Reggel még idő előtt felkeltem. Mindenki aludt még, mikor én talpon voltam, még Olsen is, akiről híres volt, hogy mindig korán kelt. Sose szeretett velünk egy légtérben tartózkodni, ahogy mi sem vele, így általában, mivel mi voltunk többen, neki kellett elmennie előbb. Ma viszont ott találtam az ágyában a macskájával együtt, aki megpillantva, hogy felkeltem egyből leugrott gazdája mellől és hozzám sietett. Ritkán láttam Olsen macskáját, leginkább azért, mert a tulajdonosa állandóan féltette őt, néha még tanulni is magával csempészte, nehogy hozzá merjünk érni. Így nem félt tőlem úgy, mint Olsen baglya, aki még a postát sem viszi oda a szőke lánynak, ha a közelében ülünk.
Az ágyam mellé ülve kezembe vettem az egyik vastagabb tankönyvemet, amire rátettem egy pergament, majd sebesen írni kezdtem. Igaz rövid üzenetet akartam a testvéremnek szánni, ma mégis úgy elhúztam a levelemet, mint még talán soha.
,,Drága Ed !
Leveledet már tegnap megkaptuk Alice-szel és nagyon örülünk, hogy írtál nekünk. Ezek mellett örömmel hallom, hogy nem csak a húgom, hanem én is hiányzok neked. Elhiszem, hogy sok unalmas dolgot kell otthon elviselned, de a Roxfortban sem a legszórakoztatóbb a helyzet. Rengeteget kell tanulnunk, így nem sok időnk jut mostanság a levelezésre, de biztos vagyok benne, hogy drága testvérünk, Alice rendszeresen bombáz téged levelekkel. Ami pedig anyát és apát illeti, a legfontosabb dolog az, hogy ne aggódj. A szüleink felnőtt, aranyvérű, nemes varázslók, akik tudják, hogy mit hogyan kell csinálni. Mondjuk én is furcsállom a viselkedésüket. Nem szokott rájuk jellemző lenni az eltűnés, az pedig, hogy Marcus bácsikánkat áthívják, már magában is furcsa nemhogy ezzel együtt. Viszont ahogy előbb is említettem a legfontosabb, hogy maradj nyugodt. Nagy eséllyel apánk és anyánk új üzlettársakat szereztek, ahogy hallottam anyánk még nyáron emlegetett egy embert, akivel nagy terveik lesznek. Ami pedig téged illet megkérlek fogadj szót valamennyire a szüleinknek! Nagyon fáradtak lehetnek mostanában, szóval ne hergeld őket. Néha-néha, egy-egy rejtett levélnek örülünk nagyon, viszont próbálj figyelmesebb lenni rájuk nézve. Tanulj rendesen, viselkedj és ne csinálj (annyi) csínyt! Ezentúl lenne még egy kérésem, ami pedig az lenne, hogy ha bármilyen furcsaságot tapasztalsz a szüleink körül, azonnal és haladéktalanul küldj egy baglyot nekem. Az sem érdekel, ha új baglyot kell venned (ez esetben a szobámban lévő órában találsz egy kisebb összeget), de azonnal üzenj nekem!
Figyelj magadra és lehetőleg ne lógd el az óráidat! Ne aggódj és használd ki a Marcus bácsikával elöltött időt, ha már a sors így adta. Még örülnék, ha megüzennéd a nagybácsikánknak, hogy boldog lennék, ha küldene nekem egy baglyot. Nemsokára találkozunk, viszont addig is írni fogok neked!
Szeretettel nővéred, Rachel,,
Az összedobott, kissé összecsapott levél befejezésével, szinte azonnal felpattantam. Magamra kaptam a ruháimat, majd táskámba beleszórva a mai tankönyveimet, sietve elhagytam a szobámat. A folyosókon senkivel nem találkoztam, ami kicsit hátborzongató is volt, hiszen a Roxfortot mindig egy teletömött iskolának ismertem, még akkor is, ha sáros bagázsokkal volt tele. Csak az iskolakapuin kívül találkoztam egy emberrel, aki nem más volt, mint Hagrid. A vadőr vagy mit tudom én micsoda éppen egy hatalmas növénytáppal teli csomagolt cipelt, amit nagy eséllyel a tököknek szánt, amelyeket majd csütörtökön fognak az 1. évfolyamos diákok és azok kifaragni, akiknek idejük és kedvük is van hozzá. A bagolyházba érve szinte azonnal a vállamra repült Héra, akinek pár jutalomfalat után azonnal megjött a kedve a repüléshez.
– Ezt a levelet vidd el Ednek, de csak neki ad oda, senki más nem kaphatja meg! Ha kell repülj egész nap a ház körül, míg az öcsém egyedül nem lesz. Érthető? – a madár csapott egyet szárnyaival, majd még egyet véve a csemegéből el is röppent.
Amint ezt elintéztem visszasiettem az ébredező kastélyba, ahol belevetettem magamat a teendőim hosszú listájába.
_____________________________
___________________________
Rengeteg dolgot kellett elintéznünk nap közben, amik nagyobb része, mind az RBF vizsgák körül forogtak. Az új SVK tanár hozzáfogott végre a nehezebb és bonyolultabb anyagok feldolgozásához, McGalagony az új transzformációs varázslatok magasabb szintjét mutatta be nekünk, amelyeket jövőre a hozzá járó RAVASZ-előkészítőn tanulhatnak a diákok. Gondolom nem is kell mondanom, hogy mennyire bonyolult varázslatokról volt szó, amelyek a Mardekárosokat igen rendesen megizzasztotta. Leginkább csak kíváncsiságból, de a professzornő kipróbáltatta, az egyik ,,egyszerűbbnek" tűnő varázsigét, amely az órából szinte egy egész állatkertet csinált. Avery konkrétan felégette a saját szemöldökét, míg Perselus segítségére Olivia sietett, hogy együtt eltudják oltani Avery arcát. Mikor azt hittük ez lesz a legrosszabbul kivitelezett varázslat, nagyot tévedtünk. Scarlett az incidens után pár perccel a saját hajából több, apró kígyót varázsolt, amelyet csak McGalagony tudott leszedni szegény lányról. Ezek után kisebb és kisebb balesetek történtek, így nem is volt meglepő, hogy az óra végére már csak egyetlen egy tökéletesen kivitelezett bűbáj volt, mégpedig az enyém.
– Tudod Rachel kamatoztatnod kéne a remek érzékedet az átváltozástanhoz. Mik a terveid jövőre? – kérdezte meg a tanárnő, miközben az irodája felé igyekeztünk, hogy elkezdhessük az esti járőrözést.
– Nincsenek még konkrét terveim tanárnő – feleltem, ami igaz is volt. Hisz nem tudtam anyámék még mit szeretnének a jövőben tenni, csak azt, hogy a Roxfort utáni nyáron már egy nemes aranyvérű felesége leszek.
– Ha jól tudom bájitaltanból és bűbájtanból is remekelsz – pillantott le rám a tanárnő, mire bólintottam. – Ezek mellett az SVK tanár szinte áradozik rólad szünetekben.
– Igen, kimondottan jól mennek ezek a tantárgyak. Nagy eséllyel jövőre is felfogom venni őket, ha tudom. Természetesen az átváltoztatástannal és a rúnaismerettel együtt. –gondolkodtam el a 6. féléven, amely még elég messze volt.
– A hallottakból kiindulva kiváló boszorkány vagy Rachel és a tapasztalataim alapján gyors a reakcióképességed, és ahogy láttam remekül párbajozol is. El kéne gondolkodnod egy komolyabb pályán, mint például az auror szakma.
McGalagony szavaira egy pillanatra megálltam, de gyorsan folytattam az utamat az oldalán. Biztos voltam benne, hogy nem gondolja komolyan, hiszen tudta, hogy ki vagyok és hogy honnan származok. A családomban aurornak lenni olyannak számít mostanság, mint sárvérű párja lenni. Persze csak akkor, ha nem egy kém vagy, amely hozzám túl mocskos egy munka lenne.
– Alastor Mordon és Fleamont Potter ilyen kiváló boszorkányokat és mágusokat keres mostanság, mint te, Rachel. Én helyedbe átgondolnám, főleg mostanság, mikor az aurorokra mindennél jobban szükség van.
– Még átgondolom tanárnő, de köszönöm javaslatát! – feleltem, majd oda álltam Lupin mellé, aki már a falnak támaszkodva állt a többi prefektussal. Egy apró biccentéssel köszöntem neki, amit ő is viszonzott. Szerencsémre már igazán összeszokott páros lettünk, ami igazából annyit jelentett, hogy sose beszéltünk a kelleténél többet, vagyis szinte semmit nem kommunikáltunk. Gyorsan körbe járőröztünk, majd mentünk is mindketten a dolgunkra, mintha nem is találkoztunk volna.
– Az 5., 6. és a 7. emelet – mondta a fiú, mire bólintottam egyet.
– Akkor induljunk – feleltem, majd már éppen kanyarodtunk volna el a folyosón, mikor McGalagony éles hangja hasított a levegőbe.
– Mr. Lupin maga nem Miss Morgannel, hanem Pitonnal van egy párban! Remélem nem kell megismételnem a tegnapi kiselőadásomat – a tanárnő fenyegetően nézett utánunk, mire a mellettem álló nagyot sóhajtott.
– Ez is benne volt a büntetőmunkában – magyarázta meg gyorsan, majd Pitonhoz sietett.
– Akkor én egyedül leszek? – kérdeztem meg furcsállva a helyzetet.
– Nem, maga Piton párjával lesz, Miss Evans-szel – ahogy meghallottam a lány nevét arcom grimaszba torzult, de vonásaimat gyorsan rendeznem kellett. A Griffendéles pár pillanat múlva egy gyengéd, de annál hamisabb mosollyal állt meg mellettem.
– Most már indulhatnak – mondta a professzor, mire minden pár elindult a maga útján. Talán csak ekkor fogtam fel, hogy tényleg ezzel a lánnyal kell eltöltenem az egész estémet.
– Öhm melyik emelet lesz a miénk? – kérdezte meg, mire végre rápillantottam.
Hosszú vörös haja kiengedve omlott a hátára, miközben hajában egy Cicus színben pompázó kis kendőcske volt felerősítve. Inge ujját idegesen húzogatta, mintha félne tőlem, amit jól is tett. Zöld szemeivel engem kémlelt, mintha még sosem látott volna engem.
– A 5.-től kezdve a 7.-ig. – szólaltam meg, majd válaszra sem várva elindultam a lépcsők felé. Evans lábait gyorsan kapkodva ért utol engem. Ahogy mellém ért kicsit lelassítottam, hisz úgysem rázhattam le csak úgy, még ha mindennél jobban is szerettem volna.
– Lentről- felfelé vagy föntről lefelé fogunk haladni Rachel? – kérdezett újra rá, mire meglepetten felhúztam a szemöldökömet.
– Tudod a nevemet? – bár biztos voltam benne, hogy tudta, hogy hívnak, viszont azt nem gondoltam, hogy ki is merik mondani. Nem sokan szokták használni a keresztnevemet, főleg nem a sárvérűek körében.
– Persze, hogy tudom – válaszolt a lány – A suliban a legtöbben ismerik a neved, még ha nem is merik kimondani.
– Nektek csak egy nemes, aranyvérű vagyok. Nem kell, hogy tudjátok a keresztnevemet elég, ha az agyatokba vésitek, hogy Morgan vagyok. Csak a barátaimnak kell tudniuk a rendes nevemet – jelentettem ki keményen, amire láttam, hogy Evans meglepődött.
– Hát engem eléggé zavarna, ha mindenki csak Evansnek hívna – magyarázta a lány kézmozdulatokkal megfűszerezve. Csak ekkor fogtam fel, hogy én tényleg pazaroltam egy mondatnál többet is erre a sárvérű, aki most már igazán kiváltságosnak érezhetné magát.
– Könnyítsd meg a helyzeted és inkább fogd be! Nem kell kommunikálnunk ahhoz, hogy járőrözzünk – szakítottam a lány mondatát ketté, mire érthetően bólintott egyet. Azt hittem, hogy ezek után meg sem fog mukkani, de a csend csak két folyosón át tartott, ahol már újra megszólalt.
– Jó társaságban gyorsabban telik tudtommal az idő.
– Igen, kár, hogy nem vagyok kíváncsi a társaságodra – vágtam rá idegesen, egyre jobban hajlottam arra, hogy elátkozom és bevágom az egyik terembe, aztán majd a járőrözés végére kiszabadítom.
– Azért, mert csak egy sárvérű vagyok – folytatta a ki nem mondott mondatot.
– Okosabb vagy, mint aminek hittelek – válaszoltam keményen, de Evanst így sem lehetett eltántorítani. Szorosan követett engem és szemében egyetlen csepp félelmet sem láttam, amely meglepett egy kicsikét. Lemertem volna fogadni, hogy bármelyik sárvérű, aki ilyen helyzetbe kerül, mint a lány reszketve sétált volna mögöttem, viszont a vörös cicus teljesen más volt. Teljesen átlagosan sétált és halál nyugodt volt, olyan volt mintha a barátnőivel lenne. Én viszont elég távol álltam ettől – De én egy nemes aranyvérű családból származok, nem pedig egy holmi kis muglik közül. Bár gondolom minden hozzám hasonlóra szörnyetegként gondolsz.
– Szerintem az aranyvérűek nem szörnyetegek – vont vállat nyugodtan, mire meglepődötten felhúztam a szemöldökömet – Érdekesek vagytok szerintem.
– Érdekesek? – kérdeztem vissza, mintha rosszul hallottam volna.
– Igen, azok. Több évszázadra visszabírjátok a múltatokat vezetni, amely nagyon becsületre méltó. Rengeteg régiségetek van és van csomó szokásotok is tudtommal. És ne mondd nekem, hogy ez nem érdekes, mert az! – mosolygott a lány, ahogy ránéztem. Olyan volt mintha nem is tudta volna kivel beszél.
– Ez csak leginkább a nemesebb aranyvérűekre vonatkozik – helyesbítettem, bár ahogy láttam ez nem nagyon érdekelte Evans-t.
–Tudtommal a Morganek is azok. Mióta van feljegyezve a családotok neve?
– Pontosan 1001-től. Richard Morgan 1001. február. 23.-tól egészen 1056. szeptember 5.-ig élt, amikor is egy párbajban meghalt. Ő volt családunk első tagja, igaz apja és anyja varázsló volt, de őket nem vesszük a családunk soraiba, hiszen más nevük volt. Richard akkor változtatta meg a nevét, mikor bekerült a Roxfortba, azon belül is a Mardekár házba, ahol a ház első tanulói között végezett Mardekár Malazár tanításaival. Egy párbajban halt meg, a mai Franciaország területén. 3 fia és 1 lánya született, akik közül egy fiú vitte tovább a családunk nevét.
– Ezt így tudod? Ezt szinte hihetetlen.
– Ez egy alapdolog nálunk – vontam vállat. – Ismerjük a családunk múltját, híresebb alakjaikat, azoknak életét, halálát, pálcáját és gyermekeit. Ezen felül tudjuk a címerünket, jelmondatunkat és még rengeteg dolgot. Nekünk kisgyermek korunkban ez egy elvárás. Meg is tanítják nekünk, bár tanár nélkül is általában minden Morgan elmélyed egy-egy hetet, hónapot, talán évet a Morganek múltjában, a Nagy Tölgy segítségével.
– A Nagy Tölgy? – húzta fel a szemöldökét.
– Egy nagyon idős, pontosan 975 éves tölgyfa, amelyet Richard Morgan születésekor ültettek. A Morgan előtti családnévvel rendelkezőknél szokás volt, mindig egy magot ültetni a földben, mikor egy gyerek született. Richard a fát mágikus energiával ruházta fel, azóta a fa szoros kapcsolatban van a Morgannekkel. Minden egyes Morgan születésekor megváltozik kicsit. Új hajtása keletkezik, amely egyre erősebb és erősebb lesz, ez jelenti, hogy az adott Morgan idősödik és egyre erősebb lesz, míg a végén belőle is új hajtás lesz, vagyis gyerekei születnek az adott illetőnek. A fát fények veszik körbe, amelyeket megérintve megláthat az ember benne egy Morgant és annak párját. Gyönyörű egy fa, amely nagy múlttal rendelkezik és hatalmas értéket jelképez. Úgy hisszük, ha a Morgannek végérvényesen eltűnnek akkor fog elpusztulni csak a fa, de persze erre sosem fog sor kerülni.
– Sose hallottam még erről – lepődött meg a lány.
– Pedig nagyon híres és egyedülálló. A dédapám egyik könyvében még saját fejezetet is kapott a fa. Évente mindig meglátogatjuk az ősi családi birtokunkon – magyaráztam.
– Ősi családi birtok? – lepődött meg, mire csak elnevettem magamat.
– Sok dolgot nem tudsz Evans rólunk – ráztam meg a fejemet. – Mindegyik aranyvérű családnak van egy olyan birtoka, amely nagyon régi, idős. Sok aranyvérű azt mondja, hogy olyan régóta áll, mint amióta feljegyzik a nevüket, persze a legtöbben hazudnak. Nagyon kevés ilyen birtok van, amely tényleg azóta áll mióta a család úgymond ,,életben van". A világon 3 ilyen családot jegyeznek fel.
– Kitalálom, a Morgannek is benne vannak.
– Pontosan. A Morganek, a Blackek és a Beauville-ek – soroltam fel a 3 ismert családot.
– Beauville-ek? Sosem hallottam róluk – Evan kíváncsi szemekkel nézett.
– Nemes, francia, aranyvérű család. Jó barátai vagyunk a családnak. Van egy velem egyidős csoda szép lányuk és egy nálam 2 évvel idősebb jóvágású fiuk.
– A vőlegényed? – kérdezte meg hirtelen, mire hangosan felkacagtam.
– Louis Beauville? – megtörölgettem könnyes szemeimet, miközben hevesen ráztam a fejemet. – Ő az egyik legjobba barátom, szinte olyan nekem, mint a bátyám. Ezek mellett a vér is összeköt minket, ő az én harmad-unokatestvérem.
– Harmad-unokatestvér? – lepődött meg, mire hevesen bólogattam.
– A dédapám húga, hozzá ment egy francia férfihez, történetesen Louis dédapjához.
– Elég bonyolult családfátok lehet – jegyezte meg Evans, mire bólintottam egyet.
– Ha az ember ebbe nő fel hozzá szokik, mondjuk én is csak őket tartom számon, mint távoli családtagok – fordultam be az egyik folyosón.
– Tudtommal minden aranyvérű rokona a másiknak, vagyis én így hallottam.
– Ez igaz is sok esetben – mosolyodtam el és bólintottam egyet.
– Akkor te rokona vagy a Malfoyoknak és a Lestrange-eknek, a Nottoknak és a Blackeknek? – nyíltag tágra meglepődötten a szemei.
– Az lennék nagy eséllyel, ha a családom Angliába maradt volna. Eredetileg Angliából származunk, de Richard nem maradt itt. Világot látni ment, így jutott el Európába. Sokáig Franciaországban élt a családom, de tartottuk a kapcsolatot Angliával is. A legtöbb rokonom a Roxfortba járt, nem tudom miért, nagy eséllyel Mardekár Malazár és tanításai miatt. Ezek mellett Richardnak volt egy birtoka Angliába, ez ma az ősi családi birtokunk is. A legtöbb idősebb rokonom utolsó éveit itt töltötte el. Amúgy eredetileg sokáig Franciaországba éltünk, de az 1800-as években egy ideig Amerikában telepedtünk le, majd visszaköltöztünk Angliába véglegesen. Ezért nincs szorosabb vérkötelékem a többi családdal.
– És az anyukád családja?
– A Corinsonok? – vállat vontam. – Ők igazi amerikai boszorkány család voltak. Az 17. századtól vannak csak megemlítve. Talán azon a vonalon lehet kapcsolat valamelyik családdal, de ha van is nem jelentős.
– Én negyed ennyit sem tudok a családomról. Még a dédapám nevét sem ismerem, nemhogy egy 1000 évvel ezelőtt élt rokonomét.
– Ti, ha jól tudom nem is ezt tanultátok, hanem mugli történelmet és miegymást, abban mugli iskolában.
– Mugli suli? – szaladtak össze a szemöldökei.
– A Roxfort előtti dolog, ahova jártatok vagy mi.
– Ja, hogy az iskoláról beszélsz. Te nem jártál? – erre kijelentésre nekem szalad furcsa grimaszba az arcom.
– A legtöbb aranyvérűnek magántanárai vannak, hogy ne keljen érintkeznünk a külvilággal. Mi nem azt tanultuk, mint ti sárvérűek és muglik. A nemesebb aranyvérűek a gyermekeiknek családtörténelmet, alapfokú varázsismereteket, hoppanálást, zeneművészetet és etikettet, meg még ezer dolgot tanítottak.
– Ez úgy hallatszik, mintha valamilyen 17. századi nemes családból származnál. De tényleg etikettet tanítottak nektek? Nem viccelsz? – hitetlenkedett a vörös hajú lány.
– Nem, szerinted miért húzza ki annyira magát Black? Vagy például miért ül olyan egyenes háttal a legtöbb Mardekáros.
– Tényleg elég sokszor kihúzza magát Sirius Black. De ő nem olyan, mint ti Mardekárosok.
– Az lehet, de attól még ugyanolyan neveltetés kapott, mint legtöbbünk. Sőt keményebbet, olyat, mint én vagy Lucius vagy Thomas Nott. Ő egy első szülött, amely egy nagyon kiváltságos dolog.
– Ez hihetetlen. Akkor ti tényleg tudtok hoppanálni? – zöld szemeit szinte le se bírtam magamról venni.
– Rajtam kívül a többi aranyvérű gyerek az iskolában nagy eséllyel nem. Én sem használhatom, de ha úgy adódna eltudnék hoppanálni. Régebben kaptak az aranyvérűek olyan neveltetést, amelyben varázsolni tanították őket gyermekkorukban. Én még kaptam pálcát fiatalkoromban és használni is tudtam azt, kezdetleges varázslatokkal, de az öcsém és a húgom már nem kapott. Valamilyen mágiaügy baromság miatt már nem lehet. Én is kiváltságos eset voltam, szóval mostanság a legtöbb aranyvérű gyerek a családtörténelmen túl megtanul zongorázni, esetleg más hangszeren játszani még, megtanulja az alap etikettet meg a hozzátartozó unalmas dolgokat. Tanulunk ezenfelül még nyelveket, az én esetemben ez francia volt. Viszont mugli tantárgyak is vannak alapszinten.
– Durva lehet aranyvérűnek lenni. Ennyi dolgot megjegyezni és fhu... egyszerűen hihetetlen életetek lehet.
– Nehéz, de tényleg lenyűgöző. Tudod a mágia már születésünk óta szorosa kapcsolatban áll velünk. Találkozunk nap, mint nap vele, viszont a legtöbb aranyvérű gyerek nem találkozik a külvilággal, csak a varázsvilággal – mondtam, s talán akartomon kívül is, de eltorzult a rossz emlékre az arcom.
– Hogy érted, hogy nem találkozik a külvilággal?
– Pontosan úgy ahogy mondom. A gyerekek a legtöbb idejüket a család kúriájában töltik, ott tanulnak, étkeznek, alszanak. Azt a kevés szabadidejüket pedig vagy a kúria kertjében vagy a kúriában vagy esetleg a család aranyvérű barátainak a házában töltik. Ebben az esetben társaságunk is van más aranyvérű gyerekek személyiségében. A külvilággal max akkor találkozunk, ha a szüleink elvisznek.
– Nem jártál kint soha? Nem volt játszótéren, fagyizóban?
– Játszótéren? Minek? Volt egy sajátom otthon, amely sokkal nagyobb volt és ezek mellett mágikus. Nem érintkeztem muglikkal sohasem a Roxfort előtt. Csak varázslókkal teletömött helyeken voltam, mint az Abszol úton vagy a Gringottsban, előbbiben találkozhattam sárvérű varázstalan szülőkkel, de anyám próbálta elkerülni őket. És ha valaki ismeri Anne Corinsont tudja, hogy milyen érzéke van az muglik kiszagolásához.
– Nekem teljesen más életem volt. Van egy lány testvérem, akivel nap mint nap suliba jártunk, tanultunk. Játszótereken nőttünk fel, fagyizókba jártunk, strandokra és én muglik között voltam mindig is, bár tudtam, hogy más vagyok kicsit, sose fogadtam el igazán.
– Más vagy?
– Igen, nekem kis koromba voltak furcsa dolgaim, virágokat reptettem és ilyesmik. Furának néztek az ember, néhányan kattantnak is, de aztán ott volt Perselus, aki elmondta, hogy mi vagyok.
– Szóval innen ismered Pitont.
– Igen, régóta ismerem őt – mosolyodott el, majd felkapta a fejét. Én is oda pillantottam, mire 3 ismerős arcot fedeztem fel nem messze tőlünk.
James Potter, Sirius Black és a kis félénk Pettigrew állt a kereszteződés sarkán, ahol összefutottunk. Táncpárom kezében egy üres pergamen volt, amely a zsebébe csúsztatott, ahogy észrevett engem és a vörös hajú lányt. Tekintete egy ideig társamon időzött, majd rám pillantott ellenséges tekintettel. Úgy tűnt ma nincsen jó hangulata. Ez alól Potter viszont kivétel volt, aki mintha észre sem vett volna engem úgy lépett közelebb Evans-höz.
– Potter szinte meg sem lepődök, hogy ilyenkor itt talállak a barátaiddal – lépet előre Evnas pár lépést, mire én a falnak dőlve kémleltem a furcsa párost.
– Virágszálam! Hát ilyen későn itt találkozunk, ezt csak a sors akarhatta így – kezdett el flörtölni egy csábos mosollyal az arcán.
– Ágas – morogta Black a barátjának, de azt mintha meg sem hallotta volna a társa szólítását, úgy beszélt tovább.
– Mi lenne, ha a sors már így összehozott minket, ha velem tartanál egy esti randevúra.
–Felejtsd el Potter! – utasította vissza a fiút csípőből.
– Ágas! – szólította újra a barátját.
– Fogd már be Tapmancs! – suttogta hátra, majd előre fordult. – Pedig kihagyhatatlan alkalom lenne, hiszen a hold gyönyörű szép ma és lehet kibírlak juttatni úgy a kastélyból, hogy még Frics büdös macskája és a kis patkány Mardekárosok sem veszik észre.
– Ágas a rohadt életbe is figyeljél már rám! Itt van Morgan is ha nem vetted észre! – kiáltott fel Black, mire gúnyosan elmosolyodva intettem egyet Potternek, aki megfagyva pillantott rám.
– Tudott Ágas meg kéne törölgetned a szemüvegedet – utánoztam Black mély hangját, ami látszólag nagyon idegesítette a fiút.
– Morgan... – sziszegte a Potter, ahogy meglátott, majd szinte azonnal előkapta a pálcáját.
Ekkor Evans nagy meglepetésemre beállt elém, mintha védeni akarna engem és fenyegetően előhúzta varázspálcáját.
– Azonnal tedd el a pálcádat és mire hármat számolok tűnjetek a barátaiddal vissza a klubhelyiségbe, mert ha nem, reggel az lesz az első dolgom, hogy McGalagony irodájába fogok menni és elintézek nektek több hét büntetőmunkát! – fenyegette meg őket Evnas – Ja és a hétvégi Roxmorts kirándulásotok is elfog maradni, ha nem mentek most azonnal!
– De Lily-m, ez a banya veszélyes rád! Megakar ölni téged.
– Ha megakart volna ölni már megtette volna rég Potter. Tudod Rachel Morgan nem arról híres, hogy türelmesen játszadozik az áldozataival ja és képzeld nem egy halálfaló, hanem csak egy aranyvérű diák, ahogy te is! – kelt a védelmemre a lány, amely már nem az első meglepődésemet okozta ma, viszont ez a felszólalása mindennél jobban megdöbbentett.
– Lily akkor is, ő egy Mardekáros! – akadékoskodott a szemüveges.
– Te meg egy Griffendéles, ős tuskó, bunkó, neveletlen gyerek vagy! Melyik a jobb Potter? – vágta rá Lily.
– Virágszál akkor sem hagyhatom, hogy ezzel a....
– Potter fogd be és húzz a klubhelyiségbe, mert nem állok jó magamért! – vált Lily arca lassan hasonlóvá, mint a haja.
– Akkor is... – erősködött tovább Potter.
– 3. – kezdett vissza számolni Evans.
– 2.
– Gyere Ágas! – fogta meg a barátja csuklóját Black, majd elrángatta onnan. Mielőtt viszont eltűntek volna a folyosó végén, még visszanézett rám a Griffendéles fiú. Tekintetben látszódott a gyűlölet, bár nem tudtam miért utál most pontosan. A közös táncunk óta nem is találkoztunk egymással, így éppen nem találtam okot a gyűlöletére.
– Rachel... öh indulhatunk tovább? – kérdezte meg Evans, mire bólintottam egyet és némán utána indultam. Az eddigi beszélgetős kedvünknek szinte azonnal vége szakadt. A lány nem kérdezett, ahogy én sem. Jómagam Blacken és a furcsa hangulat ingadozásán gondolkodtam, míg Evans nem tudom mibe merülhetett bele, de biztos voltam, hogy nincs ő se itt 100%-osan.
– Történt valami az óráitokon ma? – kérdeztem végül rá, mire Lily megrázta a fejét, mintha csak kiakarná űzni a gondolatait a fejéből.
– Nem, minden úgy ment ahogy szokott, semmi érdekes nem volt. De miért kérdezed? –pillantott rám érdeklődően mire belém ragadt a szó. Hisz nem mondhattam azt, hogy Sirius Black miatt. Nem is érdekelt az a mocskos véráruló.
–Tudod... – nyeltem egy nagyot –Black kísértetiesen hasonlított az apjára, ami nem sokszor fordul elő, vagyis tudtommal.
– Igaz, Sirius általában mindig vidám és olyan lökött szoknyapecér, mint Potter. Nem sokszor ideges és mérges ennyire, mint most. Délelőtt is minden rendben volt vele, lehet csak felidegesített magát valamin.
Megértően bólintottam egyet, majd tovább mentünk csendben, amelyen kicsit elcsodálkoztam. A rövid idő alatt, amelyet együtt töltöttünk tudtam, hogy Evans szeret beszélni, sőt elég sokat is beszél. Most mégis néma volt és a csend, amit ezzel teremtett baljós dolgokat suttogott a levegőbe. Az utunk egészen a Kövér Drámáig vezetett, ahol már a portré aludt, így nem messze tőle megállva néztünk egymással a lánnyal.
– Hát akkor ennyi is volt a túránk – mondta Evans, mire bólintottam egyet.
Egy kérdés viszont még kellemetlenül tombolt bennem, mindenképp megakartam kérdezni, csak nem tudtam, hogy fogjak hozzá, bár tudtam nincs sok időm.
Most vagy soha.
– Miért védtél meg Pottertől? – böktem ki végül a kérdést, mire Evans felkapta a fejét. Zöld szemeiben kételkedés csillant, mintha csak nem tudta volna a választ kérdésre vagy nem merte elmondani nekem.
– Ez csak reflex volt – hajtotta le a fejét szégyenlősen, amiből azonnal tudtam hazudik.
– Hazudsz! – keményedett meg a hangom. – Ne próbálj átverni engem Evans, Mardekáros vagyok, nem pedig egy hiszékeny Hugrabugos!
– Nem tetszene, ha hallanád – próbálta megmagyarázni.
– Hallani akarom!
– Tudod, miközben beszélgettünk te nem te voltál. Nem az az egoista, nagyképű aranyvérű voltál, akinek mutatod magad nap, mint nap Rachel. Nem volt gonosz, sem egy szörnyeteg, csak egy egyszerű aranyvérű, aki olyan családból származott, akiknek az a normális, ha félnek tőle. Ezért védtelek meg téged, mert tudom, hogy legbelül nem vagy egy szörnyeteg, akiknek Potter állított – igaza volt, tényleg nem tetszettek a hallottak.
– Nem ismersz Evans – sziszegtem halkan.
– Igen nem ismerlek, de nem mondom azt, hogy nem akarlak megismerni – felelte bizakodóan.
Pár pillanatig mozdulatlanul meredtem rá, meglepett újra és újra a mozdulataival. Elsőnek reagálni sem tudtam rá, de aztán gúnyosan el nevettem magamat.
– Én aranyvérű vagyok a nemesek legnemesebbike. Te csak egy mocskos sárvérű vagy, akinek a közelembe remegnie kellene!
– Ezek csak betanult szavak! Mindig ezt hajtogatod, mintha ez lenne a falad, ahova menekülhetsz, mikor meg kéne mutatnod az igaz valódat. Állandóan elfutsz, elbújsz a kis szavaid mögött és nem véletlen! Te félsz önmagadtól Rachel. Félsz, sőt irtózol attól az embertől, aki igaziból te vagy. Egyszerűen rettegsz magadtól, az igazi Rachel Morgantől.
Szavaira lefagytam, még levegőt sem vettem. Ahogy felnéztem a két szemébe dühödten fújtattam, ekkor már ő is tudta, hogy átlépett egy határt. Felbőszülve indultam meg felé, de nem reagált semmit.
– Nem ismer Evans! Nem tudod ki vagyok, honnan jöttem, és hogy mi történt velem. Egyszerűen nem tudsz semmit! – ordítottam a lányra, aki csak egyhelyben állt, mintha meg sem hallott volna szavaimat.
Ingénél fogva rántottam közelebb magamhoz. Nem zavart, hogy fájdalmat okoztam-e neki vagy nem. Azért érdekelt csak, hogy tudja, hogy hol a helye.
– Te mocskos kis sárvérű, jól jegyezd meg, hogy ki vagyok, mert nemsokára minden meg fog változni! Nemsokára mind egytől-egyig a kis mocskos sáros barátaiddal és mugli családoddal halottak lesztek és én végig fogom nézni páholyból a szenvedéseteket. Tudod alig várom már a napot, mikor Voldemort nagyúr betöri a Roxfort kapuit és megöl titeket a kis igazgatótokkal együtt. Kíváncsi voltál Evans ki vagyok, hát tessék ez vagyok én, az igazi Rachel Morgan! –ingénél fogva dobtam le a lányt a földre, majd indultam el a lépcsők irányába.
– Mindenkinek van esélye megváltozni Rachel. Lehet azt jó és rossz értelemben is. Ez már a te döntésed és ha nem ismertelek félre tudom, hogy ez nem te vagy! Rachel nem vagy szörnyeteg és nem is kell annak lenned. Nem vagy olyan, mint Voldemort és nem is lehetsz olyan! Az az igazi te nem engedné – hangjába már belefájdult a fejem is.
– Maradj csöndben!
– Rachel higgy nekem, amikor beszéltél a családodról láttam. Te nem ilyen vagy! Láttam a szemedben a fájdalmat. Tudom, vagyis csak sejthetem, hogy kemény és fájdalmas múltad volt. Amikor megkínoztad Corint én nagyon dühös voltam rád, de tudtam, hogy nem önszántadból tetted! Nem vagy olyan, mint Voldemort, aki egy igazi szörnyeteg. Te csak egy gyerek vagy, akit bántottak és arra neveltek, hogy ő is bántson.
– Hallgass már el! – úgy éreztem elgyengülök, minden egyes nyomorult szavára.
– Fáj az igazság Rachel? Hát tessék ez az igazság! Az, aki most beszél belőled a szüleid és a Mardekárosok szörnyetegek, de te nem vagy egy szörnyeteg! Te nem ez vagy Rachel!
– Fogd be! – ordítottam rá szinte sírva.
– Nyisd ki a szemed és akkor ölj meg! Ha egy szörnyeteg vagy és tévedtem akkor ölj meg most! Hisz csak egy sárvérű vagyok nem? Egy eldobható rongy vagyok, akit legszívesebben megölnének, így gondold nem? Hát akkor ölj meg! – parancsolt rám a lány, mire homályos tekintettel rápillantottam – Mi az Rachel talán félsz? Nem mered megtenni? Talán félsz attól, hogy leesik rólad a maszk, amelyet apád, anyád és a Mardekárosok tetted rá? Félsz saját magadtól Rachel?
Kezem remegett a szavai hatására, a pálcámat majdnem kiejtettem a kezemből. Egyedül csak a gyűlölet tartotta vissza.
– Crucio! – kiáltottam teli torokból.