A koncert végeztével nagy mosollyal az arcomon köszöntem el a közönségtől, majd vadul dobogó szívvel hagytam el a színpadot, miközben szigorúan magam elé meredve próbáltam nem ránézni, ami sikerült is.
Csak menjek minél előbb haza..
Egy üres folyosón sétálva, csak a combcsizmán kopogása töltötte be a teret, amikor is egy ajtócsukódása megütötte a fülem. Egy árnyék láttán halvány mosolyra húztam ajkaim, majd lassan megálltam.
- Teljesen véletlen vagyunk egy folyosón, ugye? - kérdeztem szórakozottan, még mindig hátat fordítva neki.
- Lehetséges. - hallottam meg akcentusát aminek hatására végig futott rajtam a hideg. - Nem voltál olyan rossz ma.
- Milyen kedves vagy. - ismertem el, miközben megéreztem kezeit a derekamon. - Bár, ami nem megy azt nem kéne erőltetni.
- Hogy vagy ilyen kicsi? - érdeklődött a fülembe suttogva amire megforgattam a szemem.
- Te miért vagy ilyen magas? - kérdeztem dünnyögve.
- Nem is látsz. - motyogta mire lábaim megremegtek.
- Az lehet, de attól függetlenül kitalálom mekkora vagy körülbelül. - jelenlettem ki, ő pedig megfordítva karjai közt, jég kékjeit barnáimba mélyesztette. Szívem hevesen dobogott, ajkaim pedig szinte fizikai fájdalomnak élték meg a srác tulajdonjainak hiányát.
- Furcsa, hogy szemtől szembe láthatlak. - húzta az időt idegesítő vigyorral az arcán. - Ha a helyedben lennék, most énekelném az Imagine-t.
- De mivel béna vagy és nincs hangod, ez nem fog sikerülni. - vágtam rá amire elnevette magát és mohón ajkaimra hajolt amit mellkasára tett kezeimmel azonnal megakadályoztam. - Komolyan Gørvell-Dahll? - húztam fel az egyik szemöldököm.
- Butera, nem szokásom megszegni a szavam. - vont vállat hosszú csókban részesítve. Felpipiskedve kapaszkodtam vállaiba, miközben ő derekamat simogatva, szenvedélyes táncba hívta ajkaimat.