Másnap a szokásosan telt. Már nem tudnak újat mutatni nekem. Vagy csak is csak azt hittem. Ahogyan a folyosón sétáltam velem szemben megállt egy lány. Hirtelen mindenki elhallgatott. Nekem is leesett az állam. Az egyik legnépszerűbb lány az iskolában (nem a király nője) előttem állt karba tett kézzel. Mindenki azt figyelte mi lesz.
Hiába ez már csak az én formám. Mindig a legrosszabbat fogom ki. El kellene kerülnöm a bajt, de hiába vonzom a bajt.
- Te vagy Roxane Frewen? – kérdezte.
- I..Igen? – kérdeztem vissza bátortalanul.
- Most kérdezed vagy mondod? – emelte fel a hangját.
- Igen én vagyok. Mit szeretnél tőlem? – tértem rögtön a lényegre.
- Egy fogadás miatt egy hétig veled kell lógnom. – rúgott bele a kukába idegesen.
Háta mögé néztem és megláttam a rajta röhögő fiúkat.
- Nem kell velem lógnod. – mondtam és mosolyogva a fiúkhoz léptem. – Kérlek, ne használjatok a fogadásaitok alanyának.
- De nagy a szája valakinek. – mondta egy fekete hajú fiú röhögve. Az arcomat az egyik kezével megszorította, amíg a másikkal levette a szemüvegem és rálépett. Lökött egyet rajtam én pedig hanyatt vágódtam.
Mindenki rajtam röhögött. A mesékben ilyenkor jön a szőke herceg és megment. De ez a valóság. Itt nincsen szőke herceg nincs kacsalábon forgó palota és a három kívánság sem létezik. Ez a kőkemény valóság.
- Miért bántottad őt? - kérdezte egy ismerős hang és felhúzott a karomnál fogva.
- De hát te is...
- Én mi? – emelte fel a hangját Nathaniel.
- S..semmi. – mondták és elmentek.
- Miért segítettél? – kérdeztem és a szemüvegem után nyúltam, de elkapta a kezem.
- Rég láttam ezt az arcot. – mondta és kisimította az arcomból a hajamat.
- Engedj el. Nincs rám szükséged. – mondtam és elindultam a folyóson. Annyira nem rossz a szemem, hogy ne lássam, merre megyek vagy ki kicsoda.
Nem szólt semmit. Tényleg gyerekes. Miért nem nő fel végre agyilag is? Bár nem bántom. A maga módján elég okos. De attól még elég bunkó. Túl nagy az egója és ez sokszor felidegesít.
Kimentem az udvarra és leültem a tölgyfa alá, és amíg be nem csöngettek addig azt a dalt dúdoltam, amit Nathaniel írt. Elég fülbe mászó dallama volt. Észre sem vettem, hogy becsöngettek, mert a dal folytatásán agyaltam. Besétáltam a terembe, ahol Nathaniel is ott volt. Sarkon akartam fordulni és kimenni, de elkapta a kezemet.
- Elolvastad tegnap igaz? – kérdezte gyanakvóan.
- Mit is? Sok mindent olvastam.
- A dalokat, amiket írtam.
- Oh, azokat? Igen olvastam. – mondtam és dúdolva a helyemre mentem. Csak vele szemben vagyok ilyen. Senki mással nem.
- Akkor te fényképeztél le?
- Ezt honnan veszed? – kérdeztem vissza.
- Mert félálomban voltam.
- Akkor kénytelen vagyok bevallani. – mondtam és rá mosolyogtam.
Ott állt és engem nézett. Olyan volt, mint valami robbanni készülő bomba. De nem csinált semmit csak közelebb jött és a kezét a padomra rakta.
- Énekeld el akkor mindenki előtt a ballagásomon. – mondta gonosz vigyorral az arcán.
- Jó. Csak előtte fejezd be. – vágtam vissza.
- Megegyeztünk akkor? – vonta fel a szemöldökét.
- Igen. Van időm felkészülni is, hiszen még van fél év.
- De lesz-e időd gyakorolni? – kérdezte gonoszan.
- Ezt, hogy érted?
- Majd nálatok találkozunk. – mondta és emelt fővel távozott.
Amikor haza értem bezártam magam után az ajtót. Nem fog ide jönni az biztos. Magamra csuktam a szobaajtóm és neki álltam tanulni, mert, ha ő ide állít, akkor semmi sem fog menni. És, mintha csak látta volna, hogy végeztem akkor ért ide. Nem igazán akartam beengedni a lakásba, de nem tehettem mást. Addig verte az ajtót, amíg ki nem nyitottam.
- Na, végre. Annyira gáz volt kint állni.
- Akkor legközelebb nem kell ide jönnöd. – mondtam és leültem az asztalhoz. – Nem sérti a becsületedet, hogy egy „stréber" házába belépsz?
- De eléggé. – fintorgott.
- Akkor miért jöttél ide és miért mentettél meg?
- Mert ennyivel tartozom az édesanyádnak, hogy megvédem az idióta lányát.
- Ne sértegess. Tudod, hogyha te piszkálsz, akkor a nem érdekel.
- Igen? – jött közelebb.
- Nem félek tőled.
- Pedig félhetnél. Egyedül vagy egy 19 éves fiúval. Mi van, ha ki lennék éhezve?
- Egy bottal sem érnél hozzám. Nem igaz?
- Nem. – mondta komoly arccal és közelebb hajolt hozzám. – A saját kezeimmel kényeztetnélek. – vigyorodott el perverzül.
- Ne rajtam éld ki a perverziód. – löktem el magamtól. – Még barátok sem vagyunk. – mondtam mire felnevetett. –Mit nevetsz?
- Barátok? – nevetett.
- Talán elfelejtetted, hogy barátok voltunk?
- Pont te mondod? Amikor nem emlékszel az ígéretünkre.
- Milyen ígéret?
- Arra gyere rá magad. – vágta a fejemhez és leülte velem szembe.