STEFÁNIA
Mindig is voltak olyan dolgok, amik miatt félre kellett tennem az összes személyes problémámat, mert hogyha hierarchikus sorrendbe kellett volna állítanom őket aszerint, hogy melyik a fontosabb, a családi gondok magas verték a többit, még akkor is, ha kegyetlenek egyébként.
Nálam pedig ez most Lehel kis afférja, leendőbeli felesége és a családtervezési programja jelentette. Nem mintha már bármit is lehetett volna tenni az üggyel kapcsolatban, hiszen a gyerek jön, elvetetni már nagyon régóta nem lehet, örökbe adni pedig biztosan nem fogják. Most pedig ez sokkal nagyobb problémát jelentett, mint Nina, aki a top hármas kategóriában nem is szerepelt, azonban Konrád igen, aki a lista bronzéremére csúszott le, felette pedig Adrián neve szerepelt feketével áthúzva és jó néhányszor elátkozva.
Akármennyire is próbálkoztam a nappaliban zajló beszélgetésre összpontosítani, egyszerűen nem voltam képes rá se fizikailag, se pedig érzelmileg. Amikor Soma kimondta azt a bizonyos nevet, amit évek óta magam mögött hagytam és direkt módon nem emlegettük, hiszen nemcsak nekem, hanem a családom életébe is hatalmas nagy sebet ejtett, amit hiába kezdett az idő összevarrni és begyógyítani, amint felmerült ismét a téma, ugyanolyan keserűség és pánik töltött el, mint annak idején.
Visszajött az összes magamban elnyomott emlék, amit szívesen kitöröltem volna a fejemből. De ezek már csak ilyenek. Nem tudja őket megválogatni az ember, csak abban bízni néhány kivétellel, hogy az idő múlásával csak fakulni fog és a végén már csak foszlányok maradnak meg.
Nálam sajnos nem így volt.
Ahogy meghallottam ismételten Adrián nevét, ami elég volt egy kiváltó oknak, nemcsak homályosak voltak ezek az emlékek, hanem élénken vetültek a lelki szemeim előtt heverő vászonra és pörgette le a múltam apró filmkockáit.
- Befejeztétek végre az üvöltözést? - szűrődött be a merengős szférámba Lehel hangja, ami teljesen visszarántott a valóságba.
- Mégis hogyan történhetett ez meg? - járkált fel - le a szobában apa.
- Na szerinted mégis hogyan? Nem hiszem, hogy pont neked kellene elmagyarázni a gyerekcsinálás menetét - szólt közbe Hunor, aki félig felvont szemöldökkel ült a fotelbe és csak hallgatta az eseményeket, mint mindenki más is, aki jelen volt. Nagyapáékat, a szomszédokat, Olíviáékat pedig egyszerűen kirakták anyáék, arra hivatkozva, hogy vészhelyzet van és ráadásul még a kaja is odaégett. A második miatt rendesen fáj is a szívem.
- Te ebbe ne szólj bele - förmedt rá anya.
- Miért ne szólhatna bele? Ugyanannyira érintett, mint te, vagy apa, vagy akár Soma - mutogatott körbe Lehel.
- Én is itt vagyok ám - dünnyögtem, nehogy már pont engem hagyjon ki a felsorolásból.
- Te meg pláne - tette hozzá Lehel. - Váratlanul ért titeket? Megértem, mert minket is. Egyáltalán nem így terveztem, sőt egyikünk se, de már nincsen mit tenni.
- Nem értem, hogy miért nem voltál képes hamarabb elmondani, akkor még kitaláltunk volna közösen valamit...- túrt bele anya a hajába.
- Közösen? Anya nektek az egészben annyi a közös döntésetek, hogy eldöntitek, hogy milyen nagyszülők lesztek. Mégis mire céloztál? Hogyha elmondom neked hamarabb, akkor majd rábeszéled Barbit, hogy vetesse el, mert túl fiatalok vagyunk, ahhoz, hogy szülők legyünk?
- Nem éppen erre gondoltam, de ne sértődj most meg, hogyha ezt mondom - fordult egy pillanatra a kanapén ülő terhes lányra, akit annyira sajnáltam, mint amennyire magam szoktam, amikor az egyetemi előadásokon ülök.
- Nem gond, így előre is - suttogta szegény Barbi.
- Tényleg sajnálom, de most beállítasz ide, egy vadidegen kislánnyal, akit még sose láttunk, de még említeni se említed, de kiderül róla, hogy már több éves párkapcsolatban éltek, közös gyereketek lesz és még el is jegyezted? Szerintem teljesen jogos az aggodalmam.
- Látod? Pontosan emiatt nem mondtam el nektek, de főleg inkább neked, mert így reagálnál - vágta rá Lehel, mire meguntam ezt az egész veszekedést, aminek se eleje se vége, mert ugyanoda kötnének ki, így ellöktem magamat a konyhapulttól, ami elválasztott a nappalitól és közbeléptem, mert hogyha ezek ketten így folytatják, akkor a gyerek a kanapénkon fel megszületni, én meg nem vagyok szülész, hogy kezeljem a helyzetet.
- Na ide figyeljen rám mindenki, mert a fejem szétrobban amennyire idegesítőek vagytok egy tízes skálán. ÉS NEM SZÓL KÖZBE EGYIKŐTÖK SE. Igen, ez mindenkit meglepett, szólhattak volna hamarabb is...blablabla...ezt ismételtétek már órákon át és képtelek vagytok normális módon látni a dolgokat. Igen, Lehel nem mutatta be a barátnőjét és? Én se szívesen mutatnám be nektek, hogyha lenne valakim, csak akkor, hogyha jól kiképzem az idegiet, mert egy nem ütődött ember ezt,amit ti mindannyian leműveltek nem tudja épp ésszel feldolgozni. És igen, lehet, hogy hibát követett el, de most emiatt mossátok komolyan a fejét? Felnőtt férfi, azt csinál, amit csak akar. A másik meg, hogy nem tudná ellátni őket ott? Hagyjuk már, pontosan tudjátok, hogy ez hülyeség. A fiatok évek óta keményen dolgozik, aminek olyan eredménye van, hogy az albérlete az olyan, hogyha az én kolimmal összevetjük, akkor az patkány fészeknek se menne el, úgyhogy emiatt se kellene paráznotok. Hiszen lesz egy unokátok halló. Térjetek már észhez, nem pedig baromságok miatt háborogni, aminek semmi értelme sincsen, mert igazából az a bajotok, hogy most már ténylegesen el kell engednetek a fiatok kezét, mert saját családja lesz, ami miatt végleg kirepül a fészekből. De azt nézzétek, hogy bővül nemcsak egy, hanem két személlyel a családunk, aminek szerintem örülni kellene, nem pedig bolondériát tartani. Úgyhogy felőlem csak csesszétek szét a másikat idegileg, engem nem fog érdekelni. Elmondtam, ahogyan én látom és kész. Üdv a családban Barbi és a pocaklakó - mosolyodtam a lányra, aki csak megkönnyebbültem nyelt egyet. Lehet arra számított ő is, hogy majd én leteremtem, mint az anyámék, de teljesen felesleges.
- Hihetetlen, hogyha kinyitja a száját, mikre nem képes - motyogta sokkosan Soma, amit csak a hangján hallottam, mert én úton voltam a szobám felé, hogyha már más problémáját megoldottam, akkor az enyémet is ideje legyen.
- Hallottam ám.
- Meglátszik, hogy az én ikrem - szólalt meg Hunor.
- Neki jutott az ész, neked meg a sötétség és a pókháló a fejedben - vágta rá Soma és itt szakítottam el magamat a lenti beszélgetéstől, hiszen ahogy bezártam maga mögött az ajtómat, megszűnt a külvilág és csak egyedül voltam. Meg esetleg a megdöglött legyek, akiket odazártam az ablakhoz.
- Stefánia, te ez kész szerencsétlenség vagy - mondtam saját magamnak, amikor belenéztem a tükörbe. - Mégis mikor siklott félre ennyire az életed?
Szívesen felhívtam volna Ninát, hogy legyen valakivel kibeszélnem a dolgokat, de tudtam, hogy nem tehetem meg a kora délutáni veszekedésünk miatt. Villőnek hiába mondtam volna, nem ismeri a családomat, így teljesen felesleges lett volna a helyzetet ismertetni vele, hiszen az több időt vett volna el, hogy ki kicsoda, mint maga a sztori. Mással meg nem tudtam beszélni. Vagyis igen, mert Dexter, de ő ugyanaz a kategória, mint Villő, esetleg még a munkatársam Abigél, de vele nem vagyok azért nagyon közeli baráti kapcsolatban, hogy kitárulkozzak. Az egyetlen, aki mindent, de tényleg, mindent tudott rólam, az Nina volt, aki nemcsak azért volt képben, mert a legjobb barátnőm és a szobatársam is egyben, hanem, mert egy faluban lakunk, sőt még a gimi is ugyanaz volt mindkettőnknek. A pletykák pedig csak úgy szállnak szájról szájra a faluban, mint a népmese, a városban meg a gimik az ellenfél intézmény diákjairól mindent tudnak.
Az ágyamra lerogyva egyszerűen képtelen voltam arra, hogy rendszerezzem a gondolataimat, mert ide - oda cikkáztak Adrián - Konrád - Nina között. Lehel problémájával meg azért nem foglalkoztam, mert nem akarok belefolyni, elvégre én nem tudok beleavatkozni a biológiai folyamatokba, a gyerek meg úgyis meg fog születni hamarosan. Ezellen nem lehet mit tenni.
A monoton órakattogásból a telefonom rezgése zökkentett ki, mire reménykedtem benne, hogy Nina hív, de csalódnom kellett.
- Szia Villő - sóhajtottam fáradtan, miután rákattintottam a zöld ikonra.
- Juuuuj lemaradtál az év legjobb eseményéről - vágott bele a közepébe.
- Levit kirúgták? - tippeltem egyből.
- Áááááá, dehogy.
- Akkor mégis mi lenne az év fénypontja? Nekem ez lenne az.
- Leviről van szó. Ugyebár helyettes kell Tamásnak és ezt ma hirdette ki - kezdett bele a sztori - timeba Villő teljes izgalomban.
- Levente lett mi? És hogy megkapta a posztot lecseszett mindenkit?
- Neeeem, épp ez az, hogy pofára ejtették. Kijelentette Tamás, hogy neki nem kell olyan helyettes, aki többet nyalizik, mint egy kutya. Láttad volna a fejét vááááá - nevetgélt Villő, mire az arcomon csak egy halvány mosollyal megcsóváltam a fejemet.
- Ki lett így?
- Nem fogod elhinni.
- Hát hogyha nem mondod el, akkor tényleg nem.
- Abigél és közötted válogatott Tamás, mi pedig szavaztunk - mesélte, nekem meg elkerekedett a szemem.
- Hogy mi van? - én, mint helyettes? Na, ne vicceljünk már.
- Én komolyan rád szavaztam, de végül Abigél lett.
- Nagyon aranyos vagy Villő, viszont én annak örülök, hogy nem lettem az.
- Amúgy hogyha a szavazatokat néztük volna, akkor te nyersz.
- Akkor hogyhogy nem én lettem? Hjaj, egyszer nem vagyok ott és lemaradok.
- Levi kiakadt teljesen és elkezdett mindent felhozni ellened, hogy folyamatosan nem csinálsz semmit, ami valljuk be hülyeség, meg, hogy tegnap is leléptél sokkal hamarabb, miután végeztél a a raktár felmérésével... - hadarta gyorsan Villő. Hát végülis tényleg felmértem a raktárt, csak nem éppen egyedül, meg nem pont a készletet, de erről nem baj, hogyha nem tud. - De végülis mázli, mert ugyebár a maradék órádat, amiről elmentél kifizette Konrád...
- HOGY MI VAN? - ordítottam el magamat, miközben velem egyidőben megszólalt a csengő is.
- Te nem tudtad? Elvileg mivel miatta mentél el, mert felidegesített és provokált, ezért Tamással elrendezte a kimaradt óráidat, amit amúgy nem lehet, de mivel éppen ők bérelték a helyet...
- Jézusom - ámultam el újra ráadásul most duplán. Ott van Konrád, akin egyszerűen nem tudok kiigazodni, ráadásul így még nehezebb lesz a kis színjátékom véghezvitele, mert egyszer ilyen kedvében van, egyszer meg olyanban. Ezen felül pedig ahogy láttam, hogy nagyapa szalad ki a hóna alatt Mopszikájával, akit a jelek szerint itt hagyott és jött érte, megpillantottam az út másik végén egy ismerős alakot, aki az anyjával sétált. Méghozzá ez az ismerős alak nem más volt, mint Adrián. Villő nagyban beszélt a telefonban, én pedig szemét módon képtelen voltam még odafigyelni se, mert a függönyt elhúzva mértem fel, hogy tényleg ő - e az. És sajnos igen. Semmit se változott az elmúlt évek alatt. Gondolom a nagyszüleihez jöttek látogatóba, mert ők is itt laknak, az anyja pedig biztos, hogy most végzett a munkával, mert az ápolónős szerkóját viselte. Azonban amekkora balfék vagyok én, egyből észrevette azt, hogy az ablakban álltam és sunyi, kész pszichopata módon vigyorogva intett egyet nekem, amire teljesen szétestem. Percek alatt lepergett előttem a múlt egészen onnantól, hogy találkoztunk, egészen odáig, hogy a kezembe nyomták a távoltartási végzést, ő pedig ugyanilyen arccal közölte, hogy még nincsen vége ennek. Az emlékek hatására levert a víz és éreztem, hogy alig kapok levegőt.
- Bocsi, de most...most...khm mennem kell - szakítottam félbe Villőt, akit tuti, hogy megharagszik rám, pedig már ott járt, hogy mit nézték meg Bálinttal az előbb a moziban.
Soma szobájába berontva megálltam a küszöbön, mire ő letette a telefont, amin a Messenger volt megnyitva.
- Stefi mi történt? - kerekedett el a szeme, ahogy meglátta a zilált állapotomat. - STEFÁNIA. Rám hozod a frászt. MI TÖRTÉNT????
- Félek - nyeltem egy nagyot, neki pedig eltorzult a dühtől az arca.
KONRÁD
- Anya? Apa? - kérdezte Karolina, amikor meglátta, hogy egyedül megyek be a kórtermébe.
- Az egyik az orvosoddal beszél, a másik pedig dolgozik. Találd ki, hogy melyik az utóbbi - húztam ki az egyik apró széket az asztal alól, majd a támlájának támasztottam a karomat, hogy ne állva kelljen a húgommal beszélni. Mindig is sajnáltam őt, mert nem érdemli meg, hogy 14 évesen máris szívbetegségről beszéljünk nála. Sőt egyik gyerek se érdemli meg ezt a sorsot, hogy a kórház falai között nőjön fel, azt nevezze inkább otthonának, mint a rendes családi házukat.
- Nem baj, hogy nem jött el apa. Megértem, hogy mindkettőjüknek sok a munkája, de legalább te itt vagy - mosolyodott el halványan, hogy próbáljon lenyugtatni, de nem ment neki. Mármint látszólag úgy tettem, mintha hinnék neki, de ez nem így volt. Egy szülőnek az a dolga, hogy gondoskodjon a gyerekeiről. Hogyha nálunk ez már a normális helyzetekben se volt lehetséges, akkor legalább már arra vegyék a fáradságot, hogyha a lányuk ebben az elcseszett kórházban van, akkor bejöjjenek hozzá mindennap. Hogyha mondjuk nagy lenne a távolság, akkor megérteném, hogy ez nem kivitelezhető, de mivel ők is itt laknak a városban, nekem aztán ne beszélje be senki se, hogy ennyire elfoglaltak. Ha ennyire nem törődnek a saját gyerekeikkel, akkor meg el kellett volna annak idején gondolkozni azon, hogy tényleg jó ötlet - e számukra a gyerekvállalás.
- Te megérted, de én nem - dünnyögtem.
- Nem szeretném, hogyha balhéznátok miattam, jó? Olyan kínos ez az egész nekem.
- Nem botrányt akarok, csak felnyitni a szemüket, mert az nem normális dolog, hogy egész nap ebben az elbaszott épületben rostokolsz teljesen egyedül, mert ők képtelenek negyed órát kocsikázni. Ha én nem jövök be és nem mondanám nekik, hogy ideje lenne összeszedni magukat, akkor el is felejtenék, hogy egyáltalán létezünk.
- De Konrád, nekik munkájuk van, amit nem hagyhatnak ott, csakis azért, mert én itt vagyok.
- Nem is arról beszélek, hogy most mondjanak fel, de a munkaidejük lejár 4-kor nem?
- Igeeeen - bólintott egyet kábán Karolina, mert a gyógyszerek, amikkel tömik teljesen kiütik.
- Miről beszélünk? Hogyha egy órára, akkor annyira, de itt a helyük. Nem pedig otthon, hogy nyugodtan tudják nézni a Lucifert a tévében.
- Aaaaaa, azt én is szeretem - csillant fel még így is a szeme a húgomnak, amint kimondtam a számon a sorozat nevét.
- Én is, de nem ez a lényeg most...
- Nem baj, amúgy se vagyok itt annyira egyedül... - szakított félbe Karolina, mire rendesen kiakadt a szemem.
- Hogy tessék? Mégis kivel vagy te itt? - vontam fel a fél szemöldökömet, mert hiába tartózkodom sokat a szinten, nem találkoztam még úgy egyetlen normálisnak tűnő kölyökkel se.
- Szép jó napot kívánok - szakította félbe a kifaggatásomat az orvos. - Hogyan vagyunk ma? - kérdezte egyből anélkül, hogy bárki is reagált volna a köszönésére, majd egyből az asztalra kikészített kórlapot tanulmányozta.
- Jó napot. Megvagyok - tördelte a kezét Karolina, mire anya csak rosszallóan nézett rá és biztosra vettem, hogyha nem lett volna itt a doki, akkor fixen rászól, hogy fejezze be.
- Ahogy látom az eredmények nem változtak - dobta vissza a lapot az orvos egy sóhajtás keretében. Ez már nem kezdődik jól. - Szóval akkor kezdjünk is bele, nem akarom az idejüket rabolni. Karolinának egy veleszületett szívbetegsége révén a Botallo - vezetéke nyitva maradt.
- Ez mit jelent? - ráncoltam a szemöldökömet, mert nem vagyok én orvos, hogy értsem ezeket a dolgokat. Gimiben is örültem, hogy kettes biosszal átmentem és nem kellett pótvizsgáznom.
- Az ember születésekor nemcsak az anya, hanem természetesen a gyermek testében is változások következnek be, így a keringési rendszerben is. Ugyanis amíg nem jön a világra a csecsemő, addig a méhen belül a tüdeje nem funkcionál légzőszervként, hanem az oxigénes vért a köldökzsinóron keresztül kapja a méhlepényből. A Botallo - vezeték pedig tüdőverőeret és az aortát köti össze. Ez a keringési rendszer pedig a születést követően változik meg. Ugyebár a köldökzsinórt elvágjuk, így a méhlepényes keringés teljes mértékben megszűnik, a tüdő pedog az első levegővétel alkalmával telik meg levegővel, illetve ekkor tágul is ki - magyarázta az doktor, amiből azért annyira sokat még így se értettem, de szerintem Karolina se, mert csak csendben pislogott nagyokat.
- És ezzel a Botello - vezetékkel mi történik? - meredt anya szigorúan maga elé.
- Botallo - javította ki, amire anya csak beszívta a levegőt, én pedig elvigyorodtam, mert tudtam, hogy az egyik dolog, ami irritálja, az az, hogyha valaki szóvá teszi azt, hogy rosszul mondott valamit. - Ezek elzáródnak, azonban Karolina esetében ez nem történt meg, így az aorta felől a Botallo - vezetéken keresztül a vér továbbra is áramlik a tüdő felé, pontosan ugyanúgy, mint amikor a méhben volt, így pedig a tüdő a normális értéknél sokkal több vért kap. De gondolom, hogy ez nem újdonság maguknak, hiszen már jártak itt korábban is.
- Igen - bólintott anya egyet. Igaz nekem sose mondták el, hogy Karolinának mi is a pontos baja, mondván, hogy nem tartozik rám, most végre megvilágosodtam nagyjából.
- Mivel az eddig használt módszerek, amivel a folyadékbevitelt is csökkentették többek között, nem bizonyultak eredményesnek, 2 opció maradt hátra. Innentől kezdve gyógyszeres kezelés alatt fog állni, miközben megfigyelés alatt fog állni, hogy lássuk hogyan reagál a szervezete. Azonban hogyha ez is eredménytelenül marad, akkor lezárjuk a vezetéket egy műtét keretében belül - ismertette a lehetőségeket az orvos.
- És ez a műtét....milyen? - nyelt egyet Karolina.
- Ne nagy operációra számíts, csak szimplán egy a kis spirált helyezünk a vezetékbe.
- Szóval katéterezés - tettem hozzá.
- Olyasmi. Terápiás szívkatéter a hivatalos megnevezése - biccentett egyet az orvos. - De ez csakis akkor, hogyha a gyógyszer nem bizonyult hatásosnak. Hagyok Önöknek egy kis időt, hogy átbeszéljék a dolgokat.
- Rendben, köszönjük szépen - mondta anya komor tekintettel, majd ahogy kiment az orvos, egyből felém fordult. - Kimennél?
- Nem - ráztam meg egyből a fejemet. - Te végig tudtad, hogy ez a baja Karolinának, de úgy adtad elő, mintha csak megfázott volna.
- Most jobb lett volna, hogyha összetöröm őt azzal, veleszületett a baj? - tette csípőre a kezét, ami a "fenyegető" pózai közé tartozott.
- Fel tudott volna arra készülni, hogy benne van a pakliban az is, hogy megműtik. Nem pedig most omlik szét benne minden - vettem fel a stílusát, mert vele csakis így lehet bírni.
- Nem hinném, hogy bármi közöd is lenne a nevelési stílusomhoz.
- Már nem azért, de mihez? Mondd még egyszer - röhögtem el magamat erőltetetten.
- Konrád - szólt közbe halkan Karolina. - Kimennél?
- Biztos? - esett meg a szívem egyből rajta.
- Ühüm - bólintott egyet, mire anya arcán egy győztes mosoly jelent meg. Pontosan olyan, mint ami a bíróságokon szokott. Kár, hogy nem ott vagyunk, hanem egy kórházban, ahol nem kellene győznie.
- Majd hogyha elment, visszajövök - mondtam Karolinának és anyámra se nézve becsaptam magam mögött az ajtót.
- Az üres folyosón csak úgy visszhangzottak a lépteim, amik keveredtek egy - egy kiszűrődő köhögéssel, vagy beszélgetésfoszlánnyal, de összességében, mint egy szellemház, olyan volt az egész.
- Mondd gyorsan. Mi a helyzet? - vette fel Bálint a telefont a harmadik csörgésre, amikor a folyosó végére kihelyezett székek egyikén ücsörögtem.
- Zavarok?
- Áááá, csak Villővel megyünk moziba.
- Akkor hagylak. Jó mozizást.
- Mondd nyugodtan, mert még itt filózik, hogy melyik filmet nézzük meg. NA AZT BIZTOSAN NEM - ordította el magát hirtelen.
- De miééért? Nézd már megint milyen édes a plakátja - hallottam meg Villő hangját is.
- Nem érdekel. Nem fogom másfél óráig bámulni nagyvásznon, ahogy a két főszereplő egymásba esnek, baszkurálják egymást, szétmennek és happy endként összejönnek. Keress mást.
- Mit akar nézni? - kapcsolódtam be a beszélgetésbe.
- Mit tudom én. Valami lovemoviet. Én olyat még részegen se vagyok hajlandó nézni. Mit is akartál? Tényleg mit van Karolinával?
- Gyógyszeres kezelést fog kapni, de hogyha nem hat, akkor katéterezik - sóhajtottam.
- Na baszki, szerencsétlen lány. De akkor még van remény, hogy nem kell műteni őt.
- Nem sok, de van.
- És bent kell maradnia?
- Fogalmam sincs - mondtam, majd megakadt valakin a szemem, aki a folyosón mászkált. Ő pedig nem az anyám volt. - Most le kell tennem.
- Oké. Kitartást a húgodnak.
- Neked meg jó mozizást.
- Itt fogom hagyni, hogyha nem fejezi be a nyálas filmek közötti válogatást - nyomott ki egyből és szerintem most nagy harc lesz közöttük.
- Nocsak, nocsak - jelent meg előttem a személy, aki miatt pattintottam le Bálintot.
- Mit csinálsz itt Adrián? - álltam fel a székből.
- Nem kell azért ilyen fenyegetőnek lenni - utalt arra, hogy sokkal magasabb vagyok tőle, így konkrétan lenézek rá. Vagyis amúgy is lenézem őt, mert nem érdemli azt meg, hogy tisztelje őt bárki is. - Anyámat jöttem megnézni. Tudod, itt dolgozik.
- Igen, tudok róla. Mit akarsz?
- Csak érdeklődni, hogy mi a helyzet Stefániával.
- Jól van - feleltem szűkszavúan.
- Sajnos, pedig nem kellene, hogy jól legyen. Ez pedig kinek a hibája?
- A tiéd.
- Naaaa, mik ezek az ellenséges szavak? Vérig sértesz.
- Nem igazán tud érdekelni.
- Engem meg igenis érdekel az, hogy megállapodtunk valamiben, de te ahogy látom nem vagy képes végezni a dolgodat. Múltkor láttam őt és nem igazán tűnt olyannak, mint akit éppen most törtek össze.
- Nem mondtam, hogy mikorra csinálom meg.
- Jaaaj, csak nem tetszik neked? Bevallom, hogy ez a külső, amit most hord magán, kifejezetten vonzó még nekem is, de kár, hogy ő nem ilyen - bujkált egy mosolyféle az arcán.
- Mi bajod van?
- Tudod Stefánián egy páncél van. Adja ezt a nagyon magabiztos, kemény, beszólogatós lányt, de ezen a páncélon rések vannak. Nekem pedig az kell, hogy az egyiken beférkőzz és addig mozgolódj ott, amíg darabjaira nem esik szét. Mögötte pedig az a Stefi marad, akit én ismerek és hidd el. Ő nem lenne az eseted.
- Te beteg vagy. Szóljak az egyik orvosnak? - emésztettem meg, amiket mondott.
- Az óra ketyeg. Tik - tak, tik- tak. Igyekezz, mert akkor sajnos felbomlik az egyezségünk.
- Majd én azt tudom, hogy mit hogyan és legfőképp mikor csinálok. Addig te pedig tűnj el - kerültem meg, hogy visszamenjek a húgomhoz, még akkor is, hogyha az anyám ott van. Két tűz közé kerültem, ahol az egyik se jó választás.
- Majd beugrok valamikor - mondta Karolinának anya már az ajtóból. Ezek szerint nem nagymonológot tartott neki.
- Az év anyja cím nyertese - jegyeztem meg gúnyosan, mire csak a szemét forgatva elment. - Hihetetlen ez a nő - rúgtam be az ajtót magam mögött, mert így személyes terünk lett és elválasztott attól a tudattól, hogy ez egy kórház. A húgom azonban csak a kezét tördelte és nem mondott semmit se, csak bámult maga elé. - Minden rendben van? - ültem fel mellé az ágyára, mire könnyes szemekkel felnézett.
- Félek - ismerte be, mire már nyitottam a számat, hogy mondjak neki olyasmit, hogy "nem kell" vagy "minden rendben lesz", de semmi hasonló nem jött ki a torkomon, mert ezt nem tudtam biztosra állítani. Így inkább csak magamhoz öleltem, belőle pedig egyszerűen kitört a hangos zokogás, amit egészen eddig igyekezett visszatartani.
[•••]
Hiii.
A tetőponthoz közeledve, ahogy olvasható beindultak a dolgok. Mit gondoltok, mi lesz a végkifejlet?
Konrád mégse lenne olyan szemét, mint amilyennek tűnik? Illetve Stefi se lenne olyan Ákos szavaival fogalmazva "vadóc"? Mit csinálhatott ez az Adrián, ami ennyire felkavarta Stefit? Milyennek vélitek a Bogdán, illetve Ráday családot?
De a legfőbb kérdés: ki nyeri meg a Konrád - Stefi harcot?
Folytatása következik: augusztus 15.