– Nem maradhatnék ma itthon? Szétmegy a fejem – nyavajogtam anyának, miközben az asztalnál fetrengtem.
– Szó sem lehet róla! Aki éjjel nagy legény, az nappal is legyen az! Tessék, ezt vedd be, hátha javít valamit.
Sóhajtva bevettem a gyógyszert, majd nyöszörögve feltápászkodtam és megpróbáltam elindulni.
– Anyuci, Biusnak mi baja? Beteg? – nézett anyára aggódó tekintettel az öcsém.
– Nem dehogyis – mosolygott rá kedvesen. – Tegnap sokáig volt bulizni és most fáradt.
– Ha ilyen fáradt lesz az ember buli után, akkor én nem fogok bulizni.
– Néhány év múlva nem így látod majd – borzoltam össze a haját, nyomtam az arcára egy puszit, majd elindultam az iskolába.
Imádom az öcsémet, ultracuki és mindenhez tud valami édes megjegyzést fűzni. Tizenhárom év van köztünk, így én nem voltam rá soha féltékeny, inkább gondoskodó.
Ahogy kiléptem a kapun, megpillantottam Ádit és Benit, két haveromat és hozzájuk léptem.
– Na mi van, tegnap megártott a sok pia? – karolt át Ádi
– Marha vicces vagy – forgattam meg a szemem. – Totál kivagyok erre ma van kilenc óránk. Legszívesebben ki se keltem volna az ágyból.
– Ja. Ráadásul ma jön az új irodalom tanár.
– Ne már! Az ma van?
– Aha. Ráadásul egyből dupla óra lesz vele.
– Előbb ugrok ki a harmadikról, minthogy én ilyen állapotban dupla magyaron poshadjak.
– Nézd a jó oldalát, Bia – pillantott rám Beni.
– Van a hétfőnek jó oldala?
– Eggyel kevesebb nap és újra hétvége. De amúgy meg legalább Bihari nem csesztethet többé.
– Jó, mondjuk legalább tőle megszabadulunk.
A suli előtti buszmegállóban megvártuk Melit, majd így, négyen mentünk be a suliba. Meli, csakúgy, mint én, hullafáradt volt és végigásítozta velem a napot.