Karácsony második napján mindenki későn kelt. Rám a reggel a mosdóban talált, éppen a tegnapi „vacsorám" keresett magának kiutat. Pezsgő... rengeteg pezsgő. Az estémre alig emlékeztem, csak homályos képek maradtak.
- Alkoholmérgezés... - dörmögöm Katie-nek. Akkor veszem észre, hogy ott sincs a szobában. Hol van? A keresésére indultam volna, de minden mozdulatra hasogatni kezdett a fejem. Bevettem magam a fürdőbe, majd úgy ahogy voltam magamra kaptam az első ruhát, amit találtam a ládámban. Ez egy szürke szoknya volt, rozsdavörös szegéllyel, hasonlószínű harisnyával, krémszínű pólóval és a griffendéles, meleg pulcsimmal. Nem maradhatott el a vörös-arany csíkos sálam se. A hajamat úgy hagytam, ahogy volt, vizesen. Vizesen és... Merlinre! Rózsaszínűen.
A Griffendél-torony klubhelyisége jóval csendesebb volt, mint az utóbbi időben bármikor, s a bágyadt beszélgetéseket gyakran szakította meg egy-egy ásítás. Én is fáradt voltam... és a hosszú fürdés ellenére is fájt a fejem. Katie sem volt sehol.
Will sem volt éppen a toppon. Ránéztem, és ahogy azt mondta, „jó reggelt", a szája mozgását figyeltem és az arcom pillanatok alatt felvette a pulcsim színét. Eszembe jutott, hogy tegnap este majdnem smároltunk kint, a hidegben. El se akartam hinni. Hogy juthatott ilyen butaság az eszébe? Aztán eszembe jutott, hogy Freddel smároltam, nem sokkal később. Szép napoknak nézünk elébe...
Willel megindultunk reggelizni, de Katie ott sem volt. Ellenben a negyedikes trió éppen nagyon belemerült valamibe.
- ...de eszemben sincs minden nap vesződni vele – jelentette ki Hermione, Csámpás füle tövét vakargatva.
- Kár, mert nagyon jól állt az egyenes is – ültem le a lány mellé. – Nem láttátok Katiet? – kérdem, de csak megrázzák a fejüket.
Nem kezdem el nagyon keresni barátnőmet, mert megjelenik Fred és George oldalán. Az egyik iker arca fülig ér, mikor összeakad a tekintetünk. Találhattok kettőt, kié. Igen. Az övé. Át is karol, és ad egy puszit, amint ledobta magát mellém.
- Szia, Pinki – köszönt George nekem vigyorral az arcán. Automatikusan Harryre kaptam a szemem, a fiú viszont nagyon jártatta a száját, a barátaival sugdolózott.
- Nem vagyok Pinki! – „köszöntem", és próbáltam a tekintetemmel ledöfni a fiút.
- Dehogynem – nevetett Will is, és meghúzkodta a rózsaszín fürtjeimet. A fenébe. Vajon a zuhanyban vagy a prefektusi fürdőben fakult ki?
- Hát, ez már így marad, Pinki – mondja Katie is, mikor nem szólok semmit.
- Rémesek vagytok... - sóhajtok. Ennyi. A kávémba kortyolok, másra nincs erőm.
- Mi a tervetek mára? – kérdezi a mellettem ülő vörös, mire én magam elé veszem a kávéskannát és egy liter tejet. – Nem lesz kicsit sok koffein?
- Pont elég lesz – mosolyodom el, és még egyet kortyolok. – És nektek?
- Hát... - mosolygott és elpirult. Továbbra sem engedett el, sőt... cirógatni kezdett a derekamnál, amitől nagyon hamar elveszítem a figyelmem. Mint most is. Az érintése minden mást kizár, mert nem hiszem el, hogy ilyen cuki velem. – Csak egy tervem van – nézett rám. Nem folytatja, mert hangos robajjal megérkezett a posta, és leszállt elém Tarka, a törpebagoly.
- Belle – mondtam, és már hozzá is láttam, hogy megszabadítsam terhétől a madarat. Egy kis csomag volt benne, egy gyorsmasnival átkötözve. Kibontom a csomagot, de csak egy levelet találok, illetve egy másik csomagot, ismét papírba csomagolva. Olvasni kezdek, a levél ugyanis tényleg nekem szól.
Drága Hannah,
boldog karácsonyt kívánok! Ne haragudj, hogy ilyen későn küldöm az ajándékodat. Kicsit sokáig tartott beszerezni, mert a legutóbbi kirándulásunkat eltörölték. A felsőbb évesek nem bírtak magukkal, és állandóan elhoppanáltak a faluból, ha lemehettünk. Most azonban olyan sokan tűntek el, hogy még a tanároknak is feltűnt... nem igazság, hogy ezért minket is büntetnek! Ráadásul egy diák, Amanda Mitchell vissza sem jött. Ki tudja mi lehet vele? Még mindig nem került elő. Aggódom érte, mert kedves lány, mindig sokat segít nekem. Nem tudsz róla semmit? Esetleg nem találkoztatok vele Roxmortsban?
Az ajándékodról. Ez egy oda-vissza tükör. Így mondjátok Roxfortban is? Nem, biztos nem. Ikertükör – talán így. A másik fele még nálam van, azt is elküldöm neked, hogy odaadhasd, akinek szeretnéd. De előtte még szeretnék beszélni veled, apáék egyik ajándékáról.
Ha megnézted a levelüket, csak vedd elő a tükröt és mondd ki a nevem.
Ölellek:
Belle
Ui.: Köszönöm az ajándékod! Csodálatos.
- Egy tükör? – vette kezébe az ajándékot Fred, majd tovább passzolta ikrének.
- Ez nem sima tükör – mondja Katie. – Igaz?
- Hogy érted, hogy nem sima tükör? Van valami trükkje? – veszi kézbe Harry is.
- Aha... ez egy ikertükör – felelem. – Kérem csak! Valamit meg kell néznem...
- De még nem is ettél.
- Nem vagyok éhes – vágom rá, és rögtön indulok is fel.
Anyáék ajándékával nem is foglalkoztam eddig, vagyis a levéllel nem foglalkoztam. De ahogy felértem, és kinyitottam, két fénykép esett a matracomra. Ultrahang felvételek. A felvételeken valami mozgott. Egy baba. Lesz egy testvérünk. Méghozzá egy öcsénk, ha jól látom... a jobb sarokban ugyanis ott van egy F betű feltüntetve. F, mint fiú. Abban a pillanatban, mikor leesett, hogy mit tartok a kezemben, mintha egyszerre kívülről láttam volna magam. Láttam és éreztem, ahogy elfehéredek, és meg kellett kapaszkodnom, hogy ne essek össze és dőljek el az ágyamon. Nyugtattam magam, hogy visszatérjen a vérnyomásom és a pulzusom a normál tartományba, majd a kezembe fogtam az ajándék ikertükröt.
- Anabelle Reynolds! – szóltam hangosan, és már fel is tűnt a régen látott, sötét hajú üstök.
- Hannah... veled meg mi történt? – nevetett. – Mitől rózsaszín a hajad?
- Most tényleg ez érdekel?
- Naná, hogy érdekel! Rosszul festesz. Neked nem áll jól a rózsaszín, ezt már mondtam párszor – vigyorog. – De a fehér ezen árnyalata sem tesz jót...- csóválja a fejét.
- Te mitől vagy ilyen jókedvű? – kérdem, és kicsit elfordítja a tükröt. Jeffel van, aki épp egy puszit nyomott rá. – Így már értem – nevettem én is. – Szia, Jeff! – intettem.
- Na és neked mi van?
- Káosz – szomorodom el. – Fogalmam sincs mi van. Épp egy romantikus kávét szakítottál félbe a baglyoddal.
- Oh... ne hari... - sóhajt. Én meg legyintek. – Neked mit írtak a levélben? – kérdi, de én csak felmutatom a két képet.
- Így büntetnek, amiért nem járok haza karácsonykor? Ráadásul most? – kérdezem kiakadva. – A karácsonyi bálról mentem volna?
- Úgy megnéztelek volna! – sóhajt. Felnevetek, mert eszembe jut, milyen részeg voltam. – Amúgy ez az... miért kell így büntetni minket, nem értem... utálom ezt az egész helyzetet.
- Én is – felelem. Tényleg lesokkolt az egész. Egy új gyerek... testvér. Anyának apa mellett lenne a helye, ebben biztos vagyok. Azután persze, hogy tisztázta magát a vádak alól. De először az esküvő, most pedig a gyerek... esélyt sem adtak maguknak. Ez dühít a leginkább.
- Mit csináljunk, Hannah?
- Valami stratégiát akarsz kitalálni, hogy ne jöjjenek rá? Nagyon nincs mit tennünk – tártam szét a karom. – De biztos, hogy írok anyának. Azért ez nagyon rossz vicc.
- Először a házasság, most a baba... de várj csak. Anya azt írja, hogy már hat hónapos lesz...
- Akkor ezért siettek az esküvővel! – csapott a homlokára. - Hát ezt nem hiszem el! Lesz egy öcsénk...
- Darren.
- Miért gondoljátok katasztrófának? – kérdi Jeff.
- Mert nem ismered az ő szüleit – mutattunk egymásra a tükrön át. Nekem Jack néhány dolga, Belle -nek meg anyu néhány dolga nem tetszett, de egymást bírtuk azért.
- És mert egy gyerek teljesen felforgatja az ember életét... ennél borzalmasabb hírt aligha kaphattunk volna – mondja Belle. – Na mindegy. Szóval mi legyen a hivatalos álláspont?
- Az, hogy örülünk neki? – vonom fel a szemöldököm. – Vagy inkább, hogy nem vagyunk boldogok tőle, de nem is utáljuk?
- Hát... inkább örüljünk. Anyud úgyse hagy majd békét, amíg nem fogjuk mi is babusgatni.
- Igaz – nevetek fel. – Na mindegy.
- Hátha kapunk egy házat cserébe, vagy ilyesmi – mondja Belle.
- Jó is lenne! – nevetek én is. Sóhajtunk, ezzel le is van tudva.
- Nemsokára postázom ezt is. Lehet, nem Tarkát küldöm majd a tükörrel, mert szegény még nem ért vissza.
- Ja, ne küldd el! Tényleg ne, úgyis csak neked adnám – mondom, és igaz is. – Legalább kevesebb levelet kell írnunk.
- Igaz – neveti el magát. – Már kifolyik a sok levél a fiókomból. Na de most mesélj a bálról! Kivel mentél?
- Harryvel – felelem. És elkezdem mesélni neki...
- Nem hiszem el, hogy az a tyúk nem képes lekopni Fredről! – dohog. Elmosolyodom, de éppen csak.
- Köszi. Jól esik. De épp csak elkezdtem kijózanodni... - folytatom. - Aztán lesmárolt. – A reakcióját látni kellett volna mindenkinek, úgy visított, mint mikor a kedvenc kviddicscsapatának szurkol az ember. Vagy mint akkor, amikor könyvet olvas, és lélegzetvisszafojtva, szinte issza a szavakat, mondatokat, mert tudja: az első, mindent eldöntő csók következik. Én csak nevettem rajta, majd próbáltam lecsendesíteni.
- Nem, ne mondd nekem, hogy ez csak egy csók volt és részegek voltatok! – ellenkezett. – Nagyon remélem, hogy most már összekapja magát és minimum elhív randizni, mert máskülönben odarepülök seprűn, és fenékbe billentem!
Nagyon jól elbeszélgettünk, és csak akkor búcsúztunk el, amikor Katie bejött a szobámba, és leparancsolt a klubhelyiségbe. Mivel rengetegen maradtak a szünetre, elég zsúfolt volt, de helyet szorítottunk magunknak a kandalló előtti kanapén. Egyikünknek sem volt kedve kimenni cidrizni. Will is odajött hozzánk, és nem tudom, hogy csak a karácsony miatt-e, de úgy tűnik, megbékélt Katievel, sőt, sakkozni kezdtek, középre téve egy kis asztalt. Nem véletlenül nem játszom Willel varázslósakkot sosem, nagyon jó benne. Simán lever. Ez a meccs is érdekesnek bizonyult, főleg, hogy Katie, úgy tűnt, élvezi a játékot és még tehetséges is benne. Csapásra ellencsapással válaszolt, remekül taktikázott. A harmadk visszavágót viszont már nem vártam meg, belemelegedett barátaimat magukra hagytam, és sétálni indultam. Szerettem ezt a kastélyt, ez volt az otthonom. Azóta pedig, hogy tudom, az édesapám is itt tanult, végképp úgy érzem, hogy mindig is idetartoztam. Az utóbbi időben viszont lemondtam a csínyekről. Azt hiszem, itt az ideje változtatni ezen. A lábaim automatikusan is a csillagvizsgáló felé vittek. Ez a torony kultikus hely... sokan keresik fel, ha magányra vágynak, vagy gondolkodni szeretnének. De akkor is, ha éppen randijuk van. Mikor felértem a lépcsőn, már megláttam, hogy van ott valaki. Az egyik ablaktalan ablakpárkányon ült, nekem háttal. Odamentem a vörös hajú lányhoz, és megsimogattam a hátát.
Szipogva nézett fel, és kezét dühödten eresztette le: minden bizonnyal a könnyeit próbálta eltüntetni. Odaléptem hozzá közel, és megöleltem.
- Mi a baj, Gin? – kérdeztem az arcát fürkészve.
- Se... semmi – sóhajtotta, de újabb könnyek csorogtak le az arcán. Harry. Fogadott öcsém miatt bánkódik. – Csak azért táncolt velem tegnap, hogy te Neville-lel táncolhass. Így vetted rá – néz rám. Nem kérdezett, csak kijelentette. Szemeiben sem volt szemernyi kétség sem.
- Így – bólintottam. Ginnyi nagyon hasonlít rám. Talán ezért is szeretem őt annyira. Benne is látom azt a lelkesedést, ami engem szokott elönteni, benne is kovácsolódnak mély érzelmek, aminek sem az okát, sem a végét nem látja át és ő is szeret átgondolni mindent, nem pedig hasra csapva, azonnal dönteni. Ezért lehetett az, hogy nem tegnap, hanem ma találkoztunk ott, a toronyban. Bekucorodtam mellé a párkányra, és együtt sírtunk.
- Fred totál idióta – sóhajtja. Fejét odatámasztja a falhoz. Eszembe jut, hogy Percy is valami hasonlót mondott.
- Harry pedig... nos, ő még nagyon fiatal. Nem érett meg a szerelemre szerintem.
- Bárcsak tudnék kezdeni valamit ezzel a helyzettel... - sóhajtja. Igaza van: nincs annál rosszabb, amikor tudjuk, hogy valami nem rajtunk múlt, múlik és egyetlen dolgot tudsz tenni. Beletörődsz az elkerülhetetlenbe.
- Talán mégis – csúszik ki a számon. – Elfogadod a kialakult helyzetet. Ginny, te gyönyörű lány vagy... és csak egyre szebb leszel. Ez pedig feltűnik a fiúknak. Próbáld meg elfogadni, hogy Harry még nem áll készen, és próbáld meg a saját életed élni, ne pedig... nos, ne csak várj rá, hogy hátha észrevesz.
- Ez... ebben van valami. Köszönöm, Hannah – mosolyodott el. Ebben a pillanatban csukódott egy ajtó, és lépéseket hallottunk. Fred állt a balkonajtóban. Engem nézett. – Én most megyek is – leugrott a párkányról, rám kacsintott, köszönt a bátyjának és elsétált.
Fred közelebb lépett hozzám, egészen közel. Barna szeme csillogott, haja összekuszálódott. Biztosan sietett. A hosszú perceknek tűnő másodpercek néma csendben repültek el. Majd megőrültem, hogy ott áll és nem szól semmit. Ha akartam volna, könnyűszerrel magamhoz rántom a nyakkendőjénél fogva, és a dereka köré csavarva a lábaimat megcsókolom. Úgyse nagyon tudok másra gondolni a bál óta. De ő nem várta meg ezt, hanem megszüntette a köztünk lévő távolságot végre, és az ajkát az enyémre tapasztotta.
- Neked nem Angelinával kéne lenned? – kérdeztem halkan, miután elváltunk. Egy kis mosoly rándult az arcán, úgy felelt.
- Én veled szeretnék lenni.