Nem akarom sajnáltatni magam, de leszakad a kezem. Nem rémlett, hogy ennyire nehéz volt a suli. Mármint első nap lévén az első két óránk meséléssel telt, és az új osztálytárs bemutatásával pont, ahogy a szünetek is, ahol a fiúk össze-vissza rángatták szerencsétlent, hogy ezt is, meg azt is feltétlen meg kell ismernie.
Aztán jött a harmadik óra az angol, amit egy idősebb hölgy tanított nekünk, Mandi néni. Őt bizony hidegen hagyta a nyári élmény, amiről én amúgy is behúzott nyakkal, mélyen hallgattam.
Mandi néni az a kimondott szigorú, régi típusú tanár volt pont, ahogy emlékeztem rá. Egy mosoly nem sok, annyit nem lehetett a négy év alatt látni tőle.
Szóval hűen ehhez neki állt kezdetnek diktálni.
Hogy mit?
Az éves menetet, előre a szószedetet, amit tudnunk kell az adott fejezet előtt, és így tovább. No, meg kért egy három oldalas esszét a következő, azaz hétfői órára, Where I was in summer? címmel.
Áldottam az eszem, hogy szinte mindennap használom az angolt, mert különben most nagy bajban lennék. Így is félek belegondolni, hogy hogy a fenébe fogok én végigcsinálni egy évet, majd még egyet, és érettségizek úgy le, hogy az elméleti tudás nagy része tuti elpárolgott az agyamból.
Na, meg az egyetem!
Lehet el sem kéne oda mennem. Anyának eggyel kevesebb nyűg, nekem pedig eggyel kevesebb állomás. Persze, ki tudja, mit hoz még a jövő? Ami ironikus, ha azt nézzük, hogy pontosan tudom, mit is tartogat.
***
A borzalmas órát követő szünetben szendviccsel a kezemben ültem ki az udvarra. A finom szendvicsnek elnevezett, nem tudnám elmagyarázni miből is készülő finomságból hatalmasat haraptam. Az íze szinte izgatta a nyelvem ízlelőbimbóit, amitől halk kéjes nyöszörgés hagyta el a szám. Ilyen finomat azóta sem ettem, hogy ide járhattam.
– Ha egy szendvics ilyen hangot csikar ki belőled, akkor szívesen meghallgatnám a többit is – érkezett a zavarba ejtő megjegyzés, miközben egy fél mosollyal lehuppant mellém a padra.
Pirosló arccal néztem a kezemben tartott kajára, és próbáltam valami frappáns választ összedobni, de ahogy Gábor barna szemeibe néztem csődöt mondott az agyam, így végül más témára tereltem a beszélgetési kezdeményezését.
– Meguntad őket?
Hanyag vállrándítással felnevetett.
– Túl sok arc, meg infó egyszerre. Aki meg érdekelne, felém se néz – pillantott rám oldalról.
Ahogy egymás tekintetébe mélyedtünk a gyomrom megremegett, és éreztem, ahogy a tenyerem csúszóssá válik.
– Nem tudom, kire gondolhatsz, de lehet csak nem akart útban lenni a nagy iskola felfedezés ideje alatt – kacsintottam rá. – Még a végén Marci leharapná a fejét, vagy Dani...
Zavartan felkapta a sapiját, és megigazítva sötét tincseit a szavamba vágott.
– Te és Dani? – A kérdő és egyben értetlen nézésemre megrázta a fejét. – Persze, hogy nem.
– Mi nem? – fordultam most már teljes testemmel felé, miközben leengedtem a kezemben tartott szendvicset. – Nem értem, mire gondolsz. Vagyis kapizsgálom, de... – vontam fel a szemöldököm.
– Nyugi-nyugi, csajszi! Nem kell megmagyarázni. Látod, így is itt kötöttem ki veled.
Azaz ellenállhatatlan mosoly egyszerre hatott rám a boldogság rózsaszín hullámaival, és a rémület lesújtó erejével. Reszkető kézzel tűrtem hátra az előre hulló hajam, és merültem az előttem elterülő udvar látványába.
Most mi lenne a helyes válasz? A válasz, ami a jobb jövőhöz vezethetne!?
Halkan megköszörülte a torkát. – Túlzásba viszem, igaz? – Erre felkaptam a fejem, és a szemébe nézve ellenkezni akartam, csakhogy nem hagyott rá időt. – Említette Dani, hogy visszafogott lány vagy, na meg egy napja sem ismered a fejem – tűnődött a szemben lévő ajtót kémlelve –, de hé, miért ne ismerhetnénk jobban meg egymást? – vont vállat. – Őszintén – nézett komolyan a szemembe, amitől szinte azonnal hevesebb lett a szívverésem. –, te vagy az egyetlen, akiben megláttam valami értelemet. Okosnak tűnsz, és nem akaszkodtál rám sem. A reggeli észosztásod, meg a tegnapi oltásod egyszerűen... – nevette el magát. – Lehet félénk vagy, de rohadtul talpraesetten csinálod.
Szégyenlős mosolyra húzódott a szám. – Köszi.
– Nincs mit. Nekem kicsit fura tizenhét évesek közt – jegyezte meg kicsit flegmán, ami miatt feltámadt bennem pont ugyanaz a késztetés, mint régen, hogy ellenkezzek.
– Mert te olyan rettenetesen öreg vagy.
A szemei elnyíltak, ami miatt egy percig megbántam a mondatom, aztán nevetésben tört ki.
– Ők még kölykök, én meg férfi vagyok.
Ösztönösen értem a vállához, és löktem meg kicsit.
– Pfh! Egy évvel vagy csak idősebb, nem egy évszázaddal – okoskodtam.
Ekkor a forró ujjai táncolva a kézfejemhez értek.
– Fogalmad sincs, mennyit jelenthet ez az egy év – incselkedett, miközben a tenyerével beterítette a kezem.
Kiszáradt a szám, ahogy Gábor tekintete lassan bejárta az arcom, majd finom mozdulattal leemelte a kezem, de nem engedte el, hanem a másik kezével is megfogta. Lepergett előttem az a rengeteg év, az arca egy pillanatra úgy nézett ki, ahogy utoljára láttam, aztán... Hangos kiáltássál csapódott ki az ajtó, és özönlöttek ki rajta az osztálytársaink, mint egy hiénák elől menekülő csorda.
***
Pont abban a pillanatban rántottam el a kezem, amikor Marci kicsit sem finoman arrébb lökdösött, hogy újdonsült barátját szédíthesse.
– Héj haver, kerestelek!
Gábor a szemét forgatva pillantott rám.
– Dolgom akadt – kacsintott.
– Gondolom – vigyorodott el Marci, majd felém fordult. – Te meg feltartottad – fröcsögte.
Ó! Szóval, nem érti!
– Hogyne! – helyeseltem, miközben felálltam mellőle, hogy Barbihoz araszoljak, ami miatt szembe kerültem velük. – Ha tudnád, miket duruzsoltam rólad – haraptam a szendvicsembe.
Marci felháborodva hisztizni kezdett, de nem nagyon hallottam, mert lekötötte a figyelmem a tüzes tekintettel engem figyelő srác, aki kuncogva mélyült a szemembe, miközben az a barna szempár millió ígérettel kecsegtetett.
Csak egy kérdés aggasztott. Hogy mit láthat bennem? Egy lányt, aki izgatja a fantáziáját, de csak míg megkapja – Mert erre elég sok példát tudnék említeni a múltunkban, azaz a megtörtént jövőnkben. –, vagy valóban meg akar ismerni, és megfogta valami megmagyarázhatatlan kapocs, amit valószínűleg a jövőbeli történtek okozhatnak?
Nekem is bonyolult, de az első esetet nem hiszem, hogy túl tudnám élni...