visszafordúltam, és úgy csináltam mintha ott sem lennék. De szinte láttam magam elött a lány rövid mogyoróbarna haját, és a rózsaszín telt ajkát. A majdnem smaragd zöld tekintetét, a csillogó fülbevallóját a fülében. Már nem tudtam a jegyzetre oda figyelni. A tudat, hogy pont mögöttem ül, arra kéztetett, hogy fészkelődjek. - Te! Aki a hátam mögött ülsz, ne told rám az egész könyvespolcot! - súgta váratlanúl. A hangja miatt a tarkómon szinte felált a szőr ahogy a forró lehellete simogatta a bőrömet. Felé fordúltam, a könyvek közt találkozott a tekintetünk.
- Őőő, oké - megfogtam egy - két könyvet és magam felé húztam. A zavartságomon jót nevetett. A fejét oldalra biccentette, a szemét összehúzta.
- Te nem Ethan vagy? - kérdezte hallkan. - Mellettem ülsz - mosolygott.
- De! Az vagyok - vakartam meg a tarkómat szórakozottan. - Te pedig Rachel vagy - adtam a tudtára azt, hogy tisztán emlékszek rá. A válaszomra bólintott, majd mintha eszébe jutott volna valami, a padlón heverő táskájáért nyúlt, és kivett onnan egy tollat.
- Itt van a tollad. Tegnap nálam maradt - mosolygott, de a sok könyv között nekem nem fért át a kezem. Ezért a számat széles vigyorra húztam, magamhoz vettem a dolgaimat és átsétáltam hozzá. Tisztes távolságra leültem mellé és elvettem tőle a tollat. A táskámba tettem, és ismételten kinyitottam a könyvet. Éreztem magamon a tekintetét, azt, hogy nem tudta hova tenni a dolgot. Hiszen mégis csak leültem mellé annélkűl, hogy beszélgetnék vele. - Vártad már a mai napot? - érdeklődött. A kezét az ölébe tette, a füzete borítója csillogós volt, rózsaszín pici Alpakák ugráltak a felhőkön. Nem bírtam ki. Elnevettem magam, és a szemem elé tettem a kezem. A mosolyomat nézte, az arca vörösre pirúlt. Még elis fordította a fejét, hogy ne lássam a zavartságát.
- Tetszik a füzeted! - árultam el a nevetésem fő okát.
- Ó, hogy ez? - megkopogtatta a borítót és vigyorogva megrántotta a vállát. - Gondolom nektek férfiaknak ez vicces - adta a tudtomra mosolyogva. A kezemmel a farmerem szakadt részét piszkáltam, a tekintetemmel előre pillantottam.
- Nekem ezt még kikell vennem - mutattam fel a tankönyvet. Mosollyal az arcán bólintott, és a mellkasához szorította a füzetét. A púlthoz sétáltam, és a tetejére tettem a könyvet. - Ezt szeretném kivenni - pillantottam az órára.
- Rendben! - elvette a hölgy és a számítógépjén nézett valamit. Miután aláírtam egy szerződést, a könyvet a kezembe vettem és mosolyogva bólintottam. Amikor hátat fordítottam, Rachel mosolyogva lépett mellém. A szemöldökömet szórakoztatva vontam fel, át pillantottam a feje fölött és megindúltam a kijárat felé.
- Mondjad Törpilla - szórakoztató mosolyra húztam a számat, úgy sétáltam le a lépcsőn.
- Honnan tudtad, hogy nyitva van a könyvtár, ha nemis írtad le az időpontokat? - a táskájához tette a kezét, az arcomat nézve várta a válaszomat.
- Tudod, van egy különleges varázserőm! A neve, nemis tudom...emlékezni - pillantottam le rá, mire gúnyos vigyorra húzta a száját.
- Én még kimegyek a szobatársamhoz. Azt hiszem, hogy a pasik után kajtatt - az ajtó elött megtorpant, és a tér felé pillantott.
- Akkor jobban jársz ha most elkapod - tanácsoltam mosolyogva. Elpirúltan intett, kilökte maga elött az ajtót, és a szőke bigéhez sietett aki három pasi társaságában ácsorgott. Kifújtam magam és a nagy terem felé siettem.
Az órák után az ebédlőben ültem. Mellettem Cooper, és Blake beszélgetett. De már nem rájuk figyeltem. Az ebéden talán már kihült. Se a rántottsajt, de a rizi bizi illata sem tudta elrabolni a figyelmemet. Tudtam, hogy nem szabadhatott volna. Tudtam, hogy ez már jelent valamit. Azt is tudtam, hogy ő is tudja. De nem tudtam levenni róla a szemem. Ő is nézett engem. Hiába beszélt hozzá a barátnője. A szőke bige nem hagyta abba a csacsogást.
- Neked erről mi a véleményed, Ethan? - csak fél füllel hallotam meg Blake hangját. - Ethan Beverly?! - legyezte meg elöttem a kezét. Hírtelen feléjük fordúltam és a kezembe vettem a villámat.
- Tessék? - pillantottam rájuk kérdőn. Egymásra néztek, utána megint rám, majd Rachel irányába. A szájukat széles vigyorra húzták. Cooper volt az aki, felállt és megindúlt. - Eszedbe ne jusson! Gyere vissza! - megragadtam a kezét, és visszahúztam őt az asztalunkoz. Mivel az egyetem talán két legdögösebb faszija ült mellettem, nagyon sok lány rebegtető pillákkal pillantott felénk.
- Melyik tetszik haver? - vigyorgott. - Szívesen játszok neked Kupidót! - dörzsölte össze a kezét. Cooper és Blake az a fajta barát, akiknek bármit elmondhat az ember. Talán vérig szivatnak vele, de soha a büdös életbe nem mondanák el a titkodat senkinek. Inkább meghallnak, de hűek maradnak egy olyan dologhoz ami számodra is titok. Ezért is mondhatom magam szerencsésnek. Ritka olyan emberek vannak mint Blake és Cooper.
- A barna hajú Rachel, nagyon különleges lány - suttogtam hallkan, a szememet sóhajtva sütöttem le. - De nem nekem való. Ő is gazdag - pillantottam rájuk, mire pislogás nélkül néztek rám.
- Figyelj! Egyáltalán nem számít az, hogy ki honnan jött - biccentette oldalra a fejét Cooper. - Ha szimpatikus vagy neki, akkor tuti nyerő ügyed van. Engesd, hogy jobban megismerjen téged - rántotta meg a vállát.
- Nem vagyok jó az ilyenekben.
- Pasiból vagy nem? - hajolt közelebb Blake, és megkopogtatta a vállamat. - Nem tudom, hogy észre vetted e, de minden második lány téged néz. Nem engem, vagy ezt a szépfiút! - mutatott Coppere. - Hanem téged. Ezt pedig Rachel is észre vette ám - hátra dölt a széken és vigyorogva felvonta a szemöldökét. Úgy gondoltam, hogy erre inkább nem mondok semmit, ezért beleharaptam a rántottsajtba és megettem. De mégsem bírtam ki azt, hogy ne kommenteljek hozzá.
- Nincsen bennem semmi vonzó! Ez a póló! - húztam meg a ruhámat. - Négy éves. Kopott. A farmerem pedig...hát ez az egy farmerem van - sütöttem le a szemem. Ketten összenéztek, és felvonták a szemöldöküket.
- Mi van a munkáddal? - váltott témát Cooper. - Oda adta a fizetésed az a segdugasz? - kérdezett rá.
- Igen! De nagyon röhejes a fizetésem. Semmire sem elég - tettem le a villát. - Én voltam a hülye, hogy eddig tűrtem - mondtam, mire hírtelen Blake elkezdte lökdösni a vállamat. - Mondjad Blake!
- Azt figyeld! - mutatott az üveges ajtóra ragasztott szórólapra. Munkatársakat keressnek a közeli kávézóba. Azonnali kezdéssel, részmunka beosztással és kedves munkatársakkal. - Tuti az összes csaj oda járna minden reggel - bólogatott vigyorogva.
- Gáz lenne - ráztam a fejem, mire mindketten összenéztek.
- Rachel is nagyon nézi a szórólapooot! - énekelték mosolyogva.
- Szeretnék érdeklődni a munka miatt - mondtam ki, miközben a kávézóban a púlt elött álltam. Egy kedves középkorú hölgy nézett vissza rám. Fekete kötény díszítette a derekát, a szőke haját aranyos kontyba fogta.
- Amint tudtam, hogy elkezdődik az új év, azonnal kitettem a szórólapot! Minden vágyam, hogy diákokkal dolgozzak együtt - adott a kezembe egy fekete kötényt.
- Ennyi? - húztam mosolyra a számat.
- Gyere! Bemutatlak a munkatársadnak - oldalt beengedett a púlt mögé, és beinvitált a raktárba. A lány arcát nem láttam, de máris széles vigyorra húztam a számat. Egy karton dobozt próbált felemelni a padlóról. Mellé álltam, és leguggoltam hozzá.
- Milyen véletlen - segítettem neki. Annyira meglepődött mint én. Rachel megigazította az összefogott haját, és őszinte mosolyra húzta a száját.
- Teis itt dolgozol? - kérdezte mosolyogva.
- Ma reggel kezdtem - tettem le a karton dobozt a polc szélére. A főnökünk mosolyogva nézett ránk, és megfogta a vállunkat.
- Jó kis csapat leszünk - pillantott szét. - Gyertek! Ma nem vagyunk nyitva, ezért este hat óráig megmutatom, hogy gyakorlatilag milyen egy kávézóban dolgozni. Készen álltok rá?
- Persze! - vágtuk rá egyszerre, majd a kávéfőző mellé sétáltunk. A napjaim izgalmasabbak lesznek mint én azt gondoltam volna.
Este hat óra után, Jazmin magunkra hagyott, hogy ketten pakoljunk el. Én letörőltem az asztalokat, Rachel a mosogatógépbe pakolt be. Ma sokat gyakoroltunk, ezért lett egy - két dolog ami mosogatásra szorúlt. Szokatlanúl nagy volt köztünk a csend. Még azt sem beszéltük meg, hogy melyik napokon járunk be dolgozni. Az enyhén nedves rongytól fényes lett az asztal felülete. A kellemes illata az orromba szökött, ahogy Rachel felé fordúltam.
- És te miért gondoltad úgy, hogy ide jösz dolgozni? - érdeklődtem óvatosan. Rachel csillogó szemekkel nézett rám, a vállát óvatosan megrántotta ahogy a púlton támaszkodott.
- Én eddig még soha sem dolgoztam. Anyám nem szereti, ha ilyeneken jár az eszem, de én mindig is kiakartam próbálni. Ez pedig kifejezetten megtetszett nekem - bólintott mosolyogva. - És téged mi szél fújt ide?
-Láttam a szórólapot - néztem mélyen a szemébe.
- Értem én - pillantott oldalra és hallkan felsóhajtott. - Itt van Jazmin - mosolygott. Az ajtó felé pillantottam. Jazmin csípőre tett kezekkel sétált felénk.
- Milyen volt az első nap, tetszett nektek?
- Imádtuk! - válaszoltuk egyszerre.
- Akkor holnap az órák után gyertek be. Megbeszéljük a munkabeosztást. Szép estét nektek!
- Szia! - válaszoltuk és letettük a kötényünket.