Kiáltásom csak úgy visszhangzott a Roxfort folyosóin, mint valamilyen szellemtől származó hang, míg a Tiszafából készült pálcámból szinte kirobbant a varázslat. A vörös hajú sárvérű ijedten ugrott hátra, mikor átkom mellette csapódott be a földre. Nagyot csattant a hideg padlón, majd egyszerűen eltűnt, mintha ki sem mondtam volna az átkomat. Gyenge, szinte egy hasztalan varázslatnak lehetett mondani, amely annyit ért, mint egy egyszerű pukkanó bűbáj, amivel mindig a gyerekek játszadoztak kiskorukban.
Megdöbbenve, szinte ijedten léptem egyet hátra. Több éve tanultam a sötét mágia alapjait anyám által, előbb tudtam a gyilkos átkot, mint fényt csinálni a pálcámmal. A Imperius-átoknak használata szinte már szavak nélkül is ment, s a Cruciatus-átok, a kínzások átkának koronázatlan királyát szinte már felkelve is eltudtam mondani. Mindig hibátlan voltam, és az átkommal olyan nagy erőjű fájdalmat tudtam okozni, amelyre kevés mágus volt képes. Minden csak dühön és az utálaton alapult, minél nagyobb, annál fájdalmasabb, kínzóbb volt az átok. Ebben a pillanatban, viszont mintha minden szabály felborult volna, nem működött a varázsszóm.
Értetlenségem egyik pillanatról a másikba dühbe fordult. Nem értettem, hogy történhetett ez, így csak az egyetlen okozóra pillantottam, aki nem messze helyezkedett el tőlem. A vörös hajú Evans szemében megcsillant az ijedtség, viszont kihúzta magát és úgy ült a földön, mintha mi sem történt volna.
Nem ő volt, ez nem lehetett ő. Ő ahhoz túl gyenge.
Az arcomon végig futó könnycseppek ébresztettek fel a szinte örökké tartó néma mozdulatlanságból. Kezemet azonnal az nedves arcomra kaptam, azon belül is a lüktető sebhelyemre, amely mintha újra felszakadt volna. Fájt, szinte kínzóan.
– Rachel...! – pálcámat fájdalmamban elejtettem.
– Hagyj békén! Tűnj innen! – kiáltottam lányra, aki talpra pattanva tett felém bátorkodva pár lépést.
Ólomsúlyúnak éreztem lábaimat, így még az is nehezemre esett, hogy hátra léptem egyet. Evans viszont csak jött és jött, míg végül el nem kapta a kezemet.
– Ne érj hozzám! – sikítva löktem el magamtól a lányt, aki megtántorodva hatalmas esett. Nem, nem is esett, hanem zuhant. A kezemből kirobbanó mágiám legalább 10 méterrel arrébb dobta el Lily-t, aki tehetetlenül csapódott neki a képnek. Fájdalmas nyögés közepette roskadt le a földön, ahol többet már nem mozdult.
Meghalt?
Tettemen elszörnyedve kaptam a szemeimet a kezemre, amely megmagyarázhatatlanul csillogtak. A fény, amely a tenyeremben volt egyre-egyre csak növekedni kezdett, s ahol elérte a kezemet ott furcsa bizsergető, szinte már égető érzés fogott el. Ijedtemben csak felsikítottam, kezemet pedig ráztam, mintha csak felgyulladtak volna.
– Rachel... – suttogta, mire Evansre kaptam a fejemet.
A lány a Griffendél bejáratánál feküdt a hasán, mozdulatlanul. Vörös haja kócosan terült el a vállán és a földön is egyaránt. Zöld szemei csukva voltak, egy arcizma sem mozdult, ahogy maga a lány sem. Csak mellkasa emelkedett ütemesen, amivel megnyugtatott engem, hogy nem halt meg, csak elájult.
– Nyugodj meg Rachel, jól van. Nem...nem halt meg – dadogtam magamnak megnyugtatásképp. – Csak... csak elájult.
Ebben a pillanatban realizálódott bennem, hogy nem Evans mondta ki a nevemet. Ijedten kaptam körbe a fejemet egy újabb embert keresve, de körülöttem nem volt senki, még egy kósza lélek sem. Csak az én halk zihálásomat lehetett hallani
– Rachel...
– Dáma! – kiáltottam utolsó reményemben a kép felé, de mikor ránéztem azt kellett észrevennem, hogy nincs ott senki. Mintha kámforrá vált volna az a nő, aki eddig abban képkeretben aludt mélyen.
– Rachel... – a hang egyre közelebbről és közelebbről szólalt meg.
– Ki vagy? –hisztérikusan hangzott a kérdés, ahogy a hátamat neki vettetem a falnak, s tekintetemet a sötét térben vezettem ide-oda keresve a támadómat. A kezemből áradó fény, mintha még fényesebben világított volna, mint eddig. Szinte már vakítóan világos volt, mégis nem bírta átvágni a körülöttem lévő sötétséget, amely szinte elnyelt engem. Sőt nem csak engem, szemem sarkából visszapillantottam Evansre, akinek már nyomát sem láttam.
– Evans! – ordítottam fel. – Mit művelték Evans-szel?
Éreztem, ahogy kezemet szinte már perzseli a fény. Az ujjaim körül áramló mágia olyan volt, mintha felakarna emészteni. Csak most, abban a pillanatban értettem meg, hogy az ereimben futkározó varázslat, amelyek már évszázadokkal ezelőtt is rokonaimban áramlott nem bántani, felemészteni akart, hanem megvédeni. Megóvni a sötétségtől, amely most abban a pillanatban fojtogatóan vett engem körbe. Ez nem egy beképzelt valótlan látomás volt, ez volt a valóság. A borzalmas, szinte rémálom szerű igazság. Valami történt a Roxforttal.
A hirtelen jött magabiztossággal nyújtottam ki a kezeimet magam elé, s elindultam Evans felé. Nemsokára viszont erősen mellkason vágtam magamat. Egyenesen neki mentem az egyik korlátnak, amelyre aztán erősen rámarkoltam, mint egyetlen távpontomra.
Néma csönd telepedett a helyre, csak hallgatóztam hátha meghallom a lány lélegzet vételét, ehelyett viszont másnak lehettem fültanúja. Lentről jött a hang, egészen lentről, talán a 4-3 emeletről. Lépések, és beszélgetés hangja volt, bár inkább hallatszott könyörtelen parancsoknak, mint egy normális társalgásnak. Bármennyire is reménykedtem, hogy a Tekergők azok biztos voltam benne, hogy nem ők, sem más diákok, de még tanároknak sem lehetett nevezni őket.
Elnéztem a számításaim szerint Lily felé, majd lehajtottam a fejemet vissza a hangokhoz, amelyekből alig bírtam egy-két szót kiszűrni, de már azokból éreztem, hogy nem egy barátságos illetőtől érkeznek.
– Sajnálom Evans, de te itt most nagyobb biztonságba vagy, mint ha elvinnélek innen. Bocsáss meg! – szemeim a lány elképzelt helyére fokuszáltak. Nem akartam bántani őt, mégis az átok, szinte akaratlanul tört elő belőlem, ahogy mágiám is.
Hátat fordítottam a lánynak, végül is pedig elkezdtem kitapogatni a lépcsőt és elindultam lefelé. Lábaimat sebesen kapkodtam, még is csöndesen lopakodtam az egyre hangosodó hangok felé. Emlékeimet felidézve ugrottam át a hibás lépcsőket, amely szerették megviccelni a diákokat. Hirtelen viszont megremegett alattam a talaj. A lépcső megmozdult és a rövidebb útra terelt engem.
– Most kivételesen imádlak titeket – jegyeztem meg a lépcsőnek, ami miután leléptem róla egyből visszafordult, így a felfelé tartó személyt elzárta tőlem. Nem láttam, még az alakját sem, csak az öblös lépéseit érzékeltem, amelyek leginkább Hagridéra hasonlítottak.
Még is mit keresne itt az a vadőr ilyenkor?
Gyanakodva, de elindultam a folyosón, ahova előbb számos ember indult el, vagy is, ha jól hallottam, erre felé tartottak.
– Remélem nem lesz igazam – suttogtam magamnak, majd kezeimet magam előtt tartva indultam el a folyosón. A fény olyan világos volt, hogy egy normális esetben szerintem az egész folyosót bevilágította volna most mégis semmire sem ment vele. Csak pár lépésnyit láthattam előre, de ez is bőven kevés volt.
Hátamon szinte le-föl szaladgált a hideg, a borzongató érzés, amely körbejárt egyszerűen megmagyarázhatatlan volt. Nem volt rendjén, az egész nem volt helyes és ez még jobban erősítette hitemet, amely arra sarkalt, hogy azonnal tűnjek innen, viszont én csak mentem előre. Követve a furcsa idegenek nyomát. Utam közben vettem csak észre, hogy a képkeretekben lakók eltűntek. Minden kis festmény üresen állt, gazdáik felszívódtak, egyszerűen nyomuk veszett.
Megtorpanva pillantottam körbe, mikor elértem egy elágazást, melyben 3 felé nyílt az út. Tippem sem volt merre mehettek, a hangjukat nem hallottam, sőt már abban sem volt biztos, hogy pontosan hol vagyok.
Lehet csak beképzeltem az egészet? Tényleg nincsenek itt senki? Csak végleg bekattantam volna?
Nagyot sóhajtva tekintettem le fénylő kezeimre, amelyek kitartóan világítottak.
– Feladom – leheltem, majd fejemet lehorgasztva indultam volna vissza, mikor meghallottam az ismerős öblös lépteket. Valaki volt mögöttem és megállíthatatlanul közeledett felém, az is lehet, hogy követett engem egészen idáig. Automatikusan tokomba nyúltam, Tiszafából készült pálcámért, melynek hűlt helyét leltem már csak.
Ez nem lehet igaz!
El kellett volna futnom, itt hagyni ezt az átkozott helyet. Vissza kellett volna menekülnöm a biztonságos klubhelyiségembe, mégis szembe fordultam a követőmmel és kinyújtottam a karomat, mint egy tüzelésre kész pálcát. Vártam, még levegőt sem mertem venni. Egyre csak hallgattam a folyamatosnak tűnő lépteket, amely felém közeledtek.
Most védj meg te átkozott mágia.
15 méterre tőlem éreztem, ahogy valaki beleütött a falba, melyre ijedten rándult össze testem.
Hallottam, ahogy dühödten közeledik, alig 10 méterre lehet már csak tőlem. Kezeim megremegtek, éreztem ujjaim hegyéből is csak úgy pattogott az energia.
5 méterre sem állhatott tőlem, mikor kezeim még az eddiginél is jobban felragyogtak, s ekkor már nem hezitáltam.
– Locomotor mortis! – küldtem az első átkot mely az eszembe jutott. – Petrificus totalus! Expulso!
Ujjaim közül csak úgy kirobbantak az átkok, s olyan erővel suhantak el, mint még eddig egyik mágiám sem. Méretük nagyobb volt a megszokottnál, s jóval erősebbek is. Követőm éles kiáltással esett le a földre, biztos voltam benne eltalálták átkaim. Viszont nem mindegyik. A pillanatok alatt történt minden és még alig fogtam fel, hogy elkaptam az üldözőmet, mikor egy hatalmas robbanás repített arrébb engem. A földön fekve éreztem, ahogy megremeg a folyosó alattam, a rajta lévő törmelék darabokkal együtt. A por felszállt, ezzel szemeimet irritálva, viszont még így is láthattam a holdat, melynek fénye besütött a folyosóra. A sötétség, mintha párologni kezdett volna, ködként kezdett kiszállni a szabadba, azon a hatalmas lyukon át, amelyet én robbantottam a Roxfort falába.
A kezemből áradó fény áttörte a sötétséget, s így már látásom nyílt a támadómra, aki lefagyva feküdt az arcán mozdulatlanul. Óvatosan közeledve felé szemléltem a fekete köpenybe bugyolált illetőt. Mikor mellé értem vállára raktam kezemet, hogy elfordítsam erre viszont csak fájdalmasan felordított, mire ijedten arrébb vetettem magamat.
Némán néztem a férfit, akinek hangja túlontúl ismerős volt. Sőt szinte hátborzongatóan.
– Black? – kaptam észbe és azonnal mellettem termettem.
– Ne, hogy hozzám érj te aranyvérű mocsok! – kiáltotta, amire én csak értetlen arckifejezést tudtam vágni. Ekkor láttam meg megperzsel ruháját, ami úgy nézett ki, mintha a fiú éppen egy kigyullad házból tért volna vissza.
Én voltam, én csináltam ezt.
– Én...én...– akadozott a hangom, mikor végig szemléltem a megsebzett fiút, akinek csak kócos haját láthattam – nem akartam ezt csinálni.
– Tényleg és ha más lett volna akkor őt ölted volna meg majdnem, aztán égetted volna el élve? – kérdezte a fiú kiakadva, mire csak dühödten felhúztam az orromat.
– Nem égettelek el élve – vágtam rá határozottan.
– Oh tényleg csak majdnem. Szerinted ez jobb Morgan?
– Fogd már fel, hogy azt hittem, hogy más vagy! Nem akartalak bántani! Sajnálom! – ordítottam rá kiakadva.
– Gondolom mennyire sajnálod. Annyira, mint Evans-t mi ?! – vágta rá, mire én felpattantam a helyemről.
A lány nevének kiejtésére, olyan gombócot keletkezett a torkomba, amelyet egyszerűen nem tudtam lenyelni. Kezeimet mellkasomhoz szorítottam és próbáltam lenyugtatni magamat, mégis visszaszöktek fejembe Evans szavai amelyek, mint valami rossz rémálmok, úgy üldöztek.
– Biztos rettentően sajnálod Morgan ugye? Egészen az ájulásig kínoztad őt. Halottam, ahogy könyörög neked, te mégis folytattad. És még én segítettem neked valaha is – mondta undorodva a hátam mögött. Tudtam kiszabadította már magát a varázslataim közül.
– Nem igaz – sziszegtettem összeszorított fogakkal, miközben szemeimet egyenesen a falba ütött lyuk aljára szegeztem.
– Akkor az átkot csak véletlen mondtad ki. Bemutató céljából? – felelte gúnyosan a fiú. Éreztem hangjába a visszafojtott dühöt, amely felperzselte köztünk a hangulatot.
– Nem találta el az átok – védekeztem ügyetlenül.
– Biztos csak magától esett összeájultan a lány ugye? – fogta meg a vállamat egy pillanatra, majd a közeli falhoz szorított engem. Sötét tekintetében megpillantottam a mérhetetlen dühöt, amely megdermesztett. Kezeivel agresszívan tartott a falnál, ha akartam sem tudtam volna elmenekülni tőle. Ebben nyakamhoz szorított pálcájával is kezeskedett.
– Tudod tűrtem mindent, ami eddig történt. Mikor Corint megkínoztad a kis szemétláda barátnőddel, már egyszer megfenyegettelek, de látom nem értesz a szóból. Jól jegyezd meg, amit most mondok Morgan! Soha ne merj hozzá érni többet a barátaimhoz, sem az ő szeretteikhez, mert velem fog meggyűlni a bajod. Azt hiszed magadról, hogy te vagy ennek az egész helynek a királynője, hogy te parancsolsz itt, pedig csak egy kis beképzelt csitri vagy. Egy szörnyeteg, amelyet anyádék teremtettek. – A szavai egészen a lelkemig hatoltak és fájtak, talán még úgy mint eddig soha.
– Nem akartam, érted? Nem akartam ezt, én nem akartam – fakadtam ki. – Nem akartam bántani Evanst, egyszerűen kitört belőlem, de az átkom elgyengült el se találta, az...aztán utánam kapott én meg...nem tudtam irányítani a mágiámat. Én nem bírom Black, nem bírom, nem bírom már! – eltört valami akkor bennem. Nem bírtam tovább erőtlenül adtam meg magamat a fiú előtt. Szemeimet pár pillanat múlva ellepték a könnyek, s gyengén roskadtam össze a faltövében miközben kezeimet erősen a mellkasomnak szorítottam. – Menj innen...menj innen...mielőtt még újra ki nem tőr a mágiám.
– Mor...Rachel – fiú engedett szorításán, sőt szinte már meg sem éreztem, ahogy fogott engem. Éreztem bőrömön ujjainak meleg érintését, de úgy kaptam el fejemet a kezétől, mintha az megrázott volna.
Black pár percig csöndben szemlélt engem, szinte már hallottam, ahogy kattognak az agy kerekei. Azt hittem el tűnik, de helyette ujjaival újra felém nyúlt.
– Ne érj hozzám, kérlek! – suttogtam erőtlenül és elfordítottam a fejemet.
– Hé...nézz rám! Rachel nézz rám! – ismételte meg magát, mire rápillantottam. Black gyengéd szinte már barátságosnak mondható arckifejezésével találtam magamat szembe. A hirtelen váltástól meglepődve hagytam abba erőtlen szipogásomat, amire a Griffendéles csak halvány elmosolyodott, majd lenézett a kezemre.
– Mióta van ez?
– Amióta Evans elájult.
– Fáj? – erre csak megráztam a fejemet.
– Engem nem bánt, viszont mindenki mást, aki hozzám akar érni igen. Nem válogat – feleltem halkan, majd fényes kezeimre vettem szemeimet, amikre pár másodperc múlva nagy mancsok fonódtak. – Ne Black!
Próbáltam kikapni a kezemet, viszont a fiú nem engedte, lefogva tartott a falnál. Magához szorított, szinte már úgy, hogy levegőt sem bírtam venni. Minden erőmmel a menekülésen voltam, de Black túl erős volt hozzám képest. Arcára néztem, amiről tükröződött az elviselhetetlen fájdalom. Olyan volt a kezem, mint egy néma Cruciatus-átok, vagyis ilyen hatással lehetett a fiúra.
– Ne Black, ne csináld, engedd el! – könyörögtem neki, a fiú viszont nem mozdult egy tapodtat sem. Olyan volt, mint egy kőszobor, nem adott semmilyen jelet, nem mozdult, nem reagált. Csak ott volt előttem és szorította kezeimet egészen addig, amíg újra ki nem nyitotta szürke szemeit. Ekkor éreztem meg lágy simítását a tenyeremen, amelytől teljesen megborzongtam.
– Nyugi minden rendben van! – suttogta, majd addig meg sem mozdult, míg el nem lazultam kezei között. Ekkor egy kicsit eltávolodott tőlem és leült a földre. Kezeimet vizsgálta, melyek most már újra a régiek voltak. A mágiám, az a fény, amely körbe vett nem volt látható, de még érezhető volt darabjainak kicsi része. Nem sérültem meg, sőt sokkal tisztábbnak és fényesebbnek láttam a kezemet, mintha a mágia megtisztította volna azt. Ez viszont nem volt elmondható Blackről, akinek kezeit korom lepte be és láthatóan nagyon fájt neki.
– Black még is mi a fenét csináltál?
– Lenyugtattalak – vont vállat a griffendéles fiú. – Ugyan azt tettem, mint a hétfői táncon, csak lenyugtattalak – ismételte fáradtan magát.
– A kezed...
– Az most lényegtelen – vágott közbe.
– Nem bírom irányítani. Ez a mágia egy átok, egyszerűen elszabadul, mint egy szörny én pedig tehetetlen vagyok ellene. Egyszerűen felemészt – valltam be halkan, ahogy megláttam a fiú fájdalmas grimaszba torzul arcát, amelyet egy laza mosollyal próbált rejtegetni, elég rosszul.
– Rachel nem vetted észre, hogy nem bánt a mágiád? Nem felemészteni akar, hanem megvédeni, minden külső dologtól, amely téged ér. Beleértve azokat is, akik nem akarnak bántani.
Némán felpillantottam Siriusra, aki csak gyengéden elmosolyodott. Köze sem volt ahhoz a fiúhoz, aki pár másodperccel ezelőtt még agresszívan szorított a falnak és fenyegetett meg engem.
– Mi történt a folyosón Rachel? – kérdezte meg pár némán töltött perc után.
– Én... – Black újra felemelte kezeit, majd az enyémekre rakva gyengén megszorította biztatásképp. – Lily és én veszekedünk, felidegesített és én...én bántani akartam őt, Cruciatus átkot alkalmaztam, de hatástalan volt, sőt el sem találtam, csak a lány mellé esett. Aztán ő utánam jött megfogta a kezemet, de én arrébb löktem őt és ő egyenesen a falnak repült, mintha valaki neki ment volna teljes erőből – meséltem halkan, miközben a fiú kezével babráltam. – Nem akartam ezt Black, én nem gondolkodtam.
– Min vesztetek össze?
– Azt mondta, amit te is előbb, hogy egy szörnyeteg vagyok – motyogtam – De mi van Evans-szel?
– James-szel van, azt mondta ott fog várni a lánnyal, amíg megkeressük Remus-szal és Peterrel McGalagonyt.
– Ők hol vannak?
– McGalagonyt keresik. Elsőnek én is azt tettem volna, de dühös voltam és forrófejű, ezért utánad jöttem. Azt hittem élvezetből bántottad Evans-t, szóval megakartam bosszulni.
– Értem – fejemet elfordítottam a sötét folyosóra.
– Szóval akkor nem akartad – szólalt meg újra, mire bólintottam. – Hát akkor bocsánatot kéne kérnem, hogy letámadtalak, nem?
– Végül is nem te robbantottál egy új bejáratot a Roxfort falába – nevettem fel halkan, mire a fiú is hasonlóan cselekedett, bár inkább emlékeztetett egy kutyára a nevetése, mint egy emberre – És nem is te gyújtottál fel majdnem valakit.
Néma folyosókon visszhangozhatott a nevetésünk, amelyek talán egy nagyon szívmelengető pillanat lett volna, ha nem én, hanem mondjuk Marlene McKinnon ül helyemen.
– Kezdek nem ismerni magunkra – jegyezte meg a Black.
– Én két napja azt se tudom ki vagyok és mi történik velem– valltam be. – Szóval üdv a klubban Black!
A fiú erre rosszallóan megrázta a fejét, majd felkelt és onnan nézett le rám, miután leporolta magát.
– Mi lenne, ha elfelejtenénk, ami itt történt és megkeresnénk McGalagonyt? – nyújtotta ki a kezét felém.
– Kivételesen egyetértek az ötlettel Cicus – próbáltam meg visszarázódni szerepembe, ahogy felhúzott a Black a földről.
– Na látom visszatértél – forgatta meg játékosan a szemeit, majd éppen húzta volna el a kezét, mire én utána kapva megakadályoztam ebben.
– Black a kezeid... nincsen semmi bajuk – vizsgáltam meg a fiú tiszta, korom mentes és sebhely nélküli mancsait.
– Úgy érzem ezt is neked köszönhetem – meglepetés csengett a hangjában, majd az én ujjaimra mutatott, amiknek vége újra fényleni kezdett, ahogy a sötétebb folyosón álldogáltunk. – Na induljunk megkeresni McGalagonyt, ő majd segít nekünk. Azt a lyukat, pedig majd valahogy megmagyarázzuk.
Bólintva egyet, feljebb emeltem a kezemet, hogy jobban lássak. Szerencsénkre mágiám újra életre kapott, és ugyanúgy világított, mint pár perccel ezelőtt, amely nagy segítségünkre volt Blackkel az első folyosón. Valamennyire megtörte a füstként gomolygó sötétséget, de ahogy újra elkanyarodtunk visszatért az átláthatatlan feketeség, amely az egész kastélyt uralta. Egymást is csak nehezen tudtuk követni, így egyik kezemmel Black csuklójára fogtam, hogy ne veszítsem el teljesen a fiút.
– Lumos! Lumos Maxima! – próbálgatta a varázst, de nem volt olyan hatása, amely egy normális esetben lennie kellett volna – Egyszerűen nem értem Rachel, hogy voltál képes az egész kastélyt ilyen átláthatatlan sötétségbe burkolni.
– Nem én volt Black – torpantam meg és közénk emeltem a kezemet, hogy láthassuk egymás arcát.
– Nem te voltál? – húzta fel kérdően a szemöldökét.
– Dehogy, ha akarnék se tudtam volna ezt megcsinálni. Azt hittem, hogy ti csináltatok valamit, miközben jöttetek fel a lépcsőn.
– Lépcsőn? Mi? Mi nem jöttünk fel semmilyen lépcsőn. A klubhelyiségben voltunk végig és onnan hallottuk, ahogy Evans-szel veszekedtek, de azt is alig. Leginkább azért, mert kiakartunk jutni, de egyszerűen nem működött az ajtó, végül Remus nyitotta ki valamilyen bűbájjal.
– Valakik jöttek fel a lépcsőn, az egyikkel majdnem találkoztam, azt hittem te voltál az.
– Mi is hallottunk hangokat, de azt hittük te vagy a barátaiddal.
– A Mardekárosokkal vacsora óta nem találkoztam – vágtam rá, mire Black idegesen a hajába vezette a kezét.
– Rossz előérzetem van – halkította el a hangját a fiú.
– Nekem is – helyeseltem – Találjuk meg gyorsan McGalagonyt és a barátaidat, aztán tűnjünk innen.
– Most egyszer egyet értek, aranybanya – idézett engem, mire rosszallóan megráztam a fejemet.
– Látom a kiváló humorodat nem vesztetted el – fogtam újra a kezére, majd jobb kezemet a magasba emeltem és tovább mentünk a folyosón. – Észrevetted már, hogy a képek lakói eltűntek és nem csak Dáma, hanem mindannyian?
– Igen én is észrevettem, de a szellemeket sem láttam. Pedig Félig Fej Nélküli Nick híres arról, hogy szeret ilyenkor a 4. emeleten kóborolni. Viszont ő sincs itt, ezt pedig kezd aggasztani kicsit.
– Engem nem csak ez Black, tudod mi van körülöttünk? – suttogtam halkan a kérdést.
– Sötétség? – felelte bugyután.
– Egy szinte tökéletes Mágikus Sötétség, amely az egész iskolát érinti. Egy ilyen méretű és erősségű varázst csak egy hatalmas mágus tud létrehozni. Dumbledore pedig miért tenné ezt? Semmi értelme nem lenne, szóval valaki másnak kellett tennie.
– Szerintem ugyanarra gondolunk Rachel – bizalmatlanul nézett körbe a fiú, de aztán hirtelen megdermedt.
– Bl... – kezeit a számra tette, mielőtt kérdezni tudtam volna és gyengéden meglökve engem neki nyomott a falnak. Megpróbálta elrejteni, miközben éreztem, ahogy egész testében megfeszül.
Valaki közeledik.
Fülemet hegyezve hallgattam, ahogy valaki hangosan lépked a folyosón, s ezek a lépések egyre inkább közelebb kerültek hozzánk. A kezeimből áradó fény megvilágított mindkettőnk arcát kicsit, így láttam Black szemében az ideges csillogást. A fiú kezét szája elé téve csendre intett, majd pálcáját felemelve a közeledő felé szegezte.
– Minden rendben lesz Argus, lezárjuk az iskolát és minden rendben lesz. Silvanius, Filius, Horatius és Bimba már a diákokkal vannak – csendült fel McGalagony hangja nem messze tőlünk.
– McGalagony professzor! – kiáltottunk fel egyszerre Blackkel, amint megismertünk professzorunk hangját. Pont a legjobb időzítéskor érkezett.
– Ki van ott? – kérdezett vissza a tanárnő, mire kezeimet felemelve megpróbáltam megvilágítani a közöttünk lévő területet.
– Én vagyok az Rachel Morgan, a Mardekár prefektusa. Velem van még Sirius Black is – léptem közelebb a hang irányába, mire megpillantottam a átváltoztatástan tanárnőt és a vele együtt sétáló Argus Fricset, akinek kezében ott volt a macskája.
– Miss Morgan, Mr. Black mit keresnek ilyenkor a folyosón? – kérdezte meg a tanárnő felháborodva, bár a megszokottabbnál sokkal aggódóbb volt. Arcáról szinte ordított az idegesség, de ez ugyanúgy elmondható volt a mellette álló gondnokról. A mindig goromba grimaszba torzult képére, most ijedt, aggódó kifejezések költöztek, amelyek egyrészt voltak baljósak mást részt ijesztőke is. Sokkal megnyugtatóbb és megszokottabb volt a dühtől villogó tekintete.
– Önt kerestük tanárnő! Lily Evans megsérült.
– Tudok róla, Mr. Lupin és Mr. Pettigrew már értesített róla. Oda küldtem Ebshont professzort – felelte a tanárnő. – Önök viszont azonnal térjenek vissza sürgősen a Griffendél klubhelyiségébe, te is Rachel. Frics te meg indulj! – adta a parancsokat a sötétzöld hálótalárban lévő nő.
A gondnok bólintva eltűnt a macskájával, amelyet McGalagony egy ideig szemlélt, majd visszafordult felénk.
– Ugye nincsenek mások is a folyosón? – kérdezte meg félve nő.
– A prefektusok nagy eséllyel már visszatértek a klubhelyiségükbe.
– És rajtam Remuson és Peterön kívül nincs más, aki önt kereste – folytatta Black azonnal, miután befejeztem. McGalagony erre csak idegesen bólintott, mire óvatosan közelebb léptem a nőhöz.
– Professzornő, mi történt?
– Az most nem fontos gyermekem. A leggyorsabb úton jussatok vissza, érthető voltam? –kérdezte a tanárnő, mire bólintottunk egyet Blackkel, tudtuk nem érdemes most veszekedni McGalagonnyal. – Indulás és vigyázzatok!
A tanárnő szavaira hallgatva hátat fordítottunk és elindultunk a Griffendél klubhelyisége felé. A folyosókon futva csak egymás lihegését hallottuk és cipőnk gyors kopogásait. Mindketten némák voltunk a fiúval, de most már biztosak voltunk benne, hogy baj történt és nem is kicsit, ha McGalagony ennyire aggódott.
– Lassíts Rachel! – szólalt meg Black, mire megálltam. Ott voltunk, ahol a fiúval este egymásba futottunk. A lyuk még mindig érintetlenül tátongott a Roxfort falában, ezzel egy hatalmas ablakként szolgálva.
– Baj van? – kaptam a fiúra a fejemet, de ő csak megrázta a fejét – Csak vigyázz a kövekkel, még csak az kéne, hogy a kitörjed a bokádat.
– Talán aggódsz értem? – kérdeztem meg nevetve, majd kitekintettem a lyukon, s arcomról azonnal lefagyott a mosoly.
– Én azért annyira még nem süllyedtem le, hogy aggódjak érted, csak nem akarlak cipelni – válaszolt frappánsan, próbálta a felgyülemlett ideget eloszlatni köztünk.
– Na mi az Rachel, talán ellopta a cica a nyelved? – kérdezte játékosan.
– Black... – suttogtam ijedten, mire a fiú azonnal mellém pattant.
– Mi a baj Rachel, olyan sápadt vagy, mint egy hulla – mondta, mire felpillantottam rá, majd vissza az égre melyen a csillagok és a hold mellett valami olyan díszelgett, amelynek sose kellett volna. A zöld kígyó nyelvét kinyújtva tekergett lassan egy koponya körül, melynek szeme zölden világította meg az eget. Bárhol és bármikor felismertem volna a jelet ott még is egész testemben dermedtem meg. Sose gondoltam, hogy egyszer élőben fogom megszemlélni a Sötét Nagyúr jelét.
– Voldemort – csuklott el a hangom, ahogy kimondtam a sötét varázsló nevét.
– Itt van? – pillantott rám a fiú gondterhelten, mire tanácstalanul megráztam a fejemet.
– Lehet, nem biztos ez...– kapkodtam fejemet közte és a jel között – Egy dolog biztos csak.
– Mégis mi?
– Az iskolát megtámadták és a halálfalók... – nem kellett folytatnom, hogy a fiú tudja mi a befejezés.
– Már bent vannak.