Cseppet sem volt griffendéleshez méltó így elfutni. De nem bírtam ott maradni sem, hirtelen rám tört egy fojtogató érzés, ki kellett rohannom az udvarra, a szabadba, hogy levegőhöz jussak újra. A tüdőmet valami összenyomta, így mikor levetődtem egy sebtiben felállított hintára (az estélyre állították fel); masszírozni kezdtem a mellkasomat. A fagyos levegő szinte hasogatta az érzékszerveimet, pillanatok alatt reszketni kezdtem. De amint arra gondoltam, hogy visszamegyek, elhagyta a lábamat minden erő. Így tehát ott maradtam, mint egy rakás szerencsétlenség. Annak is éreztem magam.
Nem bírtam kiverni a fejemből Fred tekintetét... Haragudnom kellett volna rá, de a mérgem pillanatok alatt elpárolgott. Ő is ugyanolyan boldogtalan volt, mint én. Ezen gondolkodtam, és azon még, hogy mi értelme van, hogy így esszük egymást. Semmi. Ő hatodikos, én ötödikes. Ő igazi csínytevő, én inkább szabálykövető vagyok. Jobb lesz neki Angelinával, én meg... nem tudom. Talán akad egy amerikai a számomra valahol.
De Angelina... nem hiszem el, hogy képes közénk állni! Hogy képes... Miért engedjük, hogy közénk álljon?! Mi a baj velünk? Mi a baj velem? Először Wood, aztán Jeff... a kezemen levő fekete kutyát simogatom.
Nem tudom meddig ülhettem így a hintában, és arról sem volt fogalmam, mikor kezdtem sírni... esetleg még bent, a szám közben. Azt éreztem csak, hogy a forró könnyek kihűlnek az arcomon, és szinte odafagynak.
- Miss Winslow – hallottam egy hangot-, figyeljen rám! Hahó! – Ekkor odanéztem, és csodák csodájára: aki ilyen emberi hangon szólt hozzám nem volt más, mint Perselus Piton professzor, a kedvenc tanárom.
- Igen, professzor úr? – kérdeztem suttogva, majd a tekintetemet lesütöttem. A Tiltott Rengeteg közeli fái sötétbe burkolóztak. Odaszegeztem a tekintetem, hogy a tanár úr elől elrejtsem a gondolataimat.
- Miss Winslow, miben töri a fejét? Ideje volna visszamenni a kastélyba.
- Tanár úr, én jól érzem itt magam, kérem, ne küldjön el. Nem csinálok galibát, ígérem.
- Azt el is várom. De ezen a... -megköszörülte a torkát- szép estén nem kéne maga alatt lennie – halkult el. Már a hangja is rendkívül érdekes volt, arról árulkodott, ő sem találja túl szórakoztatónak az estét. Ránéztem, őszinte kíváncsisággal. Odaült mellém. Ha nem őt néztem volna, biztosan nem hiszem el, hogy valaha is kiejti ezeket a szavakat és ilyen közel kerül hozzám. Ez a bizalmi távolság igen szokatlan volt, és hát közeli... Az órákon valahogy távolibbnak tűnik az alakja, bár ha belegondolok, ott is közelebb lép mindenkihez, amikor a bájitalokat ellenőrzi. – Tudja, nem sok griffendéles diákom volt ilyen rettenthetetlen, és a RAVASZ kurzusra kevés önnél esélyesebbet láttam eddigi pályafutásom során. – Elmosolyodtam. Hálás voltam a szavaiért.
- Köszönöm, tanár úr.
- Úgy tudom, a griffendél ház tanulóinak egyik ismertetőjele a bátorság. De, Miss Winslow... sose felejtse el, hogy a bátorság nem a félelem hiánya. Sokkal inkább a felismerése és a szembenézés vele. Ezt ne feledje el sosem. – Felálltam, bár még mindig ólomsúlyúnak éreztem minden végtagomat. A fáradtság és a hideg mégis legyőzött, így befelé indultam.
- Köszönöm, tanár úr – mondtam ismét. – Ígérem, megjegyzem. – Bólintott felém, én pedig elindultam befelé. Nem is tudtam, miért és mit csináljak most, de a Nagyterem felé vettem az irányt. Zene. Tánc. Erre van szükségem azt hiszem. A terem ajtajában belefutottam legjobb barátnőmbe.
- Hát te meg hol voltál? Teljesen elkékült a szád! Ugye nem azt akarod mondani, hogy odakint voltál így? Ráadásul egyedül?
- De igen - préseltem ki magamból egy mosolyt. Barátnőm hitetlenkedve nézett rám, mire félrevontam és suttogva beszámoltam róla, hogy Piton professzor mit mondott. Katie nem akart hinni a fülének.
- Piton? – kérdezte, álla a földet verte. Csak bólintottam, és a karjaim kezdtem dörzsölni. Kezdtem felmelegedni, és úgy éreztem, reszketek. Ilyen érzés egy jéghegynek is?
- Csak... adott egy általános tanácsot – sóhajtottam. A szemem, az agyam, mindenem ösztönösen Fredet kereste. – És megdicsért – hajoltam közelebb hozzá- a bájitaltan teljesítményemért. De ez titok, el ne mondd senkinek – Katie elvigyorodott.
- Nehogy leromboljuk az imidzsét...
- Hát igen... évekig tartana újjáépíteni – húzódott mosolyra a szám. George bukkant fel a színen, el is húzta tőlem Katiet, és megcsókolta. Elmosolyodtam, nagyon aranyosak voltak ketten. A szemem sarkából viszont megláttam Willt, nála ugyanazt a szívzuhanást fedeztem fel, amit én is éreztem nem sokkal előbb.
Azt tettem, ami tőlem, mint legjobb baráttól kitelt: felkaptam két üveg pezsgőt az asztalról, Willt karon ragadva kihúztam az épületből. A viselkedésemre egyébként a még mindig táncoló Fred/Angelina páros is hatott. Will nem kérdezett semmit, csak megfogta az egyik üveget... egy idő után húznom sem kellett. Kilopakodtunk, csendben integettünk Harrynek és Ronnak, majd tovább siettünk. Fel sem merült bennem, hogy miért van kint a két srác. Csak meneteltem előre, szinte vakon, az ösztönöm hajtott. A durmstrangos hajó árnyékában álltam meg. Itt talán a tanárok sem keresnek. Pálcámat előkaptam, és non verbálisan eltüntettem az üvegek csomagolását, és formáltam egy nagy kanapét a tó partján levő hóból.
- Így ni... -dobtam le magam rá. – Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom: de hála Merlinnek, hogy Mordon megtanította a nonverb varázslást, nem? – kacsintottam barátomra.
- Én inkább azt nem gondoltam volna, hogy valaha is elismerően nyilatkozol majd róla – koccintottunk. – Még részeg sem vagy. És mi a terv? Leisszuk magunkat itt?
- Nem egészen – vontam vállat.
- Hát?
- Nincs terv – nevettem el magam. - Valami váratlant akartam csinálni.
- Akkor csináljunk - Will kivette a kezemből az egyik palackot, és lehúzta majdnem a negyedét. Majd vigyorogva felállt, és már előttem is termett. - Gyere - nyújtotta a kezét. A keze helyett a lábára néztem, majd az enyémre. - Ez elég váratlan nem?
- De én nem tudok... - felelem. Ő meg nevet. De nem érdekel, én is nevetek, ahogy felhúz és ígéri megtanít.
Fél óra múlva már kacagva terültünk el a jégen. A palackokon elfogyásgátló bűbáj volt, így nem tudtuk, mennyit ihattunk, de egyszer biztos kiürítettük őket. A lábunkon jégkorcsolya, gyönyörű, vörös ruhám csupa víz volt a megolvadt hótól, a karjaim pedig akár egy-egy jégcsap. Willnek ilyen gondja nem volt, rajta ott volt a talár. Körülöttünk a jég már mindenhol csíkos volt, rengeteget korcsolyáztunk. Korcsolyáztunk és ittunk.
- Ez fájni fog holnapra – tornázta fel magát ülő pozícióba. Hallottam, hogy mozgolódik, de én csak felfelé bámultam, az égre. Jól esett a havas jég a hátamnak és a vállaimnak, de amúgy se tudtam volna nagyon mozogni. Eléggé kifáradtam.
- Nem kaptál el – pihegtem még mindig. – Mondtam, hogy kapj el.
- Hannah... te részeg vagy – vihogott. Igen.
- Te is – mosolyodtam el, és végre felkúsztam a jégkanapénkra én is. – Itt akarok maradni örökre – fontam össze a kezem.
- A Roxfortban?
- Nem. Ezen a jégkanapén – szám mosolyra fordult, amolyan durcás mosolyra. - Jégbe fagyva.
- Az nehéz lesz... mert ez egyszer el fog olvadni. Sőt... te is vele olvadnál.
- Nem akarok elolvadni... - egy újabb könnycsepp gördült le az arcomon. Barátom átkarolt és megvárta, míg elmúlik.
Sokáig hallgattunk. Csak az üveget cserélgettük egymás között, és néztük a hajó gyér, a Roxfort gazdag, meleg fehér fényeit.
- Hé... mi lenne, ha mi ketten járnánk? – törte meg a csendet Will. Reflexből a nyakára csaptam, megfontolás nélkül. – Aú! - dörzsölgette.
- Elsős korunk óta legjobb barátok vagyunk - felelem. - Most akarsz először igazán kiakasztani? - pillantok rá.
– Csak gondold meg - mondja. Ajaj... tényleg komolyan beszélt. - Egyikünk se lehet azzal, akivel akar...
- Ezt most ugye nem akarja befejezni a prefektus úr? – vontam fel a szemöldököm. – Bár, az is igaz, hogy látok benne rációt... te jó ég! Hány üveg pezsgőt döntöttem be? – nevettem.
- Túl sokat – vigyorgott ő is. – Szóval?
- Will, ó, drága Will! Te vagy az egyik legjobb barátom, és ezt nem akarom tönkre tenni. Te se gondolod komolyan, hogy menne ez kettőnk között, vagy igen?
Csend. Nincs válasz.
- Esetleg – felnevettem. - De hogy gondoltad?
- Mindig is jó barátok voltunk - kezdi el. - Együtt mennénk a faluba, plusz néhányszor smárolunk, hogy ne higgyék azt, csak színjáték. Na?
- Oké - mondom meggondolatlanul. - Próbáljuk ki!
- Na jó. Ha nem, hát... mi?! - Teljesen összezavarodott. Mikor az ajkai már majdnem az enyémen voltak, elnevettem magam.
- Csak vicceltem! - nevetünk együtt, és visszacsúszunk a jégre. Fázom. - O-ó - sóhajtok. Megláttam egy döcögő alakot közeledni.
- Mi az? - Will összevonta a szemöldökét, majd szemével követte, merre nézek.
Mordon professzor. Ő volt az.
- Átvettem Pitontól az őrséget – recsegte. A kanapéra bökött, mire arrébb csúsztunk, hogy leülhessen. Kicsit sok lehetett az alkohol a vérünkben, hogy nem felpattantunk. Még a pezsgősüvegek is a lábunknál hevertek, azokat sem próbáltuk eltüntetni. – Maguk mit csinálnak itt? – dörrent ránk, a semmiből szinte.
- Tanár úr... - mosolyodtam el. – Mi csak üldögélünk itt, és merengünk egyet.
- Merengnek? – A pálcájával a kanapénkra bökött, amitől megnőtt és leült mellénk. – No, nekem is van min merengeni. Az a pezsgősüveg a maguké? – kérdezte, mire heves tiltakozásba kezdtünk. – Akkor sürgősen vigyék és hajítsák bele az egyik szemetesbe, Winslow.
- Miért csinálja ezt minden tanár? – suttogtam még mindig, a bejárati csarnokban. Mordon olyan mérgesnek látszott, mégis megdicsérte a hókanapét és még a bálról is kérdezgetett minket. - Teljesen összezavarnak.
- Dobjuk ki azt az üveget inkább - mondja, és tényleg kidobja az egyik szemetesbe. Közben Harryt is meglátom, amint a földszinti fiúvécéből jön ki.
- Hannah! – jött oda hozzám. Én azt hiszem nevetve a nyakába borultam. – Nem láttad Ront?
- Nem hiszem, Harry. Boccs -engedtem el. - Will?
- Mi az?
- Miért csinálja ezt minden tanár?
- Mit? Te jó ég, Hannah, te részeg vagy? – hűlt el Harry. Kissé lassan forgott az agyam, na de ilyen hamar levágta, hogy ittam? Akkor ázottabb lehetek, mint gondoltam. - És hol voltál? Hol voltatok? Hale! - feddte meg. - Mit műveltetek? Jég hideg vagy, Hannah! - Egyből lekapja a talárját és rám teríti. Kevésbé fázom tőle.
- Kint voltunk... tudod, elég hideg van. És nem vagyok részeg. Alig két üveg pezsgőt ittam meg – mutattam fel a flaskát, mire Harry kétkedve ingatta a fejét.
- De hát ez tele van...
- Persze.
- Nem gondolod, hogy nem teszünk rá elfogyásgátlót? – vigyorgott Will is.
- Na jó, inkább menjünk. Nemsokára vége ennek az elcseszett bálnak, és nem kéne meglátnia senkinek sem, hogy a két ötödéves prefektus teljesen elázott.
- Harry... büszke vagyok rád - mondom. - Ez igen felnőttes viselkedés.
- Valakinek azt is kell... - morogja.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő alatt, vagy egyáltalán, hogy kerültem fel a klubhelyiségbe. Halványan emlékszem Cedric alakjára... mintha Harryvel beszélt volna. Meg valamit mondott nekem is. Fogalmam sincs, mit. De fent sem leltünk nyugtot, amint kinyílt a portré, kiabálás ütötte meg a fülem. Nem voltam tőle boldog, morcosan, és kissé billegve figyeltem a veszekedőkre.
- Ha nem tetszik, tudod mi a tanulság, nem!? – kiabálta Hermione, akinek a haja már félig kibomlott az elegáns kontyból.
- Hermione – motyogom-, Hermione, a hajad...
- Na mi? – kiabált vissza Ron. – Kíváncsi vagyok a nagy bölcsességre!
- Ha legközelebb bál lesz, az első legyek, akit megkérdezel, és ne az utolsó!
Ron úgy tátogott, mint aranyhal az akvárium mellett. Hermione sarkon fordult, és felrohant a lányok lépcsőjén. Ron Harryre nézett, de eltartott még egy darabig, mire meg tudott szólalni.
- Hallottad ezt? – nyögte ki végül. – Hallottad? Ez nem igaz... még mindig nem ért semmit...
Harry nem válaszolt. Gondolom nem akart összeveszni a legjobb barátjával. De én kimondhattam a gondolataimat.
1. Részeg voltam.
2. Nagyon-nagyon részeg voltam.
3. Ron csak Ron.
- Nahát, minden Weasley egy született sármőr! – bukott ki belőlem, mielőtt végiggondoltam volna bármit is. – És én most elmegyek fürödni. – Magamhoz hívtam a törölközőm és a köpenyem, és kivonultam... volna a klubhelyiségből. – Valaki? – kérdeztem. – Hát jó. – Alig bírtam kibucskázni a klubhelyiségből. A bejáratnál összefutottam Willel is.
- Hová mész? – kérdezte csodálkozva.
- Fürödni – mondtam. – Hányni. Vagy mindkettő. Nem jössz?
- Kössz – fintorgott.
- Akkor majd Pottert küldd utánam a tojással.
Több, mint egy órával később értem csak vissza. Ez van, ha nagy szeánszot tartok. Minden csapot megengedtem magamnak a patinás fürdőben. Addig maradtam ott, amíg éreztem az alkohol hatását, és néztem azt a szép sellőportrét. Azt a szép sellőportrét néztem, miközben csak lebegtem a víz felszínén és arra vártam, hogy elmúljon a karomból a kinti hideg okozta zsibbadás. Nemcsak a karomból, minden testrészemből. Mikor ez megtörtént, a korábban már bemutatott, egy számmal nagyobb, fehér, puha és vastag köntösömbe csavartam magam, úgy mentem vissza a klubhelyiség felé. Pizsamát ugyanis elfelejtettem magammal vinni. De az hagyján... papucsot se sikerült, úgyhogy mezítláb járkáltam.
- Mordon professzor... - mosolyodtam el, mikor megláttam az öreget. – Üdvözlöm.
- Winslow... maga meg mit keres itt? – dörmögte.
- Fürödtem tanár úr – álltam meg. – Prefektus vagyok, ezért az ottani fürdőben voltam.
- Másodszor kapom magát szabálysértésen ma, kisasszony.
- Tanár úr, igazából nem. – Elég pofátlanná tesz az alkohol, nem? – Ha úgy vesszük, éjfél előtt találkozott velem egyszer, az még tegnap volt. De már elmúlt éjfél...
- Ez tetszik – röhögött fel érces hangján. – Jól gondolkodik, Winslow. Na menjen.
- Köszönöm – vigyorodtam el, és szinte szökdeltem be a klubhelyiségünkbe.
Ott éppen Katie és Fred vitatkozott.
- Nem jöhetsz fel... egyébként sincs a szobájában!
- Kit kerestek? – léptem oda hozzájuk vidáman.
- Téged... Téged keresünk, Han!
- Hol voltál? – Fred végigmustrál engem. Csupasz lábam, a köntösöm, a kézben fogott ruháim, a vizes hajam... De én is őt nézem. A tekintete már elég tiszta. Az enyém meg elég ködös lehet.
- Szerintetek hol voltam? – mutatok magamra. – De mostmár szeretnék egy tiszta zoknit felvenni, mivel baromira fázom. Elég huzatos ez a kastély, a franciáknak igaza van... - mondom, és elmennék kettejük között, de Fred visszaránt. – Mi a...? – Be sem tudom fejezni a mondatot, mert megcsókol. Olyan hosszan, és akkora energiával, hogy elejtem a ruháim és a cipőmet. Olyan szenvedéllyel, hogy öntudatlanul is visszacsókolok, miközben ő magához húz és erős kézzel tart.
- Te őrült nő... - leheli a számba.
- Te bolond férfi... - vigyorgok rá.