Rongyos ruhában toporogva
Reszkető kézzel nyomorogva
Szívod az utolsó slukkot.
Hideg van, bár már nem érzed
Sem lábad, sem kezed
Keresnéd a rejtett szegletet, melyben
Meghúzódva lesheted életed utolsó
Reménysugarát, mely talán felbukkan
S nem huny ki hirtelen, örökre.
Tekinteted a távolba mered
Emlékek közt fel-feltűnik egy látomás
Anyád is lehet
emlékszel még rá talán
Ő volt az, ki dajkált, felnevelt
S meghalt hirtelen.
Elvitte legszebb álmaid
Félig kinyújtott karjain.
Tíz éve már, s nincs belőle más
Mint emlék, keserves emlék
Magányos lettél, árva
Az élet iskoláját járva kószálsz
Egyre lejjebb az élet sűrűjében.
Megértetted, csodák nincsenek.
A mesékből régen kinőttél,
Már nem keresed Hamupipőkét
Arccal fal felé fordulsz,
Torkod zsibbadni kezd, és nevetsz
Temetőben koszorúk között loholsz
Emberek érnek hozzád
Nem érted mit akarnak
Fejed emelnéd, de nem tudod,
Erőtlenül rogysz össze egy sziklafalon.
Lenézel, s érzed itt a vég
Lenézel, s örömmel kiáltasz
Itt a v é g!