- Changbin - szólítom meg barátomat ebéd közben. - Szerinted milyen lehet meghalni?
Most csak ketten vagyunk az asztalunknál. A többiek elmentek segíteni az osztályfőnöknek a papírmunkában valamiféle közös kirándulás megszervezéséhez. Régebben biztosan vártam volna, de most ez sem tölt el izgalommal.
Elvesztettem az érdeklődésemet a külvilág iránt.
- Mi? - kérdez vissza a barátom kerek szemekkel, bár tudom, hogy hallotta, mit mondtam.
- Szerinted milyen lenne meghalni? - ismétlem meg a kérdést.
- Biztosan szar - vonja meg a vállát. - Ha nincs utána semmi, csak lebegnél a sötétben örökké. Vagy visszajönnél kísérteni - mosolyodik el.
Kísérteni. Az adott személyhez kötődő emlékek is kísértetnek számítanak?
Keserűen felnevetek, majd tovább bámulok magam elé. Tényleg csak ez a két lehetőség van? Hol marad az a bizonyos "örök nyugalom"? Vagy ezt a szerepet az üres sötétség tölti be?
Már megint túl sok a kérdésem.
- De a halál után a lelked ugyanaz marad? - faggatom tovább Changbint, de nem nézek rá. Mintha ha szembenéznék vele, akkor a problémáimmal is ezt kéne tennem.
- Nem szeretem, amikor nem beszélsz egyenesen. Ki vele, miért gondolkozol a halálról? - válik komollyá a hangja. Halványan elmosolyodom.
Túl jól ismer. Mindig sokkal könnyebb számomra nem konkrétan kimondani a negatív dolgaimat, hanem rejtve levezetni azokat. Vagy csak még jobban elmerülni bennük annyira, hogy már ne is lássam a kiutat?
Egyszerre könnyebbülök meg és törik össze a szívem. A végén már semmi nem marad belőle apró darabkákon kívül, amik külön-külön semmit sem érnek. Csak a helyüket és a hiányukat fogom érezni - fájdalmasan üres.
Fojtogat a semmi. Lassan megöl. Egyre jobban szorítja a torkomat, és már nem tudok segítségért kiáltani. Ki fogja meghallani pánikkal átitatott suttogásom?
Mert még élek, és hallatnám a hangom.
(...)
- Na, megjöttünk - jelenik meg Hyunjin, körülötte pedig másik három társunk, majd leülnek a helyükre. - Elintéztünk mindent ehhez a kirándulás-cucchoz.
- Hova megyünk kirándulni? - vonja fel a szemöldökét Changbin. Amíg a többiek nem voltak itt, végül kiöntöttem neki a lelkem. Ugyanúgy, mint Woojin egyből próbálta kitörölni az öngyilkosság lehetőségét a fejemből, és azt mondta, bármikor itt van nekem, ha szükségem van rá.
Tipikus ígéret, aminek az az oldala úgysem fog megvalósulni, hogy egyből rohanok hozzá, ha baj van. Mert könnyebb magamba fojtani a problémáim.
- Tengerpartra, három napra - válaszol csámcsogva Seungmin.
- Májusban? Nincs még ahhoz hideg?
- Még mindig jobb, mint múzeumokban járkálni, és úgy tenni, mintha érdekelne minket - forgatja meg a szemét Jisung. Ebben igazat kell neki adnom.
Mielőtt még folytathatná, egy csapat lányosztálytársunk lép oda társaságunkhoz.
- Halljuk, hogy a kirándulásról beszélgettek... Chan, anyukád nem tudna jönni? Kell egy második felnőtt az ofő mellé, és ő nagyon kedves - fordul felém Dayeon, nekem pedig egyből összeszorul a mellkasom.
Amíg még nem kellett a kórházban maradnia, mindig anya jött el az osztályprogramokra. Mindenki kedvelte őt, mert teljesen fel tudta venni a gyerekek stílusát, és jókat beszélgetett velük.
De hát már ezeknek az időknek is vége...
- Valami baj van? - kérdezi Baekah kicsit aggódva. Ez nem az a tipikus osztály, ahol a lányok ribancok, a fiúk meg bunkók velük. Szinte mindenki jóban van mindenkivel, emiatt nem volt sok konfliktusunk eddig.
- Csak anyukám nem tud jönni, mert kórházban van, sajnálom - hadarom el egyszerre, mire mindenki körülöttem meglepődve néz rám. A barátaim azért, hogy ezt ilyen gyorsan bevallottam, a lányokat pedig váratlanul érte a dolog.
- Oh... Sajnáljuk, nem hittük volna - mondja Dayeon, majd elmennek.
- Én sem hittem volna - motyogom, a következő pillanatban pedig már könnyezve hajtom az asztalra a fejem.