- A kurva szádat szopasd ketté, te balfasz! Miért nem döglöttél meg te is Sztálinnal együtt, te kommunista barom?
- Baszódj már meg háromszor is, úgy játszol, mint egy fogyatékos szovjet patkány! Joe segíts már! Ó faszom, hogy rohadnál meg!
- Ne, ne, ne! Baszki, Patrick menj már előre a gecibe! Meghalunk!
- Cyka blyat!
A napot mondhatni elég korán és kialvatlanul kezdem meg, hisz hajnali tíz órakor ilyen, illetve ehhez hasonló mondatok ébresztenek, ugyanis Joey és Patrick úgy döntöttek, hogy strandolás előtt játszanak a gépen egy kicsit a szomszéd szobában leszarva, hogy én szívesen aludnék még pár napot. Köszi srácok, én is titeket.
Na igen, tegnap végül meglepő módon nem sikerült Patricknek hazamennie. Ki gondolta volna?
A kanapén punnyadok és telefonozok, mert képtelen vagyok bármit is kezdeni magammal. A fiúk ordibálásától meg konkrétan nemhogy képtelen lennék visszaaludni, még az emeleten sem tudtam megmaradni, mert majdnem szétment a fejem tőlük, épp ezért vagyok most itt, lent.
- Kérlek egyszer-kétszer helyettem is nyomd majd le a víz alá a bátyád fejét! - mondja anya, miközben leül mellém és egy bögre kávét nyom a kezembe, amit hálásan veszek át és kortyolok bele.
- Ne mondj ilyet még viccből se, mert tudod, hogy komolyan meg fogom tenni! Főleg, ha még bátorítasz is - nézek rá szórakozottan. Néha irigylem azért apát, hogy ő Joey kiabálásaiból kimarad, mert munkában van. - Tényleg, ma nem kell bemenned dolgozni? - Mindig elfelejtem, hogy anya mikor hogy van beosztva a rendelőbe.
- Szerencsére nem, majd csak jövő héten kell először megint mennem a nyaralásig.
- Akkor miért nem jössz velünk? - kérdezem, hisz kicsit kínosan fogom érezni szerintem magamat egyedül két fiúval. Nyilván nem a bátyám miatt, hanem azért, mert mondjuk simán összefuthatunk valakivel a suliból tekintve, hogy Torrance egyik kicsit kihaltabb részére megyünk, amit tényleg csak a helybéliek használnak a legtöbb esetben. A tömegek mindig Santa Monicán vannak, ezért imádok ide, a helyi partra menni, hisz ez a hely nem az a tipikus turista látványosság a közelben lévő előbb említett Santa Monicához vagy Beverly Hillshez képest. A lényeg, hogy tényleg nem szoktak itt idegenek meg nagy tömegek lenni. És tudom, hogy éppen ezért nagyon sok iskolatársam szokott itt, a közelben strandolni. Én is csak azóta járok csak ide, amióta Patricknek megmutatta egy osztálytársa azt a partszakaszt, ő meg Joeynak, azelőtt én sem használtam.
- Jobb nekem azt nem látni, hogy mit műveltek ti hárman együtt. - Oké, ez igaz. Joey és én alapból hülyék vagyunk ketten. Ő és Patrick szintén állandóan műsort csinálnak a körülöttük lévőknek. Akkor meg már tényleg baj van, ha mindezt hárman csináljuk szülők nélkül.
- Mi ez a lustulás, jányok? - érkeznek meg a fiúk úgy húsz perc múlva, miután kikiabálták a lelküket is, Joey azzal a lendülettel fel is hörpinti a maradék - már teljesen kihűlt - kávémat.
- Nem áll jól ez a stílus, hiába is hiszed azt - oltom le megjátszott flegmasággal a kanapéról, mire felvont szemöldökkel fordul felém.
- Oké, te akartad - mondja, majd nemes egyszerűséggel rám ül, és ahol csak ér, össze-vissza kezd el csikizni, ami ellen én félig sipítozva, félig nevetve tiltakozom, de erősen szorít, hiába kapálózok, így nem tudok menekülni.
- Engedd már el a húgodat, Joe! - szól rá anya, elvonul a nappaliból. Kösz, anya! Sokat segítettél, mondhatom.
- Majd ha megadja magát.
- Kérlek... Joey! Ha...hagyd abba! - könyörgöm neki szaggatottan a nevetéstől, de ő nem úgy tűnik, mint aki egyáltalán meghallotta volna ezt. - Anya... Patrick!
- Megadod magad?
- S...soha!
- Add meg magad!
- Jó!
- Mit mondtál? - néz le rám egy pillanatra, aztán újra folytatja.
- Nyertél - kiabálom.
- Oké, csak ennyit akartam hallani - száll le rólam röhögve, én meg piros arccal és kócos hajjal fekszem tovább, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Te állat! - csapok egy jó nagyot a hátára morcosan.
- Ez a csattanás Mozart kilencedik szimfóniája volt füleimnek - jelenti ki Patrick becsukott szemmel, mintha még mindig azt az egy hangot hallaná a fejében szüntelenül. Egyébként a fiú szokás szerint végigmozizta kettőnk kis harcát. Nem, hogy egyszer az életben segítene nekem egy ilyen helyzetben. Igazán nincs rá szükség, köszi Pat.
- Persze, nehogy segíts! - nézek rá dühösen, aminek az okát pontosan nem is tudom, de idegesít, hogy csak úgy ült ott ahelyett, hogy csinált volna valamit. Bezzeg én mindig segítek, ha kell neki.
Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy mindig mindenben ott vagyunk egymásnak, és állandóan a másikat pátyolgatjuk, mert ez nem igaz. Egyszerűen az évek alatt kialakult már köztünk egy fura kötődés, hisz mégiscsak életem első pillanatától kezdve szinte a hét minden napján látom őt. Nem vagyunk barátok, mert sosem volt úgy közös témánk, sosem beszéltünk pár mondatnál többet négyszemközt, de nyilván több, mintha csak a hülye bátyám egyik szintén hülye haverja lenne.
Éppen ezért volt részemről természetes, hogy a gimi első napján egyből hozzá fordultam segítségért, hogy mutasson meg nekem pár termet és beszéljen egy kicsit a suliról. Rá néhány napra meg ő kért tőlem egy szívességet egy lánnyal kapcsolatban, aztán én egy másik dolog miatt, majd ő, és így tovább.
Ezzel nem is lenne semmi baj, hisz nyilván bízunk egymásban, jól ismerjük a másikat, csak az a fura, hogy ezekről valamiért senkinek sem beszélünk. Például ott van Joey, aki neki is meg konkrétan nekem is a legjobb barátom, ezekről semmit sem tud. És nem is kell feltétlen, hogy tudjon, csak furcsa.
Tulajdonképpen inkább az a szokatlan, ami Pat és köztem van. Hogy van köztünk egy oda-vissza kihasználási dolog, hisz mindig ott vagyunk a másiknak, amikor kell, viszont alapjáraton csak épp annyit beszélünk, meg mutatkozunk nyilvánosan, amennyit muszáj.
Épp ezért nem is értem még mindig, hogy miért akarják ennyire, hogy velük menjek a strandra.
Ó, jut eszembe.
- Nem indulunk amúgy lassan? Vagy ti mikor akartok? - nézek körbe, mire csupán szórakozott pillantásokat kapok válaszul. Köszi srácok, ezzel sokra megyek.
- De, öcskös. Az elmúlt percek alatt ezt ecsetelgettük, csak te szokásosan elbambultál - válaszol a bátyám. Hupsz.
- Ó, oké, akkor összeszedem a cuccom - bólintok bénán és elindulok a szobámba, míg a hátam mögött hallom Patrick nevetését. Persze, nevess is ki!
Nem húzom sokáig az időt, hisz mindent kikészítettem már tegnap. Persze nyilván nem azért, mert annyira szeretek mindent előre megtervezni, hisz az elég távol áll tőlem, csupán arra számítottam, hogy indulás előtt olyan tíz perccel fogok kikelni az ágyból és csak éppen felkapom majd magamra a cuccom és megyek is, de sajnos ez nem így lett a fiúk miatt.
Gyorsan belebújok a fekete, sima bikinimbe, rá pedig egy short és egy bő póló kerül. Tökéletes. A hajam felkötöm egy sima kontyba, és meg is vagyok. Felveszem a táskámat, amiben naptej, pléd és hasonlók vannak, majd letrappolok a lépcsőn, mert különben a bátyámék valószínűleg mindjárt elkezdenének hisztizni, hogy mit tudok csinálni ennyi ideig. Tipikus férfiak. Vagy valami olyasmik. Elvileg.
- Kész vagyok. Izé, te így mész? - nézek a bátyámra, mert először őt pillantom meg, csak később látom, hogy Patricknek is tökéletesen csupaszon vannak a kidolgozott kockái, amikről próbálom minél hamarabb elkapni a tekintetemet feltűnés nélkül.
- Miért? Nem tetszem, hugi? - karol át Joey oldalról.
- Szerintem erre te is tudod a választ. Mindjárt hányok - hülyítem, hogy addig is eltereljem a figyelmemet a velem szemben álló fiúról.
- Én is szeretlek, Ashy - ad egy puszit mosolyogva, mire felhagyok a színészkedett flegmasággal és megölelem.
- Na elég ebből! Ez már túl nyálas - rázom le magamról kis idő múlva.
- Jogos, menjünk! - neveti el magát, majd felkapja a slusszkulcsot.
- Te kajakra kocsival akarsz menni? - kérdezi Patrick.
- Most komolyan nem tudsz sétálni húsz percet? - vonom kérdőre ugyanabban a pillanatban én is Joeyt, amin összemosolygunk.
- De fáj a lábam - nyavalyog.
- Tényleg, haver? Ne legyél már olyan, mint egy menstruáló csaj! - mondja Patrick, mire én akadok ki.
- Mi az, hogy „ne legyél már olyan, mint egy menstruáló csaj"? A bátyám csak szimplán egy nyomorék. Ne szidd emiatt a lányokat! - kérem ki magamnak.
- Nyugi, én csak azt mondtam, hogy hisztis - csóválja a fejét a fiú.
- De akkor se egy menstruáló lánnyal hasonlítsd össze! Először is, mert ez a pár nap sokszor a pokol lehet számunkra, másodjára meg például én sem vagyok hisztisebb, amikor megvan.
- Jó, sajnálom - mondja tettetett bűntudattal, de látszik rajta, hogy legszívesebben hangosan elnevetné magát most.
- Ne már, Patrick! Ne röhögj! Utálom, ha valaki csak úgy általánosít.
- Igazad van, Ash. Elhiszem, hogy te nem hisztizel ennél is jobban, mint amikor menstruálsz - válaszol vigyorogva én meg unottan megforgatom a szemeimet. - Amúgy tényleg ennyire rossz?
- Gyerekek, kurvára ne előttem beszéljetek arról, hogy a saját kishúgom miket él át havonta, kérlek! - szakítja meg a beszélgetést Joey. - Én kocsival megyek, ti azt csináltok amit akartok - mondja végül, majd kilép az ajtón.
Természetesen mi is vele tartunk annak ellenére, hogy mindketten szívesen sétálnánk, hisz kínos lenne húsz percen keresztül szótlanul egymás mellett gyalogolni, főleg úgy, hogy közben Pat félmeztelen. Illetve az előbbi hazugság, ugyanis lenne beszédtémánk, ami nem más, mint a menstruációs ciklusom, ami egy idő után szintén nagyon kínossá válna szerintem. Így mindannyian autóba ülünk, és sikeresen oda is érünk kemény öt perc alatt a gyönyörű Csendes-óceán partjára.
- Na, mi lesz? Jöttök a vízbe? - kérdezi Patrick, amikor már lepakoltunk egy kicsit árnyékosabb részre, és én is bekenekedtem egy közepes erősségű naptejjel, ha már a fiúk nem voltak hajlandóak rá.
- Aha. Hozom a labdát - mondja Joey, ők ketten meg egyből be is rohannak a vízbe, mint két nem normális.
Még egy kicsit pakolászok, majd végül én is bemegyek az óceánba. A tervem csupán az, hogy egyszerűen besétálok a homokos vízbe, de ezt természetesen máshogy gondolja a szeretett bátyám.
- Joey, könyörgöm engedj már el! - kérlelem őt, ugyanis amint meglátott közeledni, hozzám rohant és egyből felkapott a vállára, most meg egyre beljebb visz engem, egyenesen Patrick felé. - Annyira utállak ilyenkor, basszus! - hadarom, miközben úgy lógok a vállán, mint valami kukás zsák, arról nem is beszélve, hogy szerintem telibe bepucsítok Pat képébe.
- Oké, te akartad - mondja, majd hirtelen elenged, én meg nem kapcsolok elég gyorsan ahhoz, hogy az utolsó pillanatban még megkapaszkodjak benne vagy legalább gyorsan befogjam az orrom, így nagy csobbanással érkezek végül a vízbe.
Kapálózva érek fel a felszínre, ugyanis az egy dolog, hogy a fiúknak mellkasig ér az óceán és vígan tudnak benne álldogálni, de nekem egyáltalán nem ér le ilyen mélységben a lábam.
Érzem, hogy egy kar segít fennmaradni a víz tetején, azt csak később veszem észre, hogy a testrész Patrickhez tartozik. Hálásan kapaszkodom meg az alkarjában, miközben a tüdőm is kiköpöm majdnem, annyira köhögök, mire ő finoman megütögeti a hátam.
- Te barom állat! - verek a vállába egy olyat a bátyámnak, miután már kapok rendesen levegőt, amitől tudom jól, hogy lezsibbad az egész terület, ahova ütök, hisz ezt még ő tanította meg nekem régen.
- Baszki, Ash! - nyög fel.
- Jól vagy? - kérdezi aggódva Patrick leszarva, hogy a legjobb barátja éppen a halálán van.
- Persze, most, hogy visszakapta - mosolygok rá.
A felettébb kellemes mártózás után egyébként tök jól szórakozunk, az elején én is beszállok, és dobáljuk egymásnak a labdát a fiúkkal. Amikor meg megunom, elmegyek egyedül egy jó nagy kört úszni.
Tudjátok, kiskorom óta iszonyatosan rajongok a vízért. Régen, amikor a nagyiék még éltek, volt egy nyaralójuk Arizonában, a Havasu-tó partján, mindig ott töltöttem szinte az egész nyaramat. Miután már a papa is eltávozott, senkinek sem volt szíve eladni a telket, mert mindenkinek a szívéhez nőtt a varázslatos vidék. Még mindig szoktunk menni oda nyaranta, de már sokkal kevesebb időt töltünk ott, hisz nincs már nincs senki, aki miatt több ideig maradnánk, tényleg csak a hely miatt járunk már oda. Pedig régen volt, hogy egész iskolai szünetek alatt ott tartózkodtunk.
- Hahó, öcskös! Komolyan, többet el sem foglak majd engedni egyedül úszni. Elmerülsz a gondolataidban az óceán közepén, elfelejtesz úszni és elsüllyedsz - ránt ki a gondolataimból Joey. Már a parton fekszünk mindannyian. A fiúk éhesek lettek, én meg csak simán napozni jöttem ki velük, így mindannyian a hozott plédemen döglünk, amit arrébb húztam a napra Joeyék legnagyobb bánatára.
- Hogy süllyedne már el a sós vízben? - kérdezi Patrick.
- Mit tudom én? Ash azt is megoldja - tárja szét a karjait a bátyám.
- Bocs, csak eszembe jutott a nyaraló, és elbambultam. Idén mikor megyünk? - kérdem.
- Nem tudom, én is gondolkodtam már ezen, és tökre mennék amúgy a nyaralás előtt is pár napra. Akár úgy is, hogy csak mi hárman, vagy ilyesmi, végül is már nagyok vagyunk, tudunk gondoskodni magunkról annyi ideig, főleg, hogy már tavaly is voltunk lent így, és semmi probléma nem volt. Mit szóltok? - kérdezi Joey.
- Ja, szerintem is megengednék anyáék. Aztán valamikor később velük is egy-két hétre elmegyünk - egyezem bele.
- Tudjátok, mennyire szeretem azt a helyet, szóval részemről is teljesen oké - csatlakozik Patrick is.
- Akkor ezt túl is tárgyaltuk. Én lehűtöm egy kicsit magam, mert mindjárt meghalok, olyan melegem van - zárja le a témát a bátyám pont olyan gyorsan, mint amilyen sebességgel tűnik is el hirtelen mellőlünk, és veti be magát a hűs óceán habjai közé. Hát igen, sosem bírta a napot. A bátyám tipikusan az az ember, aki ha huszonöt fok felé emelkedik a hőmérséklet, már akkor megsül. Évek óta mondogatja is, hogy amint felnő, elköltözik Finnországba, mert hogy ott milyen jó hideg van. Hát oké, sok sikert, Joey!
Így maradunk ketten Patrickkel, aki most, hogy Joey elment, kicsit zavartan fekszik tovább hason a könyökén támaszkodva, mintha nem tudná, hogy mit is csináljon. Menjen a bátyám után, maradjon, beszéljen vagy csak egyszerűen maradjon csöndben. Nem tudom mi jár a fejében éppen, de igazán változtathatna gondolkodás közben a pozícióján, mert pont a szememmel egy vonalban helyezkednek a természetesen még mindig csupasz bicepszei, és kezdem kicsit kínosan érezni magam emiatt. Nem tehetek róla, tizenöt éves vagyok. Mikor legyek lányos zavarban egy meztelen felsőtestet látva, ha nem most?
Hogy ne váljon még gázabbá a helyzet, látszólag lazán felülök, majd előveszem a rejtvényfüzetemet, amiben elkezdem kitölteni a szavakat minden figyelmemet annak szentelve. Na jó, nem mindet, mert időközben futólag többször is oldalra nézek, hogy lecsekkoljam, Patrick mit csinál, de minden alkalommal csak ugyanúgy fekszik. Szinte sosem láttam még zavarban a fiút, hisz Patet eddig a megtestesült lazaságként ismertem.
- Pat! Mi a baj? - veszem rá magam jó húsz perc múlva arra, hogy végre megszólítsam, mire két perc mérlegelés és egy nagy sóhaj után felül ő is velem szembe. Ó jaj! Patrick sosem szokott csak úgy ennyit gondolkodni, mielőtt bármit is mondana.
- Figyelj, tudod, hogy nagyon-nagyon sok hülyeséget csináltam már - kezd bele nagy ívben kikerülve a lényeget. Ez jól kezdődik.
- Patrick? Miről van szó? - teszem el a füzetet, hogy teljesen csak rá tudjak most már koncentrálni. Nem mintha az elmúlt fél órában nem csak rá tudtam volna gondolni.
- Ash, tudom, hogy sokkal többször segítettél már nekem, mint én neked, de csak benned bízom meg száz százalékig Joen kívül. Te vagy az, aki kivétel nélkül mindig mellettem volt. Tényleg muszáj segítened! - folytatja, mire kezdek eléggé ideges lenni, de próbálok nyugodtságot sugározni felé. - Szóval az a helyzet, hogy el ké...
- Fú, gyerekek, nem megyünk haza enni? Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már nagyon kajás vagyok megint - érkezik meg hirtelen a semmiből Joey.
- De, induljunk! - pattan fel egyből Pat és kezd el ő is pakolászni.
- Persze, miért is ne - motyogom halkan, de addigra már a két fiú majdhogynem otthagynak engem, olyan gyorsasággal közelednek a kocsihoz. Fogalmam sincs, mi volt ez a beszélgetés köztünk Patrickkal, arról végképp, hogy mibe keveredett, de ennyire még sosem láttam a fiút idegesnek, ez a tény pedig mindenképpen megijeszt.
__________________________
HÁT DE ÉN FIÚ VAGYOK